Hit és fantázia A Gyűrűk Urában: a katolikus Tolkien és Peter Jackson filmtrilógiája

(Steven D. Greydanus cikkének fordítása alapján)

Figyelmeztetés: Ahhoz, hogy áttekinthessük Tolkien művének szellemi jelentőségét, elkerülhetetlen az, hogy ne utaljunk A Gyűrűk Urának jelentős, sőt kulmináló cselekményeire. Ha még nem olvastad a könyvet (vagy nem láttad a filmet), és ezt a történések ismerete nélkül szeretnéd megtenni, akkor még ne olvasd el ezt a cikket.

J. R. R. Tolkien egyszer úgy jellemezte nagyszabású mesterművét A Gyűrűk Urát mint ami „egy alapvetően vallásos és katolikus mű”. A könyvben azonban mégsem találkozunk semmiféle vallással, főként nem a Katolikus Egyházzal, se Krisztussal, de még magával Istennel se. Tolkien hobbitjainak nincsenek vallásos gyakorlataik, se valamiféle kultuszuk; semmi jele az imának, az áldozatbemutatásnak vagy akármilyen más intézményes istentiszteletnek.

Még komplikáltabbá teszi mindezt, hogy Tolkien még azt is kihangsúlyozta, hogy A Gyűrűk Urát nem szabad allegorikusan értelmezni. Valóban, Tolkien híresen ellenséges viszonyban állt az allegóriával, és még barátjának és keresztény társának, C. S. Lewisnak az allegorikus gyermektörténeteitől, a Narnia Krónikáktól is idegenkedett. Hogyan lehet akkor A Gyűrűk Urát valamilyen értelemben alapvetően katolikus műnek, vagy akár csak vallásos műnek nevezni?

Teremtés és megromlás Középföldén

A kérdésre a választ részben Tolkien egy másik nagy középföldi krónikájában, A szilmarilokban találjuk meg, amelyben terjedelmesebben meséli el Középfölde mitikus környezetét, kezdve (az allegória iránt érzett ellenszenve ellenére) a Teremtés könyve szerinti teremtés és bűnbeesés egy nagyszerű, allegorikus újra mesélésével.

Itt Tolkien konkrétan megnevezi Középfölde teremtő Istenét is, Erut („az Egy”, másik nevén Ilúvatar, „A mindenség Atyja”), valamint a hatalmas szellemet, Melkort is, aki fellázadt Eru ellen és a sötétségbe távozott. Azt is megtudjuk, hogy Szauron, az Egy Gyűrű készítője, magának Melkornak a szolgája. Tolkien tehát közvetlen kapcsolatot teremtett A szilmarilok teista, sőt zsidó-keresztény kozmológiája és az Egy Gyűrűért folytatott háború között, amit majd A Gyűrűk Urában beszél el.

Ez utóbbi munkájában nincs említés Erura, sem semmiféle vallásos alkotóelemre a szereplők viselkedésében. Ennek ellenére Tolkien katolikus keresztény világnézete nem csak a Gyűrű-monda mögötti őstörténetben található meg, hanem ez a fantáziadús szerkezetében az átívelő témákat, a Gyűrű-mondát is körbefonja és átjárja.

A hit nem az egyetlen szempont Tolkien lelkiségéből vagy személyes tapasztalataiból, amelyek kihatással lettek a történetre. Ilyen további hatások Tolkien nyelvszeretete; kora ifjúsága a Megye-szerű iparosodás előtti Warwickshire-ban; a fák, és általában a természet iránti szeretete, és ezzel párhuzamosan a motorok és gépek iránti ellenszenve; az I. világháború tapasztalatai, ahol összetalálkozott a hétköznapi életet élő, egyszerű, falusi angol a nagy hősiességgel.

Azonban Tolkien mélyen átélt katolikus hite az, amely a legalapvetőbben formálja a művét. Habár jogosan bizonygatta, hogy A Gyűrűk Ura nem egy allegorikus mű, a tény az, hogy Tolkien katolikusként gondolkodott, fantáziált és írt, és műve hitének tiszta nyomait viseli, amit ő pontosan így is akart.

„A Homály teremteni nem tud, csak utánozni”

A teremtés és a bűnbeesés zsidó-keresztény fogalmai, valamint a jó felsőbbsége a rossz felett nem csak A szilmarilokban fontos téma, hanem A Gyűrűk Urában is, ahol a Középföldén található gonosz a korábbi és alapvető jó megromlásaként és eltorzulásaként van lefestve. Nevezetesen, ahogy Melkor és Szauron bukott ainuk, azaz angyali lények voltak, úgy Középfölde gonosz teremtményei és fajai is mindig a jóknak a megromlásai vagy eltorzulásai.

