Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”

Friedrich Nietzsche „Antikrisztus”-nak hívta magát, és egy könyvet is írt ugyanezzel a címmel. A következőképpen érvelt az ateizmus mellett: „és most meg fogom cáfolni az összes isten létezését. Ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.”

Nietzsche az értelmet ugyanúgy megvetette, ahogy a hitet, és gyakran szándékosan ellentmondott önmagának, azt állítva, hogy „egy gúnyos mosoly végtelenül nemesebb, mint egy szillogizmus”, és szívesebben folyamodott a szenvedélyhez, a retorikához, sőt a szándékos gyűlölködéshez, mint az észhez.

A szeretetben látta a „legnagyobb veszélyt”, a moralitást pedig az emberiség legrosszabb gyengeségének tekintette. Valószínűleg egy szifilisz megbetegedés miatt megtébolyodott, ami miatt elmegyógyintézetben is kezelték, de segíteni nem tudtak rajta. Utolsó leveleit már úgy írta alá, hogy „a Megfeszített”. A nácik őt tekintették félhivatalos filozófusuknak.

Mindezek ellenére századunk legnagyobb elméi közül többen is mély értelmű és bölcs filozófusként tisztelik. Hogyan lehet ez?

Három irányzat létezik Nietzschével kapcsolatban. Az akadémikusok között a legnépszerűbb a „barátságos nietzscheánusok” irányzata, akik azt állítják, hogy Nietzsche lényegében egy farkasbőrbe bújt bárány; a támadásait nem szó szerint kell venni, s emellett valójában ő az általa kifogásolt nyugati intézmények és értékek szövetségese, semmint ellensége.

Ezek a tudósok azokra a teológusokra hasonlítanak, akik pl. Jézus ezen szavait „Senki sem jut az Atyához, csak általam” úgy értelmezik, hogy „minden vallás egyformán igaz”; valamint azt, hogy „aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör” úgy magyarázzák, hogy „válásotok legyen kreatív és ésszerű”.

Aztán vannak az „elborzadó nietzscheánusok”. Ők kevésbé veszik komolyan a Nietzschét körülvevő tiszteletet. Ők tipikusan azokra a lábjegyzetekre hasonlítanak, amelyek a modern filozófiáról szóló régi katolikus tankönyvekben voltak, amelyek csak annyit közöltek, hogy Nietzsche létezett, egy ateista volt és elmebajban halt meg – és ez a sors vár mindenkire, aki túl sokáig foglalkozik a könyveivel.

A harmadik irányzat Nietzschére farkasként tekint, semmint bárányra, azonban egy nagyon jelentős gondolkodónak tartja, mivel megmutatta a modern nyugati civilizációnak a saját sötét szívét és jövőjét. Könnyű bűnbaknak kiáltani és újjal mutogatni az olyan fekete bárányokra, mint amilyen Nietzsche és Hitler volt, de vajon nincs-e egy „bennünk lakozó Hitler” (hogy Max Picard könyvének címét idézzük)? Nietzsche vajon nem a szöget bújtatta ki a zsákból? Azt a démoni szöget, amely a szekuláris humanizmus tiszteletreméltó zsákjába volt rejtve? Ha egyszer „Isten halott”, akkor ugyanígy halott az ember, az erkölcsösség, a szeretet, a szabadság, a remény, a demokrácia, a lélek, és végső soron az épelméjűség. Senki sem mutatta ezt meg élénkebben, mint Nietzsche. Ő valószínűleg (teljesen akaratlanul) sok megtérésért is felelős.

Nietzsche fő témáit a jelentősebb könyveinek a címeivel foglalhatjuk össze. Mindegyikük, különböző módon, egy-egy támadás a hit ellen. Nietzsche filozófiájának középpontjában mindig ugyanaz áll: Ő is Krisztust állította a középpontba, mint Ágoston, csakhogy Nietzsche az ellenségeként tette Krisztust a középpontba.

