(Steven D. Greydanus cikkének fordítása alapján)
Figyelmeztetés:
Ahhoz, hogy áttekinthessük Tolkien művének szellemi jelentőségét,
elkerülhetetlen az, hogy ne utaljunk A Gyűrűk Urának jelentős, sőt
kulmináló cselekményeire. Ha még nem olvastad a könyvet (vagy nem láttad
a filmet), és ezt a történések ismerete nélkül szeretnéd megtenni,
akkor még ne olvasd el ezt a cikket.
J.
R. R. Tolkien egyszer úgy jellemezte nagyszabású mesterművét A Gyűrűk
Urát mint ami „egy alapvetően vallásos és katolikus mű”. A könyvben
azonban mégsem találkozunk semmiféle vallással, főként nem a Katolikus
Egyházzal, se Krisztussal, de még magával Istennel se. Tolkien
hobbitjainak nincsenek vallásos gyakorlataik, se valamiféle kultuszuk;
semmi jele az imának, az áldozatbemutatásnak vagy akármilyen más
intézményes istentiszteletnek.
Még
komplikáltabbá teszi mindezt, hogy Tolkien még azt is kihangsúlyozta,
hogy A Gyűrűk Urát nem szabad allegorikusan értelmezni. Valóban, Tolkien
híresen ellenséges viszonyban állt az allegóriával, és még barátjának
és keresztény társának, C. S. Lewisnak az allegorikus
gyermektörténeteitől, a Narnia Krónikáktól is idegenkedett. Hogyan lehet
akkor A Gyűrűk Urát valamilyen értelemben alapvetően katolikus műnek,
vagy akár csak vallásos műnek nevezni?
Teremtés és megromlás Középföldén
A
kérdésre a választ részben Tolkien egy másik nagy középföldi
krónikájában, A szilmarilokban találjuk meg, amelyben terjedelmesebben
meséli el Középfölde mitikus környezetét, kezdve (az allegória iránt
érzett ellenszenve ellenére) a Teremtés könyve szerinti teremtés és
bűnbeesés egy nagyszerű, allegorikus újra mesélésével.
Itt
Tolkien konkrétan megnevezi Középfölde teremtő Istenét is, Erut („az
Egy”, másik nevén Ilúvatar, „A mindenség Atyja”), valamint a hatalmas
szellemet, Melkort is, aki fellázadt Eru ellen és a sötétségbe távozott.
Azt is megtudjuk, hogy Szauron, az Egy Gyűrű készítője, magának
Melkornak a szolgája. Tolkien tehát közvetlen kapcsolatot teremtett A
szilmarilok teista, sőt zsidó-keresztény kozmológiája és az Egy Gyűrűért
folytatott háború között, amit majd A Gyűrűk Urában beszél el.
Ez
utóbbi munkájában nincs említés Erura, sem semmiféle vallásos
alkotóelemre a szereplők viselkedésében. Ennek ellenére Tolkien
katolikus keresztény világnézete nem csak a Gyűrű-monda mögötti
őstörténetben található meg, hanem ez a fantáziadús szerkezetében az
átívelő témákat, a Gyűrű-mondát is körbefonja és átjárja.
A
hit nem az egyetlen szempont Tolkien lelkiségéből vagy személyes
tapasztalataiból, amelyek kihatással lettek a történetre. Ilyen további
hatások Tolkien nyelvszeretete; kora ifjúsága a Megye-szerű iparosodás
előtti Warwickshire-ban; a fák, és általában a természet iránti
szeretete, és ezzel párhuzamosan a motorok és gépek iránti ellenszenve;
az I. világháború tapasztalatai, ahol összetalálkozott a hétköznapi
életet élő, egyszerű, falusi angol a nagy hősiességgel.
Azonban
Tolkien mélyen átélt katolikus hite az, amely a legalapvetőbben
formálja a művét. Habár jogosan bizonygatta, hogy A Gyűrűk Ura nem egy
allegorikus mű, a tény az, hogy Tolkien katolikusként gondolkodott,
fantáziált és írt, és műve hitének tiszta nyomait viseli, amit ő
pontosan így is akart.
„A Homály teremteni nem tud, csak utánozni”
A
teremtés és a bűnbeesés zsidó-keresztény fogalmai, valamint a jó
felsőbbsége a rossz felett nem csak A szilmarilokban fontos téma, hanem A
Gyűrűk Urában is, ahol a Középföldén található gonosz a korábbi és
alapvető jó megromlásaként és eltorzulásaként van lefestve. Nevezetesen,
ahogy Melkor és Szauron bukott ainuk, azaz angyali lények voltak, úgy
Középfölde gonosz teremtményei és fajai is mindig a jóknak a megromlásai
vagy eltorzulásai.
