Freudot a psziché Kolumbuszának nevezhetnénk. Hatása olyan nagy volt, hogy nincs is élő pszichológus, aki kikerülhetné.
Azonban a zseniális ötletek között Freud írásaiban a legbizarabb
ideákat is megtalálhatjuk: mint pl. azt, hogy az anyák csak azért ölelik
magukhoz gyermeküket, hogy így az irántuk érzett szexuális vágyaikat
helyettesítsék, mellyel érintkezésbe akarnak kerülni velük.
Sigmund Freud tanításai közül a leghatásosabb a szexuális
redukcionizmusa volt. Ateistaként Freud Istent az emberek álmának
tartotta; materialistaként az embert a puszta testére, az emberi test
mozgatórugóit az állati vágyakra, a vágyakat a szexuális vágyra, és a
szexuális vágyat a nemző szexre redukálta. Persze ezek közül mindegyik
egy szélsőséges leegyszerűsítés.
Freud tudós volt, és bizonyos tekintetben nagy tudós. Azonban
engedett a foglalkozásával járó kísértésnek: a vágynak, hogy az
összetettet, a bonyolultat minél ellenőrizhetőbb, leírhatóbb keretek
közé kényszerítse. A pszichológiát tudománnyá akarta tenni, még ha csak
egy egzakt tudománnyá is. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen a vizsgálandó
tárgy, az objektum, az ember, nem csak objektum, hanem szubjektum is,
egy „én”.
Századunk „szexuális forradalmának” a kiindulópontja a kielégülés
keresése volt, melynek során azonban össze lettek keverve a szükségletek
és az igények. Minden normális embernek vannak igényei vagy vágyai.
Viszont az egyszerűen nem igaz - ahogy azt Freud feltételezte -, hogy
ezek a vágyak és igények szükségletek és jogok; az, hogy senkitől sem
várható el, hogy úgy éljen, hogy ezeket nem elégíti ki; vagy az, hogy
ezeknek elfojtása pszichológiailag egészségtelen.
A szükségletek és az igények közötti konfúzió az objektív értékek és
az objektív természetes erkölcsi törvény tagadásából ered. Senki sem
okozott nagyobb pusztítást ezen a rendkívül fontos területen, mint
Freud, különösen a szexuális erkölcs területén. A házasság és a család
elleni modern támadás, amelyet Freud alapozott meg, több kárt okozott
mint bármely más háború vagy politikai forradalom. Hiszen hol máshol
tanulhatnánk meg a legfontosabb leckét az életben – az önzetlen
szeretetet –, ha nem a tartós családokban, amelyek a gyakorlattal
hirdetik azt.
Mégis, minden hibája ellenére, Freud még mindig azok fölé a
pszichológiák fölé magasodik, amelyek felváltották őt a populáris
kultúrában. Materializmusa ellenére felfedezte a lélek néhány mélyebb
misztériumát is. Igazi érzéke volt a tragédiához, a szenvedéshez és a
boldogtalansághoz. A tisztességes ateisták rendszerint boldogtalanok; a
tisztességtelen ateisták pedig boldogok. Freud egy tisztességes ateista
volt.
és a becsületessége jó tudóssá tette őt. Azt hitte, hogy ha pusztán
kiemelkedünk a tudatalatti sötétségébe rejtett elfojtásból vagy
félelemből az értelem fényére, akkor ez megszabadít bennünket a
hatalmától. Ez az abban való hit, hogy az igazság hatékonyabb mint az
illúzió, a fény mint a sötétség. Sajnálatosan Freud minden vallást az
emberiség legalapvetőbb illúziói közé sorolta, és a materialista
tudományosságot tartotta az egyetlen fénynek.
Határozottan meg kell különböztetnünk Freud személyében három eltérő
dimenziót. Elsőként ő a pszichoanalízis gyakorlati, terápiás
technikájának a feltalálója, amiért zseninek kell tartanunk, és minden
pszichológus adósa ezért. Ahogy egy keresztény filozófus, mint Szent
Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás felhasználta olyan nem keresztény
filozófusok, mint Platón és Arisztotelész kategóriáit, ugyanígy
lehetséges az is, hogy egy keresztény pszichiáter felhasználja Freud
technikáit, anélkül, hogy magáévá tenné az ő vallásos nézetét.
