SZŰZ MÁRIA megkoronázása - 2000 augusztus 15.

SZŰZ MÁRIA – Magyarország királynője

 

1038 augusztus 15.-én Szent István királyunk egyedülálló és hatalmas jelentőségű tettet hajtott végre Magyarországért. Egy-részt, mert nem volt örököse, aki méltóképpen átvehetné az ország vezetését, másrészt látta az ország jövőjének bizonytalanságát (mondhatjuk, kilátástalanságát), ezért felajánlotta az országot a Koronával együtt Szűz Máriának, aki el is fogadta azt. A fel-ajánlás egyházi és világi elöljárók jelenlét-ében történt.

A különböző forrásokban a fel-ajánlás szavai kissé eltérnek egymástól. Az egyik változat a következő:

„Ó, mennyeknek Királyné Asszonya Istennek Szent Anyja és a világnak megépítő asszonya, dicsőséges Szűz Mária! Te szentséges kezedben és oltalmad alá adom és ajánlom az anyaszentegyházat, mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetembe, és az szegény országot, mind benne való urakkal és szegénnyel–bódoggal egye-temben, hogy Te légy asszonyuk és oltalmuk, és az én lelkömet, a te szent markodban.”

A Korona szimbolikusan az egész országot és a népet jelentette. Ettől a naptól kezdve Magyarország Szűz Mária országa – Regnum Marianum – és a Magyar Szent Korona Szűz Mária koronája. Szűz Máriát csak háromféle koronával szabad ábrázolni: a Magyar Szent Koronával, pápai tiarával, vagy pedig fantázia koronával. Még vannak országok, Szent István felajánlja a Koronát Szűz Máriának, akiknek a Szűzanya a Patrónája, védelmezője, de országa, öröksége csak egy van: Magyarország.

A felajánlást követően, keresztény állam Magyarországot nem támadhatta meg, mert akkor Jézus anyjának országát támadja. Ez viszont nem vonatkozott a nem keresztény államokra, mint a török, illetve a tatár birodalom. Más kérdés az, hogy a keresztény Európa magyar-ellenes része milyen egyezségeket és szövetségeket kötött titokban a nem keresztény világgal. A török és tatár támadások részben világ-összeesküvések részei voltak.
Magyarország évszázadokon át vérzett, mégsem pusztult el, mert a Szűzanya fölöttünk tartotta védelmező karját.

1993-ban Jézus-Krisztus Urunk azt üzente Sükösdön Takács Mária által, hogy hamarosan elkészül egy korona, amivel meg fogják koro-názni a Szűzanyát.

 

SZŰZ MÁRIA megkoronázása – 2000 augusztus 15. 

 

2000-ben elkészült egy rekonstrukciós korona, Csomor Lajos aranyműves készítette, a „Szent István-kori állapot szerint”, vagyis rajta van a Szűzanya képe és a feltételezett két Arkangyal képe.
A 2000-ben elkészült koronát 2000 július 5-én II. János Pál pápa megáldotta és ezeket a szavakat mondta: „Amit ez a korona tanít, az világosítson meg benneteket.” Ezzel a pápa tanúbizonyságot tett arról, hogy ismeri a magyar múltat, a magyar történelmet és egyben a magyar küldetést is, ami hosszú távú irányt szab meg a magyarság számára, továbbá, ismeri a Magyar Szent Korona vitathatatlan jelentőségét.

2000 augusztus 15-én délután 6 órakor a Budavári Mátyás-templomban az oltárnál levő Szűz Mária szobrot szimbolikusan megkoronázzák, a koronázási szentmisét Kada Lajos érsek mutatta be a pápai nuncius jelenlétében. Így a Szűzanya megerősítetten Magyarország Királynője. Ez nagy kegyelem a magyarság számára – Szent István király óta – Magyarország Mária öröksége, Mária országa, és 2000 augusztus 15 óta Szűz Mária Magyarország koronázott királynője! Minden magyar embernek tudnia kellene erről, bár valakik el akarták hallgatni előlünk. Még most tíz év után is sokan vannak az országban, akik nem tudják, vagy nem tulajdonítanak ennek jelentőséget. Nem csak tudni kell róla, hanem érezni is Szűz Mária mérhetetlen szeretetét, amivel országát és népét átöleli és védelmezi. Fogadjuk ezt nyílt szívvel és próbáljuk kiérdemelni!