Pl.
a trollokat a fa-szerű entek „megcsúfolására” alkották; az orkok a
tündék megromlott vagy félretenyésztett leszármazottai; a félelmetes
nazgúlok, avagy Fekete Lovasok az emberi királyok hasonmásai. Ugyanígy a
gonosz varázsló, Szarumán is egy bukott Istar, Gollam pedig egy
elsorvadt hobbit.
Az
alapelvet egy Csavardi Samu és Zsákos Frodó közötti kulcsfontosságú
szóváltás világítja meg, amint Mordor sötét földjén utaznak, „ahol a
Homály lakik”, hogy küldetésüknek megfelelően elpusztítsák a gonosz
Gyűrűt. Amikor Samu azon tűnődik, hogy vajon a gonosz orkok is esznek és
isznak-e, mint a rendes teremtmények, vagy pedig csak mérgen és
áporodott levegőn élnek, akkor Frodó így válaszol neki:
„Nem;
esznek is, isznak is, Samu. A Homály, amely tenyészti őket, teremteni
nem tud, csak utánozni: semmi igazán újat nem alkotott. Nem hiszem, hogy
ő hívta volna életre az orkokat, inkább csak tönkretette és
eltorzította őket; s ha élni akarnak, úgy kell élniük, mint bármi más
élőlénynek. Ha jobb nem kerül, hát döghúson és poshadt vízen, de nem
mérgezetten.”
Itt
nincs lehetőség egy dualista interpretációra – miként esetleg az Erő
két oldala esetében Georg Lucas Star Wars filmjeiben –, miszerint a jó
és a rossz egy egyenlő, de szembenálló erő, yin és yang, az érem két
oldala. Tolkien látomásában a jó az eredeti, és a rossz a
leszármaztatott; és bármilyen tragédiák és szörnyűségek is támadhatnak
ebben a világban, nem lehet az övék az utolsó szó.
Az
eszkatologikus remény ezen értelme kivételesen tisztává válik egy
emlékezetes szakaszban a Mordoron átvezető út során, amelyben Samu egy
megnyilatkozásszerű élményt él át:
„Az
egész föld mintha alattomos neszekkel lett volna teli, nyikorgással,
csikorgással, de sem beszédhangot, sem lábdobogást nem hallott.
Nyugaton, magasan az Ephel Dúath fölött fakószürke volt az égbolt. És
Samu látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a
felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége
szíven ütötte, ahogy a meggyalázott földről föltekintett; visszatért
belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a
gondolat, hogy a Homály végső soron csak múló kicsiség: a fény és a
szépség túl van azon, hogy elérhetné. Éneke a Toronyban inkább a dac,
mint a remény jele volt; hisz akkor önmagára gondolt. De most egy
pillanatra leszakadt róla a maga, sőt a gazdája sorsa miatt érzett
aggodalom. Visszakúszott az ágak alá, odaheveredett Frodó oldalára, s
minden félelmet félretéve mély és zavartalan álomba merült.”
A
gonosz puszta „kihívása” egy természeti vagy pogány erény (a gonosz
óriások fognak végül győzni - mondják a viking harcosok -, de megyünk,
hogy meghaljunk az istenekkel). Azonban a remény a keresztény
gondolkodásban egy teológiai erény, és ez az eszkatologikus erény
töltötte be Samu szívét.
„Valami más munkálkodik”
A
remény ezen érzése Középföldén szintén a Gondviselés egy
meghatározhatatlan, mégis határozott tudásában rejlik. Eru nevét bár nem
mondják ki A Gyűrűk Urában, de az akarata kezdetektől fogva
nyilvánvaló, amikor is Gandalf elmagyarázza Frodónak annak a
jelentőségét, hogy a gonosz Gyűrűt Bilbó nagybátyja, egy szerény hobbit
fedezte fel. Erről a látszólag véletlen esetről Gandalf ezt mondja:
„E
mögött valaki másnak az akarata bújhatott meg: valaki meg akarta
hiúsítani a Gyűrűkészítő szándékát. Világosabban nem fejezhetem ki
magam, de úgy kellett lennie, hogy a Gyűrűt Bilbó találja meg, nem pedig
a készítője. És annak is úgy kellett lennie, hogy utána a tiéd legyen.
Ha pedig így van, akkor ez egy bíztató gondolat.”
(Réz Ádám fordításának utolsó mellékmondatát átírtam egy megfelelőbbre.)
Gandalf
persze azért mondja, hogy „világosabban nem fejezhetem ki magam”, mert
ebben a történetben Tolkien kerülni akarta, hogy történetét vallási
tanokkal keverje össze. Mindazonáltal a mögöttes eszme egyértelmű.
