Velem együtt biztosan sokakkal előfordul, hogy olykor-olykor bizony meginog az önbizalmunk. Kinek ritkábban, kinek gyakrabban. Képes vagyok megoldani ezt a feladatot/munkát? Van hozzá elég kitartásom, időm, türelmem, tehetségem … ? – tesszük fel magunknak a kérdést.
Voltak, vannak és valószínűleg lesznek is még az életemben olyan szituációk, amikor nem bíztam önmagamban, kétségeim támadtak saját képességeimmel szemben. Erősen és hosszú ideig hatnak rám a negatív kijelentések, a rosszindulatú, lekicsinylő megjegyzések, amelyek táptalajai lehetnek az elbátortalanodásnak.
Henry Ford így fogalmazott:”akár azt hiszed, meg tudod csinálni, akár azt hiszed nem, igazad van.” Vagy is szükség van a pozitív gondolkodásra, arra, hogy bízzunk, higgyünk önmagunkban, az álmainkban, a jóban. Persze hiú ábránd lenne azt hinni, hogy mindez elég és megtörténik a „csoda”. Nem állítja senki, hogy kizárólag a remény elég a boldoguláshoz. Tenni, cselekedni is kell érte. De biztos, hogy nélküle sem működik.


"Önmagunkkal vívni: a legszörnyűbb viadal; önmagunkon győzni: a legnagyobb diadal."
(Logau)

"Az Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni."
(Lev Tolsztoj)

"A kihívások teszik életünket érdekessé; azok legyőzése ad értelmet neki."
(Joshua Marine)

"Ha küzdesz veszíthetsz, ha nem küzdesz: veszítettél!"
(ismeretlen)
Baruch Spinoza szerint: „ Ha valaki elképzeli magának, hogy nem tud megcsinálni egy dolgot, azzal már eldöntötte, hogy nem csinálja meg, következésképp nem is lesz rá képes.”
Ismerek egy egyszerű kis mesét, ami remek példája annak, hogy hittel bámulatos teljesítményekre is képesek lehetünk. Ezt idézem fel magamban mikor „önbizalom veszteségben” szenvedek.
A történet így szól:
Hol volt, hol nem volt, volt két külsőre teljesen egyforma béka, akik elhatározták, hogy megmásznak egy hatalmas hegycsúcsot. Az indulás napján összesereglett az erdő, és nevetve csúfolták a kétéltűeket:
- Buták vagytok, úgysem tudjátok megcsinálni!
Az egyikük valóban nem ért célba, a másik azonban nem adta fel a küzdelmet. Neki sikerült feljutnia a csúcsra, pedig nem volt sem erősebb, sem ügyesebb a társánál.
Vajon mi volt a titka? Kiderült, ez a béka süket volt, és nem hallotta a többiek gúnyos megjegyzéseit.
Így azt gondolta, azért állnak ott, hogy szurkoljanak nekik.

Tanítói munkám során is igyekszem érvényesíteni a fenti gondolatokat. Egy gyermek számára talán még fontosabb az állandó biztatás, bátorítás, dicséret. Éreztetni kell velük, hogy képesnek tartjuk őket a számukra kiadott, személyiségükre szabott feladatok teljesítésére. A tapasztalat íratja velem, hogy a nagyon gyenge képességű diák is szárnyakat kap, ha tudja, hiszünk benne.

Pál Erzsébet - Tanító