A XIV. (judaizáló) Oroszlánunk előző cikkben idézett „tanításához” adalékul, a Pünkösd utáni 17. vasárnap evangéliumi szakaszában tálcán szállítja az Egyház a példát arra, hogy miért is nem érdemes bizalommal és figyelemmel fordulnunk a zsidóság mai vallása felé.
Az evangéliumi szakasz a mai szentmisében Mt 22,34-46. A kérdéssel sarokba szorítani kívánt Jézus maga is feltesz egy kérdést a farizeusoknak a 109. zsoltár első soráról: „Mit tartotok ti a Messiásról? Kinek a fia?” „Dávidé” – felelték. Ő tovább kérdezte őket: „Hogyan nevezheti hát Dávid a Lélek sugallatára Urának, amikor ezt mondja: Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem. Ha Dávid Urának nevezi, hogy lehet a fia?”
Jézus itt a 109. zsoltárt idézi, Dávid zsoltárát, amelyben Dávid idézi az Isten szavát, miközben saját leszármazottját Urának mondja a Lélek sugallatára, tehát maga Isten nevezi Úrnak, azaz Istennek Dávid leszármazottját. Jézus ezzel az egyetlen kérdéssel bizonyítja a farizeusoknak, hogy az Írásuk tanúskodik a Messiás istenségéről. A zsidók ugyanis tudták, hogy Dávid leszármazottja lesz a Messiás, de az nem volt nyilvánvaló előttük, hogy ez a leszármazott egyúttal Isten is lesz.
A farizeusok kérdésre adott válasza: „Erre nem akadt senki, aki tudott volna neki egy szót is felelni. Attól a naptól nem is merték kérdezgetni.” Az ok nyilvánvaló: a csodákkal bizonyított istenség mellett nem akarták elfogadni az Írás tanúságát sem, belátás helyett üldözték, kínozták és megölték a Messiást, majd miután halálával és feltámadásával mégis nyilvánvalóvá lett előttük, hogy Jézus valóban Isten, nem megtértek, hanem még jobban gyűlölték Őt. Ebbe ragadtak bele utódaik is, akik gyűlöletük és ellenkezésük okán magát a Szentírást is meghamisították – erre kiváló példa a 109. zsoltár első sora, amely zsoltár most a hamisító zsidók számozását követve újabban a 110. zsoltárként ismert.
A héber szövegben ma a Leningrádi kódex nyomán mindenhol az olvasható, hogy „Így szólt az Úr (YHVH) az én uramhoz (adoni)”. Pedig a jelek szerint eredetileg nem ez állt a tekercsekben, hanem két Úr szó, tehát az Istenre, és nem emberre vonatkozó kifejezés. Mindkét „úr” mássalhangzói megegyeznek, mindkettőt ADNY-nak írják, és csak a Krisztus tagadó rabbik későbbi pontozása alapján válik az egyik Istenre (Adonai), a másik emberi úrra (adoni) vonatkozó szóvá. Erre utal az is, hogy a farizeusok nem csaptak le Jézus „tévedésére” és nem mondják, hogy „ácsi, nem is ezt mondja a zsoltár!”, hanem eloldalogtak.
Aztán a vereségükből okulva a farizeusok utódai, az istentelenné vált rabbik, Krisztus után, amikor az addig csak mássalhangzókat tartalmazó szentírási tekercseket ellátták magánhangzókat jelölő pontokkal (nikud pontozás), „véletlenül” saját istentagadó hazugságuk szerint írták át a Szentírás szövegét. Onnantól kezdve a kommentárjaik elkezdték Ábrahámra vonatkoztatni a szöveget, mintha Dávid Ábrahámot nevezte volna annak leszármazottjaként urának, illetve elkezdték tagadni a zsoltár feliratában szereplő dávidi szerzőséget. (Erről bővebben: Psalm 110:1: The LORD said to?)
Arra vonatkozóan, hogy ez valóban így történt, az evangéliumi jelenetből hiányzó farizeusi cáfolat mellett még számtalan bizonyíték áll rendelkezésre. A Septuaginta a zsoltár eme sorában mindkét úrra a κύριος szót használja. A legrégebbi szövegtanúkban is mindenhol ugyanez áll. Az első teljes maszoréta szöveg viszont, amely már ezt a hamisítást is tartalmazta, a 10. századból származik.
Zárásként, ha valaki nem tudná, a novus ordo híres arról, hogy misén felolvasott szentírási részeket már nem egy éves, hanem három éves ciklusba osztották, mert csak így fért el a nagyon kibővített olvasmányrend. De talán az is érdekes lehet, hogy egyéb kellemetlen részek mellett az új olvasmányok között nem szerepel a Jn 8,44 sem. Talán mert nem fért össze a Jézus szavaival ellenkező Nostra Aetate szellemiségével. Mert Jézus ebben a részben János apostol tanúsága szerint ezt mondta:
„Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság.”
A mai zsidó vallás azoknak a szellemi öröksége, akikhez ezek a mondatok szóltak, ugyan miért kérdeznénk hát tőlük, hogyan is kell értelmezni a Szentírást?
