John Plummer: Találkozás a falnál

A nappaliban voltam, éppen olvastam. Közben a televízió lehalkítva ment. 1996 volt, kellemes meleg júniusi este, és örültem, hogy egy kicsit egyedül lehettem.

Ekkor a képernyőn egy fotó jelent meg. A kép, ami évekig kísértett és minden alkalommal, amikor megláttam, belém nyilallt a fájdalom. Hogyan bocsáthatnának meg nekem? Hogyan tudnám akár említeni is, mi részem volt benne? A képen egy vietnámi kislány szalad a kamera felé kitárt karokkal, miközben hisztérikusan ordít a napalm okozta szörnyű égései miatt. Ez a Pulitzer-díjas fotó milliók szívét szorította össze, de különösen az enyémet: ugyanis én voltam a felelős a kislány haláltusájáért.

Előrehajoltam, és felhangosítottam tévét. A riporter elmondta, hogy a lányt Phan Thi Kim Phucnak hívják, férjhez ment, és jelenleg Torontóban él.

Tehát él, gondoltam hálásan.

Gondolatban visszamentem 1972-be, amikor az Egyesült Államok hadseregének századosa voltam Vietnámban. A Harmadik Területi Kiszolgáló Parancsnokság G3 légi személyzetéhez voltam beosztva, hozzám tartoztak a B-52-es bombázók, én terveztem és koordináltam a földi csapatok vadászbombázókkal való biztosítását. Ha egy csoport bajba került, nekem szóltak, hogy lássam el őket légi támogatással – méghozzá gyorsan.

Azon a tavaszon a parancsnoki bunkerből rádióbeszélgetést folytattam egy dél-vietnámi egység amerikai tanácsadójával, akik megpróbálták bevenni Trang Bang városát. „Azonnali segítségre van szükségünk,” mondta a tanácsadó röviden. A Vietkongok a közelükben beásták magukat. Megadta a célpont koordinátáit.

A térkép tanulmányozása után azonban zavarban voltam. „Közvetlenül a falu szélén van a célpont,” mondtam. „Mi lesz a „baráti törzsekkel”?” Ezt a kifejezést használtuk a szövetséges polgári személyekre.

„Már nincsenek ott,” felelte. „Mindnyájan elmentek. Evakuálták őket.”

Tudtam, hogy a legjobb eszköz a lövészárokban lévő ellenség ellen a napalm és a nagy erejű bombák. Miután a célpont közel volt a csapatainkhoz, a legpontosabb eszközt akartam használni. Odairányítottam egy dél-vietnámi légi egység A-37-es és A-1E-s támadó repülőgépeit.

Még mindig nyugtalan voltam, ezért megbeszéltem a dolgot a körzeti parancsnoksággal. „Mi a helyzet az ottani baráti törzsekkel?”

„A faluból mindenki elment.”

Rádión helybenhagytam a parancsot, és körülbelül öt perc múlva a tanácsadó jelentette: „a bombák célponton vannak; a gyalogosaink már benyomultak.”

Rutin feladat, gondoltam. Már több tucatszor megtettem.

Három nappal később a kantinba indultam. Az ajtónál egy köteg Stars and Stripes katonai újság hevert; a kezembe vettem egy példányt. Elvettem az ebédemet, leültem, hoztam magamnak kávét, majd kinyitottam az újságot. Egy szívet tépő fotó meredt rám belőle. A képen egy kilencéves kislány menekült a tűztől. A cikkből kiderült, hogy egy Trang Bangot ért támadás következtében égett meg.

Abban a támadásban, amit én szerveztem.

A kezem remegni kezdett, és a forró kávé kiloccsant az asztalra. Egy pillanatig levegőt sem kaptam. Egy asztaltársam rám bámult. Annyit motyogtam csak magyarázatképpen: „Én adtam parancsot a támadásra.”

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Vietnámban említettem volna az esetet. Senki sem kérdezett róla, én pedig megpróbáltam kiverni a fejemből. A bűntudat azonban – a rettenetes, lélekölő bűntudat – egyre inkább nőtt bennem. Nem mentem el lelkészhez, már régóta elhagytam az egyházat. Amikor visszatértem az Államokba, mintha mindenhol ezt a fotót láttam volna -magazinokban, újságokban, televízióban. Nem tudtam megszabadulni tőle.

1974-ben leszereltem. Utána szörnyű boldogtalanságban éltem. Hogy megpróbáljak megszabadulni fájó emlékeimtől, elkezdtem inni. Két házasságom végződött válással. Érzelmileg megnyomorodva nem tudtam mások előtt megnyílni.

Aztán egyik évben újév éjszakáján egy harmadik személy által létrehozott randevú kapcsán találkoztam Joanne-nal, egy elkötelezett kereszténnyel. Ezt követően együtt jártunk gyermekkorom templomába, Hoke Countyban. Ott kötöttünk házasságot. Szerettem Joanne-t, de a mások iránti nyíltsága és nagylelkűsége zavarba hozott. Mindig segített másoknak, gyakran a saját költségére. Csodálkoztam, honnan lehet ennyi energiája és szeretete.

A 80-as évek végén egy nagyvállalat ügyvezetője lettem, és elköltöztünk Észak-Virginiába, ahol Viennában csatlakoztunk egy egyházhoz. Itt olyan emberekkel találkoztam, akik valóban a hitükért éltek. Egyik hétvégén egy lelkigyakorlaton könnyekre fakadtam, amikor rádöbbentem, hogy milyen távol voltam attól, amit Isten akart, hogy legyek. 1990 novemberében életemet átadtam Krisztusnak, és első alkalommal értettem meg, valójában mit is jelent Isten kegyelme. Ennek ellenére még mindig szenvedtem attól a bűntudattól és fájdalomtól, amikor belegondoltam, hogy min ment keresztül az a kislány.

Amint növekedtem a hitben, éreztem, hogy az Úr elhívott a szolgálatára. Joanne támogatásával elvégeztem egy szemináriumot, és végül Purcevillebe kerültem, a Bethániai Egyesült Metodista Egyház lelkészeként.

Ott történt a nappalimban, hogy ismét megláttam a képet, amely kísértett. Most hallottam először, mi történt a lánnyal. Miután felépült égési sebeiből, Kim Phucot tiltakozása ellenére a kommunisták propagandájuk eszközéül használták. Kubába küldték, hogy gyógyszertant tanuljon, és ott beleszeretett egy vietnámi diákba. Mézesheteiket Moszkvában töltötték, és amikor útban hazafelé a gép megállt tankolni Newfoundlandban, politikai menedékjogot kértek. Jelenleg Torontóban élnek a kisfiukkal.

Erőt vettek rajtam az érzelmeim. Nagyon szerettem volna találkozni vele, de féltem. Nem hittem, hogy látni akarta volna azt, aki a szenvedését okozta.

Néhány hét múlva egy Kaliforniában a Pilóták Szövetsége által rendezett összejövetelen találkoztam Linh Duy Voval, egy vietnámi költővel. Linh ismerte Kim Phucot és Nick Utot is, a fényképészt, aki a híres fotót készítette. Tőle tudtam meg, hogy Kim Phuc és a családja egy pagodában voltak a bombázás idején Trang Bangban. Kimenekültek az utcára, ahol a lányt a napalm megégette. Nick Ut vitte őt a kórházba. Nem gondolták, hogy életben fog maradni. 14 hónapig volt kórházban. Az álla összeolvadt a mellkasával, a bal karja pedig a bordáival. Egy amerikai plasztikai sebész operálta meg, és segített neki abban, hogy új életet kezdjen.

Miután visszatértem Virginiába, Linh felhívott, és elmondta, hogy beszélt rólam Kim Phucnak. Azt is mondta, hogy Kim keresztény, és hogy szerinte fel kellene vennünk a kapcsolatot egymással. Én azonban elzárkóztam a gondolattól, számomra túlságosan fájdalmas és ijesztő volt.

Később értesültem róla, hogy Kim Washingtonban lesz a veteránok emlékművénél, ahol megemlékezés lesz a Veterán nap keretében a vietnámi veteránok emlékére. Úgy terveztem, hogy ezen én is ott leszek. Mintha az Úr rendezte volna meg a találkozónkat.

1996. november 11-én hétfőn ott álltam a fekete gránit emlékműnél. Néhány veterán társam is velem volt, hogy bátorítsanak. Egész délelőtt vártunk, de Kim Phucnak nyoma sem volt.

Hirtelen mozgolódás támadt a tömegben, és megpillantottam, amint riporterek és fényképészek rohannak oda egy kis vietnámi nőhöz, akit a szónok dobogójához kísértek.

Egy férfi bemutatta Kimet. Elmondta, hogy családjának két tagja meghalt azon a napon Trang Bangban. Uram, irgalmazz nekem, imádkoztam. Remegni kezdtem, és sírva fakadtam. A barátaim megöleltek. Aztán Kim kezdett beszélni: „Ha beszélhetnék azzal a pilótával, aki ledobta a bombákat, azt mondanám neki, hogy nem változtathatjuk meg a történelmet, de a jelenben és a jövőben meg kell próbálnunk jót tennünk, amivel hozzájárulhatunk a békéhez.”

Remegő kézzel írtam neki egy üzenetet: „Mondanom kell magának valamit.” Odavittem a levelet egy parkőrnek, és megkértem, hogy adja oda Kimnek. Addigra azonban az ünnepség véget ért, és Kimet elkísérték. A szívem összeszorult. Lehet, hogy soha többé nem találkozom vele.

John Plummer és Pham Thi Kim Phuc

Ekkor egy barátom sietett oda hozzám, és kijelentette: „Én majd odaviszlek hozzá.” Keresztülfurakodtunk a tömegen, és odavezetett Kim Phuchoz, aki éppen beszállni készült egy várakozó rendőrautóba. Valaki szólt neki, hogy ott vagyok. Megfordult, és a szemembe nézett. Arcán együttérzéssel kitárta a karjait. Zokogva borultam a karjaiba: „Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni magának.”

„Megbocsátok. Megbocsátok,” mondta, és átölelt. Abban a pillanatban elmúlt a lelkiismeret furdalásom. Leesett a kő a szívemről.

Meghívtak, hogy látogassam őt meg a szállodájában, ahol sokáig beszélgettünk. Egész idő alatt arra gondoltam, hogy milyen csodálatos, hogy láthatom Kim Phucot. 24 éven át menekültem a fájdalomtól, amit neki okoztam, és most Isten végre összehozott bennünket. Végre megbékéltem a múltammal.

A látogatásom végén a szálloda halljában megfogtuk egymás kezét, és imádkoztunk. Isten szeretetének ereje elképesztő. Amikor nem tudtam megbocsátani magamnak, Isten mégis segített megtalálnom annak az embernek a megbocsátását, akiére a legnagyobb szükségem volt.

http://idokjelei.hu/2013/08/talalkozas-a-falnal/