A keresztény hit számos ellenfele közül a marxizmus biztosan nem a
legfontosabb, legimpozánsabb vagy legmegkapóbb filozófia a
történelemben.
Viszont egészen mostanáig nyilvánvalóan a leghatásosabb.
Összehasonlítva 1917, 1947 és 1987 világtérképeit, megláthatjuk hogy
mennyire feltartóztathatatlan volt az eszméknek ez a rendszere, amely
elárasztotta a világ egyharmadát mindössze két generáció alatt. Ez egy
olyan bravúr, ami eddig csak kétszer sikerült: a korai kereszténységnek
és a korai iszlámnak.
Tíz évvel ezelőtt minden politikai és katonai konfliktus a világon,
Közép-Amerikától a Közel-Keletig, a kommunizmus versus antikommunizmus
tengelyén fordult meg.
Sőt, a fasizmus is javarészt azért válhatott népszerűvé Európában,
és ma is azért kell számolni vele Latin-Amerikában, mert szembeszállni
látszott a „kommunizmus kísértetével”, ahogy Marx nevezte saját eszméjét
a „Kommunista Kiáltvány” első mondatában.
A „Kiáltvány” egy kulcsfontosságú momentum a történelemben. 1848-ban
adták ki, az európai „forradalmak évében”, és lényegében – a Bibliához
hasonlóan – a történelem, a múlt és a jövő filozófiája. Minden múltbeli
történelmi eseményt az osztályharcra vetített le, ami az elnyomó és az
elnyomott között történt, Úr és szolga között, király és nép között, pap
és hívő között, céhmester és inas között, sőt férj és feleség vagy
szülő és gyermek között.
A történelemnek ezen megítélése még Machiavellinél is cinikusabb. A
szeretetet teljesen tagadja vagy figyelmen kívül hagyja: versengés és
kizsákmányolás volt az egyetemes szabály.
Most azonban mindez megváltozhat - mondta Marx -, mert most, a
történelemben először már csak két fő osztályellentét maradt: a
burzsoázia (az „akiknek van”, a termelési eszközök birtokosai) és a
proletariátus (az „akiknek nincs”, a termelési eszközökkel nem
rendelkezők).
Az utóbbiaknak el kell adniuk magukat és munkájukat a tőkéseknek
egészen a kommunista forradalomig, amely majd „felszámolja” (magyarán
meggyilkolja) a burzsoáziát, és így mindörökre megszűnnek az osztályok
és osztályharcok, és megalakul a béke és az egyenlőség millenniuma. Marx
miután teljesen kiábrándult a múltból, teljesen naivvá vált a jövő
felé.
Mi késztette Marxot, hogy azzá legyen, ami lett? Mik ennek a hitvallásnak a forrásai?
Marx szándékosan fordult el 180 fokkal a zsidó örökségétől: 1) a
természetfelettitől és az 2) egyediségtől, hogy magáévá tegye az 1)
ateizmust és a 2) kommunizmust. Marx azonban mégis megtartotta egy
szekularizált formában a bibliai vallás összes nagyobb strukturális és
érzelmi tényezőit. Marx, miként Mózes, lett az a próféta, aki kivezeti
az új kiválasztott népet, a proletariátust a kapitalizmus szolgaságából a
kommunista ígéret földjére, a véres világforradalom Vörös-tengerén és
az ideiglenes pusztaságon át, felajánlva a szenvedést a pártnak, az új
papságnak.
A forradalom napja az új „Jahve-nap”, az ítélet napja; a
pártszóvivők az új próféták; és a párton belüli politikai tisztogatások,
melyek célja, hogy fenntartsák az ideológiai tisztaságot, új isteni
ítéletek, melyek a kiválasztottak és vezetőik makacssága miatt
történnek. A kommunizmus messiási hangja strukturálisan és érzelmileg
sokkal jobban hasonlít egy vallásra, mint akármely más politikai
rendszerre, a fasizmust kivételével.
Miként Marx átvette tartalom nélkül vallási örökségének formáit és
szellemét, a hegeli filozófiai örökségével is ugyanezt tette, átalakítva
a „dialektikus idealizmus” hegeli filozófiáját „dialektikus
materializmussá”. „Marx a fejéről a talpára állította Hegelt” – tartja a
mondás. Marx hét radikális ideát örökölt Hegeltől:
Monizmus: az az idea, miszerint minden egy, s hogy
az egyszerű ész által tapasztalt különbség az anyag és a szellem között
pusztán illuzórikus. Hegel számára az anyag csak a szellem formája; Marx
számára a szellem csak az anyag formája.
