Jean-Paul Sartre valószínűleg a legismertebb 20. századi ateista.
Mint ilyen, természetesen kivívja magának azt a tiszteletet, hogy
szerepelhet a hitetlenség pillérei között.
Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy talán több semleges
nézőpontú embert vezetett el a hitre, mint a legtöbb keresztény hitvédő.
Ugyanis Sartre az ateizmust olyan megerőltető, csaknem elviselhetetlen
tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak kibírni.
Azok a nyugodt, kényelmes ateisták, akik elkezdtek Sartre-t olvasni,
nyugtalan ateistákká váltak, és a nyugtalan ateizmus egy óriási lépés
Isten felé. Saját szavai szerint: "Az egzisztencializmus nem más, mint
egy kísérlet, hogy felfedjük a következetes ateista nézet
következményeit." És ezért hálásaknak kell lennünk neki.
A filozófiáját "egzisztencializmusnak" hívta amiatt a tézis miatt,
miszerint "az egzisztencia megelőzi a lényeget". Ami valójában azt
jelentt, hogy "az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát". Mivel
nincs Isten, aki eltervezte volna az embert, az embernek nincs se
mintája, se lényege. Az ember lényege vagy természete nem a teremtő
Istentől származik, hanem a saját szabad választásából.
Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre
kiforgatta a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy az ember
a szabad választásával határozza meg, hogy ki akar lenni. Isten valójában csak azt teremti meg, hogy mi
az összes ember. De a saját egyedülálló egyéniségét az egyén maga
alakítja ki. Isten létrehozza, hogy mik vagyunk, mi pedig azt, hogy kik
vagyunk. Isten a lét méltóságát adja a saját magunk által való, vagy
pedig Istennel közös megteremtésünknél; Isten ugyanis Önmagát adja
társul mellénk, hogy a saját magunk létrehozásának feladatát
megvalósíthassuk. Ő az objektív nyersanyagot teremti meg az átöröklődés
és a környezet közvetítésével. Önmagam végső formáját azonban én
alakítom ki a szabad választásom által.
Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja Istent,
ugyanis, ha volna Isten, akkor az ember ennek az Istennek csak puszta
műterméke lenne, s így nem lehetne szabad. Állandóan azzal érvelt, hogy
az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Hozzáállása
ahhoz a vadnyugati cowboyhoz hasonlít, aki Istenhez egy rivális
cowboyként szól: "Hé, ez a város nem elég nagy kettőnknek. Egyikünknek
mennie kell."
Ezért vezette el Sartrét az ateizmushoz az emberi szabadság valóban
helyes meglátása, valamint az, hogy ez a szabadság a személyeket
alapvetően különbözteti meg a puszta dolgoktól, ugyanis (1) összekeverte
a szabadságot a függetlenséggel, mert (2) Istenre csak úgy tudott
gondolni, mint aki - valamiféle kozmikus fasisztaként - elveszi az
emberi szabadságot, ahelyett, hogy megteremti és fenntartja azt.
Továbbá, (3) Sartre abba a kamaszkorra jellemző hibába esett, hogy
egyenlővé tette a szabadságot a lázadással. Azt mondta, hogy a szabadság
csakis "szabadság a nem-et mondásra" lehet.
Azonban nem csak ez a szabadság. Van olyan szabadság is, amely
igen-t mond. Sartre úgy gondolta, hogy a szabadságunkkal kötünk
kompromisszumot akkor, amikor igent mondunk, amikor azt választjuk, hogy
jóváhagyjuk azokat az értékeket, amiket a szüleink, társadalmunk vagy
az Egyház tanít nekünk. Így az, amit Sartre szabadságnak gondolt, nagyon
ahhoz áll közel, amit az 50-es évek beat-nemzedéke és a 60-as évekbeli
hippik úgy hívtak, hogy "csak tedd a saját dolgod", vagy amit a 70-es
évek nemzedéke úgy hívott, hogy "törődjél csak magaddal".
Egy másik fogalom, amit Sartre komolyan vett, de tévesen használt,
az a felelősség fogalma. Úgy vélte, hogy az Istenben való hit
szükségszerűen megalkudna az emberi felelősséggel, ugyanis akkor magunk
helyett minden tettünkért és mivoltunkért Istennek tehetnénk
szemrehányást. De ez egyszerűen nem így van. Az én mennyei Atyám, a
földi apámhoz hasonlóan, nem felelős a választásaimért vagy a
jellememért, amit ezekkel a választásokkal kiformáltam; én én vagyok. És
a felelősségem ténye ugyanúgy nem cáfolja meg a mennyei Atyám
létezését, mint ahogy nem cáfolja meg a földi apám létezését se.
Sartre élesen észrevette a gonoszt és az emberi perverzitást. Azt
mondta: "Megtanultuk, hogy komolyan vegyük a Rosszat. a Rossz nem egy
látomás. Megismerve okait, nem fog eltűnni. A Rosszat nem lehet
jóvátenni."
Viszont azt is mondta, hogy mivel nincs Isten és mivel
következésképp mi alkotjuk meg saját értékeinket és törvényeinket,
valójában nincs rossz se: "Azt választani, hogy ez leszünk vagy amaz,
annak az állítása, hogy ebben az időben az az érték számunkra, amit
választunk, tehát mi sohasem választhatjuk a rosszat". Így Sartre
egyszerre ad túl nagy jelentőséget a rossznak ("A Rosszat nem lehet
jóvátenni") és túl kicsit ("Mi sohasem választhatjuk a Rosszat").