Ladocsi Gáspár Magyarok Nagyasszonya

Nagyboldogasszony napján, évről évre felidézzük történelmi emlékhelyeinken Szent István, első és kereszténnyé lett királyunk alakját, ahogy Boldogságos Szűzanyánknak felajánlotta koronánkat, nemzetünket, gyötrelmeinket és dicsőségünket, vagyis egész népünket fájdalmával és örömével együtt. Annál is inkább, mert Szent István nem hagyta ránk annak dokumentumát, hogy miért választotta a mennyekbe felvett Szent Szüzet arra, hogy szakrálissá lett Szent Koronáját felajánlja Neki, és nemzetének jövőjét királynői, anyai oltalmára bízza. Mi szerencsésnek tarthatjuk magunkat, merthogy ezt az örökséget immár ezer esztendeje hordozzuk, és bármennyire voltak is a magyar népnek zivataros századai, megtörve bár, ám nem megtörten él nemzet a hazában.

A magyar nép mindig átélte, hogy Mária segítsége ott volt mellette, hiszen öt évszázadon át pénzeit arról ismerték meg, hogy Mária képét ütötték rá: országunkban máriással fizettünk. Alakja ott volt a szabadságért vívott zászlónkon. Három éve, a huszadik századvégen emlékeztünk a 150 évvel ezelőtti szomorú eseményről, amikor a magyar szabadságharcot leverték, gúzsba kötötték a nemzet szabad országként való kibontakozását. Istennek legyen hála, annak ellenére, hogy 150 év alatt annyi mindent megértünk - sőt annyi nehézséggel küszködünk ma is -, a reménycsillag, a hajnalcsillag, a szebb napok fényének érkezését mutató csillag ma is ott van a mi egünkön, a Boldogságos Szűz Mária, a Magyarok Nagyasszonya.      Elgondolkodhatunk azon is, hogy az isteni gondviselés mennyire figyelmes volt hozzánk, mert a magyar nemzet Európa népei között elsőként - és valóban elsőként - tartotta királynőjének, rangban mindenki felett első asszonyának, a Nagyasszonyának a Boldogságos Szűz Máriát. Utánunk jöttek a lengyelek, jóval később a bajorok, majd a többi nemzet.      Nézzünk csak Európa akkori térképére: láthatjuk, hogy egy-egy nemzet kihez ragaszkodott, egy-egy birodalom Isten gondviselése alatt kibe vetette reményét. A bizánci birodalom, tőlünk keletre, erősen bízott Szent Mihály főangyalban. Ő volt a birodalom haderejének és jövőjének biztos, mennyei lángpallosú patrónusa. Remélték, hogy a további viharoktól is megvédi az Istenhez legközelebb álló főangyal birodalmukat, a Romanitást, a keresztény római-bizánci császárságot. A Szent István utáni időkben egyre jobban kibontakozott a védőszent-választás kultusza. Az orosz nép Szent Györgyöt választotta mennyei pártfogónak, mert abban bíztak, hogy nála oltalmat találnak az ország felépítéséhez és a megőrzéséhez. Tekintsünk délre is, Velencére, az akkor egyre gazdagabbá, büszkébbé és erősebbé váló városköztársaságra, mely Szent Márk evangélistába vetette reményét: ma is ő a lagúnákra épített város nagy pártfogója. Erre mindmáig büszkék, és reméljük, hogy a jövőben is büszkén tekint le épületeiről a szárnyas oroszlán. Ha a francia birodalomra nézünk, az éppen akkor kiépülő francia királyságra, ott Szent Mártont láthatjuk a legfontosabb pártfogónak, mert azon a földön élte katonai és papi életét. Fél köpenye - amit a koldusnak, a koldusban megjelent Krisztusnak adott - a francia királyok számára a nemzet országát megtartó ereklye volt. Folytathatnánk Európa más népeivel, Szent István király kortársaival, vagy a későbbi nemzedékek sorával: figyelemmel kísérhetnénk, kiket választottak eszményképül országuk számára.      Magyarországot, koronánkat és nemzetünket a Nagybol-dogasszonynak, a mennybe fölvett Máriának, a mennyei kegyes pátrónának, a mindig bőkezű, jóságában osztogatónak ajánlotta fel Szent István királyunk. Miért tette? Múltban, jelenben és jövőben bogozhatjuk ezt a kérdést, mert a történelemben többszörösen megfogalmazták a választ. Miért éppen az Istenszülőnek, a Boldogságos Szűz Máriának, Üdvözítőnk anyjának adta át országa sorsát első szent és apostoli királyunk. Nemcsak reneszánsz költőink, a vitézlő katonaköltőink gondolkodtak el azon, hogy nemzetünk történelmében hogyan mutatkozott meg Mária pártfogó szeretete. Mert a Szent Szűz élete, Mária Istenhez rendelt, gondviselését eszközlő erényei mutatják meg számunkra is a kiutat. Gondoljuk át tehát, hogyan kötődött össze a Mennyei Királynénak és a magyar nemzetnek az élete. Amilyen erényeket ebben felismerünk, azokat minden bizonnyal érdemes a magunk számára őrizni, és a jövőnek továbbítani. A Szent Szűz életét úgy ismerjük, hogy Ő Izrael reménységét hordozta. Azt az ígéretet, hogy Tőle fog megszületni az, akiben áldást nyer a föld minden nemzedéke. Az Isten boldoggá tesz az Ő uralma alatt minden embert. Ő nem más, mint a mi megtestesült üdvözítő Urunk, Mária fia, a Megváltó. A magyar nemzet Szent István korában a várakozás idejét élte. A megelőző időkben méginkább, míg a kereszténységet Géza és Szent István uralkodása alatt ünnepélyesen fel nem vette. De az ünnepélyes felvétel, Európa keresztény államaihoz való csatlakozás még nem azt jelentette, hogy a magyar nép egész szívével, egész erejével, minden szellemiségével ezt a krisztusi hitet követni is tudja, vagy fogja is követni. Mert pogány lázadások bőven támadtak a XI. és a XII. században, sőt elhúzódtak egészen napjainkig. Szükség volt arra, hogy a fel-feltörő pogányságban meglegyen az a kovász, amit mi krisztusi kovásznak nevezünk, és legyenek olyan erőskezű emberek és gyengédkezű asszonyok, akik ezt a kovászt állandó munkával bele akarják dagasztani az elpogányosodás lisztjébe - legyen az pártoskodás, szekularizáció, vagy bármi másnak nevezendő -, hogy valóban Krisztus-hordozóvá váljék és maradjon a nemzet. Ennek az ígéretnek a befogadójává és megőrzőjévé váljék, ahogyan a Szent Szűz volt. Ez már maga csodálatos párhuzam Mária fiatal élete és a magyar nép nemzetté formálódó fiatalsága között.      Mária szíve alá fogadta az Örök Igét, de már előbb a szívében hordozta. Az élet rendje azt mutatja: minden anyának majdnem egy esztendőig - kilenc hónapig - hordoznia kell magzatát, a rá való odafigyeléssel, a vele való féltékeny törődéssel és állandó készenléttel arra a pillanatra, mikor új életet szül erre a világra. Népünknél kereszténységünk első századában mutatkozik meg ez a csodálatos idő: Szent Istvántól befogadtuk a hitet és Szent László királyig őrizni kellett, hogy ez az igaz élet ne legyen elpusztítható. Kilenc évtizedes küzdelmet jelentett, hogy ne pusztítsa el sem a belviszály, sem a kívülről támadó trónkövetelő, avagy provinciává - ma úgy mondanák, gyarmattá - tenni akaró külső hatalmasságok, akár délről, keletről, vagy nyugatról jövő hatalmak. Szent László király korára mutatkozott meg az, hogy a kereszténység érezhetően életképes lett a magyar nemzet jövője számára. Szent lovagkirályunkat azért veszszük oly nagy szeretettel körül, mert éppen az ő intézkedései által nyilvánult meg az akkori Európa számára az, hogy a kereszténység Magyarországon valóban tudatosan vállalt életformává érett, amiben a nép kitartott. Ő volt az, aki elődeit szentté avatta, noha családja talán neheztelhetett Szent Istvánra és fiára, Imrére, mert Szent László elődei megvakítottak és számkivetettek lettek. Ő volt az, aki szent papokat emeltetett oltárra, kiemelten Gellértet, Csanád püspökét: tudta, hogy megmaradásáért mit köszönhet a térítő apostoloknak, az áldozatos papoknak ez a nemzet. Ez örökség marad a későbbi idők számára. Mert Szent Gellérttől Apor Vilmosig vagy Márton Áronig elég gazdag azoknak a sora, akik Magyarországon a nehéz időkben a kereszténység életképességét és életerejét akarták vigyázni és vállalni.      Jézus megszületése után Mária életében csodálatos gondoskodás következett a názáreti házban arról a gyermekről, aki az Isten Fia volt, a világ üdvösségének a reményét hordozta és végül életét adta, hogy mindenkinek élete legyen. Ez az életforma is megmutatkozik a magyar történelemben. Bár a középkor Európája vagdalkozásoktól zajos, de hazánkban csendes hétköznapi munkában épültek a templomok, készültek a szent könyvek, formálódott az imádságra nyílt ajkak magyar nyelve. Fejlődésnek indult a kézművesség, a művészetek, amelyeknek sajnos csak töredékemlékeit őrizzük. Még széttört darabjaiban is - legyen az kő, vagy ötvösmunka - megmutatkozik az, hogy milyen kiművelten, milyen igényes mívességgel, milyen ragaszkodó szeretettel építette és alakította kereszténnyé és Mária országává ezt a hazát a magyar nép. Romjaiban vagy töredékeiben is leköteleznek bennünket: mi csak úgy tudunk igazán a krisztusi jövő felé nézni, ha magunk is megújult formákban újra meg akarjuk alkotni mindazt, amit akkori elődeink alkottak. Ha erről lemondanánk, vagy azt mondanánk - Izrael népéhez hasonlóan -, hogy nincs még itt ennek az ideje, akkor időt és valószínűleg talajt is veszítenénk a lábunk alól.      És eljöttek Jézus életében azok a küzdelmes idők, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy népe nem fogadja el őt. Szembesülnie kellett a pogányok magatartásformáival is. Bár mindenütt jóságot hirdetett, mégis mindenütt talált elég ellenséget. Olyanokban, akik nem akarták felvenni az élet keresztjét mindennap, vagy kiábrándultak az Isten megpróbáló, de reményt adó jóságából, vagy pedig nem hittek abban, hogy az Ő szeretete még a szenvedésen túl is győzni tud. Ha megnézzük a magyar népnek a szabadságért és jóságból való, hitéért küzdő építkezéseit - a török időtől fogva talán egészen a második világháborúig, vagy éppen napjainkig, a hidegháború utáni némaságig -, akkor úgy érezhetjük, hogy ez a küzdelmes idő jellemző ránk.      Mária pedig árnyékként követte Jézust. Életében egyszer-kétszer lépett előtérbe, de csak ott, ahol az Ő élete a fia életében fontos lehet. Mária jelenléte csak ilyenkor olvasható az evangéliumokban. Öröm idején, mint a kánai menyegzőn, reményt adó igehirdetésben, mint Galileában, amikor felkereste Őt Márk evangéliuma szerint. És az út végén, a szenvedés óráiban, a kereszt alatt, amikor ott állt a Fájdalmas Anya, Fia megváltó művének beteljesedésekor. Így tapasztalhatjuk meg mi is nemzetünk életében, jövőnkre irányuló tervezéseinkben a Nagyboldogasszony jelenlétét: a mi fájdalmainkban, keserűségeinkben, szabadulást és üdvöt adó keresztjeinkben. Nyugalommal tölt el bennünket, reményt ad és ez örömünk forrása.      Nemzetünk történelmébe belerajzolható Mária életének egy-egy szakasza, ahogy Ő szolgálta Fiának, a Megváltónak küldetését. Véssük szívünkbe tehát:      Szent István mily nagyszerű tettet és örökséget hagyott ránk. Elkötelezte értelmünket, erőfeszítéseinket és a szívünket, amikor a Szent Szűznek átadta a magyar népet, felajánlva Neki a Szent Koronát. Vegyük észre azt is, hogy régi költőink, vitézlő és küzdő elődeink öröksége kötelez: Mária életének erényei, cselekedetei belerajzolódtak a magyar nemzet történelmébe. Ezt az örökséget kaptuk, ezt az örökséget kell hordoznunk és továbbadnunk. Vigyáznunk kell rá: szent kötelességünk nemzetünk jövője érdekében az új keresztény évezred kezdetén. Ladocsi Gáspár (1952) római katolikus püspök, vezérőrnagy, teológus, egyetemi tanár. A Márton Áron Emlékérem birtokosa. Kutatási területe az ókeresztény egyház- és dogmatörténet. Teológiatanári gyakorlata mellett a PPKE irodalomtörténet tanára. Előadásai a II-III. század ókeresztény irodalmát ölelik fel.

http://web.axelero.hu/kesz/jel/01_09/millennium2.htm