Pl. a trollokat a fa-szerű entek „megcsúfolására” alkották; az orkok a tündék megromlott vagy félretenyésztett leszármazottai; a félelmetes nazgúlok, avagy Fekete Lovasok az emberi királyok hasonmásai. Ugyanígy a gonosz varázsló, Szarumán is egy bukott Istar, Gollam pedig egy elsorvadt hobbit.

Az alapelvet egy Csavardi Samu és Zsákos Frodó közötti kulcsfontosságú szóváltás világítja meg, amint Mordor sötét földjén utaznak, „ahol a Homály lakik”, hogy küldetésüknek megfelelően elpusztítsák a gonosz Gyűrűt. Amikor Samu azon tűnődik, hogy vajon a gonosz orkok is esznek és isznak-e, mint a rendes teremtmények, vagy pedig csak mérgen és áporodott levegőn élnek, akkor Frodó így válaszol neki:

„Nem; esznek is, isznak is, Samu. A Homály, amely tenyészti őket, teremteni nem tud, csak utánozni: semmi igazán újat nem alkotott. Nem hiszem, hogy ő hívta volna életre az orkokat, inkább csak tönkretette és eltorzította őket; s ha élni akarnak, úgy kell élniük, mint bármi más élőlénynek. Ha jobb nem kerül, hát döghúson és poshadt vízen, de nem mérgezetten.”

Itt nincs lehetőség egy dualista interpretációra – miként esetleg az Erő két oldala esetében Georg Lucas Star Wars filmjeiben –, miszerint a jó és a rossz egy egyenlő, de szembenálló erő, yin és yang, az érem két oldala. Tolkien látomásában a jó az eredeti, és a rossz a leszármaztatott; és bármilyen tragédiák és szörnyűségek is támadhatnak ebben a világban, nem lehet az övék az utolsó szó.

Az eszkatologikus remény ezen értelme kivételesen tisztává válik egy emlékezetes szakaszban a Mordoron átvezető út során, amelyben Samu egy megnyilatkozásszerű élményt él át:

„Az egész föld mintha alattomos neszekkel lett volna teli, nyikorgással, csikorgással, de sem beszédhangot, sem lábdobogást nem hallott. Nyugaton, magasan az Ephel Dúath fölött fakószürke volt az égbolt. És Samu látta, hogy egy hegyes sziklacsúcs fölött, magasan fönn, a felhőrongyok közül fehér csillag kandikál ki egy pillanatra. Szépsége szíven ütötte, ahogy a meggyalázott földről föltekintett; visszatért belé a remény. Mert mint tiszta és hideg fénysugár döfött belé a gondolat, hogy a Homály végső soron csak múló kicsiség: a fény és a szépség túl van azon, hogy elérhetné. Éneke a Toronyban inkább a dac, mint a remény jele volt; hisz akkor önmagára gondolt. De most egy pillanatra leszakadt róla a maga, sőt a gazdája sorsa miatt érzett aggodalom. Visszakúszott az ágak alá, odaheveredett Frodó oldalára, s minden félelmet félretéve mély és zavartalan álomba merült.”

A gonosz puszta „kihívása” egy természeti vagy pogány erény (a gonosz óriások fognak végül győzni - mondják a viking harcosok -, de megyünk, hogy meghaljunk az istenekkel). Azonban a remény a keresztény gondolkodásban egy teológiai erény, és ez az eszkatologikus erény töltötte be Samu szívét.

„Valami más munkálkodik”

A remény ezen érzése Középföldén szintén a Gondviselés egy meghatározhatatlan, mégis határozott tudásában rejlik. Eru nevét bár nem mondják ki A Gyűrűk Urában, de az akarata kezdetektől fogva nyilvánvaló, amikor is Gandalf elmagyarázza Frodónak annak a jelentőségét, hogy a gonosz Gyűrűt Bilbó nagybátyja, egy szerény hobbit fedezte fel. Erről a látszólag véletlen esetről Gandalf ezt mondja:

„E mögött valaki másnak az akarata bújhatott meg: valaki meg akarta hiúsítani a Gyűrűkészítő szándékát. Világosabban nem fejezhetem ki magam, de úgy kellett lennie, hogy a Gyűrűt Bilbó találja meg, nem pedig a készítője. És annak is úgy kellett lennie, hogy utána a tiéd legyen. Ha pedig így van, akkor ez egy bíztató gondolat.”

(Réz Ádám fordításának utolsó mellékmondatát átírtam egy megfelelőbbre.)

Gandalf persze azért mondja, hogy „világosabban nem fejezhetem ki magam”, mert ebben a történetben Tolkien kerülni akarta, hogy történetét vallási tanokkal keverje össze. Mindazonáltal a mögöttes eszme egyértelmű.

A Gondviselés keze számos ponton feltűnik a történet drámájában, azonban sehol sem annyira világosan, mint a végkifejletben a Végzet hegyénél, ahol mind a két központi szereplő elbukik a gonosz elleni küzdelemben, azonban a konfliktusban gonoszságuk mégsem a gonoszt, hanem a jót fogja szolgálni.

Egy másik író tollából egy ilyen befejezés egy különös véletlennek, ironikusnak, abszurdnak, vagy inkább deus ex machinának tűnne. Tolkien írásában azonban ez a Gondviselés feltartóztathatatlan elgondolása, a bukott szerepű karakterek korlátok között zajló összeütközésének elkerülhetetlen eredménye. Itt tűnik ki, hogy Tolkien a leghatározottabban elutasítja az allegorizáló magyarázatot: Frodó lehet, hogy sok tekintetben egy Krisztus-szerű figura, azonban nem magának Krisztusnak egy allegorikus ábrázolása, mint Lewis oroszlánja, Aszlan. Ahol Krisztus diadalmaskodott, ott Frodó elbukik, de még ez is a Gondviselés akaratát szolgálja.

A szomorúság felhangjai

Frodó végső kudarca a Végzet hegyénél más ok miatt is jelentős: Még a győzelem szélén is a szomorúság és a veszteség olyan hangja csendül fel, amely átjárja az egész könyvet.

A Gondviselés és az eszkatologikus remény minden jele ellenére A Gyűrűk Ura nem a jó gonosz feletti végső győzelmének a története, hanem csak egy jelentős csatáé a távoli mitikus múltban.

Az örök dicsőség Jel 22-szerű epifániájától eltérően, ahol minden könny felszárad, Tolkien története az elégikus szomorúságtól és annak a tudatnak a sajgásától visszhangzik, hogy az elvesztett dolgok soha nem térnek vissza. Újból és újból arról értesülünk, hogy minden, ami egyszer volt, soha többé már nem lesz (vagy legalábbis míg a világ meg nem újul). Az entek soha nem találják meg ent asszonyaikat; Frodó soha sem tér vissza Lothlórienbe; a tündék örökre nyugatra költöznek.

Mindezt az formálja, hogy a szerző tudatában van a világ romlottságának és az evilági élet elkerülhetetlen szomorúságának. „én keresztény, sőt római katolikus vagyok” írta egyszer Tolkien egy barátjának, „ezért nem gondolom, hogy a „történelem” bármi más lehet, mint egy „hosszantartó vereség” – ami azért magában foglalja (és egy legendában világosabban és mozgalmasabban magában foglalhatja) a végső győzelem némi előképét vagy felvillanó fényeit.”

Ez pontosan az az érzés, amelyet Tolkien saját „legendája” testesít meg. „A végső győzelem előképe vagy felvillanó fényei” bizonyosan vannak, de szomorúság, tragédia és veszteség is van. Még a legvégébe, a győzelembe is belekeverednek a szomorúság és a veszteség jelei: Frodó elbukása a Végzet hegyén; a Megye megtisztítása; a tündék elutazása.

„A végső győzelem felvillanó fényei”

Az egyre szomorúbb elemek ellenére Tolkien konklúziója elkerüli a végső tragédia vagy a hősi halál megoldását, mint amilyen A Gyűrűk Ura előjátékában, A hobbitban Tölgypajzsos Thorin halála volt. Ebben a történetben Thorin azáltal szabadítja meg magát a Bilbó iránti megátalkodottságától, hogy hősi halált hal az öt Sereg Csatájában.

A Gyűrűk Urában ezzel ellentétben senkinek sem kell meghalnia, hogy megsemmisítsék a sötét urat és az ő gonosz gyűrűjét, vagy, hogy elpusztuljanak az ellene vívott végső csatában. Frodó és Samu, Aragorn és Faramir, Gandalf, Gimli és Legolas, Trufa és Pippin, mind túléli a végső ütközetet (egyetlen segítő karakter, az idős Théoden hal csak meg a Nazgúllal vívott harcban). Persze egy fontos szereplő valóban elpusztul a gyűrűvel és gazdájával, de ez nem azért történt, mert feláldozta magát, hanem a méltó büntetését kapta meg, amiért felemésztődött a maga által választott gonoszságában. És még ez az egyetlen igazi borzalom, a tűzbe menő lélek is a Gondviselés terveit szolgálta.

Tolkien nem azért kerülte el a csúcsponti áldozati halált A Gyűrűk Urában, mert nem méltányolta az ilyen megoldás drámai értékét, hanem azért, mert ennél a befejezésnél valami mást akart mondani. Néhány győzelem csak néhány végső áldozat vagy veszteség árán következik be, azonban – vallja Tolkien – nem ez a jó és a rossz konfliktusának legmélyebb igazsága, mert a rossz feletti „végső győzelemnél”, amelyekről a legendák csak „előképeket vagy felvillanó fényeket” adhatnak, nem lesz ilyen veszteség.

A szomorúság és az elbukás elemei Tolkien befejezésében megakadályozza az allegorikus-eszkatológikus értelmezést, azonban egy csúcsponti tragédia hiányában, valamint a teljes társaság életben maradásában lehetővé vált, hogy meglássuk „a végső győzelem némi előképét vagy felvillanó fényeit”.

Valóban, a remény elemei annyira erősek, hogy Samu így tűnődhetett fennhangon: „Hát minden szomorúságról kiderül, hogy nem igaz?” Amire a válasz: igen, de nem itt, sajnos nem most. Itt, Középföldén még keményen dolgozni kell, harcolni kell az eljövendő árnyakkal, és valahol a meghatározatlan jövőben a megváltást majd még be kell teljesítenie annak, akinek az üdvözítő művét csak halványan tükrözik vissza Frodó, Gandalf és Aragorn nagyszerű tettei.

Frodó, Gandalf, Aragorn: Pap, próféta, és király

Tulajdonképpen Zsákos Frodó, Szürke Gandalf és Aragorn mindegyike közvetett módon Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának hármas aspektusát testesítik meg. Ezenkívül mindegyikük keresztülmegy egy bizonyos áldozati „halálon” és újjászületésen is.

A papi feladat Frodóhoz tartozik, aki az egész világ helyett hordozza a rettenetes gonosz terhét, ahogy Krisztus hordozta keresztjét. Frodó via dolorosa-ja avagy a fájdalmak útja Tolkien történetének központi magja, ahogy a passiótörténetek is az evangéliumok középpontjában állnak. Ahogy Krisztus leszáll a sírba, Frodó Mordorba, a Halál Országába utazik, és ott egy halálszerű állapotot szenved el az óriás Banyapók odújában, aztán feléled, hogy elvégezze feladatát. És ahogy Krisztus felemelkedik a mennybe, Frodó középföldi élete úgy fejeződik be, hogy elutazik a tündékkel tengerentúlra, a mitikus Nyugatra, azaz úgy is mondhatnánk a Paradicsomba.

Gandalf a próféta, aki titkos ismereteket tár fel, csodákat művel, és utat mutat másoknak. Gandalf Krisztus megváltó halálát és feltámadását felidézve a pokol hatalmaival vív csatát, hogy megmentse barátait. Feláldozza önmagát és leszáll az alsó világba, hogy aztán diadalmasan, nagyobb hatalommal és dicsőséggel szülessen újjá Fehér Gandalfként. Miként Frodónál, Gandalf középföldi tartózkodása az utolsó úttal ér véget a tengeren át Nyugatra.

Végül a koronátlan Aragorn királlyá lesz. Aztán Aragorn - egy prófécia messiási királya - sziazzal is halványan Krisztus megváltó művét tükrözi vissza, hogy belépve a Holtak ösvényére, ahol békét ajánl fel az ott bebörtönzött lelkeknek, amivel a Pokolraszállásra mutat rá. (Az, hogy az esküszegő lelkek, akikkel Aragorn találkozik a Holtak ösvényén, nem tudnak békében nyugodni addig, amíg meg nem bűnhődnek árulásukért, egy purgatóriumi állapotot sugall.)

„Fehér királynőnk! Asszonyunk!”

Miként Krisztus passiója halványan átsugárzódik Tolkien három hősének küzdelmeiben, úgy Máriának a katolikus hitben és vallásosságban jelenlévő szerepét egy másik kulcsfigura tükrözi vissza: Galadriel, Lothlórien tünde királynője. Maga Tolkien nyíltan elismerte ezt a kapcsolatot, mint egy barátjához írt levelében megjegyezte: „úgy gondolom, hogy ezt a karaktert nagyban a Máriáról szóló keresztény és katolikus tanításnak és elképzelésnek köszönhetem.” Egy másik levelében pedig azt írja, hogy Miasszonyunkon „alapul a fenségen és az egyszerűségen alapuló szépségről való összes kis megfigyelésem.”

Ismét csak nem mondhatjuk azt, hogy Galadriel a Boldogságos Szűz egy allegorikus megfelelője, még annyira sem, mint azt, hogy Frodó, Gandalf vagy Aragorn Krisztus közvetlen megfelelői. A valódi összefüggés ennél sokkal finomabb: egy földöntúli királyság dicsőséges és halhatatlan királynőjének, valamint az iránta érzett tiszteletnek a megrajzolásában Tolkien egyszerűen nem hagyhatta figyelmen kívül vallási hagyományának azt a valódi hódolatát, mely a mennyei királyság megdicsőült Királynője felé irányul.

Egy ilyen karakter megalkotásában Tolkien képzeletét valóban mindenekelőtt hite és vallásossága hatotta át és hevítette. Ha ő pl. egy amerikai baptista vagy egy holland kálvinista lett volna, akkor minden bizonnyal nem létezett volna egy ilyen szereplő, vagy pedig teljesen más lett volna.

A Mária által inspirált tisztelet legnagyobb mértékben a törp Gimlinél nyilvánul meg, amikor is Galadrielt máriás rezonanciákkal veszi körül. Gimli saját szívét olyan fenntartás nélkül adja oda az ő halhatatlan Királynőjének, miként Montford Szent Lajos vagy Szent Maximillian Kolbe adta szívét a Mennyország Királynőjének, és Gimlin keresztül még a nem katolikus vagy nem keresztény olvasónak is egy ablak tárul ki az ilyen tisztelet világára.

Galadriel nem az egyetlen máriás társításokkal rendelkező tünde királynő. A tünde himnuszt Elbereth dicséretére énekelték, amely a máriás himnuszköltészettől visszhangzik; számos író észrevette a hasonlóságokat a következő Tolkien vers sorai és az Angliában jól ismert Mária-himnusz között, amit Tolkien gyermekkorától kezdve jól ismert.

Elbereth-hez

Fehér királynőnk! Asszonyunk,
ott túl a Nyugat tengerén!
E fák közt vándorok vagyunk,
de látjuk arcod, tiszta Fény!

Gilthoniel! ó, Elbereth!
Mily édes a lehelleted!
Téged idézünk szüntelen,
itt túl a tágas tengeren.

Kezed nyomán csillagsereg
virágzik: tarka hímü rét;
ezüstös szirmok fénylenek
a Nagy Sötétben szerteszét!

ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengeren.

Figyeljük meg a közös témákat ezekben és a következő sorokban (az énekes egy vándor egy távoli országban; a távoli Királynő mint a fény és az útmutatás forrása; a Királynő ismételt társításai a csillaggal és a tengerrel)

üdvözlény, mennyek Királynője, óceáni csillag,
Földi vezérlője vándorembereknek:
éltünk hullámán hányódunk - nyújtsd felénk oltalmad -
Hisz veszélytől s a bajtól te mentesz meg minket.
Krisztus Anyja, szép csillaga tengernek,
Imádkozz a vándorokért, hallgass meg bennünket!

(Saját fordítás.)

A könyvben az olyan tünde elemek, amelyek ilyen különleges katolikus rezonanciával rendelkeznek, nem merülnek ki ezekben a földöntúli királynőkben. A tündék „útikenyerének”, azaz a lembas-nak, amit a szövetség tagjai kaptak Lothlórienben, egyértelműen eucharisztikus mellékértelme is van. Mint azt olvashatjuk, ennek a rendkívüli ételnek az „ostyája” (Tolkien saját szava)

"tartotta életben (Frodót és Samut), ha az nincs, már rég lehever és várja a halált. Mert ha nem is lehetett vele jóllakni, és Samunak minduntalan az evésen, közönséges kenyéren, húson járt az esze, a tündék útikenyere, most, hogy csak azon éltek, és mást nem ettek, még több erőt öntött beléjük, mint eddig. Az akaratot táplálta, erőt adott rá, hogy a gyötrelmeket elviseljék, s Úrrá legyenek izmaik, lábuk fáradtságán, mely minden halandó lény teherbírásának mértékét meghaladta."

Romlás és megtérés; gyengeség és erő

Bár Tolkien soha nem magyarázza el pontosan, hogy az Egy Gyűrű hatalmát a hordozója miként tudná felhasználni a másokon való uralkodásra, még kevésbé azt, ha ő egy olyan titán lenne, mint Szauron vagy Gandalf, azonban a Gyűrű hatalmának egy másik szempontját élénken tárgyalja végig a könyvben: a csábító hatalmát az őt hordozó felett. Gollamot ez emésztette el, Bilbón is kezdett már látszani a káros hatása, Gandalf és Galadriel még a megérintését is visszautasította, Boromir pedig nem is tudott ellenállni a vonzásának, és még Frodó is, aki végig küzdött vonzereje ellen a Végzet hegyére vezető úton, a végén mégis engedett ennek a varázserőnek. Frodó lehet, hogy jellegzetesen krisztusi típus, de csak típus, és végtére egy típus sem azonos a valósággal.

A gonosz kísértés leírása mellett azonban a megtérés és a megváltás lehetőségének az elismerése is jelen van a történetben. Úgy tűnik, hogy még Gollamra is hatással van Frodó könyörülete évekkel rabszolgasága és elkorcsulása után. Gollam, mielőtt visszazuhanna a sötétségbe, a jó és a rossz között vívódva csaknem a megváltás szélére emelkedik.

Boromir is őszintén megbánja gyenge pillanatát, és nemcsak azzal teszi jóvá, hogy feláldozza életét, hanem azzal is, hogy másnak is megvallja gonosz tettét. Ami pedig Frodót illeti, ő végül is nem egy utolsó pillanatban történő megbánás révén menekül meg, hanem a gondviselés kezdeményezése által, egy különleges kegyelem által, ami felhasználta Gollam vágyait, hogy így Frodónak egy másik lehetőséget adjon. Tehát Frodó saját könyörületessége Gollam felé fontos tényezővé válik abban, hogy végső elbukásának következményeitől megszabaduljon.

Hogy Frodó miért adta meg magát végül a Gyűrű hatalmának? Sokkal lényegesebb kérdés az, hogy miért tudott neki ellenállni olyan sokáig. Középfölde nagy hatalmai, a varázslók és a tünde uralkodók - egy harmadik lehetőséget választva - miért bízták a legveszedelmesebb tárgyat egy védtelen hobbit kezeibe, a kényelem és az egyszerű családiasság teremtményére? Miért nem bízták Aragorn erejére és ügyességére, Elrond hatalmára vagy Gandalf tudományára?

A válasz részben a meglepetés erejében rejlik. A zsinat Völgyzugolyban hazardírozott azzal, hogy a Gyűrűt egyenesen Mordorba küldte egy jelentéktelen teremtménnyel, részint azért, mert erre a mozzanatra az Ellenség nem számíthatott.

Azonban több is van itt ennél. Az okot Gandalf találta meg abban a biztató dologban, hogy a sors titokzatos útjai a Gyűrűt inkább egy hobbit birtokába juttatta, mint egy harcos vagy varázsló vagy tünde kezébe, és emiatt lett a Völgyzugolyból Mordorba tartó vegyes társaságban Frodó a Gyűrű hordozója és nem más. Frodótól teljesen idegen volt mind a fizikai, mind a misztikus hatalom, és ez önmagában a remény jele volt. Az erőtlen kevésbé bízhatja el önmagát, kevésbé eshet zsákmányul az önhittségnek és az önteltségnek, sokkal jobban lehet a kegyelem vagy az isteni akarat eszköze. Tolkien nem sokat ígérő hőse Szent Pál paradoxonját tükrözi vissza: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” és „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket”.

Peter Jackson filmje (néhány spoiler)

Peter Jackson A Gyűrűk Ura eposz adaptációját három filmben készítette el, és hatalmas sikere lett mind a háromnak. Számos összehasonlító elemzés született, amelyek azonban főleg a történet szálaira, és a karakterek jellemzésére összpontosítottak, és - főként Magyarországon - kissé figyelmen kívül hagyták a könyv és a film hitbeli dimenzióinak összevetését. Azt gondolom, hogy talán még nem késő úgy is áttekinteni a három filmet, hogy a könyvek vallási gondolataiból mit vett át, és mit nem.

Jackson és munkatársai meglehetősen elfogulatlanok voltak abban, hogy bár nem osztoztak Tolkien vallásos hitében, a filmekben mégis figyelembe vették Tolkien hitét, tisztelettel nyúltak gondolataihoz, és elkerülték azt, hogy saját „sallangokat” tegyenek a filmhez.

Persze a könyv vallási témájú elemeinek némelyike annyira középponti volt, hogy lehetetlen lett volna kikerülni őket anélkül, hogy ki ne zsigerelték volna magát a könyvet. De ezen felül is a filmkészítők kétségtelenül készségesen nyitottak maradtak ezekre a témákra, és néhány esetben az is látszik, hogy a vallást felidéző elemek bemutatásában valóban a szöveg mélyére hatoltak, és ezzel megerősítették a történetben lévő vallási témákat és kellőképpen vissza tudták azokat adni.

Krisztológiai visszhangok.

A könyv keresztény visszhangjainak egy kétségtelenül szándékos felhasználásának egyik nyilvánvaló példája Gandalf halála és visszatérése A Gyűrű szövetségében és A két toronyban. Gandalf önfeláldozása és alászállása az alsó világba Mória bányáiban az ördögi balroggal vívott csatában az első film drámai középpontja és jelentős formai eleme. Maga a balrog annyira pokoli, amennyire csak Jackson konceptuális művészei és a Weta Digital trükkmesterei elkészíteni tudták: a könyvhöz hűen egy füstből és lángból álló valami. Egy finom szöveg nélküli képsorban, amikor Gandalf zuhan le az alvilágba, karjait kereszt alakban széttárva láthatjuk.

A krisztológiai visszhangok még határozottabbak, amikor Gandalf visszatér A két toronyban. Fehér Gandalf olyan ragyogva jelenik meg tanítványainak, Aragornnak, Legolasznak és Grimlinek, mint ahogy a feltámadt Krisztust vagy a damaszkuszi úton Szent Pálnak megjelent Jézust ábrázolják a festményeken, akik – csakúgy mint a tanítványok - képtelenek felismerni őt. Ők is, mint pl. Mária Magdolna, eleinte valakinek másnak tartják őt. Majd, amikor valóban felismerik, Legolasz – erőt véve örömén és megilletődésén – térdre borul.

Frodó és Aragorn krisztológiai történetíve szintén nyilvánvaló a filmekben. Frodó úgy járja a via dolorosa-t vagyis a „fájdalmak útját” a Végzet Hegyéig, ahogy Jézus ment a Kálváriára. Ahogy Jézus az emberiség bűneit hordozta, úgy Frodó a gonoszság nagy terhét hordozta a világ helyett, és ahogy közeledik a Végzet krátereihez a Gyűrű úgy válik egyre összeroppantóbb súllyá, miként a kereszt fája.

Jackson A király visszatérben mutatja be Frodó halálát és újjászületését. Frodó leszáll a Banyapók odújának a mélyébe, és egy pókfonál-lepelbe borítva Cirith Ungol, a Pókszurdok sírjába fektetik.

A három központi karakter közül csak Aragornnak nincs halál-és-újjászületés története a könyvben – bár rálép a Holtak ösvényére és kiszabadítja azokat a nyugtalan lelkeket, akik elégtételt adnak földi bűneikért, ami egy olyan meseszál, ami A király visszatér filmváltozatban drámaian realizálódik.

Mindazonáltal a filmben az Aragornak kitalált halál-és-újjászületés története a könyvben nem található meg. Egy az orkokkal és a vargokkal vívott csatában Aragorn lezuhan egy szikláról, és elviszi őt a folyó, és majd csak a Helm Szurdokban találkozik barátaival. Azonban ezt az egész történetet nem Tolkien írta, és sokat vitatkoztak is a rajongók, hogy érdemes volt-e ezt betenni a filmbe. Mivel a halál és az újjászületés motívuma tételes szinten biztosan jelen van Tolkien könyvében, ez a bővítés Aragorn státusát erősíti meg mint krisztusi király.

A film azzal is kiemeli Aragorn krisztusi kapcsolatát, hogy egy olyan jelenetet adott A Gyűrű szövetsége bővített változatához, amelynek máriás rezonanciái is vannak.

Ebben a jelenetben Aragornot látjuk Völgyzugolyban anyja sírjánál. Az itt lévő szobor egyértelműen a katolikus Mária-szobrászatot idézi fel; így Aragorn anyja Máriával áll kapcsolatban, éppúgy, ahogy maga Aragorn Krisztussal. Sőt, Aragorn tiszteletet ad halott anyja felé, ahogy a katolikus hagyomány is tanítja, hogy Krisztus azzal tisztelte meg Máriát, hogy halálakor felvitte testét és lelkét a mennybe. (Természetesen semmi mennybevétel nem történik Aragorn anyjával, de hát Jézus sokkal nagyobb király mint Aragorn.)

Tünde ábrázolások.

Tolkien világának erkölcsi rendje szintén visszatükröződik a filmekben, ahol szintén egyértelműen úgy mutatják be, hogy a gonosz eredete és teremtményei a jókból származnak: Szarumán azt mondja A Gyűrű szövetségében, hogy az orkok „régen tündék voltak”, Gollam és a nazgúlok származását is elbeszéli, beleértve Szarumán korábbi jóságát – bár Szauron bukásáról semmit sem hallani.

Jackson a tragédia és a veszteség elégikus hangját már a film elejétől, A Gyűrű szövetsége kezdő szavaitól kezdve jól üti meg. Gandalf rejtélyes utalása a Gondviselésre szintén az első filmben van, amelyek csaknem ugyanazok a szavak, bár a drámai hatás módosul azáltal, hogy Zsáklak helyett Mória bányáiban hangzik el.

Egy bizonyos mértékű máriás rezonancia van abban is, ahogy Jackson Galadrielt ábrázolja – bár ez az ábrázolás a bővített változatban sokkal határozottabb, mint a mozis változatban. Az eredeti verzióban Galadriel különösen tartózkodó, sőt vészjósló a fő jelenetében, de Lothlórien Úrnője sokkal melegebbé és kedvesebbé válik a később hozzáadott ajándékadó jelenetben, amikor a szövetség továbbindul útjára. Valamint Gimli az Úrnő iránt érzett hódolatát csak mulatságosan sejtetik a mozis változatban, és végül is a bővített változatban térnek csak ki rá – bár a következő két filmben sajnálatosan ezt a viszonyt teljesen mellőzik.

A tündekenyeret szintén megemlítik a két későbbi filmben (valamint A Gyűrű szövetsége bővített változatában), de csak egy kevés eucharisztikus jelentéssel, talán annak a kivételével, hogy Gollam, aki méltatlan, nem ehet belőle. A tündék liturgikus himnusz-szerű költészetére sincs utalás (bár Völgyzugoly és Lothlórien tündekirályságát egy egyetemes földöntúli kórusfeldolgozással jelzik, amely nem teljesen idegen a szent zene világától.)

A rossz és a megváltás.

Mindhárom film leghatásosabb témáinak egyike a Gyűrű csábító vonzereje. A gyűrű hatalmát részben Elijah Wood, Andy Serkis, Sean Bean, és Ian Holm (és röviden Sean Astin) hatásos alakítása mutatja be, részben pedig Jackson okos rendezése és a részletekre való odafigyelése.

Ez a téma drámai csúcsát A király visszatér válságos pillanatában éri el, amikor Frodó krisztológiai rezonanciáján a halandók gyengesége és elbukása hatalmasodik el. Ugyanekkor jelen van a gondviselésszerű kegyelem is, amely megjutalmazza őt irgalmáért és hősies áldozatáért úgy, hogy megkíméli őt tettének következményétől, és lehetőséget ad számára a megbánásra. (A film ezen jelenetéről nagyon sokat lehetne beszélni.)

A megtérés és a megváltás témáját Boromir is megindítóan mutatja be utolsó pillanataiban, ahol Boromir Aragornnak történő vallomása (gyónása) lelki értelmét egy másik, extratextuális glossza is kiemeli: Aragorn egy rituális mozdulattal ad áldást Boromirnak, ami egy kereszténység előtti keresztvetésre hasonlít.

Más glosszák.

Az olyan szuggesztív részleteken túl, mint Aragorn rituális áldása, vagy Gandalf zuhanó testének kereszt alakú tartása, a filmtrilógia olyan kifejezetten vallásos témákat is magában foglal, amelyek a könyvekben nincsenek benne, de odaillően idézik fel Tolkien inspirációjának vallásos elemeit.

Például a filmek nyíltan utalnak a halál utáni életre, sőt egy halottakért szóló imára is van példa. A király visszatér részben, amikor Minas Tirith-et ostromolják, Gandalf azt mondja Pippinnek, hogy a halál még nem a vég, és ezt a túlvilági életet felidéző képekkel meséli el neki. A két toronyban arról hallunk, hogy Legolas két bajtársa meghalt, és ekkor Legolas egy rövid tündemondatot mond, ami hiányzik ugyan a feliratból, de a tündeszakértők szerint annyit jelent: „Találják meg békéjüket a halál után.”, ami a halottakért szóló katolikus imákra hasonlít.

Egy másik vallásilag jelentős toldalék a tündehercegnő, Arwen közbenjáró imája „kegyelemért” Frodónak. A Gyűrű szövetségében, hogy megmentse Frodót Mordor erőitől, Arwen imádkozni kezd, ahogy Mózes vagy Szent Pál fejezte ki hajlandóságát, hogy ők vállalják a nehézségeket Isten népéért, hogy ami „kegyelem” neki jutott, azt hadd adja át neki, hogy így mentse meg Frodó életét.

A Gyűrűk Ura filmtrilógia egy rendkívüli filmes tiszteletadás a katolikus képzelőerő egy nagyszerű művének. Még ahol el is térnek a filmek a könyvek vallásos elképzelésétől, oly módon tiszteletben tartja azt, hogy ezt a keresztény nézők is nagyra értékelhetik, és a nem keresztény posztmodernek számára pedig bemutatja minden irónia nélkül a jó és a rossz egy kivételes összeütközését, a jóból származó gonosz erkölcsi elképzelését, és az emberiség mindig jelenlevő fogékonyságát a kísértésre. A modern Hollywood tájékán A Gyűrűk Ura egy kivételes világítótorony.

(depositum.hu )