Sartre ateizmusa nem pusztán azt mondja, hogy Isten nem létezik,
hanem, hogy Isten lehetetlenség. De legalább adózik némi tisztelettel
Isten "Én vagyok" bibliai fogalmának azzal, hogy ezt az elképzelhető
legellentmondásosabb ideának hívja, ez az önmagáért-való-lét (a
szubjektív személyiség, az "Én") és az önmagában-való-lét (az objektív
örök tökéletesség, a "Vagyok") "megvalósíthatatlan szintézise".
Isten a tökéletes személyt jelenti, és emiatt Sartre számára ez a
terminusok ellentmondása. Tökéletes dolgok vagy ideák, mint az
igazságosság vagy az igazság lehetségesek; és tökéletlen személyek, mint
Zeusz vagy Apolló, szintén lehetségesek. De a tökéletes személy
lehetetlen. Zeusz lehetséges, de nem valós. Isten egyedülálló az istenek
között: nem csak valótlan, hanem lehetetlen is.
Mivel Isten lehetetlen, és mivel Isten a szeretet, a szeretet is
lehetetlen. A legmegdöbbentőbb dolog Sartréban, hogy minden bizonnyal
tagadta az őszinteség, az önzetlenség és a szeretet puszta lehetőségét
is. A legtöbb ateista Isten helyére az emberi szeretetet teszi, mint
olyan dolgot, amiben hisznek. De Sartre azzal érvel, hogy ez lehetetlen.
Miért?
Mert, ha nincs Isten, akkor minden egyes egyén Isten. De csak
egyetlen egy Isten lehetséges, egy abszolút Isten. Tehát az összes
interperszonális kapcsolat alapvetően rivális kapcsolat. Itt Sartre
Machiavellit visszhangozza. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk
másoknak; mindannyiunk, mint saját életünk színdarabjának szerzői,
szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.
Van egy kis szó, amellyel a hétköznapi emberek valami valósra
utalnak, és amelyet a szerelmesek valami csodálatos tapasztalatként
élnek át. Sartre úgy gondolta, hogy ez valami lehetetlenre és
illuzórikusra utal. Ez a szó a "mi". Szerinte nincs olyan, hogy
"mi-alany", se közösség, se önfeledt szerelem, mert mindegyikünk
állandóan Isten próbál lenni, az egyedüli, az egyetlen és egyedülálló
én-alany.
Sartre leghíresebb színdarabjában, a Zárt tárgyalásban
három halott ember van összezárva, és azt figyeli rajtuk, hogyan teszik
pokollá a másik életét egyszerűen azáltal, hogy Istent játszanak a
többinek - nem a másokon gyakorolt külső hatalom értelmében, hanem
pusztán azáltal, hogy mindegyikük a másikat puszta dolognak tekinti. A
színdarab megdöbbentő tanulsága, hogy "A pokol a másik ember".
Ez amilyen mélyenszántó gondolat, annyira mélyenszántóan hamis.
Valójában a pokol pontosan az emberi és isteni Másik hiánya. A pokol a
totális magányosság. A mennyország a másokkal való közösség, mert a
mennyország ott van, ahol Isten van, és Isten a Szentháromság. Isten a
szeretet, Isten a "másik személy".
Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége csaknem vonzóvá tehetné őt
az olyan visszataszító konklúziói ellenére is, mint az élet
értelmetlensége, az értékek önkényessége és a szeretet lehetetlensége.
Csakhogy ezt az őszinteséget, akármilyen mélyen is gyökerezik
jellemében, saját maga tette lényegtelenné és értelmetlenné, mivel
tagadta Istent, és így az objektív Igazságot is. Ha nincs isteni
értelem, akkor nincs igazság se, annak kivételével, ami mindegyikünket
önmagává teszi. Így ha semmit sem jelent az, hogy őszinte legyek magamon
kívül, akkor mit jelent valójában az őszinteség?
Mégse tudjuk megállni, hogy ne csak elítélő ítéletet mondjunk
Sartre-ról, és hogy ne érezzünk egy kis örömet is a következetességéből
fakadó visszataszítósága miatt. Megmutatta ugyanis nekünk az ateizmus
igazi arcát: abszurditás (ez a pontos szó) és undor (ezt a konkrét képet
használta, és ez az első és legnagyobb regényének a címe is).
Az "Undor" annak az embernek a története, aki egy fáradtságos
keresés után arra a szörnyű igazságra jutott, hogy az életnek nincs
semmi értelme, hogy az egyszerűen csak egy undorító fölösleg, mint
amilyen a hányadék vagy az ürülék. (Sartre szándékosan használt ilyen
obszcén képeket, mert szerinte az élet maga is obszcén).
Nem tudunk nem egyet érteni William Barett-tel, amikor azt mondta,
hogy "azoknak, akik arra készülnek, hogy ezzel (az undorral) kihányják
az egész sartre-i filozófiát, rámutathatunk, hogy jobb az ember életében
találkozni ezzel az émellyel, mint sohasem találkozni vele".
Más szavakkal Sartre jelentősége a Prédikátoréhoz hasonló: Felteszi a
kérdések legfontosabbikát, bátran és rendíthetetlenül, és csak
csodálhatjuk őt ezért. Sajnos, a lehető legrosszabb választ adja rá,
ahogy a Prédikátor is tette: "Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság".
Csak szánhatjuk őt ezért, és vele együtt a többi ateistát is, akik
eléggé tisztafejűek ahhoz, hogy meglássák, ahogy Sartre is tette, hogy
"Isten nélkül mindent szabad - de nincs semmi értelme".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése