James Fannan atya tanúságtétele
Amikor
először beszéltem Vassulával 1986 tavaszán, még nem gondoltam, hogy
egyszer majd bevezetést írok Krisztus Isteni Szívének
kinyilatkoztatásaihoz. Első benyomásom valójában teljesen negatív volt.
Amiért egyáltalán vettem a fáradságot és tanulmányoztam az írásokat,
annak igazi indítéka az volt, hogy hibát akartam felfedezni benne, és
meg akartam győzni Vassulát, hogy hagyja abba. Hanem, ahogy az idő
haladt, fokozatosan ráébredtem, hogy az a személy, akit megismertem,
sehogy sem lehetett az ezekben az írásokban fellelhető bölcsesség
forrása. Abban az időben Vassula egyáltalán nem ismerte a teológiát vagy
a Bibliát. Ennek ellenére írása az isteni dolgok mély ismeretéről
tanúskodott. Magát a szöveget mindamellett igen egyszerű és eredeti
módon írta le, nem volt az sem a katekizmus, sem a teológia nyelve.
Olyan személy nyelvezete volt, aki ismeri az igazságot, és azt szokatlan
módon mondja el. Lassanként meggyőződtem arról, hogy Jézus bízta meg őt
a mi időnknek szóló üzenettel.
Egyszerű
nyelvezete először kételyt kelthet az olvasóban, hogy valóban Istentől
való-e az üzenet. Talán elfelejtettük, hogy Szűz Mária Lourdes-ban a
helyi nyelvjárásban beszélt? Ahhoz, hogy megértsük, mi történt
Vassulával, mindenesetre tisztában kell lennünk azzal, hogy elfogadta
Isten meghívását, és Szavának eszköze lett. Mint a zenész hangszerének,
Vassulának is vannak sajátosságai, s ezek hozzá tartoznak a műhöz,
amelyet az isteni Zenész vele megoszt.
Mivel
Isten üzenetével foglalkozunk, az olvasó kissé meglepődhet az üzenet
korai szakaszának naiv stílusán. Ahogy a szentírás-tudományból tudjuk,
magának az Újszövetségnek több eredeti görög szövegét sem írták előkelő
görög nyelven, mert az írók többsége, bár a Szentlélek sugallatát kapta,
nem beszélt olyan jól görögül, mint anyanyelvén. Saját stílusukban
írtak és saját szókincsüket használták. Hasonló módon ezek az üzenetek
is alkalmazkodnak Vassula kifejezésmódjához. Ezeken a lapokon azonban
nemcsak teológiai, hanem irodalmi szempontból is jelentős fejlődést
láthatunk.
A
misztikus teológia meghatározása szerint Vassula belső hangot hall.
Vassula nem testi szemével látja és nem testi fülével hallja Jézust.
Lelki módon, teljesen világosan és érthetően látja és hallja Istent.
Valóban Isten szól hozzá, de az ő képességeihez alkalmazkodva szól
hozzá. Olyan nyelvet használ, amelyet Vassula megért, nem a hivatásos
teológus nyelvét. Ez az egyszerű nyelvezet azonban mély igazságokat
fejez ki, és ez valóban gyakran ugyanaz a nyelvezet, amelyet Isten a
Bibliában használt. Nem a filozófusok vagy a kortárs teológusok nyelve.
Szent Pál így írja le az isteni tanításnak ezt a módszerét: „Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs?”... (1 Kor 1,19-20).
Mint
minden emberi lénynek, úgy Vassulának és más misztikusoknak is
folyamatosan meg kell küzdeniük saját emberi gyengeségükkel, amikor
szabadon elfogadják Isten hatalmának adományát életükben. Az írásokban
olvashatjuk, hogy milyen nehéz Vassulának felfognia azt a tényt, hogy ő
megkapja ezt a karizmát. Az igazi misztikusok tudatában vannak saját
semmiségüknek. Isten irgalmának és szeretetének ereje annyira ámulatba
ejtő, hogy még a misztikusok (ebben az esetben Vassula) is hajlamosak a
kétkedésre.
Bár
sok misztikus megkapta a belső szó adományát, Vassulának ezen kívül van
egy kevésbé általános adománya is: a kezét ténylegesen Jézus vezeti,
amikor az Úr üzeneteit leírja. Összehasonlításul gondoljunk a
teniszedzőre, aki a tanulóval együtt végigveszi a helyes mozdulatokat
ténylegesen vezetve a tanuló kezét. Ez nem egyszerűen csak különlegesség
ezekben a kinyilatkoztatásokban. Jézus olyan tényre emlékeztet
bennünket, amelyet gyakran elfelejtünk modern világunkban, hogy Isten
tevékenyen részt vesz a világ életében, és egységben van velünk. Ahogy
Jézus mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők... nélkülem semmit sem tehettek.” (Ján 15,5) Túl gyakran feledkezünk meg arról, hogy az Isteni Szeretet ilyen bensőséges egységet hozott létre velünk.
Valóban
fontos arra emlékezni, hogy a kinyilatkoztatások, amelyeket Vassula
kap, nem elsődlegesen vagy egyszerűen csak saját javát szolgálják. Isten
mindannyiunktól azt kívánja, hogy értsük meg, mennyire szeret
mindegyikünket. Azt akarja, hogy értsük meg, Ő a mi „mennyei Társunk.”
Elsősorban ezt az isteni Szeretetet kell megértenünk, ha szeretnénk
ennek az üzenetnek a lényegét felfogni. Ez az írás valóban sürgető
felszólítás mindannyiunkhoz a személyes megtérésre. Mindennapos kihívás
ez a folyamat. A megtérés Krisztus szeretetében való szüntelen
növekedés, és folyamatos elszakadás mindattól, ami bennünket Tőle
elválaszt. Ez az írás magától a Szeretettől jövő felszólítás, a mi
szeretetünkért könyörgő hívás. Arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy
Isten első és legfontosabb parancsa az, hogy teljes szívünkből,
elménkből, lelkünkből és minden erőnkből, mindenki és minden előtt
szeressük Őt. Ez Isten felszólítása az imádásra. Arra szólít, hogy
szomjazzunk Istenre, és ismerjük fel saját szegénységünket, ínségünket
és kicsinységünket. Ez az üzenet arra szólít, hogy adjuk át magunkat és
találjuk meg igaz életünket Őbenne.
Istenünk, aki ezeken az oldalakon magát kinyilatkoztatja, mindenekelőtt szerető Atya. Ő az az „Abba”,
akit Jézus ismert, és akit Szent Pál is megismert és megszeretett.
Isten, mint szerető Atya és az Egyház égi Jegyese, a szeretet nyelvét
használja. Olyan nyelv ez, amelynek ismerősen kell csengenie azok előtt,
akik a Bibliát olvassák, mert Isten a Bibliában is különféle módon
nyilatkoztatja ki magát, mint az emberi szeretet forrását és példáját.
Olyan Atya szeretete ez, aki egyben Tanító is.
Mint
tanító, olyan egyszerű nyelvet használ, amely mindannyiunkhoz szól.
Gyakran ismétli is önmagát, ahogy fokozatosan visz előbbre bennünket. Az
Ő szeretetteljes nyelvezete, kifejezéseinek egyszerűsége, és az állandó
visszatérés egyes témákhoz, amelyeket ismétléssel mélyít el, némely
olvasó számára terhes lehet. Ha olyanok maradunk, mint a gyermekek,
mégis legyőzhetjük ezeket az akadályokat, és eljuthatunk a Bölcsességre.
Igen
világosan kitűnik ebből az írásból, hogy ha válaszolni szeretnénk
Atyánk szeretet-felszólítására, akkor a kisgyermek hitére van
szükségünk. Ez nekünk, papoknak, és általában korunk emberének is igen
nehéz. Elhitetjük magunkkal, hogy mi már eleget tudunk ahhoz, hogy
kézben tartsuk saját életünket. Jézus azonban azt kéri tőlünk, hogy
adjuk át Neki szabadságunkat, és teljes önátadásban találjuk meg Őbenne
az igazi szabadságot és az életet. Most döbbenek rá, hogy e
kinyilatkoztatás előtt hajlamos voltam azt hinni, hogy elég jól értek a
teológiához és a Szentíráshoz. Ahogy sok pap, én is hajlottam arra, hogy
elfelejtsem, Jézus megígérte nekünk a Szentlelket, aki megvilágosítja
értelmünket a Szentírás és a szenthagyomány - e sajátos, nyilvános
kinyilatkoztatás - megértésére, amelyek az Egyház tanításának alapjai.
A
Szentírásnak olyan mély mondanivalója van, amelyet nem lehet csupán
tudományos kutatással megvilágosítani. Ha ezen a ponton megrekedünk,
olyanok vagyunk, mint Jézus idejében a farizeusok, akik befagytak a
történelembe és elzárkóztak Isten dinamikus természete elől, aki az
emberiség Szent Társa. Bár Jézust megjövendölték a Szentírásban, mégis
túlságosan új és „más” volt egyesek számára ahhoz, hogy Őt, mint
reménységük beteljesedését felismerjék. A kisgyermek hitére van
szükségünk, ami még a mi időnkben sem akadályozza a Szentlélek
működését. A kisgyermek hite tesz képessé arra, hogy úgy tapasztaljuk
meg Istent, ahogy Jézus és Szent Pál: mint a mi mennyei Abbánkat.
Ezáltal fogunk meghitt gyermeki szeretetet érezni egy valós személy
iránt, akit mi mint igazi Apát ismerünk meg.
A
gyermeki magatartás nem csak a mi személyes lelkiségünket érinti. Ebben a
kinyilatkoztatásban Krisztus világossá teszi, hogy a keresztény egység
kulcsa, és valójában minden gyermeke vallási egységének kulcsa az alázat
és a szeretet. Alázatunk és szeretetünk hiányának tulajdonítható, hogy
ez az egység lehetetlennek látszik. Jézus mégis biztosít bennünket
arról, hogy ezt az egységet „hamarosan” megteremti saját hatalmával és saját dicsőségével. Így lesz „egy nyáj és egy pásztor”. Nem lesznek hiábavalók Jézus imái, amelyeket az utolsó vacsorán mondott el.
