Mi is voltunk „Neósok”

Tehát a saját személyes tapasztalataink, következtetéseink, meglátásaink szemszögéből igyekszünk 21 – huszonegy év távlatából, emlékezetből visszaidézni eseményeket, megnyilatkozásokat, történéseket. Egyes momentumokat részletesebben kifejtünk, ahol az összefüggések megvilágítása érdekében szükségesnek tartunk. Magunkat egymás közt, de kifelé is a név rövidített alakjával azonosítottuk. Mi Neósok vagyunk! Vagyis, akik a Neokatukumenális út közösségéhez tartoztunk.

De hogyan is indult éppen Sepsiszentgyörgyön be főegyházmegyénkben az első közösség? A „forradalom” után, mivel már részben a kedélyek megnyugodtak, ahogy a „Nemzeti Megmentési Front” Iliescuval az élen, átvette a hatalmat, megnyílott az út a külföldi egyházi tevékenységek számára is. Elsősorban a segélyek formájában, majd különböző lelkiségi szinteken is. Könyvek, folyóiratok, és közösségek vonatkozásában is.

Erdélyt három „intineráns katekéta” kereste fel – Peppino olasz, Amparo spanyol, és Pál atya lengyel személyében - pontosabban a püspökségeket, hogy ők készek bevezető katekéziseket tartani azokon a plébániákon ahol a helyi plébános befogadja őket, hogy elindulhasson a Neokatekumenális út közössége. Főegyházmegyénkben nem került önkéntes jelentkező plébános. A katekéta olyan mint a piaci légy! Nem adja fel egykönnyen! (mi ha elutasítanak, bocsánatot kérünk és szerényen vissza húzódunk, nem erőltessük rá senkire nézeteinket, lelkiségünket). Bizonyára erősködtek, hogy amit nem ismersz attól óvakodsz. De ha nem adsz esélyt a lehetőségre, akkor nincs módodban meggyőződni róla, hogy eszike vagy isszák!

Nem sokkal előtte került az áthelyezésekkel Csató B. atya helyébe Sepsiszentgyörgyre a Szent József (központi) plébániára Szabó Lajos atya. Ő jó barátságban volt a püspök úrral, így baráti alapon megkérte fogadja be a katekétákat a plébániájára, majd elválik mi hogyan alakul. A katekéták pedig belelendültek, remekül. Meggyőzték a Szt. Gellért (csíki negyed) plébánia papját, Márkus A. Atyát is. A „reklám” akkor még plakátok kifüggesztésével és a szentmisék végén a hirdetésekkel történt, 1991 őszén, amelyekkel meghívták az érdeklődőket hetente 2-3 esténkénti ismertető katekézisekre.

(itt fontos megjegyezni, nem az egyháztól eltávolodottakat hozták vissza, ép ellenkezőleg, azokat fogták meg akik gyakorolták hitüket, de még többre vágytak, mélyebb hitelesebb lelki életre). Olyan remek eredményt értek el, pár hét alatt, hogy 150 – száz ötvenen mentek el a „kivonulásra” amit Kovásznán (fürdőváros) egy megfelelő Hotelben tartottak!  Utána beindult a két plébánián a Neokatekumenális út. Ezt a testvérek elbeszéléseiből tudtam meg.