A
Gondviselés keze számos ponton feltűnik a történet drámájában, azonban
sehol sem annyira világosan, mint a végkifejletben a Végzet hegyénél,
ahol mind a két központi szereplő elbukik a gonosz elleni küzdelemben,
azonban a konfliktusban gonoszságuk mégsem a gonoszt, hanem a jót fogja
szolgálni.
Egy
másik író tollából egy ilyen befejezés egy különös véletlennek,
ironikusnak, abszurdnak, vagy inkább deus ex machinának tűnne. Tolkien
írásában azonban ez a Gondviselés feltartóztathatatlan elgondolása, a
bukott szerepű karakterek korlátok között zajló összeütközésének
elkerülhetetlen eredménye. Itt tűnik ki, hogy Tolkien a
leghatározottabban elutasítja az allegorizáló magyarázatot: Frodó lehet,
hogy sok tekintetben egy Krisztus-szerű figura, azonban nem magának
Krisztusnak egy allegorikus ábrázolása, mint Lewis oroszlánja, Aszlan.
Ahol Krisztus diadalmaskodott, ott Frodó elbukik, de még ez is a
Gondviselés akaratát szolgálja.
A szomorúság felhangjai
Frodó
végső kudarca a Végzet hegyénél más ok miatt is jelentős: Még a
győzelem szélén is a szomorúság és a veszteség olyan hangja csendül fel,
amely átjárja az egész könyvet.
A
Gondviselés és az eszkatologikus remény minden jele ellenére A Gyűrűk
Ura nem a jó gonosz feletti végső győzelmének a története, hanem csak
egy jelentős csatáé a távoli mitikus múltban.
Az
örök dicsőség Jel 22-szerű epifániájától eltérően, ahol minden könny
felszárad, Tolkien története az elégikus szomorúságtól és annak a
tudatnak a sajgásától visszhangzik, hogy az elvesztett dolgok soha nem
térnek vissza. Újból és újból arról értesülünk, hogy minden, ami egyszer
volt, soha többé már nem lesz (vagy legalábbis míg a világ meg nem
újul). Az entek soha nem találják meg ent asszonyaikat; Frodó soha sem
tér vissza Lothlórienbe; a tündék örökre nyugatra költöznek.
Mindezt
az formálja, hogy a szerző tudatában van a világ romlottságának és az
evilági élet elkerülhetetlen szomorúságának. „én keresztény, sőt római
katolikus vagyok” írta egyszer Tolkien egy barátjának, „ezért nem
gondolom, hogy a „történelem” bármi más lehet, mint egy „hosszantartó
vereség” – ami azért magában foglalja (és egy legendában világosabban és
mozgalmasabban magában foglalhatja) a végső győzelem némi előképét vagy
felvillanó fényeit.”
Ez
pontosan az az érzés, amelyet Tolkien saját „legendája” testesít meg.
„A végső győzelem előképe vagy felvillanó fényei” bizonyosan vannak, de
szomorúság, tragédia és veszteség is van. Még a legvégébe, a győzelembe
is belekeverednek a szomorúság és a veszteség jelei: Frodó elbukása a
Végzet hegyén; a Megye megtisztítása; a tündék elutazása.
„A végső győzelem felvillanó fényei”
Az
egyre szomorúbb elemek ellenére Tolkien konklúziója elkerüli a végső
tragédia vagy a hősi halál megoldását, mint amilyen A Gyűrűk Ura
előjátékában, A hobbitban Tölgypajzsos Thorin halála volt. Ebben a
történetben Thorin azáltal szabadítja meg magát a Bilbó iránti
megátalkodottságától, hogy hősi halált hal az öt Sereg Csatájában.
A
Gyűrűk Urában ezzel ellentétben senkinek sem kell meghalnia, hogy
megsemmisítsék a sötét urat és az ő gonosz gyűrűjét, vagy, hogy
elpusztuljanak az ellene vívott végső csatában. Frodó és Samu, Aragorn
és Faramir, Gandalf, Gimli és Legolas, Trufa és Pippin, mind túléli a
végső ütközetet (egyetlen segítő karakter, az idős Théoden hal csak meg a
Nazgúllal vívott harcban). Persze egy fontos szereplő valóban elpusztul
a gyűrűvel és gazdájával, de ez nem azért történt, mert feláldozta
magát, hanem a méltó büntetését kapta meg, amiért felemésztődött a maga
által választott gonoszságában. És még ez az egyetlen igazi borzalom, a
tűzbe menő lélek is a Gondviselés terveit szolgálta.
Tolkien
nem azért kerülte el a csúcsponti áldozati halált A Gyűrűk Urában, mert
nem méltányolta az ilyen megoldás drámai értékét, hanem azért, mert
ennél a befejezésnél valami mást akart mondani. Néhány győzelem csak
néhány végső áldozat vagy veszteség árán következik be, azonban – vallja
Tolkien – nem ez a jó és a rossz konfliktusának legmélyebb igazsága,
mert a rossz feletti „végső győzelemnél”, amelyekről a legendák csak
„előképeket vagy felvillanó fényeket” adhatnak, nem lesz ilyen
veszteség.
A
szomorúság és az elbukás elemei Tolkien befejezésében megakadályozza az
allegorikus-eszkatológikus értelmezést, azonban egy csúcsponti tragédia
hiányában, valamint a teljes társaság életben maradásában lehetővé
vált, hogy meglássuk „a végső győzelem némi előképét vagy felvillanó
fényeit”.
Valóban,
a remény elemei annyira erősek, hogy Samu így tűnődhetett fennhangon:
„Hát minden szomorúságról kiderül, hogy nem igaz?” Amire a válasz: igen,
de nem itt, sajnos nem most. Itt, Középföldén még keményen dolgozni
kell, harcolni kell az eljövendő árnyakkal, és valahol a meghatározatlan
jövőben a megváltást majd még be kell teljesítenie annak, akinek az
üdvözítő művét csak halványan tükrözik vissza Frodó, Gandalf és Aragorn
nagyszerű tettei.
Frodó, Gandalf, Aragorn: Pap, próféta, és király
Tulajdonképpen
Zsákos Frodó, Szürke Gandalf és Aragorn mindegyike közvetett módon
Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának hármas aspektusát
testesítik meg. Ezenkívül mindegyikük keresztülmegy egy bizonyos
áldozati „halálon” és újjászületésen is.
A
papi feladat Frodóhoz tartozik, aki az egész világ helyett hordozza a
rettenetes gonosz terhét, ahogy Krisztus hordozta keresztjét. Frodó via
dolorosa-ja avagy a fájdalmak útja Tolkien történetének központi magja,
ahogy a passiótörténetek is az evangéliumok középpontjában állnak. Ahogy
Krisztus leszáll a sírba, Frodó Mordorba, a Halál Országába utazik, és
ott egy halálszerű állapotot szenved el az óriás Banyapók odújában,
aztán feléled, hogy elvégezze feladatát. És ahogy Krisztus felemelkedik a
mennybe, Frodó középföldi élete úgy fejeződik be, hogy elutazik a
tündékkel tengerentúlra, a mitikus Nyugatra, azaz úgy is mondhatnánk a
Paradicsomba.
Gandalf
a próféta, aki titkos ismereteket tár fel, csodákat művel, és utat
mutat másoknak. Gandalf Krisztus megváltó halálát és feltámadását
felidézve a pokol hatalmaival vív csatát, hogy megmentse barátait.
Feláldozza önmagát és leszáll az alsó világba, hogy aztán diadalmasan,
nagyobb hatalommal és dicsőséggel szülessen újjá Fehér Gandalfként.
Miként Frodónál, Gandalf középföldi tartózkodása az utolsó úttal ér
véget a tengeren át Nyugatra.
Végül
a koronátlan Aragorn királlyá lesz. Aztán Aragorn - egy prófécia
messiási királya - sziazzal is halványan Krisztus megváltó művét tükrözi
vissza, hogy belépve a Holtak ösvényére, ahol békét ajánl fel az ott
bebörtönzött lelkeknek, amivel a Pokolraszállásra mutat rá. (Az, hogy az
esküszegő lelkek, akikkel Aragorn találkozik a Holtak ösvényén, nem
tudnak békében nyugodni addig, amíg meg nem bűnhődnek árulásukért, egy
purgatóriumi állapotot sugall.)
„Fehér királynőnk! Asszonyunk!”
Miként
Krisztus passiója halványan átsugárzódik Tolkien három hősének
küzdelmeiben, úgy Máriának a katolikus hitben és vallásosságban
jelenlévő szerepét egy másik kulcsfigura tükrözi vissza: Galadriel,
Lothlórien tünde királynője. Maga Tolkien nyíltan elismerte ezt a
kapcsolatot, mint egy barátjához írt levelében megjegyezte: „úgy
gondolom, hogy ezt a karaktert nagyban a Máriáról szóló keresztény és
katolikus tanításnak és elképzelésnek köszönhetem.” Egy másik levelében
pedig azt írja, hogy Miasszonyunkon „alapul a fenségen és az
egyszerűségen alapuló szépségről való összes kis megfigyelésem.”
Ismét
csak nem mondhatjuk azt, hogy Galadriel a Boldogságos Szűz egy
allegorikus megfelelője, még annyira sem, mint azt, hogy Frodó, Gandalf
vagy Aragorn Krisztus közvetlen megfelelői. A valódi összefüggés ennél
sokkal finomabb: egy földöntúli királyság dicsőséges és halhatatlan
királynőjének, valamint az iránta érzett tiszteletnek a megrajzolásában
Tolkien egyszerűen nem hagyhatta figyelmen kívül vallási hagyományának
azt a valódi hódolatát, mely a mennyei királyság megdicsőült Királynője
felé irányul.
Egy
ilyen karakter megalkotásában Tolkien képzeletét valóban mindenekelőtt
hite és vallásossága hatotta át és hevítette. Ha ő pl. egy amerikai
baptista vagy egy holland kálvinista lett volna, akkor minden bizonnyal
nem létezett volna egy ilyen szereplő, vagy pedig teljesen más lett
volna.
A
Mária által inspirált tisztelet legnagyobb mértékben a törp Gimlinél
nyilvánul meg, amikor is Galadrielt máriás rezonanciákkal veszi körül.
Gimli saját szívét olyan fenntartás nélkül adja oda az ő halhatatlan
Királynőjének, miként Montford Szent Lajos vagy Szent Maximillian Kolbe
adta szívét a Mennyország Királynőjének, és Gimlin keresztül még a nem
katolikus vagy nem keresztény olvasónak is egy ablak tárul ki az ilyen
tisztelet világára.
Galadriel
nem az egyetlen máriás társításokkal rendelkező tünde királynő. A tünde
himnuszt Elbereth dicséretére énekelték, amely a máriás
himnuszköltészettől visszhangzik; számos író észrevette a hasonlóságokat
a következő Tolkien vers sorai és az Angliában jól ismert Mária-himnusz
között, amit Tolkien gyermekkorától kezdve jól ismert.
Elbereth-hez
Fehér királynőnk! Asszonyunk,
ott túl a Nyugat tengerén!
E fák közt vándorok vagyunk,
de látjuk arcod, tiszta Fény!
Gilthoniel! ó, Elbereth!
Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
itt túl a tágas tengeren.
Kezed nyomán csillagsereg
virágzik: tarka hímü rét;
ezüstös szirmok fénylenek
a Nagy Sötétben szerteszét!
ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengeren.
Figyeljük
meg a közös témákat ezekben és a következő sorokban (az énekes egy
vándor egy távoli országban; a távoli Királynő mint a fény és az
útmutatás forrása; a Királynő ismételt társításai a csillaggal és a
tengerrel)
üdvözlény, mennyek Királynője, óceáni csillag,
Földi vezérlője vándorembereknek:
éltünk hullámán hányódunk - nyújtsd felénk oltalmad -
Hisz veszélytől s a bajtól te mentesz meg minket.
Krisztus Anyja, szép csillaga tengernek,
Imádkozz a vándorokért, hallgass meg bennünket!
(Saját fordítás.)
A
könyvben az olyan tünde elemek, amelyek ilyen különleges katolikus
rezonanciával rendelkeznek, nem merülnek ki ezekben a földöntúli
királynőkben. A tündék „útikenyerének”, azaz a lembas-nak, amit a
szövetség tagjai kaptak Lothlórienben, egyértelműen eucharisztikus
mellékértelme is van. Mint azt olvashatjuk, ennek a rendkívüli ételnek
az „ostyája” (Tolkien saját szava)
"tartotta
életben (Frodót és Samut), ha az nincs, már rég lehever és várja a
halált. Mert ha nem is lehetett vele jóllakni, és Samunak minduntalan az
evésen, közönséges kenyéren, húson járt az esze, a tündék útikenyere,
most, hogy csak azon éltek, és mást nem ettek, még több erőt öntött
beléjük, mint eddig. Az akaratot táplálta, erőt adott rá, hogy a
gyötrelmeket elviseljék, s Úrrá legyenek izmaik, lábuk fáradtságán, mely
minden halandó lény teherbírásának mértékét meghaladta."
Romlás és megtérés; gyengeség és erő
Bár
Tolkien soha nem magyarázza el pontosan, hogy az Egy Gyűrű hatalmát a
hordozója miként tudná felhasználni a másokon való uralkodásra, még
kevésbé azt, ha ő egy olyan titán lenne, mint Szauron vagy Gandalf,
azonban a Gyűrű hatalmának egy másik szempontját élénken tárgyalja végig
a könyvben: a csábító hatalmát az őt hordozó felett. Gollamot ez
emésztette el, Bilbón is kezdett már látszani a káros hatása, Gandalf és
Galadriel még a megérintését is visszautasította, Boromir pedig nem is
tudott ellenállni a vonzásának, és még Frodó is, aki végig küzdött
vonzereje ellen a Végzet hegyére vezető úton, a végén mégis engedett
ennek a varázserőnek. Frodó lehet, hogy jellegzetesen krisztusi típus,
de csak típus, és végtére egy típus sem azonos a valósággal.
