A vesszőzés

 

A Passió című filmjének ostorozás-jeleneténél Mel Gibson felhasználta azon információknak egy részét is, amit a torinói lepel kutatói tettek közzé tanulmányaikban. Így például a tényt, hogy Jézus sebeinek jelentős része vesszőzéstől keletkezett, illetve azt, hogy ez időben megelőzte az ostorozást, hiszen a sebek közötti átfedéseknél mindig az ostor (flagellum) nehezékei által okozott nyomok „írták felül” a vesszőzés sebeit. És persze Gibson megrázó drámaisággal oldotta meg a kettő közötti váltást Jézus vesszőzés utáni felállásával („Credere non possum!), aminek láttán a katonák a kegyetlenebb kínzóeszközzel, a flagellummal folytatták a verést.

De bármennyire drámai és ügyes volt a filmes megoldás, a római katonák által végzett vesszőzés nekem mégis nehezen illett bele a képbe. És ennek oka a rómaiak katonai fegyelme.

Talán senkit nem lep meg a gondolat, hogy a római birodalom a hadseregére épült, a római hadsereg pedig a szigorú fegyelemre, amely lehetőségi feltétele volt közelebbről a manipulusok, cohorsok, légiók harci taktikájának, távolabbról pedig a birodalom fennállásának. Ez a fegyelem pedig azt jelenti, hogy a katona azt teszi, amit parancsolnak neki, és nem azt, amit ő jónak lát a parancsba kapott dolog helyett. Ahogy az a bizonyos római centurió megfogalmazta Jézusnak: „Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – elmegy, a másiknak: Gyere ide! – odajön hozzám; vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! – megteszi.” Tehát ha küldi, a katona nem jön, hanem megy…

Nem furcsa tehát, hogy Pilátus helytartó átadja a katonáknak ostorozásra Jézust, azok pedig inkább megvesszőzik ÉS megostorozzák?

Márpedig Pilátus Máté és Márk evangéliuma szerint valóban ostorozásra adta át a katonáknak Jézust („Jézust pedig megostoroztatta” „τὸν δὲ Ἰησοῦν φραγελλώσας” (Mt 27,26, illetve Mk 15,15) – az ebben a mondatban használt görög szó a latin ostor (flagellum) szóból görögösített kifejezés, azaz latinizmus, ami csak itt fordul elő a szentírásban, máshol más szó szerepel az ostorozás megjelölésére (pl Jn 19,1: ἐμαστίγωσεν). Ez pedig elég konkrét és szakszerű megnevezése annak, hogy mit rendelt el Pilátus, és mit tettek a római katonák Jézussal.

Maga Jézus is ezt jövendölte szenvedéseiről beszélve: „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák (μαστιγῶσαι) és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.” Mert be kellett teljesednie mindannak, ami Jézusról írva volt, akinek Atya iránti engedelmessége az Írások megjövendölt keserűségeivel telt kelyhet a beteljesedésig kiitta, így a verésben is úgy volt része, ahogy a zsoltáros mondja:

„És ostoroztattam egész nap és fenyíték (≈ vizsgálat, gyalázat) volt részem reggeltől” (72. zsoltár)

A fájdalmak férfia, aki tudta mi a szenvedés (fotó: © Vernon Miller, 1978)

 

 

Mivel a lepel kutatói szerint a vesszőzés megelőzte az ostorozást, és nem valószínű, hogy a rómaiak vesszőzték meg Jézust, csak a zsidók tehették. A Jézust istenkáromlással vádoló főpap után a jelenlévők leköpték, ököllel ütötték őt – és valószínűleg meg is vesszőzték. Lukács evangéliumában (Lk 22,63) találhatjuk meg az erre utaló mondatot: „A férfiak pedig, akik őrizték, gúnyolták és verték őt.”

A verésre használt kifejezés (δέρω) több helyen előfordul a szentírásban és több verésformára utalhat: ezt használja a szent szerző a Jézust arcul ütő szolga tettére, de ez a kifejezés szerepel az Apostolok Cselekedeteiben a megvesszőzésre is. A Csel 5,45-ben Péter és János apostolt a Főtanács meggyilkolásuk helyett Gamáliel tanácsa nyomán elengedi, de előtte megvesszőzteti őket, a Csel 16,37-ben pedig Szent Pál szól a megvesszőzésről, amit római polgár létére jogtalanul elszenvedett.

A rekonstruált vesszőnyalábok

 

És ha már jogellenesen elszenvedett vesszőzés: a gonoszság tombolása idején mindig megszűnik a jog, ezért lehet az, hogy amennyiben a zsidók valóban megvesszőzték Jézust, a lepel tanúsága szerint törvényellenesen jártak el még ebben is. Mert ezt mondja a törvény: „Ha a vétkest verésre találják méltónak, akkor (a bírák) saját jelenlétükben fektessék le és veressék meg. A vétek nagyságához igazodjék az ütések száma, úgy azonban, hogy a negyvenes számot meg ne haladják, hogy ne rútul megszaggatva távozzék testvéred szemed elől.” (MTörv 25,2-3)

A lepel tanúsága alapján Jézus viszont rútul megszaggatva távozott. Egész testét beborították a vesszőzés nyomai, ami inkább valószínűsíti azt, hogy nem fekvő állapotban szenvedte el a verést, mint azt, hogy gondosan forgatták közben az egyenletes eloszlás kedvéért.

A vesszőzés a korábban említett tanulmány szerint a 2. típusú sebért felelős, amely a több százas sérülésszám kétharmadát jelenti, tehát Jézus a negyven ütés többszörösét szenvedte el a zsidóktól. Mert ennyire gyűlölték a törvény elbukott őrei a törvény emberszerető alkotóját.

Ez a gyűlölet hajthatta a Jézust verőket, akik a vessző (vesszőköteg) töréséig ütötték áldozatukat: a tanulmány a 3. típusú sebről megállapította ugyanis, hogy a sebek kb. 1%-át egy ugyanolyan eszköz okozta, mint a 2. sebet, a különbség közöttük pusztán az volt, hogy ennek törött vesszői voltak, amelynek nyomai jól kivehetőek a lábszárakon.

Sebek, átfedések: flagellum (hármas kerek seb), vesszőnyaláb (piros csík), törött vesszőnyaláb (lila vonalak)

 

 

És mivel a Főtanács csak virradatkor ült össze döntést hozni, mindez nem a bírák jelenlétében történt, hogy így a törvény minden egyes előírása kínosan precíz gondossággal legyen megszegve.

De ha így történt, miért nem maradt a hagyományban ennek nyoma, ahogy az ostorozásnak?

Talán mégis maradt.

Az ostorozásban láthattuk, hogy a szentmisében a Jézus által passióban elszenvedett ostorozásra, illetve általában a verésekre és gyalázatra az Egyház a tömjénezéssel emlékezik. És a tömjénezés első nagy köre akkor történik a szentmisében, amikor a pap először az oltárhoz lép. Ez a zsidó főpapok elé hurcolt Jézus szenvedésének kezdete és annak liturgikus megjelenítése: az evangéliumos könyv a leckeoldalon (az ószövetség liturgikus helye), amelyet csak a verés és zsidó ítélet után visznek át az evangéliumi oldalra, északra, a nemzetek oldalára: ez a Pilátus elé hurcolt Jézus liturgikus megjelenítése. A vesszőzés az első tömjénezés.

És hogy miért ádventben foglalkozom Jézus szenvedésével, belerondítva a díszkivilágításos, mézeskalács illatú, pihe-puha várakozásba?

Egyre jobban megragad Szent Ferenc igazsága, aki Celanói Tamás életrajza szerint „Egy pillanatra sem szűnt meg tehát (az Úr) szavairól elmélkedni, és beható szemlélődéssel szüntelenül szem előtt tartotta cselekedeteit. Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni.” Ezért akarta halála előtt három évvel, pontosan 800 évvel ezelőtt feleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, ahogy ő mondotta: “tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán”.

Mert az Isten Fia jászolban fekvésének kiszolgáltatottsága, valamint a vesszőzés, ostorozás és kereszthalál elviselésének alázatossága, engedelmessége között nincs különbség. A születéssel kezdődött Jézus megváltó szenvedése.

https://invocabo.wordpress.com/2023/12/17/a-vesszozes/