Megjegyzésként kitérek a szavak értelmezésére: - intineráns katekéta, olyan személy, aki feladja civil foglalkozását, és teljesen a Neokatekumenális vezetőség, (Kiko – Carmen és Márió atya     - az út felfedezői, szűkebb kör, - a tizenkettő – nagyobb kör) közösség, eszme szolgálatában áll, feltétel nélkül, teljes engedelmességben! Általában két laikus, egy férfi, egy nő, és egy pap képezi az intineráns katekéta csoportot. Tulajdonképpen vándor katekéták, mert ide-oda, egy körzetben utaznak, közösségeket indítanak el, majd ezen közösségeket időnként felkeresik, újabb katekéziseket tartanak, végig kísérik a csoportokat  az út szakaszain. Hogy hány közösség tartozik egy i. k. csoporthoz, erről én nem tudok. Kivonulás: - elsősorban annak hitelesítése, elfogadása, amit tanítottak, a bevezető katekézisekben, általában hétvégeken került sor, péntek estétől vasárnap délutánig. Vonulj ki természetes környezetedből, megszokott életformádból, mintegy lelkigyakorlat, hogy szabaddá tedd magad az Isten (és az út) számára. Ekkor történt az első szakasz – vagy következő szakasz - ismertetése, minden szükséges tudnivaló, tennivaló, felelős kinevezése, csoportok és csoport felelősök kinevezése stb. Az utolsó mozzanat az első szakasz kezdetén az ÁMEN! Volt,  ami azt jelentette, önként beléptem a  Neokatekumenális út közösségében, és végi akarom járni az utat!

(három dolgot nyomatékosan ki kell emeljek – azt megmondták, hogy az út szakaszokból áll, a végén mindenki felismeri, aki végigjárja, hogy a közösségen belül milyen szerepe van, de minden egyéb tabú volt. A második – feltétel nélküli engedelmességet követeltek önmaguk számára, és a tanításukkal kapcsolatosan. A harmadik az „Ámen”-ból fakadt, mert akik kimaradtak lelkiismeret furdalással szembesültek, egy ideig,  egyesek még gyógyszerkezelésre is szorultak).

Én  Sepsiszentgyörgyön dolgoztam, 1992 novemberében betértem a központi templomban a du. Szentmisére, és akkor láttam meg a hirdetőtáblán a felhívást: - boldogtalan vagy, az életedben semmi sem sikerült, nem érted mi miért van stb. Jézus Krisztus szeret Téged, választ ad kérdéseidre! Gyere el a katekézisre! Természetesen az időpont és helyiség, terem megnevezésével. Így kezdtem eljárni az esti katekézisekre a plébánia kis termében. Felváltva tartották, Peppino tudott valamennyire magyarul, Ő fordította. Nagyon nehezen beszélte a magyart, olaszos akcentussal, engem nem zavart. A katekézist kivonulás követte, 1992 decemberében, ekkor Ilyefalvára a KIDA központban, mert már nem voltunk sokan a második hullámban. Ottan személyesen is „megtetvésztek” a közösség előtt, erre-arra rákérdeztek, őszintén válaszoltam, talán engem jobban, mert voltam a ferenceseknél (OFM) jelölt, Amparo nagyon a lényegre tört. Kijelentette, ha valóban nem volt, nincs papi szerzetesi hivatásom, akkor az Isten utamba hozta azt a lányt  aki a feleségem lehetett volna, de én nem ismertem fel. Ezen napokon át elgondolkoztam, végiggondoltam a lányokkal való kapcsolataimat, de nem jöttem rá a megoldásra, akkor. Pár hét múlva, igen, jó két hónapra rá megnősültem 

Minket, akik utóbb csatlakoztunk, mivel nem voltunk sokan, felosztottak a még meglévő csoportokban. Mert az egy év folyamán majdnem a felére csökkent a  létszám, sokan lassan kimaradoztak. Jó pár hónapra rá a csíki negyedből a maradék Neósok is hozzánk csatlakoztak. Tehát csak egy közösség maradt, Sepsiszentgyörgyön, kb. 50- 70 személy. Miért volt a lemorzsolódás? Én egyik okként a „felkészüléseket” tartom, mint olyan nehézség, amellyel nem mindenki tudott megbirkózni. Második ok a „visszhang” volt, persze ezt kiegészítette kinek-kinek személyes ügye is. Volt akinek úgy tűnt, mindenki őt nézi, és ez nagyon zavarta, mert U alakban körbe ültünk, kezdetben két sorban, mert többen voltunk. Lajos atya pedig „elnökölte” a találkozót. Ő a negyedik oldalon ült, elől.

