A házassági elválás ellen szól mindenekelőtt: a nő méltósága. A nő legszebb éke: a szemérem.
Annak van értelme, hogy egy nő a törvényes házasság keretén belül az Istentől rendelt szent célra, a családalapítás érdekében egyetlen férfira bízza magát; de akkor csakis azzal a tudattal, hogy örökre azé az egy emberé marad s vele halálig tartó hűségben él. Mihelyt a nőket csereberélni lehet, mihelyt lehetséges, hogy a nőt egymásután két, három, talán négy élő férfi is a magáénak vallhatja, mihelyt odajutunk, hogy a nő csak átmeneti, használati tárgy, élvezeti cikk, érzékiségre s nem örök hűségre szerződő társ: örökre vége a női méltóságnak!
Nincs tehát más hátra: meg kell tartani a krisztusi törvényt! Uralkodni kell a szenvedélyeken! Nem igaz, hogy a „boldogság” a legfőbb szempont, vagy, hogy mindenkinek joga van a „boldogságra”, már tudniillik, ahogy ő azt képzeli. Hiszen akkor a tolvajnak is joga volna a lopásra!
A házasság szentség, épp ezért, s mert felbonthatatlan, jól gondolja meg minden házasuló, kit választ élettársul! Vigyázzon legfőképp arra, hogy leendő házastársa mélyen vallásos, komoly katolikus legyen. Akkor az élet legnagyobb zavaraiban is egymásra fognak találni, minden nézeteltérést vagy összekülönbözést békésen el fognak tudni intézni s Isten segítsége, a házasság szentségi kegyelme túl fogja őket emelni minden bajon, úgyhogy igazán boldog és keresztény életet élhetnek egymás oldalán.
Ne akarjon az ember okosabb lenni az Istennél! Aki a krisztusi törvény útjáról letér, saját vesztébe rohan!