A
gonosz kísértés leírása mellett azonban a megtérés és a megváltás
lehetőségének az elismerése is jelen van a történetben. Úgy tűnik, hogy
még Gollamra is hatással van Frodó könyörülete évekkel rabszolgasága és
elkorcsulása után. Gollam, mielőtt visszazuhanna a sötétségbe, a jó és a
rossz között vívódva csaknem a megváltás szélére emelkedik.
Boromir
is őszintén megbánja gyenge pillanatát, és nemcsak azzal teszi jóvá,
hogy feláldozza életét, hanem azzal is, hogy másnak is megvallja gonosz
tettét. Ami pedig Frodót illeti, ő végül is nem egy utolsó pillanatban
történő megbánás révén menekül meg, hanem a gondviselés kezdeményezése
által, egy különleges kegyelem által, ami felhasználta Gollam vágyait,
hogy így Frodónak egy másik lehetőséget adjon. Tehát Frodó saját
könyörületessége Gollam felé fontos tényezővé válik abban, hogy végső
elbukásának következményeitől megszabaduljon.
Hogy
Frodó miért adta meg magát végül a Gyűrű hatalmának? Sokkal lényegesebb
kérdés az, hogy miért tudott neki ellenállni olyan sokáig. Középfölde
nagy hatalmai, a varázslók és a tünde uralkodók - egy harmadik
lehetőséget választva - miért bízták a legveszedelmesebb tárgyat egy
védtelen hobbit kezeibe, a kényelem és az egyszerű családiasság
teremtményére? Miért nem bízták Aragorn erejére és ügyességére, Elrond
hatalmára vagy Gandalf tudományára?
A
válasz részben a meglepetés erejében rejlik. A zsinat Völgyzugolyban
hazardírozott azzal, hogy a Gyűrűt egyenesen Mordorba küldte egy
jelentéktelen teremtménnyel, részint azért, mert erre a mozzanatra az
Ellenség nem számíthatott.
Azonban
több is van itt ennél. Az okot Gandalf találta meg abban a biztató
dologban, hogy a sors titokzatos útjai a Gyűrűt inkább egy hobbit
birtokába juttatta, mint egy harcos vagy varázsló vagy tünde kezébe, és
emiatt lett a Völgyzugolyból Mordorba tartó vegyes társaságban Frodó a
Gyűrű hordozója és nem más. Frodótól teljesen idegen volt mind a
fizikai, mind a misztikus hatalom, és ez önmagában a remény jele volt.
Az erőtlen kevésbé bízhatja el önmagát, kevésbé eshet zsákmányul az
önhittségnek és az önteltségnek, sokkal jobban lehet a kegyelem vagy az
isteni akarat eszköze. Tolkien nem sokat ígérő hőse Szent Pál
paradoxonját tükrözi vissza: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős”
és „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy
megszégyenítse a bölcseket”.
Peter Jackson filmje (néhány spoiler)
Peter
Jackson A Gyűrűk Ura eposz adaptációját három filmben készítette el, és
hatalmas sikere lett mind a háromnak. Számos összehasonlító elemzés
született, amelyek azonban főleg a történet szálaira, és a karakterek
jellemzésére összpontosítottak, és - főként Magyarországon - kissé
figyelmen kívül hagyták a könyv és a film hitbeli dimenzióinak
összevetését. Azt gondolom, hogy talán még nem késő úgy is áttekinteni a
három filmet, hogy a könyvek vallási gondolataiból mit vett át, és mit
nem.
Jackson
és munkatársai meglehetősen elfogulatlanok voltak abban, hogy bár nem
osztoztak Tolkien vallásos hitében, a filmekben mégis figyelembe vették
Tolkien hitét, tisztelettel nyúltak gondolataihoz, és elkerülték azt,
hogy saját „sallangokat” tegyenek a filmhez.
Persze
a könyv vallási témájú elemeinek némelyike annyira középponti volt,
hogy lehetetlen lett volna kikerülni őket anélkül, hogy ki ne
zsigerelték volna magát a könyvet. De ezen felül is a filmkészítők
kétségtelenül készségesen nyitottak maradtak ezekre a témákra, és néhány
esetben az is látszik, hogy a vallást felidéző elemek bemutatásában
valóban a szöveg mélyére hatoltak, és ezzel megerősítették a történetben
lévő vallási témákat és kellőképpen vissza tudták azokat adni.
Krisztológiai visszhangok.
A
könyv keresztény visszhangjainak egy kétségtelenül szándékos
felhasználásának egyik nyilvánvaló példája Gandalf halála és
visszatérése A Gyűrű szövetségében és A két toronyban. Gandalf
önfeláldozása és alászállása az alsó világba Mória bányáiban az ördögi
balroggal vívott csatában az első film drámai középpontja és jelentős
formai eleme. Maga a balrog annyira pokoli, amennyire csak Jackson
konceptuális művészei és a Weta Digital trükkmesterei elkészíteni
tudták: a könyvhöz hűen egy füstből és lángból álló valami. Egy finom
szöveg nélküli képsorban, amikor Gandalf zuhan le az alvilágba, karjait
kereszt alakban széttárva láthatjuk.
A
krisztológiai visszhangok még határozottabbak, amikor Gandalf visszatér
A két toronyban. Fehér Gandalf olyan ragyogva jelenik meg
tanítványainak, Aragornnak, Legolasznak és Grimlinek, mint ahogy a
feltámadt Krisztust vagy a damaszkuszi úton Szent Pálnak megjelent
Jézust ábrázolják a festményeken, akik – csakúgy mint a tanítványok -
képtelenek felismerni őt. Ők is, mint pl. Mária Magdolna, eleinte
valakinek másnak tartják őt. Majd, amikor valóban felismerik, Legolasz –
erőt véve örömén és megilletődésén – térdre borul.
Frodó
és Aragorn krisztológiai történetíve szintén nyilvánvaló a filmekben.
Frodó úgy járja a via dolorosa-t vagyis a „fájdalmak útját” a Végzet
Hegyéig, ahogy Jézus ment a Kálváriára. Ahogy Jézus az emberiség bűneit
hordozta, úgy Frodó a gonoszság nagy terhét hordozta a világ helyett, és
ahogy közeledik a Végzet krátereihez a Gyűrű úgy válik egyre
összeroppantóbb súllyá, miként a kereszt fája.
Jackson
A király visszatérben mutatja be Frodó halálát és újjászületését. Frodó
leszáll a Banyapók odújának a mélyébe, és egy pókfonál-lepelbe borítva
Cirith Ungol, a Pókszurdok sírjába fektetik.
A
három központi karakter közül csak Aragornnak nincs
halál-és-újjászületés története a könyvben – bár rálép a Holtak
ösvényére és kiszabadítja azokat a nyugtalan lelkeket, akik elégtételt
adnak földi bűneikért, ami egy olyan meseszál, ami A király visszatér
filmváltozatban drámaian realizálódik.
Mindazonáltal
a filmben az Aragornak kitalált halál-és-újjászületés története a
könyvben nem található meg. Egy az orkokkal és a vargokkal vívott
csatában Aragorn lezuhan egy szikláról, és elviszi őt a folyó, és majd
csak a Helm Szurdokban találkozik barátaival. Azonban ezt az egész
történetet nem Tolkien írta, és sokat vitatkoztak is a rajongók, hogy
érdemes volt-e ezt betenni a filmbe. Mivel a halál és az újjászületés
motívuma tételes szinten biztosan jelen van Tolkien könyvében, ez a
bővítés Aragorn státusát erősíti meg mint krisztusi király.
A
film azzal is kiemeli Aragorn krisztusi kapcsolatát, hogy egy olyan
jelenetet adott A Gyűrű szövetsége bővített változatához, amelynek
máriás rezonanciái is vannak.
Ebben
a jelenetben Aragornot látjuk Völgyzugolyban anyja sírjánál. Az itt
lévő szobor egyértelműen a katolikus Mária-szobrászatot idézi fel; így
Aragorn anyja Máriával áll kapcsolatban, éppúgy, ahogy maga Aragorn
Krisztussal. Sőt, Aragorn tiszteletet ad halott anyja felé, ahogy a
katolikus hagyomány is tanítja, hogy Krisztus azzal tisztelte meg
Máriát, hogy halálakor felvitte testét és lelkét a mennybe.
(Természetesen semmi mennybevétel nem történik Aragorn anyjával, de hát
Jézus sokkal nagyobb király mint Aragorn.)
Tünde ábrázolások.
Tolkien
világának erkölcsi rendje szintén visszatükröződik a filmekben, ahol
szintén egyértelműen úgy mutatják be, hogy a gonosz eredete és
teremtményei a jókból származnak: Szarumán azt mondja A Gyűrű
szövetségében, hogy az orkok „régen tündék voltak”, Gollam és a nazgúlok
származását is elbeszéli, beleértve Szarumán korábbi jóságát – bár
Szauron bukásáról semmit sem hallani.
Jackson
a tragédia és a veszteség elégikus hangját már a film elejétől, A Gyűrű
szövetsége kezdő szavaitól kezdve jól üti meg. Gandalf rejtélyes
utalása a Gondviselésre szintén az első filmben van, amelyek csaknem
ugyanazok a szavak, bár a drámai hatás módosul azáltal, hogy Zsáklak
helyett Mória bányáiban hangzik el.
Egy
bizonyos mértékű máriás rezonancia van abban is, ahogy Jackson
Galadrielt ábrázolja – bár ez az ábrázolás a bővített változatban sokkal
határozottabb, mint a mozis változatban. Az eredeti verzióban Galadriel
különösen tartózkodó, sőt vészjósló a fő jelenetében, de Lothlórien
Úrnője sokkal melegebbé és kedvesebbé válik a később hozzáadott
ajándékadó jelenetben, amikor a szövetség továbbindul útjára. Valamint
Gimli az Úrnő iránt érzett hódolatát csak mulatságosan sejtetik a mozis
változatban, és végül is a bővített változatban térnek csak ki rá – bár a
következő két filmben sajnálatosan ezt a viszonyt teljesen mellőzik.
A
tündekenyeret szintén megemlítik a két későbbi filmben (valamint A
Gyűrű szövetsége bővített változatában), de csak egy kevés
eucharisztikus jelentéssel, talán annak a kivételével, hogy Gollam, aki
méltatlan, nem ehet belőle. A tündék liturgikus himnusz-szerű
költészetére sincs utalás (bár Völgyzugoly és Lothlórien
tündekirályságát egy egyetemes földöntúli kórusfeldolgozással jelzik,
amely nem teljesen idegen a szent zene világától.)
A rossz és a megváltás.
Mindhárom
film leghatásosabb témáinak egyike a Gyűrű csábító vonzereje. A gyűrű
hatalmát részben Elijah Wood, Andy Serkis, Sean Bean, és Ian Holm (és
röviden Sean Astin) hatásos alakítása mutatja be, részben pedig Jackson
okos rendezése és a részletekre való odafigyelése.
Ez
a téma drámai csúcsát A király visszatér válságos pillanatában éri el,
amikor Frodó krisztológiai rezonanciáján a halandók gyengesége és
elbukása hatalmasodik el. Ugyanekkor jelen van a gondviselésszerű
kegyelem is, amely megjutalmazza őt irgalmáért és hősies áldozatáért
úgy, hogy megkíméli őt tettének következményétől, és lehetőséget ad
számára a megbánásra. (A film ezen jelenetéről nagyon sokat lehetne
beszélni.)
A
megtérés és a megváltás témáját Boromir is megindítóan mutatja be
utolsó pillanataiban, ahol Boromir Aragornnak történő vallomása
(gyónása) lelki értelmét egy másik, extratextuális glossza is kiemeli:
Aragorn egy rituális mozdulattal ad áldást Boromirnak, ami egy
kereszténység előtti keresztvetésre hasonlít.
Más glosszák.
Az
olyan szuggesztív részleteken túl, mint Aragorn rituális áldása, vagy
Gandalf zuhanó testének kereszt alakú tartása, a filmtrilógia olyan
kifejezetten vallásos témákat is magában foglal, amelyek a könyvekben
nincsenek benne, de odaillően idézik fel Tolkien inspirációjának
vallásos elemeit.
Például
a filmek nyíltan utalnak a halál utáni életre, sőt egy halottakért
szóló imára is van példa. A király visszatér részben, amikor Minas
Tirith-et ostromolják, Gandalf azt mondja Pippinnek, hogy a halál még
nem a vég, és ezt a túlvilági életet felidéző képekkel meséli el neki. A
két toronyban arról hallunk, hogy Legolas két bajtársa meghalt, és
ekkor Legolas egy rövid tündemondatot mond, ami hiányzik ugyan a
feliratból, de a tündeszakértők szerint annyit jelent: „Találják meg
békéjüket a halál után.”, ami a halottakért szóló katolikus imákra
hasonlít.
Egy
másik vallásilag jelentős toldalék a tündehercegnő, Arwen közbenjáró
imája „kegyelemért” Frodónak. A Gyűrű szövetségében, hogy megmentse
Frodót Mordor erőitől, Arwen imádkozni kezd, ahogy Mózes vagy Szent Pál
fejezte ki hajlandóságát, hogy ők vállalják a nehézségeket Isten
népéért, hogy ami „kegyelem” neki jutott, azt hadd adja át neki, hogy
így mentse meg Frodó életét.
A
Gyűrűk Ura filmtrilógia egy rendkívüli filmes tiszteletadás a katolikus
képzelőerő egy nagyszerű művének. Még ahol el is térnek a filmek a
könyvek vallásos elképzelésétől, oly módon tiszteletben tartja azt, hogy
ezt a keresztény nézők is nagyra értékelhetik, és a nem keresztény
posztmodernek számára pedig bemutatja minden irónia nélkül a jó és a
rossz egy kivételes összeütközését, a jóból származó gonosz erkölcsi
elképzelését, és az emberiség mindig jelenlevő fogékonyságát a
kísértésre. A modern Hollywood tájékán A Gyűrűk Ura egy kivételes
világítótorony.
(depositum.hu )