Az első szakaszok – pre katekumenátus

Kezdődik a megkereszteltetésünk  felidézésével, amelyet lépcsőzetes keresztelőmedence formájában szemléltettek, felette egy keresztel. Csak a lényeget érintem: felidézték, mi öntudatlanok voltunk, szüleink, keresztszüleink vállalták, hogy bevezetnek a keresztény életben. DE A valóságban az emberiség nagy része hitetlen, azaz tévhitben él. Még a keresztények legnagyobb része is. És kifejtették valóban a Konstantini fordulat hozta a felhígulást a hit és élet területén. Sőt napjain népegyházának összeomlását is, éppen ezért mert az emberek már nem tudják, mit és hogyan éljenek meg. Nagyon alacsony az aránya azoknak akik élik az Evangéliumot. Kiko és Carmen a Madridi barakkokban (legszegényebbek nyomortanyái) épen ezeknek a mai kihívásoknak egy hiteles útját fedezték fel, ahol együtt éltek velük egy ideig. Innen indul el a Neokatekumenális út, világhódító utjára! 

(Ezzel párhuzamosan megemlítem Teréz anyát, Ő nem csinált ekkora csindarattát maga körül, ellenkezőleg, kerülte a feltűnést, szerette és gyakorolta az egyszerűséget, szerényen, magamutogatás nélkül. Egy más pont, amit nem hoztak szóban, pl. a fönt említett Teréz anyától visszafelé az utóbbi századok kiemelkedő szentjeit, Pió atyát, Don Boscot, Vienai Szt. Jánost, Nagy Szt. Terézt stb. Miért csak egyik oldalát emeljük ki, a hígulást,  a másikat elhallgatjuk? Hisz az elmúlt századok Egyházi életének szerves részét képezték Ők is!).

Hetente két alkalommal volt találkozónk: Szerdán Igeliturgia, Szombaton este Eucharisztia. Egy csoport készült az Igeliturgiára és az Eucharisztiára is egy héten. A következő hétre a sorrakerülő csoport készült, tehát felváltva, hat-hét csoport volt, öt-nyolc létszám között. Lajos atya mindig jelen volt, csak kivételes esetekben, ritkán maradt el a találkozó, ha az atya elutazott, vagy foglalt volt. Ahogy a kimaradások történtek, a csoport létszám csökkent, összevonásokat kellett tartani.

Katekétáink leadták a témákat, sorrendben, és azok alapján történtek a felkészülések. Beszereztük a Szentírásokat, a Biblikus Teológiai Szótárt, ebben voltak a témák, pl. „engesztelés, „bűnbánat”, „kivonulás” stb. Egy csoport tagjai megbeszéltük az időpontot és sorra egymásnál összegyűltünk, „felkészültünk” az adott témát átolvastuk, a Szentírási idézetekkel együtt, kit mi megérintett megjegyezte, a végén összevetettük és kiválasztottuk azokat a szentírási részeket, amelyekből az Igeliturgia előadását tartottuk, ki mit választott, Szerdán a közösség előtt felolvasta a Szentírási idézetet, utána nem túl hosszan elmondta a saját tanítás verzióját. A többiek végighallgatták, majd utána volt a „visszhang”.

Akit a közösségből valami megérintett az röviden hangosan el kellett mondja a témával kapcsolatosan. Általában öt-tíz  hozzászóló volt, fontos volt a visszhang, nem maradhatott el. De az is, hogy mindenkinek lassan be kellett kapcsolódnia, mindenbe. Sőt egy idő után nem volt szabad papírról felolvasni a felkészülés szabadon fogalmazott mondanivalóját, a szentírási résszel kapcsolatosan. Ez az idős nénikéknek nagyon nehéz kihívás volt. Persze mi elnéztük, de Katekétáink lovagoltak rajta, mellőzni kell a cetliket, jegyzeteléseket még a katekézisek alatt is. Figyeljünk oda, és amit megjegyezünk az lényeges.

Befejezésül Lajos atya ahol szükséges volt kijavított, korrigálta az elhangzottakat és ő is elmondta visszhangját. Gyakran hangsúlyozta: „ki jól distingvál, jól dönt” , vagyis ha ismered az Egyház tanítását, hagyományát és a Szentírást, ahhoz viszonyítod, ez az alap, attól nem lehet eltérni se jobbra, se balra, a korok, az emberek változnak, de ez nem, „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz, és a tanítása, Evangéliuma is”. Véleményem szerint éppen ezért a Sepsiszentgyörgyi közösség nem esett át a ló túloldalára. Hogy számbelileg nagyon megfogyatkozott, ez tény, jó páran elhunytak, utánpótlás gyenge.

Voltak hangok, felrótták, talán neki is hibája, hogy a közösségnek még ennyi idő után sincs katekétája, szeminaristája, és a „skruténiumokat” elbukta, vagyis nem ment át, pótvizsgáznia kellett. (egy-egy szakasz után volt egyfajta kiértékelés, amit különböző módön neveztek, „semma” „hitre vezetés” „I. Skrutinium”, „II. Skrutinium” stb.).

Az Eucharisztiát szombaton este ünnepeltük, persze a vasárnapi liturgia szerint. Egy szétnyithatos asztal volt az oltár. (tehát ereklye szóba se jöhetett, hogy legyen benne vagy rajta). A soron lévő csoport készítette elő a termet, és a kellékeket. Az olvasmányokhoz a bevezető gondolatokat. Az Evangéliumot az atya fejtette ki. Oltáriszentségül egy nagy kb. 25-30 cm átmérőjű és kb. 1 egy cm vastagságú  tiszta búzalisztből készült, lerben enyhén sütött kovásztalan „kenyér” szolgált. Hasonlóan ahhoz, amit a zsidók a kivonulás éjszakáján fogyasztottak. Az előállítására felkészített személyek feladata volt erről gondoskodni.

A szentáldozásunk alatt, ülve, a bal tenyerünkben a jobbal alátámasztva fogadtuk a darabka Oltáriszentséget. (az atya annyi darabkára törte, ahányan szentáldozáshoz járultunk, tehát nem mindenki, de nem firtattuk, az okokat. Volt olyan személy a ki második házasságban élt. Betartotta az egyházi törvényt, soha nem  áldozott, de nagyon kiegyensúlyozott életet élt, tudatosan. Mindannyian tiszteltük. Miután mindannyiunknak sorra, körbejárva átadta személyesen, visszament az elnöklő székéhez az atya, leült, felmutatta az övét, és akkor egyszerre vettük magunkhoz. Én gyakran miután megkaptam, belsőleg megszólítottam az Úr Jézust, kifejeztem csodálatomat, köszönetemet, hálámat, kértem növelje szeretetemet, hűségemet iránta. Utána következett a kehely körbehordozása a Szent Vérrel, mindannyian egy-egy kortyot ittunk belőle. Mindig két szín alatt áldoztunk.).

A katekézisekkel kapcsolatosan még egy pár dolgot kifejtek. Karácsony és Húsvéti időszakban eljöttek Katekétáink, és az ünneppel kapcsolatosan katekézist tartottak. Minden év őszén két három napos Katekézis sorozatunk is volt, az adott témakörrel, úti szakasszal összhangban.

Az első szakasz a „semma” halld Izrael! Kivonulással egybekötve, Ilyefalván volt. Mi nem tudtunk részt venni. Nem volt kizáró jellegű. A lényeg a jobban odafigyelés az igékre, a témákra és a katekézisekre, valamint a belső készség fejlesztése volt, ami tettekben nyilvánult meg. Itt megjegyzem, időközben megnősültem, nemsokára jöttek az „áldások” , gyerekeink, és a városi bérlakásból hazaköltöztünk falura, bérlakásba, mert a nagyik öröksége romokban hevert. Mi feleségemmel faluról jártunk be heti rendszerességgel, két alkalommal, általában vonattal, de a vasútállomásig jó három km-t kellett kerékpározzunk  Amikor sorra kerültünk a felkészülésekre még legalább egy alkalommal be kellett utazzunk. Normális, hogy a mi jelenlétünk ösztönzően hatott a közösség tagjaira, mi bejártunk faluról, akkor ők helyből annál inkább illett, hogy ott legyenek.

Pár év múlva már mi, a közösség felelőse a csoportvezetőkkel kellett elutazzunk a katekéziseikre, Szatmárra vagy Nagyváradra, mert ottan nagy fejlődésnek indultak a közösségek. Utóbb már román nyelven folytak a katekéziseik, a román nyelvű csoportok beindulásával, mert a katekéták könnyebben beszélték a román nyelvet. Közülünk aki nem tudott elégé jól románul, fülhallgatón keresztül fordításban követte az előadásokat. Tehát már idehaza a mieinknek az „átadást” mi végeztük. Akkor  Igeliturgiákat nem tartottunk, a lényeg az átadáson volt.

Ebből az időszakból 3. három esetet idézek: - első, már akkor egy alkalommal a katekézis alkalmával egy kérdéskörívet kellett körbejárjunk kiscsoportos módszerrel, kifejtve nézeteinket éppen a család, a fogamzásgátlás, abortusz stb. Témakörben. Azt mondták katekétáink, az összeredményt fel fogják terjeszteni a Szentatyának. (II. János Pál) Megjegyzem, nem ismertették az Egyház hivatalos tanítását, álláspontját, hogy annak tükrében dolgozzunk, ellenkezőleg a modern világ kihívásainak tükrében kellett megfogalmazzuk. Engem akkor ez egy kicsit elgondolkodtatott. Mi akarjuk tanítani a Pápát?

 (zárójelben említem, amikor már 3. gyerekünk – István – útban volt, és feleségemen jól látszani kezdtek a jelei, egyik testvérkém egy papír cetlit adott át – „Imre vigyázz, a nő nem olyan mint a vonat, felülünk és nem szállunk le” – megértettem a célzását. Megköszöntem. Magamban pedig azt mondtam – „Uram bocsásd meg neki, nem tudja mit beszél, Te tudod, mi tudatosan fogadjuk Ajándékodat”).

A második eset Szt. Józseffel kapcsolatos, és a 12 éves Jézus elmaradásával a jeruzsálemi templomban. Ez volt a ketekézisek egyik témaköre. Kiko festett is egy képet Szt. Józsefről, nyaka között a megtalált „Jézussal”, két lába elől lelógott. Úgy mint ahogy egy kis gyereket felveszünk a nyakunkra, elől fogjuk a lábukat, hogy le ne essenek. Az előadás nem „elmélkedés” volt, hanem „agyalás”. Sajnos ezt a „módszert” mára sok pap is átvette! Az átadásokra jegyzetelhettünk, vázlatosan. Az előadás végén, felszólítottak, a szünetben menjünk közel a festményhez, és jól, nyugodtan vegyük szemügyre.

Kinek mit mond Szt. József? Én nyugodtan legutolsónak maradtam, hogy mennyi ideig néztem, nem tudom. Azt értettem meg, hogy az életben nincs két egyforma helyzet, de a lényeg Istenre és akaratára figyelni, még akkor is ha nem értem, mi miért történik! A meglepetés a vonaton hazafele ért. Általában a témákról beszélgettünk a fülkében, összevetettük, és már körvonalazódott, ki melyiket választja az átadáskor a mieinknek. Szt. József festményével kapcsolatosan pedig döbbenetemre, mind külön véleménnyel voltunk. Volt aki a lelógó lábakat „papi stólának” látta! Amikor tisztáztuk, hogy ez semmiképpen sem lehetséges, mert nem volt pap, és nyilván Kiko sem fest badarságokat, mert kiröhögnék. Akkor az illető döbbent le, hogy ő ezt meg se gondolta. Más azt látta, hogy az Úr Jézus Szt. József háta mögött állott valamin, azért emelkedett föléje, de a kétoldalt lelógó valamit látta, de nem tudta azonosítani. Az eset engem nagyon megdolgozott. Ha mi amit látunk, még azt is így értelmezzük, akkor amit hallunk, azzal hogy állunk? És amit átadunk mennyire hiteles? Jó hogy ott van Lajos atya! És testvéreink, akik be kellene fogadják, mit kapnak?  Ez volt az első eset, amikor a katekumenális úttal kapcsolatosan kétségeim kezdtek lenni.

A harmadik eset, 1995. október elején történt. Ismét el kellett utazni a katekézisekre, megkaptuk a felszólítást, jó előre, a közösség felelőse és a csoportvezetők részvétele fontos. Feleségem a szülés előtt volt. Zsófia, a kislányunk még két éves sem volt. Nem volt könnyű dönteni, még Lajos atyát is megkérdeztem, azt ajánlotta, tekintetre a helyzetünkre, ne menjek. De a negyedik felszólításkor, még a neveinket (csoportvezetőkét) is felolvasta a felelősünk, azt  következtettem, el kell menjek én is, mert nyugtalanított  a dolog, hogy ha nem megyek el.

(azt mondtam magamban – „rendben Uram, hisz én úgy sem tudok segíteni feleségemnek, Tőled függ minden”. Persze ezt elmondtam feleségemnek is, de neki nehezebb volt.  Elmentem. Nem is voltam nyugtalan egész idő alatt. Feleségemnek borzasztó volt, első éjszaka szüleinél aludtak Zsókával, biztosan  mosták a fejét. Többé nem,  éjszaka idehaza aludtak, lefekvés előtt sírva olvasta a keresztúti elmélkedéseket. Miután hazajöttünk, egy hétre rá született fiunk, Mózes).

Egy rendkívüli kivonulás Alvincre! – a Pongrác István lelkigyakorlatos házban, 1996. februárjában. A cél hitet kérni és kapni az Egyháztól! Tamás József Püspök Úr jelenlétében. Pontosan negyvenen voltunk. Vittük a két kicsit is, Mózest hordozható gyerekkosárban. Brassóban a vasútállomáson az emberek le voltak döbbenve, amikor meglátták hogy valóban gyerek van benne. Van két iker keresztlányunk, őket vittük peszrának, hogy mi tudjuk követni az előadásokat. Ez alkalommal beírták neveinket a közösség Szentírásának Ó és Új Szövetsége közé, egy lapra, hangoztatva, hogy ez annak jele, nevünk be van írva az Élet Könyvébe! Megkaptuk a hitet!

(most már tudom, ez is egyike a béklyóiknak, „maszlagaiknak”. De kell nekünk Kiko, ha ostobák vagyunk, nem foglakozunk komolyabban az Egyházunk Katekizmusával. Mi történik amikor megkeresztelnek? Isten gyermekeivé válunk, és az Anyaszentegyház tagjaivá. De növekedni kell nemcsak testben, lelkiekben is. És ehhez csak komolyabb hozzáállás kell, a  felületességet szemétkosárba dobva. Öt kő, és Góliátot le lehet győzni, Isten kegyelméből, segítségével: szentmise, szentáldozás,  napi Szentírás olvasás, rózsafüzér és böjt.)

Két rendkívüli „vizsgatétel”. Az egyik abból állt, hogy kiültettek katekétáink a „keresztünk” elejébe (arról a keresztről van szó, amelyik mindig jelen van a találkozókon, magas kb. 1,80 m rúdon, ott  van a videón is, az „ambó” mellett,  a 8 000 létszámú „pápai” bemutatón), és szerre nyilvános életgyónást végeztünk! Mert mi másnak lehetett nevezni azt aminek lényege ez volt. Hogy ki mennyire volt őszinte, az személyes ügye volt kinek-kinek. Hogy miért volt szükséges ez is? Hozzátartozott az út szakaszához, és kész. De vajon csak ennyi?

A másik a „pénzzel” volt összeköttetésben. Próbára kellett tegyük magunkat, a „szegény özvegyasszony” módjára, erről szólt a katekézis. Fel voltunk szólítva az „önzetlen adakozásra”, nyilván világosan nem mondták meg, hogy hogyan cselekedjünk, sokféle lehetőség van rá, mondták. Mi addig is gyakoroltuk mérsékelten, különböző formákban, de nem vertük dobra. Feleségemmel úgy értelmeztük, oda, a Katekumenális út javára tegyük. És odatettük, perselyezéskor. Fel is tűnt, akkor persze megjegyezték, nem éppen így kell érteni, de nem lepleződtünk le, mert nem firtatták. Megjegyezték, hogy ha valaki tévedésből elnézte az összeget, jelentkezzék, mert vissza adják. Természetesen hallgattunk. Akkor voltak módosabbak a közösségben, sokan azt hitték ők tehették. Nekünk falun könnyebb volt pénz nélkül egy hónapig. Ha mégis szükségünk volt, kértünk kölcsön – megalázkodás – és utóbb törlesztettük. Sajnos, utóbbi értesüléseink szerint a Váradi vagy Szatmári közösségből tragédiával végződött egy eset. Valaki eladta lakását, a pénzt odaajándékozta ahová gondolta, a végén öngyilkos lett. Egyik testvérünk elbeszéléséből értesültünk, aki még akkor járt a közösségbe. Utóbb ő is kimaradt.

Még amit szükségesnek tartok feltárni. A kezdeti katekézisek Ábrahám kivonulásával és az izraeliták Egyiptomból való kivonulásával voltak összefüggésben. Különös hangsúlyt kapott Mózes, aki által az Úr kivezette népét. Egyértelmű volt, hogy számunkra Kiko a mi Mózesünk. Ellenben katekétáink az összekötő láncszemek. Szóba jöttek bálványaink is. Fontos volt felismerni, ahhoz, hogy le tudja dönteni ki-ki a sajátját. Az Egyház, a pápaság ezzel szemben jelentéktelen volt. A lényeg a rendszeres részvétel a közösség Igeliturgiáin, az Eucharisztián, az engedelmességen, és az útmutatások követésén és betartásán volt.            

Ellenezték katekétáink, hogy jelenési helyekre zarándokoljunk, hogy rózsafüzért imádkozzunk, hogy Szentségimádásokon, engeszteléseken vegyünk részt, litániák, keresztúti ájtatosság végzését felesleges időpocsékolásnak tartották. Meg volt nekük a maguk magyarázatuk, amit logikusnak tűnt, de mi egy páran sehogy sem tudtuk ezt megemészteni. Egyik testvérnőnk volt a plébániai engesztelések fő pillére, neki is nagyon nehéz volt, de csinálta, ahogy tudta. Én pedig a Mária jelenésekkel kapcsolatos irodalmat továbbra is böngésztem. Igaz, komoly fejmosást nem kaptunk, de az engedelmesség fontosságát szüntelenül sulykolták belénk.  Így nekem minden katekéziseik után egy-két hétig gondjaim voltak az rózsafüzér imádkozással, még a Kis Zsolozsma végzésével is. Ezeket én Esztelneken a ferenceseknél eltöltött idő alatt elfogadtam és többé kevésbé de végezgettem, lelki életem részéhez tartoztak. Később már ajánlották a Zsolozsma időnkénti végzését.

Egy nagyon fontos  mozzanat a „perselyezés” volt. Különösen a kivonulások alkalmával a pénztálca fenekére is kellett nézni. Mert először is ki kellett fizetni a költségeket, reggeli, ebéd, vacsora, éjszakai szállás, terem, stb. A katekétáink részét is, első körben. A második körben katekétáink útiköltségeit is fedezni illett. A harmadik körben az Út nemzetközi kasszájába is be kellett pótolni, különös tekintettel Kiko nagy „álmának” megvalósulásáért. A evangéliumi nyolc boldogság kihirdetésének hegyén egy „zarándokokat fogadó, szállást adó pavilon” felépítésének megvalósítása  érdekében. Úgy tudom mára megépült, „egy két téglában” a mi pénzünk is benne van. Tiszta és őszinte szándékkal adtuk. Itt megjegyzem, azzal bíztattak katekétáink, hogy akik az út szakaszait végigjárják, a szentföldön egy hétig fehér ruhában fognak járni az Úr Jézus főbb tanítási helyeit felkeresve.

A világifjúsági találkozókra pl. Denverben tőlünk is voltak fiatalok, abban is a közösségnek bele kellett pótolnia, egyszóval mindenhez illett támogatást nyújtani. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a közösség kasszája a „Neós” ügyet szolgálta. A többlet vérkeringésből Kiko hízott, nem a helyi plébánia, még kevésbé az egyházmegyénk. A végleges kiábrándulásunk akkor következett be, amikor már többen nem bírtuk tartani az iramot és kijelentettük, zsebünk nem bírja a kivonulások fedezését. Ha helyben megtartjuk, jó, különben befejeztük. Beleegyeztek, de a befejező ebédet egy éterembe kellett elfogyasztani. A végső lökést az adta, amikor egy hasonló alkalommal, többször kellett „perselyezni” mert sehogy sem akart összejönni a szükséges pénz. Feleségemmel összenéztünk, nem mindig ültünk egymás mellett, beletesszük még egyszer mindenünket. Éppen fixre kijött az összeg, megmondták, (az érdekesség az, hogy mindig így történt) de a felét mi tettük, utoljára, az utat mi akkor befejeztük, de hogy ne legyen feltűnő, lassan maradtunk ki pár hét múlva.

Pár évvel ezelőtt Magyarországon találkoztam valakivel egy eseményen, és rövid beszélgetés után  kiderült, Ő is „Neós” volt, de kimaradt mert már előbbre jártak, több „skrutiniumon” átment, de már megkövetelték, hogy a jövedelmének 10%-át a „Neós” célokra kell átadja, természetesen önként, a családja végül kitört és így szakított velük. Egy idő után ő is rájött, hatalmas megtévesztés az egész, a nagy katekézisekkel, kivonulásokkal, látványos magamutogatásokkal, titkolózásokkal.

Közel áll a vallási személyi kultusz rejtett formájához az, amit Kiko művel. Talán az a háttér is a videón erre ad választ. Mert felül az ember semmiképpen nem lehet dicsőségében az ég felhőin visszatérő Krisztus. Ellenben a halottaiból dicsőségben feltámadó Krisztus sem lehet, mert a lepel összehuppanva ott maradt ahol a holtest volt, és nem a testtel emelkedett a levegőbe. A kendő pedig összehajtva más helyen maradt. (ti. A dicsőséges test a leplen ép úgy átillant, ahogy a zárt ajtókon, falon). Ami az ember fejen lévő hajat illeti, feltéve ha azt ábrázolja, mintha balra szél fújná, a dicsőséges testre már nem érvényesek a fizikai törvények, tehát a szélfúvás sem.  Ezeket a „megvilágosodott” Kiko figyelmen kívül hagyta volna, amikor a hátteret megtervezte? Nem valószínű.  Sőt! Nagyon kifejező a háttér. Az emberre utal, aki kiemelkedik és Istennek akar látszani, mutatkozni, superman!

Több mint valószínű, pünkösdre ismét megjelennek a gitáros „Neós” csoportok, ahol csak tudnak. Majd ne lepődjünk meg ha később az Egyesült Keresztény Egyház Új Evangéliumának buzgó hirdetőiként is találkozni fogunk velük. Aki követni akarja őket, ajánlom nagyon jól fontolja meg lépését. Ennyit róluk, dióhéjban!

Ami pedig a hiteles keresztény életet illeti, meg lehet élni, még egyszerű rózsafüzér társulati szinten is, egy kis odafigyeléssel, kitartással, hűséggel, pár testvérrel  egymást támogatva.

Testvéri szeretettel Imre. Áve Mária!   

http://www.uzenetek.eu/news/mi-is-voltunk-neosok/