Nietzsche első könyve – „A tragédia születése a zene szelleméből” – egy tollvonással áthúzta az ókori görögök elfogadott nézetét, miszerint minden „kedvesség és fény” az értelem és a rend. Nietzsche számára a tragédiaköltők voltak a nagy görögök, és a filozófusok – kezdve Szókratésszel – a kisebbek, a sápadtabbak és szenvedélytelenebbek.  Az egész nyugati világ Szókratészt és az ő racionalizmusát és moralizmusát követte, és megtagadta a másikat, az ember sötétebb oldalát, a tragikus oldalt.

Nietzsche inkább a tragédiát magasztalta, a káoszt, a zűrzavart és az irracionalitást, amit az isteni Dionüszosz, a kicsapongás és részeg orgiák istene szimbolizált. Azt bizonygatta, hogy Szókratész inkább Apolló, a nap, a fény, a rend és az értelem istenének imádatára fordította a világot. Azonban Nietzsche istenének, Dionüszosznak a sorsa csakhamar magát Nietzschét is utolérte; ahogy Dionüszoszt szó szerint széttépték a titánok, az alvilág természetfeletti szörnyei, úgy Nietzsche elméje is darabokra szakadt a saját benső titánjai által.

„A történelem hasznáról és káráról” folytatta a Dionüszosz versus Apolló témát. A „történelem kára” (Nietzsche szerint) a teória, a tudomány és az objektív igazság. A történelem haszna az „élet” hangsúlyozása. Élet és igazság, tűz és fény, Dionüszosz és Apolló, akarat és értelem, mind szemben állnak egymással. Itt már láthatjuk Nietzsche szétszakadását, ugyanis ezek saját önmagának a két különböző része.

Az „Ecce homo” egy szégyentelen pszeudo-önéletrajzi egotizmus. Bár ő csak egy szanitéc volt a háborúban, Nietzsche magát „egy hetvenkedő öreg tüzér”-nek nevezi, akit minden nő imádott. Valójában azonban egy magányos öregember volt, aki nem bírta a vér látványát, egy ágaskodó érzelgős törpe, amilyen Napóleon volt. Ami a legborzasztóbb, hogy szívesen használta fel hazugságait és képzeletét. Ez összhangban áll filozófiájával, azaz előnyösebb az, ami „élet-erősítő” mint az igazság. „Miért ne éljünk hazugként?” – kérdezi.

„Az erkölcs származása” azt állítja, hogy a moralitás a gyengék (különösen a zsidók, majd a keresztények) találmánya volt, hogy legyengítsék az erőseket. A bárány legyőzte a farkast azáltal, hogy neki is bárányként kell cselekednie. Ez természetellenes – érvel Nietzsche – és minthogy az erkölcs természetellenes eredete az alsóbbrendűek ellenszenvében (ressentiment-jében) áll, ez fog minket felszabadítani saját hatalma alól.

A „Jón, rosszon túl” Nietzsche alternatív erkölcstana vagy „új erkölcstana”. Az „úri morál” teljesen különbözik a „szolgamoráltól” – mondja. Egy Úr bármit is parancsol, az jóvá válik attól a puszta ténytől, hogy az Úr parancsolja. A gyenge báránynak engedelmeskedő és behódoló morálja van. Az uraknak természetes joguk van, hogy azt tegyék, amihez kedvük van, és mivel nincs Isten, bármi elfogadható.

A „Bálványok alkonya” „Isten halálnak” következményeit vizsgálja meg. (Természetesen Isten valójában sohasem élt, hanem csak a Benne való hit. Most az halt meg, mondja.) Istennel meghalt minden objektív igazság (ugyanis nincs a sajátunkon felüli értelem), valamint minden objektív érték, törvény és moralitás (ugyanis nincs a sajátunkon felüli akarat). Lélek, szabad akarat, halhatatlanság, értelem, rend, szeretet – ezek mind „bálványok”, kicsi istenek, amelyek halni készülnek most, hogy a Nagy Isten meghalt.

Mi fogja helyettesíteni Istent? Ugyanaz a lény, aki az embert is helyettesíteni fogja: a Superman, az emberfeletti ember. Nietzsche mesterműve, az „Imígyen szóla Zarathustra” dicsőíti ezt az új istent.

Nietzsche az új Bibliát „Zarathustrának” nevezi, és világgá kürtöli, hogy „dobjatok el minden más könyvet; itt van nektek az én „Zarathustrám””. Ez egy részegítő retorika, ami meg is hódította a kamaszokat generációkon keresztül. Az egész könyvet csupán néhány nap alatt írta, őrjöngések közepette, s talán szó szerint egy ördög által sugallt „automatikus írással”. Egy könyv sem tartalmaz annyi Jung-i archetípust, mint ez, ami szinte a tudatalattiból származó képek tűzijátéka.

A lényegi mondanivalója a mai ember elítélése a gyengesége miatt, és a következő faj, az emberfeletti ember kihirdetése, aki a „szolgamorál” helyett az „úri morál” szerint fog élni. Meghalt az Isten, éljen az új isten!

Azonban az „örök visszatérés”-ben Nietzsche felfedezi, hogy az összes istennek meg kell halnia, még az emberfeletti embernek is. Úgy vélte, hogy az egész történelem szükségszerűen egy körben mozog, végtelenségig megismételve az összes múltbeli eseményt: „Semmi sem új a Nap alatt”. Nietzsche ezt az elmúló konklúziót két premisszából vonta le: 1. az anyag véges mennyisége; és 2. az idő végtelen mennyisége (mivel nincs teremtő és nincs teremtmény); tehát az elemi részecskék minden lehető kombinációja, minden lehetséges világ az időben végtelenszer bekövetkezik. Minden, még a Superman is, vissza fog térni a porba, és kifejlődnek a férgek, a majomemberek, az emberek és az emberfeletti ember újra és újra.

A Prédikátor könyvében is megjelenő kétségbeesés helyett, ennél a reménytelen új történelemnél Nietzsche azt az alkalmat látta meg, hogy a történelem irracionalitását és az „élet” diadalát kell magasztalni a logika felett. A legfőbb erény az akarat bátorsága, hogy jóváhagyja ezt az értelmetlen életet, értelem nélkül, ok nélkül.

Azonban Nietzsche utolsó művében, „A hatalom akarásában” a vég vagy a cél hiánya démoniként jelenik meg, és mint, ami a modern elme démoni karakterét tükrözi vissza. Isten, a mennyország, az igazság vagy az abszolút jóság nélkül minden jel arra mutat, hogy az élet értelme egyszerűen „a hatalom akarásává” válik. A hatalom önmaga végcéljává válik, s nem pedig egy eszközzé. Az élet olyan mint egy buborék, kívül-belül üres; de az értelme az önmegerősítés, az egotizmus, ami felfújja a buborékodat, és az értelmetlen ént egy értelmetlen űrré tágítja. „Csak akarj” – tanácsolja Nietzsche. Az már mindegy, hogy mit akarsz és miért.

Mi már abban a helyzetben vagyunk, hogy láthatjuk, hogy Nietzsche miért is olyan döntően fontos gondolkodó, nem elmebajának ellenére, hanem tekintettel arra. A történelemben nem volt senki, talán de Sade márki kivételével, aki ennyire világosan, leplezetlenül és következetesen megfogalmazta volna a kereszténység teljes alternatíváját.

A kereszténység előtti (azaz pogány) társadalmak és filozófiák olyanok voltak, mint a szüzek. A kereszténység utáni (azaz modern) társadalmak és filozófiák olyanok, mint az elváltak. Nietzsche nem egy kereszténység előtti pogány, hanem jellemzően egy kereszténység utáni modern és keresztényellenes filozófus. Jól látta, hogy Krisztus az ő fő ellensége és riválisa. Az Antikrisztus szellemiségét még sohasem foghattuk fel ennyire teljes megfogalmazásban. Nietzsche nem csak a náci Németország kedvenc filozófusa volt, hanem a pokol kedvenc filozófusa is.

Hálát adhatunk a Sátán saját ostobaságának, hogy „felfedte a lapjait” ebben az emberben. Ahogy a nácizmust, úgy Nietzschét is halálosan komolyan kell vennünk, és segíteni megőrizni civilizációnkat, sőt saját lelkünket is azáltal, hogy borzalommal hátat fordítunk nekik, mielőtt túl késő lenne.