Nagycsütörtök,
a legméltóságosabb Oltáriszentség, az Újszövetség titokzatos áldozati
és szeretetlakomája, valamint az újszövetségi papság alapításának
ünnepi liturgiájában az Evangélium – első pillanatra talán meglepő
módon – nem e fenséges titkokról, hanem az Utolsó Vacsora egy másik,
látszólag kevésbé fontos eseményéről, a lábmosásról szól (ld.: Jn
13,1-15).
Amire – látszólag
– különben is csak azért került sor, mert az apostolok nem ismerték
fel a vacsora óriási jelentőségét, és éppen veszekedni kezdtek
egymással. „Versengés is támada köztük arról, ki tekintendő közülök
nagyobbnak.” (Lk 22,24) Ez olyan téma volt, ami már korábban is több
szóváltáshoz vezetett a tanítványok között. (ld. pl. Mt 20,17-28).
Ezúttal valószínűleg akkor jutottak el idáig, amikor a húsvéti bárány
elfogyasztása után, amit állva és sietve kellett megenni, az asztal
körül a helyüket keresték. Kinek van elsőbbsége? Ki kapja Mesterük után a
következő legjobb helyet?
Tanítványainak az első helyekért vívott harcára Jézus az önmegalázás és a szolgáló szeretet példájával válaszol.
Már korábban is figyelmeztette őket: „Aki közületek nagyobb akar lenni,
legyen a ti cselédetek.” (Mt 20,26) Most, amikor korábbi
figyelmeztetése ellenére az apostolok újfent vetélkedni kezdenek,
megismétli tanítását. „Aki nagyobb köztetek, legyen, mint a kisebb, és
aki elöljáró, mint a szolgáló.” (Lk 22,26)
A kérdés tehát az, hogy az Egyház Nagycsütörtökön miért tereli a
figyelmünket pont a lábmosásra? Netán a lábmosásnak köze van a
keresztény vallás legfenségesebb titkaihoz?
A Megváltó küldetése
Az előbbi kérdés megfejtésének kulcsa az a bibliai szöveg, ami már
Virágvasárnap elhangzott. Akkor ugyanis a szentleckében Szent Pál a
Filippieknek küldött levelében isteni Megváltónk lelkületét e szavakkal
írta le: „Aki midőn az Isten alakjában volt, nem tartotta az Istennel
való egyenlőséget oly dolognak, melyhez erőszakosan ragaszkodjék, hanem
kiüresítette önmagát, felvette a szolga alakját, emberekhez hasonló
lett és külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember. Megalázta magát,
engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán.” (Fil
2,6-8)
A lábmosás egy külső tett formájában Üdvözítőnknek ezen alázatos lelkületét fejezi ki. Más szóval: A
lábmosásban Jézus feltárja számunkra Megváltói küldetésének
jelentőségét, valamint keresztáldozatának hatásait, melyek titokzatos
módon minden szentmiseáldozatban megjelenítődnek.
Az Evangéliumi szövegből kitűnik, hogy Szent János apostol a lábmosást nagyon fontos, időn túli síkra emeli, amikor így kezdi beszámolóját: Jézus „tudván, hogy mindent kezébe adott neki az Atya, és hogy az Istentől jött ki és az Istenhez megyen….” (Jn 13,3) Vagyis Krisztusnak az Atyától való kijöveteléről és a Hozzá való visszatéréséről beszél először. A szeretett tanítvány tehát a lábmosás alatt e tényekkel való összefüggésben tekint Jézus viselkedésére. Pontosabban: János a lábmosásban Jézus küldetésének állomásait látja meg, az Atyától való kijövetelétől kezdve a visszatéréséig, miután megváltói művét végrehajtotta. Az Atyától való kijövetelt most az asztaltól való felállás jelképezi. A visszatérés a lábmosás utáni leülését.
A lábmosás és a megváltás
Tudjuk, hogy Urunk Jézus Krisztus az Atya egyszülött Fia: „Isten az
Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos
Istentől.” Istensége révén végtelen fenségben áll az egész teremtett
világ fölött. Örökkévalóságtól fogva felmérhetetlen dicsőséget és
megdicsőült boldogságot élvez az Atya ölében a Szentlélekkel való
egységben. Istenségének ragyogását öröktől fogva viseli, mint azt a
fénylő fehér felsőruhát, amit szenvedése előtti este a húsvéti bárány
elköltésekor viselt.
És
mégis, Isten Fia nem ragaszkodott féltékenyen isteni dicsőségéhez, nem
kapaszkodott felmérhetetlen méltóságába. Nem, kiüresítette önmagát.
Emberré válása pillanatában a Fiú mintegy felkelt a Legszentebb
Szentháromság szeretetlakomájától, és készségesen levetette istenségének
fényét és dicsőségét, úgy, ahogy az Utolsó Vacsora termében az
asztaltól felállt, és az ünnepi felsőruháját letette.
Megtestesülésekor a legszentebb Szűz Mária méhében „szolgai alakot
öltött”, azaz felöltötte magára a vérből és húsból való emberi
természetet, úgy ahogy az Utolsó Vacsora termében körülövezte magát egy
kendővel, a rabszolgák és a szolgák öltözékével. Szent János nagyon
gondosan feljegyzi, hogy ez a kendő vászonból készült. A vászon Krisztus
emberi természete minőségének jelképeként fogható fel, hiszen a
vásznat lenből készítik, és a len a földből nő ki, bizonyos értelemben a
földből vétetik, miként ennek a Megváltónál is így kellett történnie,
miként ezt a prófétánál olvassuk: „Nyilatkozzék meg a föld, és teremje
az Üdvözítőt!” (Iz 45,8) – Hogy a lent fel lehessen dolgozni, addig
kell verni, amíg puha és hajlékony nem lesz. Csak ezután lehet
rostjaiból a vásznat megfonni és megszőni. A lennek tehát „szenvednie”
kell, a lent mintegy meg kell korbácsolni: végig kell mennie a passión,
mielőtt az embernek a szolgálatára állhat.
Így vált a dereka köré tekert vászonkendő az Úr szenvedni képes emberi
természetének jelképévé, amit Szűz Mária szeplőtelen húsából és véréből
magára öltött. Szenvedőképes emberi természet, amit ütni és ostorozni
kellett, hogy megváltói áldozatként képes legyen „szolgálni”. Krisztus
tehát azért kötötte derekára a kendőt, hogy szolgai munkát végezzen el
számunkra.
Keleti
szokás szerint mielőtt a vendégeket egy ünnepi terembe beengedték,
„asztalhoz méltóvá” tették őket: ez abból állt, hogy a házi szolgák
megmosták a vendégek lábait.
Hogy az Isten mennyei menyegzős lakomájára mi is alkalmasakká váljunk,
Jézus még szolgai alakjából is tovább alázta magát, mikor rabszolgai
munkát, a lábmosást vállalta magára: „Az Emberfia nem azért jött, hogy
neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon.” (Mt 20,28)
Előbb „vizet önte a mosdótálba és mosni kezdé a tanítványok lábait”,
előbb vízzel fellazította a koszt, majd „megtörlé a kendővel” lábaikat.
(Jn 13,5) Úgy ahogy a keresztfán drágalátos Vérével leoldotta, majd
emberi természetének vásznával letörölte az emberek lelkéről a bűnök
mocskát.
Bűneink
Krisztus véraláfutásainak és sebeinek formájában vésődtek be passiója
alatt a húsába, hogy a vétkeink Rá tapadjanak, míg mi megtisztulunk. „Fájdalmainkat ő hordozta, ... a mi gonoszságainkért sebesíttetett meg, … az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,4/5)
Ily módon mosta Krisztus Ádám gyermekeit tisztává bűneiktől. Nem csak
az apostolokat, hanem minden „jóakaratú embert”. (Lk 2,14) Nem csupán
vízzel, hanem drágalátos Vérének váltságdíjával. Nem kényszerből, hanem
szeretetből, szeretetből mindhalálig: „Szerette övéit, kik e világban
valának, mindvégig szerette őket.” (Jn 13,1) „Megalázta magát,
engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán.” (Fil 2,8)
A
keresztfán kiömlött vérével Krisztus minden embert megtisztított
bűneitől. Valóban mindenkit? Nem, nem mindenkit! Csak az „övéit”! Ezért
nem beszél Krisztus mindenkiről az Oltáriszentség megalapításakor,
hanem csak „sokakról”! Nem mintha nem akarta, vagy nem tudta
volna mindenkiért kiontani vérét, hanem azért, mert sokan
visszautasították/visszautasítják, hogy megtisztítsa őket. Az ilyenek
nem tartoznak, nem akarnak Hozzá tartozni, ezért nem az „övéi”. Jézus
csak azoknak tehet szolgálatot, akik elfogadják szolgálatát, és vétkeik
feletti őszinte bűnbánattal, és komoly elszántsággal meg akarnak
javulni.
Nincs automatikus megváltás! Minden egyes embernek külön kell részesülnie Krisztus érdemeiből a megváltói áldozat csészéjéből. Ez elsősorban a szentmiseáldozat és a szentségek révén történik, mindenekelőtt a keresztség és a bűnbánat szentsége révén.