Másodszor, Freud mint teoretikus pszichológus Kolumbuszhoz hasonlít,
aki feltérképezett egy új kontinenst, viszont súlyos tévedésekbe is
esett. Néhány ezek közül megbocsátható, ahogy Kolumbusznak is voltak
megbocsátható tévedései, melyeket a terület újdonsága miatt követett el.
De Freud több tévedése előítéletekből származik, mint pl. az, hogy az
összes bűnt csak egy kóros érzéssé redukálja, valamint, hogy képtelen
volt elképzelni azt, hogy az Istenben való hitnek bármiféle köze lehet a
szeretethez.
Harmadszor, Freud mint filozófus és vallási gondolkodó határozottan
amatőr volt, érvei és gondolatai éppen csak egy kicsit többek mint egy
kamaszé.
Most nézzük át ezeket a pontokat egyenként.
Freud legnagyobb műve kétségtelenül az „álomfejtés”. A
tudatalatti lenyomataiként tanulmányozni az álmokat ma már evidensnek
tűnik. De ez Freud korában teljesen új volt. Freud nem ott tévedett,
hogy túlhangsúlyozta a tudatalatti erőit, amelyek mozgatnak bennünket,
hanem, hogy leértékelte a mélységüket és komplexitásukat, ahogy egy új
kontinens felfedezője is eshet abba a hibába, hogy a felfedezett földet
csak egy nagy szigetnek véli.
Freud rájött, hogy azoknak a hisztériás pácienseknek, akiknél nincs
ésszerű ok a zavarodottságukra, segíthet azzal, amit ő „beszélgetős
gyógymódnak” nevezett, felhasználva a „szabad asszociációkat”, különös
figyelmet szentelve a „freudi elszólásokra”, melyek a tudatalattinak a
kulcsai. Vagyis rá kitalált teória elégtelensége ellenére működött a
dolog.
A pszichológiai elmélet szintjén Freud a pszichét „Id”-re, „Ego”-ra
és „Superego”-ra osztotta fel. Ez elsőre eléggé hasonlónak tűnik a
hagyományos, és gyakorlati megfontoláson alapuló felosztáshoz, azaz a
vágy, az akarat és az értelem (vagy tudat) felosztásához, amely
Platónnal kezdődött. Azonban lényeges különbségek vannak közöttük.
Először is Freud „super-ego”-ja nem az értelem vagy tudat, hanem a
kényszeredett (nem-szabad), passzív reflexió az egyén lelkében, akit a
társadalom korlátoz vágyaiban: „Ezeket nem szabad csinálni”. Amit mi a
saját belátásunknak tartunk, hogy mi a valóban jó és rossz, az csak a
mesterséges társadalmi törvények tükörképe, legalábbis Freud szerint.
Másodszor, az „ego” nem a szabad akarat, hanem egy puszta külszín.
Freud determinista volt, ezért tagadta a szabad akarat létezését, és az
embert teljes egészében állat-gépnek tekintette.
Végül az „Id” („az”) az egyedüli valódi én Freud szerint, és ez
teljesen az állati vágyakat foglalja magában. Ez a szint személytelen;
innét a név: „az”. Freud tehát tagadja a valóságos személyiség
létezését, az egyéni én-séget. Ahogy tagadta Istent („én vagyok”), úgy
tagadta Isten képét, az emberi „én”-t is.
Freud pszichológiai ideáit a legőszintébben a két leghíresebb vallásellenes könyvében, a „Mózes és az egyistenhit”-ben és az „Egy illúzió jövője”-ben
tárta fel. Ahogy Marx, ő is elvetett minden vallást, melyeknek
állításait és érveit úgy gondolta gyermeteges lenne komolyabban
megvizsgálni. Azonban ennek az „illúziónak” a feltételezett eredetéről
részletes magyarázattal hozakodott elő. Ennek alapvetően négy része van:
a tudatlanság, a félelem, a fantázia és a bűn-érzet.
Mint tudatlanság, a vallás egy tudomány előtti találgatásból nőtt
ki. Az ember elgondolta, hogy hogyan működik a természet: ha van egy
villám, akkor kell lennie egy Villámlónak, egy Zeusznak. Mint félelem, a
földi atyánk egy mennyeivel való helyettesítésének a kitalálása, amikor
az meghal, megöregszik, elmegy vagy elküldi gyermekeit a biztonságos
otthonból a felelősség rémítő világába. Mint fantázia, a vágyak
fantáziált beteljesedésének a gyümölcse, hogy van egy mindenható
gondviselésszerű erő az élet ijesztően személytelen külsőségei mögött.
És mint bűnösség, Isten az erkölcsös magatartás garantálója lett.
Freud teóriájának a leggyengébb része a bűnösség eredetéről szóló
magyarázat. Úgy meséli el a történetet, hogy egyszer, réges-régen egy
fiú megölte az apját, egy nagy törzs fejét. Azóta is ez az első
gyilkosság kísérti az emberi faj tudatalatti emlékezetét. Csakhogy ez
egyáltalán nem magyarázat; az első gyilkos miért érezte bűnösnek magát?
Freud legfilozofikusabb könyve az utolsó volt, a „Rossz közérzet a kultúrában”.
Ebben a „summum bonum” – a legfőbb jó – nagy kérdésével áll elő, az
élet értelmével és az emberi boldogsággal. Azt a következtetést vonta
le, amit a Prédikátor könyve is, hogy ezek elérhetetlenek. Gyakorlatilag
azt mondja, hogy „hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden
hiábavalóság”. De helyette megígéri, hogy egy sikeres pszichoterápiával
elmozdít bennünket „a kezelhetetlen boldogtalanságtól a kezelhető
boldogtalanságig”.
A pesszimizmusának az egyik oka az volt, hogy úgy hitte, hogy az
emberi viszonyokban belső ellentmondások vannak; erre utal a „Rossz
közérzet a kultúrában” cím is. Egyrészről állatok vagyunk, akik az
örömöt hajhásszuk, csak a „gyönyör elvétől” motiválva. Másrészről
szükségünk van a civilizáció rendjére, hogy megóvjon bennünket a káosz
fájdalmától. Azonban a civilizáció korlátjai csorbítják a vágyainkat.
Tehát pont az a dolog, amit a boldogságunk érdekében kitaláltunk, vált
akadályunkká.
életének vége felé, amint felfedezte a „Thanatoszt”, a
halálvágyat, Freud gondolkodása még sötétebbé és még sejtelmesebbé vált.
Úgy gondolta, hogy az örömelv két ellentétes irányba vezet minket: az
erosz és a thanatosz felé. Az erosz előre visz minket az életbe,
szeretetbe, a jövőbe és a reménybe. A Thanatosz visszafelé visz minket a
anyaméhbe, oda, ahol egyedül nem éreztünk fájdalmat.
Neheztelünk az életre és anyáinkra, amiért a fájdalomra szült
bennünket. Ez az anyagyűlölet párhuzamos a híres „Oedipus-komplexussal”,
azaz azzal a tudatalatti vággyal, hogy megöljük apánkat és elvegyük
saját anyánkat – ami tökéletes magyarázat Freud saját ateizmusára, aki a
mennyei Atyaistenre neheztelt, majd feleségül vette a Földiesség
Anyját.
Freud már haldoklott, amikor Hitler került hatalomra. Azonban
prófétaként látta meg a halálvágy hatalmát a modern világban, és nem
volt biztos abban, hogy ezek közül a két „mennyei erő” közül, amint
hívta őket, melyik fog győzedelmeskedni. Ateistaként, viszont csaknem
misztikusként halt meg. Mivel túl sok pogányság volt benne, azt a néhány
mély meglátást, amit neki köszönhetünk, rendszerint összekeverte a
szörnyű érzéketlenséggel és vaksággal. Felidézi C.S. Lewis leírását a
pogány mitológiákról: „a mennyei erő és szépség sugara a szenny és az
ostobaság dzsungelébe vetődött”.
Ami kiemeli Freudot, sokkal jobban mint Marxot és a szekuláris
humanizmust, az az, hogy meglátta a démont az emberben, az élet tragikus
dimenzióját, és hogy szükségünk van a megváltásra. Sajnálatra méltóan a
judaizmust elvetendőnek látta, és a kereszténységet is megvetette, mely
szerinte egy olyan tündérmese, mint ami túl szép, hogy igaz legyen.
Tragédiája az volt, hogy felfogásában szétválasztotta az igazat és a
jót, a „realitás elvet” és a boldogságot.
Pedig ezeket Isten a legmagasabb szinten kötötte össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése