Sok minden a helyére került húsvét nyolcadában, mi pedig csodálhatjuk Isten kifürkészhetetlen útjait. Korábban sokan imádkoztunk Franciscus megtéréséért, és ő időt kapott: az Úr a halál torkából is engedte visszatérni, hogy aztán látszólag mégis kihasználatlanul teljen el a kegyelmi idő. Hiszen biztosan nem következett be látványos megtérése, és Isten tudja, hogy ha nem is látványosan, bekövetkezett-e egyáltalán. Mert nem ez szolgálta Isten dicsőségét.
Olvasom közben az ömlengő értékeléseket, az utolsó „I love you”-vallomásokat, és várom az áldott csendet, amikor nemsokára ezek is elhalnak és oszlásnak indulnak. Mert ez biztosan bekövetkezik. Beleégett a retinámba és hallóidegeimbe ahogy a Franciscus halálhíréről szentmise közben értesülő idősebb, szikártermetű úr önkéntelenül felszakadó sóhajban Istennek adott hálát a végért. Mert valójában megkönnyebbülés Franciscus ámokfutásának vége. És a rá vonatkozó ítélet megszületett, még akkor is, ha én csak a végítélet napján fogom megtudni bizonyossággal, hogy vajon ő a világtörténelem legrosszabb vagy második legrosszabb pápája volt-e.
Mert még nincs vége a történelemnek, és talán ismét pápát választanak, ha az Úr megengedi, így hamarosan kiderülhet az, ami leginkább foglalkoztat egy ideje: hogy vajon kap-e időt az egyház a megújulásra vagy sem. Vajon az, ami az ariánus válság, a képrombolás, az első pornokrácia, a luderi dög-lázadás után bekövetkezett már egyszer, a megújulás, megtörténik-e most is, amikor minden korábbi erkölcsi, hitbeli válságot meghaladó, azokat mind magába foglaló és meghaladó tragikus helyzetben van az egyház?
Olvasom a tippeket is a következő pápa személyéről, az elemzéseket, hogy ki kivel, ki ellen, milyen esélyekkel, ki lenne a kívánatos jelölt. De továbbra is azt gondolom, hogy a Szentlélek nem veszi el a bíborosok szabad akaratát, így bár kétségkívül cselekedhetnének jót a szerecsenek (Jer 13,23), de emberi számítás szerint felettébb valószínűtlen lenne a bíborba öltözött leopárducoknak levetkőzni foltjaikat. Ezért egy Sarah bíborost pápává válni szegényes fantáziámmal csak úgy tudnék elképzelni, ha ráomlik a Sixtus-kápolna a konklávéra, és csak három bibi jönne elő élve a romok közül, akik 2-1 arányban megválasztanák őt. Ahogy egykori szerzetes tanárom mondaná erre: nincs kizárva, miszerint lehetséges, ámbár nem valószínű… Nagyon nem valószínű. De ha ez az igen valószínűtlen fordulat mégis bekövetkezne, az annak lenne biztos jele, hogy visszaáll az igazság az egyházban és visszatérünk a hit útjára, tehát lesz ideje az egyháznak megújulni.
De ugyanilyen biztos jel lenne az ellenkezőre, ha a jelenleg legnagyobb esélyesnek nevezett Parolin következne a pápai trónon. Ha ez megtörténne, az annak lenne ordító jele, hogy igaza volt Szent Alfonznak. Az egyháznak ugyanúgy a kereszten kell kínszenvedések közepette meghalnia, mint az ő fejének, Jézus Krisztusnak, így a dicsőséges feltámadása a végítélet napján fog bekövetkezni, amely azonnal követné halálát. Mert nem lehetséges, hogy Isten ne szolgáltasson igazságot vértanú választottjainak, ahogy azt ő maga megígérte:
„Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik.” (Lk 18,7)
És ha bekövetkezik az emberileg valószínű forgatókönyv, a sötétség pedig megkapja a maga óráját sokak hitének és életének kioltására, még aktuálisabb lenne Krisztus Urunk kérdése:
„De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
Az Úr nem válaszolta meg a kérdést, amelyet viszont nem véletlenül tett fel. Lehet, hogy rövidesen megtudjuk a választ.