Aki elzárkózik a tisztára mosás elől, vagy akadályokat rak Krisztus
működése elé, annak nem lehet segíteni. Az ilyeneknek azt mondja
Krisztus, amit Szent Péternek mondott, amikor az először nem akarta
megengedni, hogy megmossa a lábait: „Ha meg nem moslak, nem lesz részed
énvelem.” (Jn 13,8)
Az olyanoknak, akik a szentségeket a megtérés és a jobbulás komoly szándéka nélkül fogadják, Krisztus másik figyelmeztetése szól: „Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan”. (Jn 13,11) Az ilyen emberekre Krisztus e szavai érvényesek: „Nem lesz részed énvelem.” – Nincs részetek az Én véremben, nincs részetek az Én áldozatomban, nincs részetek megváltó művem érdemeiben. Akit nem mosok meg, azon megtapad a bűnök piszka. Az megragad a puszta evilágiakban, szenvedélyekben, vacakságokban – az végül megigazulás nélkül marad, következésképpen örökre méltatlan marad a Legszentebb Szentháromság örök asztaltársaságában való részvételhez. Az nyomorultul elpusztul bűneiben, és miként Júdás, az áruló, örökre el lesz kárhozva.
Urunk nem marad örökre szolgai alakjában. Miként Nagycsütörtökön felállt a lábmosástól, felöltötte felsőruháit, és újra helyet foglalt az asztalfőn, úgy fog megváltó áldozatának bevégzése után a halálból feltámadni, feltámadott testének megdicsőült köntösét magára venni, és dicsőséges mennybemenetelének napján az Őt megillető helyet a mennyei esküvői lakoma asztalánál elfoglalni – „az Atyaisten jobbján”. Az Utolsó Vacsora termében Krisztus tetteivel jelképesen – mondhatjuk úgy is, szertartásszerűen, liturgikus módon – érzékeltette, hogy mi történt megtestesülésekor, kereszthalálakor, dicsőséges feltámadásakor, majd mennybemenetelekor.
A lábmosás és a szentmiseáldozat
Mindezek után már nem nehéz megérteni a lábmosás és az Újszövetség áldozata közötti összefüggést. Amit
Jézus a lábmosás ceremóniájában láthatóan bemutatott, nem más, mint
az, ami – testi szemeink elől elrejtve – minden szentmisében végbemegy.
Csak a hívő szem láthatja ezt meg: Jézus leteszi dicsőségét, amit a
mennyben élvez, és „körül övezi magát” a kenyér szolgai alakjával.
Kiüresíti és megalázza magát az átváltoztatáskor megváltói
keresztáldozatának megjelenítésekor. És úgy szolgál nekünk, hogy
étekként adja magát nekünk. Miként a földi étel arra szolgál, hogy az
embert életben tartsa, úgy szolgál nekünk Krisztus a kenyér alakjában,
hogy lelkünk örök életet nyerjen. A szent áldozáskor Krisztus
„az övéit” megmossa a bocsánatos bűnök porától, melyekkel gyengeségből,
hanyagságból vagy meggondolatlanságból naponta beszennyezik magunkat.
„Példát adtam nektek”
Végezetül Jézus így beszél tanítványaihoz: „Tudjátok-e, mit cselekedtem
veletek? Ti engem mesternek és úrnak híttok, és jól mondjátok, mert az
vagyok. Ha tehát én, az úr és mester megmostam a ti lábaitokat, nektek
is mosnotok kell egymás lábait. Mert példát adtam nektek, hogy amint
én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek.” (Jn 13,12-15)
De miként kell nekünk ezt a felszólítást értelmeznünk és teljesítenünk, azaz hogy kell egymás lábát mosnunk? Jézus szavai az alázat és a felebaráti szeretet állandó gyakorlására szólítanak fel bennünket. Arra, hogy szívesebben és gyorsabban legyünk kész a szolgálatra, mint a parancsolásra.
Egy másik, mélyebb jelentésre a lábmosás és Krisztus szenvedése közötti
szoros összefüggésből következtethetünk. Köztudott, hogy a
szentmisén való részvétel jelentősége nem a szent áldozásból áll, hanem
abból, hogy „Általa és Vele és Benne” magunkat is felajánljuk Istennek
tetsző áldozatként. Ez csak akkor sikerülhet, ha átvesszük lelkünkbe
Krisztus lelkületét. Nem csak az oltár lábainál, hanem állandóan.
Bocsássuk tehát emberi természetünket, testünket és lelkünket, vászonkendőként Megváltónk rendelkezésére, azáltal, hogy a
bűnösök vétkeiért mi vezekelünk, mi próbálunk elégtételt adni,
engesztelni. Ez valósul meg akkor, amikor napi gondjainkat,
kudarcainkat, betegségeinket, aggodalmainkat és félelmeinket zúgolódás
nélkül elfogadjuk és felajánljuk, amivel mintegy átadjuk
Krisztusnak a lábmosáshoz szükséges vizet. „Bizony, bizony mondom
nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.” (Jn 13,16-17)
(forrás: Mária Szeplőtelen Szíve kápolna, Ditzingen-Heimerdingen – 2022, április)
