Fiatal koromban sok jezsuita tanított, és mivel nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy ez túl sok jót jelenthetne, sajnos nem is jelent semmi jót. Mert közülük mindösszesen talán egy volt katolikus. De sajnos ő nem dogmatikát tanított, így egy másik jezsuitától, a Nemzetközi Teológiai Bizottság egykori tagjától hallgathattunk eszmefuttatásokat virágnyelven az Egyház félrecsúszásáról, amelynek egyik megnyilvánulása szerinte a vonzódás a kínzás eszközeihez, a kereszthez, a szenvedéshez, halálhoz. Pedig hát Krisztus feltámadása a központi esemény, nem a halála, mondta ő. Ezért az Egyháznak a szomorú szenvedés, depresszió és egyéb barokkos beütések helyett át kellene térnie a feltámadott Krisztus hangsúlyozására, ábrázolására, mert ez a szép és vonzó dolog. És mivel mindezt költői és lelkes szavakkal ecsetelte, elsőnek kedvesnek tűnő, arcra fagyott mosollyal, már-már hihetőnek tűnt. De valami azért nem volt kerek.

Másik tanáromat még a szenvedésnél is jobban kihozta sodrából Krisztusnak pokolra való alászállása. Az apostoli hitvallásban megvallott eseményről („alászállt a poklokra”) ő azt a magyarázatot adta, hogy ez a kifejezés hebraizmus, ami pusztán annyit jelent, hogy Jézus valóban meghalt. Az ellenvetésre pedig, hogy a halál megtörténtét és a temetést már tartalmazta a hitvallás előző része, a tudatlanságunkat elnéző mosollyal ráerősített, hogy ez a „csak hebraizmus” pusztán hangsúlyozó ismétlés, egyfajta „bizony, bizony”-mondás. Mert, mondta, aki meghalt, az nem tesz már semmit, nem aktív szereplő, különben is manapság már senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez a mitikus pokolraszállás-elem valódi történést jelenthetne, nyilvánvaló, hogy ez csak képes beszéd.

Pedig a hagyomány kitartóan állítja, hogy Krisztus alászállt a poklokra, sőt, Szent Péter apostol nyomán azt is tanítja, hogy mindezt azért tette, hogy „azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak” (1 Pt 3,18), és ezzel Krisztus kiszabadította az igazak lelkeit a pokolból: egyedül szállt alá és sokakat hozott vissza, mint győztes.

Mint általában az olyan katolikus származtatott igazságoknál, amelyhez az alapigazságok átgondolása, a megfelelő következtetések levonása, és a mindezt végző tanító szenteknek adott isteni kegyelmek és sugallatok szükségesek, a pokolra szállás eseményével kapcsolatos tanítás is hosszabb idő alatt kristályosodott ki. Talán mert az ilyen szent atyák nem minden bokor alatt és nem is túl gyakran teremnek. Aquinói Szent Tamás szintézisére viszont már összeállt. Krisztus poklokra szállásáról ő azt mondta, hogy ez nem a kárhozottak poklára értendő, hanem arra, amit ma tisztítótűznek nevezünk, illetve arra, amit maga Jézus Ábrahám kebelének nevezett a szegény Lázárról szóló példabeszédében, ahol a régi igazak várták a megváltást, azt, amikor személyes bűneik már nem lévén, az áteredő bűn terhétől megszabadítva a boldogító színelátásra jutnak. Ez az alászállás hatásaiban hármas volt: növelte az elkárhozottak szenvedését és zavarát, reményt adott a tisztítótűzben szenvedőknek és a boldogító színelátásban részesítette az igazakat, így a pokolban hirdetett örömhír sokaknak a szabadulás reménye, másoknak tényleges szabadulás is volt: „Kivezette őket a sötétségből s a halál árnyékából és széttörte bilincsüket”. (106. zsoltár)

Ez az a tanítás, ami következik a kinyilatkoztatásból, a szentírás szavaiból, és ami minden vonatkozásában egyezik azzal. Így válik érthetővé a jobb latornak adott krisztusi ígéret is arra, hogy még ma (nagypéntek) vele lesz a paradicsomban: „Urunk kijelentése nem a földi, testi paradicsomra értendő, hanem egy szellemire, amelyben mindazok vannak, akik az isteni dicsőséget élvezik. Ennek megfelelően a tolvaj helyileg a pokolba szállt le Krisztussal együtt, mert azt mondták neki: “Ma velem leszel a paradicsomban”; a jutalom tekintetében mégis a paradicsomban volt, mert ugyanúgy élvezte Krisztus istenségét, mint a többi szent.” – mondta Szent Tamás (Summa III/52/4)

Ezért a szenteknek, akik Krisztus látását már élvezték, a feltámadásig még pokolban való létük is megdicsőülésük része volt, és ők igazán elmondhatták a zsoltárossal, hogy „ha a halál völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”, a tisztítótűzben szenvedők pedig folytathatták a zsoltárt: „A te vessződ és pásztorbotod, azok vigasztaltak engem” (22. zsoltár), mert ők Krisztus pokolraszállásával, bár még szenvedtek, elnyerték a reményt, hogy többé már nem „a halál lesz a pásztoruk” (48. zsoltár), mint a juhokként pokolba hullóknak, lesz szabadulás.

Ez a lator pedig, aki csak megemlékezést kért, örök életet kapott, mert „a kegyelem bőségesebb, mint az imádság, az Úr mindig többet ad, mint amennyit kérnek tőle” (Szent Ambrus). És így egy gonosztevő, aki a jogos halálbüntetését mégis bűnbánattal fogadta, és akinek hite megigazulására, Krisztus istenségének megvallása pedig üdvösségére szolgált (Róm 10,10), amellett, hogy Krisztus halálának tanúja volt, a megszabadult igazak lelkeivel együtt a feltámadás tanújává is válhatott.

Mert a feltámadás tanúi, akik nem pusztán az üres sírt vagy a már feltámadott Krisztust láthatták, hanem magát a dicsőséges eseményt, a szent angyalok és az alvilágból megszabadított szentek lelkei voltak. Így azok a szentek, akik nem láthatták és hallhatták földi életükben Krisztust, ahogy az apostolok, akik nem részesülhettek a keresztség kegyelmében, az Oltáriszentségben, mint mi, mégis Krisztus tanúivá válhattak. Hát nem csodálatos Isten jósága, hogy így emlékezett meg arról a sok prófétáról és igazról, akikről ő maga mondotta: „Sok próféta és igaz vágyott látni, amiket ti láttok, és nem látta, hallani, amiket ti hallotok, de nem hallotta” (Mt 13,17), és maga hirdette nekik győzelmét, részt adva nekik dicsőséges feltámadásának szemlélésében, amit pedig az apostolok sem láthattak?

És ezen lelkek közül sokan az élők előtt is tanúságot tehettek Krisztus dicsőségéről, mert Krisztus feltámadása után „sok elhunyt szentnek föltámasztatott a teste” „előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.” (Mt 27,52-53)

Ez már annyira botrányos szentírási rész volt tanáraim számára, hogy még csak meg se említették.  Így a pokolba való alászállással együtt sokáig, egy újabb fecsegéssel szentségtelenül újító germán feltűnéséig erről igazán nem volt szó a teológiai oktatásban. Pedig az egyházatyák között nem abban van véleményeltérés, hogy Máté evangélista leírása igaz-e, hogy ezek a szentek valóban feltámadtak, vagy sem, hanem abban, hogy vajon úgy támadtak fel, mint Lázár, aki később ismét meghalt, vagy azzal a feltámadással, amiben a világ végén lesz részünk. Mivel erről a szentírás és a szenthagyomány nem adott egyértelmű eligazítást, az egyházatyák érveket kerestek az igazsághoz vezető úton, várták Isten megvilágosító kegyelmét. Ezen érvek közül Aquinói Szent Tamás Szent Ágostonét tartotta meggyőzőbbnek, azaz olyan feltámadást tartott valószínűnek, amilyen Lázáré volt. Ez azt jelenti, hogy Szent Tamás elképzelhetőnek tartotta, hogy Lázáron kívül voltak még olyan szentek, akiknek kétszer volt részük a testi halálban. Talán, hogy ebben az értelemben is igaznak bizonyuljanak a Szentírás szavai: „aki győzni fog, azt nem sebzi meg a második halál” (Jel 2,11), mert még akkor is, ha átmennek egy második halálon, győztesként már nem lesz részük az örök halálban.

És ha a „dicső és szent férfiak”, akikhez „vonzódom egész szívemmel” (15. zsoltár) így vélekedtek, miért ne lenne jó nekem is ezt gondolni? Különösen, ha – járulékos örömként – ettől minden haladár habzó szájjal fog gladiusába dőlni… Hála legyen a váratlan tanúk Urának ezért is.

https://invocabo.wordpress.com/2024/04/15/a-varatlan-tanuk/