Robinson szociológiai tanmeséje a belőle levezetett roppant tudományos, komoly és messzire vezető kérdésektől elvonatkoztatva is (főleg úgy) példatáram részévé vált egykor, így szívesen nyúlok vissza hozzá.

A történet rövid lényege: a hajótörött Robinson a szigetén lévő tavat kerülve, a tó melletti rendkívül keskeny, egy ember szélességű sávon közlekedve tudott eljutni a sziget másik oldalára, így amikor Péntek is a szigetre vetődött, meg kellett állapodniuk abban, hogy a tó melyik oldalán mennek oda és melyiken jönnek vissza, hogy ne akadályozzák egymást a tókerülésben. Szokásként ez akkor is fennmaradt közöttük – pusztán hagyománytiszteletből, a gondolkodásra és változtatásra való lustaság, stb. miatt -, amikor a tó kiszáradt az akkor éppen dúló, és néhány éven belül teljesen végzetes globális felmelegedés miatt. Így az eredetileg értelmes és felettébb praktikus megállapodásnak okai egy idő után homályba vesztek: értelmetlenül tartottak meg egy értelmét vesztett szokást.

Ezt a jelenséget a liturgiára alkalmazva említettem a címben Robinsont és a katolikus szigeteket. Ez utóbbiak alatt az új mise liturgiájában megmaradó liturgikus szigetjelenségeket értettem. Olyan elemek ezek a liturgiában, amelyek okkal, értelemmel, jelentőséggel és létjogosultsággal bírtak a régi rítusban, de amelyek attól elszakadva furcsa szigetjelenségként, eredeti értelmüktől megfosztva maradtak meg a liturgikus gyakorlatban. Vagy azért maradhattak meg, mert már nem ismerik igazi okukat, és ezért nem okozott problémát a régi szentmiséhez való kötődésük (nem fáj az, amiről nem tudunk), vagy mert a „mink így szoktuk” logikája erősebbnek bizonyult, mint az újítók kitartása és ereje.

Ilyen liturgikus szigetjelenség a Betekintés a Püspöki Kar kulisszái mögé című írásban megénekelt lapozófül is. Ezek létének eredeti értelme ismeretlen az új misén felnőtt katolikusok számára, beleértve magukat a papokat is, hiszen már egyáltalán nincs meg az a szintű gondosság az Oltáriszentség partikuláival szemben, amely a kánoni ujjak összezárásában nyilvánult meg, és amely szükségessé tette a praktikus fület a lapozás megkönnyítésére. De valamiért megmaradt, sőt az új misekönyvben is megtartották, így ez kiváló alkalomnak tűnt arra, hogy ezekről a katolikus szigetekről szóljak, és nem mellesleg szarkasztikus böködéssel nógassam az illetékeseket az értelemhez való visszatérésre.

Sokak megnyugtatására vagy elkeserítésére írom, hogy természetesen – sajnos – a lapozófülek köré költött, bennfentes informátorokra hivatkozó püspökkari történet pusztán a képzelet játéka volt. Azt is mondhatnám, hogy normál esetben így kellett volna ennek történnie. Azt hittem, hogy az írás szatirikus jellege nyilvánvaló lesz minden olvasó számára, de nem így volt: teológiai doktort és filozófust is megtévesztett a kitalált történet. Talán azért, mert sokan remélik a reménytelenség ellenére, hogy valamikor bekövetkezik majd a visszatérés a helyes gyakorlathoz az Oltáriszentséggel kapcsolatban. Vagy mert érthetetlen a fanyar, szarkasztikus, …., stb. humorom.

Az előbbieket biztosíthatom, hogy én is a reménytelenség ellenére remélem ezt, bár talán egy generáció kihalása, és a katolikus hitet már rég elvesztő „katolikusok” még drasztikusabb lemorzsolódása szükséges hozzá. Talán az Úr már dolgozik is ezen – már csak azáltal is, hogy hagyja a bűn és a hitetlenség logikája által vezérelteket saját, jól fertőtlenített kardjukba dőlni. A humoromban csalódottakat pedig azzal vigasztalnám, hogy lehetséges, hogy nem csak érthetetlen, hanem nincs is. Hú nóuz?

De ha már szigetjelenség, akkor még egyről talán érdemes szólni: a csengetésről, amely az igazi, mélytengeri katolikus sziget a protestantizált, emberi alkotás misén. Mert míg a lapozófüleknél a létüket meglapozó fő ok eltűnése után még némi praktikusság talán felfedezhető (könnyebb lapozni, és nem csak az elkoszolódásból látni, hogy hol kezdődik az egyetlen üdvözítő második kánon, vagy netán az amazóniai kánon), addig a csengetésnek az új rítusban semmi értelme sincs.

 

A minden korok szentmiséjén a csengetésnek praktikus okai vannak. A hívek aktív részvétele abban áll, hogy a pap által in persona Christi bemutatott áldozatot saját imájukkal kísérik. Az imafolyamok néhány ponton kapcsolódnak össze látható módon is közösen mondott imában vagy minden hangos szó, zene elhallgatásában, és az ezen pontokra való figyelmeztetésnek helye van a liturgiában. Ennek eszköze a csengő. A kánont a pap csendben mondja, így a hívek nem hallják, hogy pontosan hol tart benne. Amikor a pap leveszi a kehelytakaró vélumot, egy csöngetéssel jelzi a ministráns, majd amikor megtörténik az átváltoztatás, ismét egy csöngetéssel jelzi a ministráns, mégpedig akkor, amikor a pap az átváltoztatás után azonnal térdet hajt a Szent Szín előtt. Az azt követő Úrfelmutatás alatt ismét csenget a ministráns. És hogy miért? Mert a hívek az átváltoztatás alatt nem a papot nézik, hanem mélyen meghajolnak, így nem láthatják a pap mozdulataiból, hogy mikor történt meg az átváltoztatás, és mivel a kánont a pap halkan mondja, nem is hallják. A ministráns jelzi csengetéssel, hogy megtörtént, és a hívek immár feltekinthetnek a Szent Testre vagy Vérre.

Az új rítusban a Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 150. pontja rendelkezik a csengetésről:

„Kevéssel az átváltozás előtt a ministráns csengetéssel figyelmeztetheti a híveket. A helyi szokások szerint hasonlóképpen csengethet mindkét szín felmutatásakor.”

De vajon mire és miért figyelmezteti a híveket a ministráns? Hogy „kevéssel” később megtörténik az áldozat? Hiszen a hívek mindent látnak, mindent hallanak, együtt mozognak, együtt válaszolnak – ez az aktív részvételük lényege az új felfogás szerint.

A „kevéssel az átváltoztatás előtt” végzett csengetés talán a kehelytakaró kendő levételekor régi rítusban megszokott rövid jelzés utóda lehet. Gondolom azért, hogy az aktív részvétel új felfogásának gyakorlása közepette a mindent látásban, mindent hallásban és a pap mimikájának nyomon követésében felettébb elszórakozott hívők is felébredjenek. És így láthassák, hogy a pap az átváltoztatás után nem azonnal hajt térdet az Úr előtt, majd felmutatás után ismét, hanem csak az Úrfelmutatás után. Mert a „fölösleges ismétléseket kerülni kell”. Ahogy az egyszeri férj mondotta feleségének: „egyszer már mondtam, hogy szeretlek, minek mindig ismételni?”.

De a csengetésre visszatérve: látott már valaki olyan bensőséges közösségi vacsorát, ahol csengetéssel jelzik az újabb „fogás” érkezését? Nem? Dehogynem! Az új mise a magyarázat szerint hangsúlyosabban az utolsó vacsorára való közösségi emlékezés, maga is vacsora: ezért fordul szembe a hívekkel a pap (a demokratikus „Nevezz csak Bobnak” atyatestvér, aki elnököl a misén), hiszen „látott már valaki olyan vacsorát, ahol a vendégek nem egymással szemben, hanem az asztal egyik oldalán ülnek?” Persze ez még mindig nem magyarázza a fogások közötti csengetést. Mert lehetne például csengetés helyett azt kiáltani lelkesen, tiszta becsületes arccal, kerek szívvel, hogy: „Tadaaam!”

Valamiért nem ez utóbbit választották, talán szerencsénkre. Így esetleg eme szigetjelenség alkalmat ad elgondolkodni azon, hogy valami zavar mutatkozik az erőben. És így az alkalom esetleg vágyat szülhet arra, hogy jó lenne már visszatérni a katolikus felfogáshoz: a szentmise a golgotai véres keresztáldozatba való bekapcsolódás, ahol Krisztus életét adja megváltására sokaknak. Az az áldozat, amely előtt mély hódolattal borulunk le. Olyan misztérium, amelyet jelenvalóvá tevő szavakat csendben suttogja a pap. Ami miatt viszont praktikus jelezni ennek megtörténtét a csendet megtörő csengetéssel, ahogy a Szent Szívbe befúródó lándzsa is jelezte, hogy Isten Fia nem elájult, hanem MEGHALT. Megtörtént a felfoghatatlan, és mi is felnézhetünk arra, akit keresztülszúrtak.

Amikor először felötlött bennem, hogy szólni kellene ezekről a szigetjelenségekről, volt némi félelem bennem. Egy klerikus barátommal beszélgetve a Betekintés a Püspöki Kar Kulisszái mögé című írás alapgondolatáról, nevetve jegyezte meg, hogy talán meg kellene várnom amíg tényleg kiszállítják a misekönyveket, nehogy a lapozófül köré épített történet miatt elhagyják azokat. Azzal szereltem le, hogy túl nehéz volt beszerezni a finn papírt hozzá, semhogy emiatt bezúzzák. De az újítókat ismerve némi félsz azért maradt bennem, no, nem az új könyv bezúzása miatt, hanem amiatt, hogy vajon az ilyen írással nem segítem-e elő azt egy újabb porszemmel, hogy a régi rítusra emlékeztető, az azzal való közösség utolsó kis elemeit is eltüntessék az újból? Mert a felvetés abszurditása ellenére is bír ez némi valószínűséggel.

De vajon, ha ez megtörténne, azzal nem csak a valóság válna nyilvánvalóvá? Hogy itt nem párhuzamosokról van szó, amelyek a végtelenben találkoznak, ahogy Bolyai mondta, hanem eltartó egyenesekről, amelyek más felfogás alapjaiból kiindulva szükségszerűen egyre távolodnak egymástól, egyre nyilvánvalóbbá téve azt, hogy a kezdeti „kis torzítás” az új liturgiában más, nem katolikus hithez vezet. Mert lex orandi EST lex credendi.

https://invocabo.wordpress.com/2022/08/18/robinson-es-a-katolikus-szigetek/