A római liturgia szétzúzása, ami eddigi mélypontját a NOM mostani gyakorlatában érte el, nem a „zsinatutáni” reform-consilium munkájával vette kezdetét. E bizottság Annibale Bugnini vezetésével mindössze azt rögzítette, amit a 20. század elején [X. Pius alatt, lásd e cikket: „Tevékeny részvétel”] elindult liturgikus mozgalomban részleteiben már megvitattak, megterveztek és kipróbáltak. A világosan látók számára ezért már a „zsinat” előtt felismerhető volt, hogy egy, a korszellem előtt kitárulkozó egyház és ennek liturgiája mely irányba fog kikerülhetetlenül terelődni.
Az internetre nemrég került fel Paul Claudel (1868-1955) egyik cikke, melyet a katolikus költő egy hónappal halála előtt a „Le Figaro” újságban jelentetett meg, abban az időben, amikor még XII. Pius volt az Egyház feje. Az itt következő szöveg Claudel cikkének legfontosabb részeit foglalja össze. [Azt se felejtsük el, hogy az e cikkben kárhoztatott szokás erre az időre már nem csak Franciaországban, de Németországban, Ausztriában, az USA-ban és még nyilván sok más helyen is vészesen elterjedt. Lásd ezzel kapcsolatban a következő tanulmányt: Az új miserítus.]


Nyomatékosan tiltakozom az ellen, hogy a szentmisét Franciaországban egyre gyakrabban mutatják be a nép felé fordulva. A vallás alapelve az, hogy Isten áll az első helyen, és hogy az emberek jóléte csak e főelv elismerésének és praktikus alkalmazásának egyik hatását képezi. A szentmisében kiváló módon adjuk meg Istennek az Őt megillető tiszteletet azáltal, hogy a pap az oltáron bemutatja Neki a mi nevünkben Fia áldozatát. Mi vagyunk azok, akik Istennek a pap által és vele együtt áldozati ajándékainkat és imánkat felajánljuk.
A nép felé forduló újfajta liturgia elrabolja a hívőktől méltóságukat és jogaikat. A pap a misét többé már nem velük közösen ünnepli, mint tette korábban, amit azzal jelzett, hogy azoknál az aktusoknál, melyeket a hívők nevében végzett, kifordult hozzájuk, hogy részvételüket és együttműködésüket biztosítsa. Eredetileg ezt a viselkedést értették a „mise követése” alatt. Mindebből mára csak egy kíváncsi közönség marad, ami bámulja a papot, ahogy az a „munkáját” végzi. Nem csoda, hogy ezt látva a hitetlenek a papot egy mágussal hasonlítják össze, aki a bámuló tömeg előtt mutatja be bűvészmutatványait.
Való igaz, hogy a szentmisében a legmegrendítőbb és legszemélyesebb részek rejtve maradnak a hívek szemei elől. De szívükben és hitükben ezek sincsenek elrejtve. Ennek jele az is, hogy az ünnepélyes szentmisében a szubdiakónus a felajánlás alatt az oltár lépcsői előtt áll, és kezeibe rejti arcát. Mi is arra vagyunk felszólítva, hogy az imádkozás alatt magunkba szálljunk, és ne kíváncsiak, hanem összeszedettek legyünk. ….
A mostani sajnálatos gyakorlat a hívek nagy megdöbbenésére és összezavarására a tiszteletreméltó régi szertartást teljesen megfordította. Már nincs többé oltár – hol maradt a megszentelt kő, amit a Jelenések Könyve magával Krisztus Testével hasonlít össze? Az oltár helyett durva állvány van asztalterítővel, ami lehangoló módon emlékeztet bennünket a kálvinista munkapadokra.
Mivel a hívek jó látását, szabad betekintését tették meg a legfőbb elvnek, ezt a „munkapadot” mindentől szabaddá kellett tenni: Nem csak a gyertyatartókat és a virágvázákat, de még a tabernákulumot, sőt, még a feszületet is eltávolították! A pap a misét egy légüres térben ünnepli! Amikor a híveket arra szólítja fel, hogy emeljék fel szívüket és tekintetüket – azok hova emeljék? Már semmi nincs a szemünk előtt, ami segítene, hogy lelkünk az Isteni felé irányuljon!
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2017. július 29.)
http://katolikus-honlap.hu/1701/claudel.htm