Panteizmus: az az elképzelés, miszerint téved az a
sajátosan zsidó idea, hogy különbség van a Teremtő és a teremtés között.
Hegel számára a világ Isten külső megnyilvánulása (Hegel panteista
volt); Marx számára Isten a világ megnyilvánulása (Marx ateista volt).
Hisztoricizmus: az az idea, mely szerint minden
változik, még az igazság is; hogy semmi sincs, ami a történelem felett
ítélkezhetne; és hogy emiatt ami igaz volt egy korban, az hamis lehet
egy másikban, vagy fordítva. Más szavakkal az Idő az Isten.
Dialektika: az az idea, hogy a történelem csak
szembenálló erők konfliktusai által halad előre, a „tézis” és
„antitézis” fejleszti ki a „magasabb szintű szintézist”. Ez vonatkozik
az osztályokra, nemzetekre, intézményekre és ideákra egyaránt. Ezt a
dialektikus keringőt játszák a történelem báltermében, míg el nem jön
végül Isten országa – amit Hegel gyakorlatilag a porosz állammal
azonosítot, Marx pedig internacionalizálta ezt az egész világra
kiterjedő kommunista államban.
Determinizmus vagy fatalizmus: az az idea, hogy a
dialektika és végeredménye elkerülhetetlen és szükségszerű, nem pedig
szabad. A marxizmus a kálvinista predestinációhoz hasonlít isteni
Predestináló nélkül.
államiság: az az elmélet, miszerint mivel nincs
örök, a történelmen átívelő igazság vagy törvény, az állam a legfőbb és
kritizálhatatlan való. Marx itt is internacionalizálta Hegel
nacionalizmusát.
Militarizmus: az az idea, hogy mivel nincs
egyetemes természeti vagy örök törvény, amely megítélhetné az államot és
megoldatná a közöttük lévő nézeteltéréseket, a háború elkerülhetetlen
és szükségszerű addig, amíg léteznek államok.
Sok más, a francia forradalom utáni vallásellenes gondolkodóhoz
hasonlóan, Marx magáévá tette a 18. századi „felvilágosodás”
szekularizmusát, ateizmusát és humanizmusát, valamint racionalizmusát és
a hitét a potenciális mindentudó tudományban és a potenciális
mindenható technikában. Itt ismét a bibliai vallás formáit, érzéseit és
funkcióit alakította át egy másik istenre és egy másik hitre. Ugyanis a
racionalizmus egy hit, nem pedig egy bizonyított tény. Azt a hitet, hogy
az emberi értelem megismerhet mindent, ami valóságos, nem lehet
igazolni az emberi értelem által; és azt a hitet, hogy mindent, ami
valóságos igazolni lehet a tudományos módszerekkel, nem lehet igazolni a
tudományos módszerekkel.
A harmadik hatás Marxra a hegelianizmus és a felvilágosodás
racionalizmusán kívül a közgazdasági redukcionizmus volt: hogy minden
kérdést közgazdasági kérdésre vezetett vissza. Ha Marx olvasná most ezt
az elemzést, akkor azt mondaná, hogy ezeknek a gondolataimnak a valódi
oka nem az a szellemi képességem, hogy megismerjem az igazságot, hanem a
társadalom kapitalista gazdasági szerkezetei, amelyek „kitermeltek”
engem. Marx úgy hitte, hogy az emberben lévő gondolatot totálisan
determinálja az anyag; hogy az embert totálisan determinálja a
társadalom; s hogy a társadalmat totálisan determinálja a gazdasági
élet. Ezzel feje tetejére állította a hagyományos nézetet, miszerint az
értelem irányítja a testet, az ember irányítja a társadalmát, és a
társadalom irányítja a gazdasági életét.
Végezetül Marx elfogadta a tulajdonok és termelési eszközök közös
birtoklásának elméletét a korábbi „utópista szocialista” gondolkodóktól.
Marx így mondta: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben
foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése”.
Valójában az egyedüli közösségek a történelemben, melyeknek sikerült
megvalósítaniuk a kommunizmust: a monostorok, a kibucok, a
törzsközösségek és a családok (amelyet Marx szintén meg akart
szüntetni). Az összes kommunista kormány (mint amilyen a szovjet volt)
az államra ruházta rá a tulajdonokat, s nem az emberekre. Marx azon
hite, hogy az állam saját magától „eltűnik”, amint a kapitalizmus
megsemmisül és a kommunizmus lép a helyére, már beigazolódott, hogy
meglepően naiv volt. Ha egyszer valaki a hatalmat megszerzi magának,
azt csak a bölcsesség és a szentség által adhatja ki a kezéből.
A kommunizmus terjedésének a legmélyebb oka, főleg a Harmadik Világ
országaiban, nem a közös tulajdon elvének akarása, hanem „a hatalom
akarása”, ahogy azt Nietzsche hívta. Nietzsche sokkal mélyebben
belelátott a kommunizmus szívébe, mint Marx.
Hogyan viszonyult Marx a kommunizmust érő nyilvánvaló
ellenvetésekhez: hogy eltörölte a magánéletet, a magántulajdont, az
egyéniséget, a szabadságot, s a motivációkat a munkához, a neveléshez, a
házassághoz, családhoz, kultúrához, nemzetekhez, valláshoz és
filozófiához? Nem tagadta, hogy a kommunizmus eltörölte ezeket a
dolgokat, de azt mondta, hogy ezt már a kapitalizmus is ugyanúgy
megtette. Pl. azzal érvelt, hogy „A burzsoá puszta termelési szerszámnak
tekinti feleségét.”. A legérzékenyebb és legfontosabb kérdésről, a
családról és a vallásról inkább csak retorikusan beszélt, mint
logikusan; pl.: „A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek
közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál
visszataszítóbbak…” és a vallással és a filozófiával kapcsolatos
kifogásokra ez volt a válasza: „Azokat a vádakat, amelyeket a
kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai
szempontból emelnek, nem érdemes részletesen tárgyalni.”
A marxizmus legegyszerűbb cáfolata az, hogy a materializmusa
egyszerűen ellentmond önmagának. Ha az eszmék egyáltalán nem számítanak,
hanem csak az anyagi termékek és gazdasági erők, mint a kocsik vagy a
cipők, akkor a kommunista eszme ugyancsak nem számít. Ha az összes
eszménk determinált, nem azáltal, hogy meglátjuk bennük az igazságot,
hanem az anyag szükségszerű mozgása által; ha mi aligha tudunk azon
segíteni, hogy a nyelvünk éppen hogyan mozdul – akkor Marx gondolatai
semmivel sem igazabbak Mózes gondolatainál. A gondolkodás alapjainak a
megtámadása saját magunk megtámadása.
Marx is látta ezt, és be is ismerte. Szavait fegyverként értékelte
át, s nem igazságokként. A „Kiáltvány” (és az alapvető, jóval hosszabb,
még áltudományosabb A tőke) szavainak funkciói nem azt igazolni, hogy mi
igaz és mi nem, hanem a forradalomra való buzdítás. „A filozófusok a
világot csak értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Marx
alapvetően pragmatista.
De még ezen a pragmatikus szinten is önellentmondás van. A
„kiáltvány” ezzel a híres sorokkal végződik: „A kommunisták nem
titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik
csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.
Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A
proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész
világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” Viszont ez a
kérés önmagát dönti meg, ugyanis Marx tagadja a szabad akaratot. Minden
elrendelt; a forradalom „elkerülhetetlen”, akár csatlakozni akarok
hozzá, akár nem. Nem folyamodhatunk a szabad választáshoz úgy, hogy
ugyanakkor tagadjuk is azt.
Komoly gyakorlati kifogások is vannak a kommunizmusra, csakúgy mint
ez a két filozófiai kifogás. Egyrészről a jövendölése egyszerűen nem
vált be. A forradalom nem akkor és ott történt, ahol azt Marx
megjósolta. A kapitalizmus nem tűnt el, sem az állam, a család vagy a
vallás. És a kommunizmus nem eredményezett sehol se megelégedettséget és
egyenlőséget, akárhol került is hatalomra.
Marx mindössze annyit tudott tenni, hogy eljátszotta Mózest, és a
bolondokat visszavezette az egyiptomi szolgaságba (az anyagiasságba). A
valódi Felszabadító pedig a színfalak mögött várja az udvari bolondot,
kinek szavai társait mint „bolondokat kisértek a halál hamvgödrihez”, és
„Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’
hallatik”. Ez az, amivel a marxista filozófusok nem akarnak szembesülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése