A nappaliban
voltam, éppen olvastam. Közben a televízió lehalkítva ment. 1996 volt,
kellemes meleg júniusi este, és örültem, hogy egy kicsit egyedül
lehettem.
Ekkor
a képernyőn egy fotó jelent meg. A kép, ami évekig kísértett és minden
alkalommal, amikor megláttam, belém nyilallt a fájdalom. Hogyan
bocsáthatnának meg nekem? Hogyan tudnám akár említeni is, mi részem volt
benne? A képen egy vietnámi kislány szalad a kamera felé kitárt
karokkal, miközben hisztérikusan ordít a napalm okozta szörnyű égései
miatt. Ez a Pulitzer-díjas fotó milliók szívét szorította össze, de
különösen az enyémet: ugyanis én voltam a felelős a kislány
haláltusájáért.
Előrehajoltam,
és felhangosítottam tévét. A riporter elmondta, hogy a lányt Phan Thi
Kim Phucnak hívják, férjhez ment, és jelenleg Torontóban él.
Tehát él, gondoltam hálásan.
Gondolatban
visszamentem 1972-be, amikor az Egyesült Államok hadseregének századosa
voltam Vietnámban. A Harmadik Területi Kiszolgáló Parancsnokság G3 légi
személyzetéhez voltam beosztva, hozzám tartoztak a B-52-es bombázók, én
terveztem és koordináltam a földi csapatok vadászbombázókkal való
biztosítását. Ha egy csoport bajba került, nekem szóltak, hogy lássam el
őket légi támogatással – méghozzá gyorsan.
Azon
a tavaszon a parancsnoki bunkerből rádióbeszélgetést folytattam egy
dél-vietnámi egység amerikai tanácsadójával, akik megpróbálták bevenni
Trang Bang városát. „Azonnali segítségre van szükségünk,” mondta a
tanácsadó röviden. A Vietkongok a közelükben beásták magukat. Megadta a
célpont koordinátáit.
A
térkép tanulmányozása után azonban zavarban voltam. „Közvetlenül a falu
szélén van a célpont,” mondtam. „Mi lesz a „baráti törzsekkel”?” Ezt a
kifejezést használtuk a szövetséges polgári személyekre.
„Már nincsenek ott,” felelte. „Mindnyájan elmentek. Evakuálták őket.”
Tudtam,
hogy a legjobb eszköz a lövészárokban lévő ellenség ellen a napalm és a
nagy erejű bombák. Miután a célpont közel volt a csapatainkhoz, a
legpontosabb eszközt akartam használni. Odairányítottam egy dél-vietnámi
légi egység A-37-es és A-1E-s támadó repülőgépeit.
Még mindig nyugtalan voltam, ezért megbeszéltem a dolgot a körzeti parancsnoksággal. „Mi a helyzet az ottani baráti törzsekkel?”
„A faluból mindenki elment.”
Rádión
helybenhagytam a parancsot, és körülbelül öt perc múlva a tanácsadó
jelentette: „a bombák célponton vannak; a gyalogosaink már benyomultak.”
Rutin feladat, gondoltam. Már több tucatszor megtettem.
Három nappal később a kantinba indultam. Az ajtónál egy köteg Stars and Stripes
katonai újság hevert; a kezembe vettem egy példányt. Elvettem az
ebédemet, leültem, hoztam magamnak kávét, majd kinyitottam az újságot.
Egy szívet tépő fotó meredt rám belőle. A képen egy kilencéves kislány
menekült a tűztől. A cikkből kiderült, hogy egy Trang Bangot ért támadás
következtében égett meg.
Abban a támadásban, amit én szerveztem.
A
kezem remegni kezdett, és a forró kávé kiloccsant az asztalra. Egy
pillanatig levegőt sem kaptam. Egy asztaltársam rám bámult. Annyit
motyogtam csak magyarázatképpen: „Én adtam parancsot a támadásra.”
Ez
volt az első és utolsó alkalom, hogy Vietnámban említettem volna az
esetet. Senki sem kérdezett róla, én pedig megpróbáltam kiverni a
fejemből. A bűntudat azonban – a rettenetes, lélekölő bűntudat – egyre
inkább nőtt bennem. Nem mentem el lelkészhez, már régóta elhagytam az
egyházat. Amikor visszatértem az Államokba, mintha mindenhol ezt a fotót
láttam volna -magazinokban, újságokban, televízióban. Nem tudtam
megszabadulni tőle.
1974-ben
leszereltem. Utána szörnyű boldogtalanságban éltem. Hogy megpróbáljak
megszabadulni fájó emlékeimtől, elkezdtem inni. Két házasságom végződött
válással. Érzelmileg megnyomorodva nem tudtam mások előtt megnyílni.
Aztán
egyik évben újév éjszakáján egy harmadik személy által létrehozott
randevú kapcsán találkoztam Joanne-nal, egy elkötelezett kereszténnyel.
Ezt követően együtt jártunk gyermekkorom templomába,
Hoke Countyban. Ott kötöttünk házasságot. Szerettem Joanne-t, de a
mások iránti nyíltsága és nagylelkűsége zavarba hozott. Mindig segített
másoknak, gyakran a saját költségére. Csodálkoztam, honnan lehet ennyi
energiája és szeretete.
A
80-as évek végén egy nagyvállalat ügyvezetője lettem, és elköltöztünk
Észak-Virginiába, ahol Viennában csatlakoztunk egy egyházhoz. Itt olyan
emberekkel találkoztam, akik valóban a hitükért éltek. Egyik hétvégén
egy lelkigyakorlaton könnyekre fakadtam, amikor rádöbbentem, hogy milyen
távol voltam attól, amit Isten akart, hogy legyek. 1990 novemberében
életemet átadtam Krisztusnak, és első alkalommal értettem meg, valójában
mit is jelent Isten kegyelme. Ennek ellenére még mindig szenvedtem
attól a bűntudattól és fájdalomtól, amikor belegondoltam, hogy min ment
keresztül az a kislány.
Amint
növekedtem a hitben, éreztem, hogy az Úr elhívott a szolgálatára.
Joanne támogatásával elvégeztem egy szemináriumot, és végül Purcevillebe
kerültem, a Bethániai Egyesült Metodista Egyház lelkészeként.
Ott
történt a nappalimban, hogy ismét megláttam a képet, amely kísértett.
Most hallottam először, mi történt a lánnyal. Miután felépült égési
sebeiből, Kim Phucot tiltakozása ellenére a kommunisták propagandájuk
eszközéül használták. Kubába küldték, hogy gyógyszertant tanuljon, és
ott beleszeretett egy vietnámi diákba. Mézesheteiket Moszkvában
töltötték, és amikor útban hazafelé a gép megállt tankolni
Newfoundlandban, politikai menedékjogot kértek. Jelenleg Torontóban
élnek a kisfiukkal.
Erőt
vettek rajtam az érzelmeim. Nagyon szerettem volna találkozni vele, de
féltem. Nem hittem, hogy látni akarta volna azt, aki a szenvedését
okozta.
Néhány
hét múlva egy Kaliforniában a Pilóták Szövetsége által rendezett
összejövetelen találkoztam Linh Duy Voval, egy vietnámi költővel. Linh
ismerte Kim Phucot és Nick Utot is, a fényképészt, aki a híres fotót
készítette. Tőle tudtam meg, hogy Kim Phuc és a családja egy pagodában
voltak a bombázás idején Trang Bangban. Kimenekültek az utcára, ahol a
lányt a napalm megégette. Nick Ut vitte őt a kórházba. Nem gondolták,
hogy életben fog maradni. 14 hónapig volt kórházban. Az álla összeolvadt
a mellkasával, a bal karja pedig a bordáival. Egy amerikai plasztikai
sebész operálta meg, és segített neki abban, hogy új életet kezdjen.
Miután
visszatértem Virginiába, Linh felhívott, és elmondta, hogy beszélt
rólam Kim Phucnak. Azt is mondta, hogy Kim keresztény, és hogy szerinte
fel kellene vennünk a kapcsolatot egymással. Én azonban elzárkóztam a
gondolattól, számomra túlságosan fájdalmas és ijesztő volt.
Később
értesültem róla, hogy Kim Washingtonban lesz a veteránok emlékművénél,
ahol megemlékezés lesz a Veterán nap keretében a vietnámi veteránok
emlékére. Úgy terveztem, hogy ezen én is ott leszek. Mintha az Úr
rendezte volna meg a találkozónkat.
1996.
november 11-én hétfőn ott álltam a fekete gránit emlékműnél. Néhány
veterán társam is velem volt, hogy bátorítsanak. Egész délelőtt vártunk,
de Kim Phucnak nyoma sem volt.
Hirtelen
mozgolódás támadt a tömegben, és megpillantottam, amint riporterek és
fényképészek rohannak oda egy kis vietnámi nőhöz, akit a szónok
dobogójához kísértek.
Egy férfi bemutatta Kimet. Elmondta, hogy családjának két tagja meghalt azon a napon Trang Bangban. Uram, irgalmazz nekem, imádkoztam.
Remegni kezdtem, és sírva fakadtam. A barátaim megöleltek. Aztán Kim
kezdett beszélni: „Ha beszélhetnék azzal a pilótával, aki ledobta a
bombákat, azt mondanám neki, hogy nem változtathatjuk meg a történelmet,
de a jelenben és a jövőben meg kell próbálnunk jót tennünk, amivel hozzájárulhatunk a békéhez.”
Remegő
kézzel írtam neki egy üzenetet: „Mondanom kell magának valamit.”
Odavittem a levelet egy parkőrnek, és megkértem, hogy adja oda Kimnek.
Addigra azonban az ünnepség véget ért, és Kimet elkísérték. A szívem
összeszorult. Lehet, hogy soha többé nem találkozom vele.
Ekkor
egy barátom sietett oda hozzám, és kijelentette: „Én majd odaviszlek
hozzá.” Keresztülfurakodtunk a tömegen, és odavezetett Kim Phuchoz, aki
éppen beszállni készült egy várakozó rendőrautóba. Valaki szólt neki,
hogy ott vagyok. Megfordult, és a szemembe nézett. Arcán együttérzéssel
kitárta a karjait. Zokogva borultam a karjaiba: „Sajnálom. Annyira
sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni magának.”
„Megbocsátok. Megbocsátok,” mondta, és átölelt. Abban a pillanatban elmúlt a lelkiismeret furdalásom. Leesett a kő a szívemről.
Meghívtak,
hogy látogassam őt meg a szállodájában, ahol sokáig beszélgettünk.
Egész idő alatt arra gondoltam, hogy milyen csodálatos, hogy láthatom
Kim Phucot. 24 éven át menekültem a fájdalomtól, amit neki okoztam, és
most Isten végre összehozott bennünket. Végre megbékéltem a múltammal.
A
látogatásom végén a szálloda halljában megfogtuk egymás kezét, és
imádkoztunk. Isten szeretetének ereje elképesztő. Amikor nem tudtam
megbocsátani magamnak, Isten mégis segített megtalálnom annak az
embernek a megbocsátását, akiére a legnagyobb szükségem volt.
http://idokjelei.hu/2013/08/talalkozas-a-falnal/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése