Adrien Loubier:: A hanyatlás folyamata

Nyilvánvaló, és kétszáz éve óta újra és újra megtapasztalt tény, hogy a forradalom legmegbízhatóbb és legderekabb segítői a liberális katolikusok. De ezek nem a lelkesek, nem a radikálisok, még csak nem is a bevallottan és tudatosan tevékenykedő liberálisok, hanem a liberalizmustól megérintett katolikusok, akiktől a leginkább kell félni, mivel a többséget is ők alkotják. Tömegük, félős tunyaságuk, világias szellemük és ügyes alkalmazkodásuk gyengíti a forradalom ellenfeleinek sorait, és ezzel az ellenség számára készíti elő a talajt. Vagy a város kapuit nyitják meg nekik, vagy megakadályozzák, hogy ezeket a támadás alatt becsukják, és ily módon harc nélkül engedik nekik át a terepet.

Az Egyház ellenségei ezt nagyonis tudják, és mindig mindent elkövetnek, hogy a gyengék nagy tömegét elcsábítsák, és a „makacskodók”, az ultramontánok, az integralisták [a modernizmus ellenzői] és az anti-liberálisok kis tábora ellen fellázítsák őket, mert nagyon jól tudják, hogy ezek az egyetlen valódi ellenfeleik.
     Már az nagy siker a számukra, ha csak azt az egyetlen, látszólag csekély eredményt elérik, hogy már nem harcolnak ellenük. „Ne vegyétek át a lelkületünket, ha az a lelkiismereteknek ellenszenves, de legalább ne küzdjetek ellene. Tanítsátok az igazságot, és jó lesz a lelkiismeretetek, de ne harcoljatok többé azok ellen, akik a tévtanokat terjesztik! Ne legyetek liberálisok, de még kevésbé anti-liberálisok, és ne próbáljátok az anti-liberálisokat elhallgattatni” – mintha ezt mondanák. „Legyetek jó apostolok, jámbor szerzetesek jó tudással, nyilván nem liberálisok, de nem is anti-liberálisok.” És ily módon ezek a katolikusok fokozatosan eleinte csak megperzselődnek, aztán elszíneződnek a liberalizmustól, és végül maguk is liberálisok lesznek.

Ki képes ezt az állandóan ismétlődő és mindig újra hatékony taktika gyümölcseit felmérni?

Ez történt az egyháziak nagy többségével XII. Pius alatt. De akkor még ezrek maradtak, akik integralistáknak számítottak, egész kongregációk kitartottak még, sőt püspökök is akadtak köztük. Mi lett vajon belőlük?
     Nagyon egyszerű. Egy „jó pápát” adtak nekik, aki az „aggiornamento” leple alatt ugyan hagyta, hogy egyesek továbbra is az igazságot tanítsák, de nem sújtotta többé egyházi átokkal a tévtanokat, és azokat sem, akik ezeket terjesztették, sőt másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Még az integralisták is engedelmeskedtek, nem harcoltak többé, és megszűntek anti-liberálisok lenni. És 10 évvel később ők is érettek lettek az új misére, az új katekizmusra, az új vallásra.
     És e „jó papok” és „jó szerzetesek” közül hányan tiltakoztak ez ellen? Néhány tucat, talán néhány száz mindössze. És mit talált ki a forradalom, hogy még ezt a számot is csökkentse? Mindig ugyanazt: Elérték, hogy a „jók” megszűnjenek anti-liberálisok lenne, hogy abbahagyják a tévedések és ezek terjesztőinek az elítélését, és hogy annak a pár embernek, akik még harcoltak, ők vegyék ki a kezükből a fegyvert.
     És a gépezet fut tovább. Nem kellene végre a fogaskerekeit megvizsgálni, hogy megakadályozzuk, hogy ahogy olyan sok mást, minket is bedaráljon?

Emlékezzünk meg két fogalommal erről a mechanizmusról, erről a fogaskerékről, amit Augustin Cochin „gondolkozás-gyárnak” nevezett, és mi „a bukást elidéző csoportnak” (groupe réducteur) hívunk:
     Megalakul egy csoport, amelyik azonban ahelyett, hogy hierarchikusan épülne fel, individuumokból áll össze, akik magukat egymás között egyenlőnek és szabadnak tartják. Mindenekelőtt azonban „testvéreknek”, akik azt gondolják, hogy egy állítólagos közös szükségszerűség köti össze őket, nevezetesen az, hogy mindig a középutat válasszák, mely a belső összefogás számára nélkülözhetetlen. És ezzel már el is érkeztünk a páholyhoz.
     Vitatkoznak, beszélnek, fecsegnek, szavaznak, „helyeselnek”. És hogy a tagok egyenlőségének és gondolatszabadságának kifejezett vagy hallgatólagos tiszteletben tartása mellett egyezséget érjenek el, valamiről lemondanak, hogy a „lényeges” körül „csoportosuljanak”. Az a „mag”, ami ezt az első „hanyatlást” indítványozza, ajánlja és vezeti, ezt mindig az állítólagos hatékonyság nevében teszi.
     Mindeközben a széplelkeket, akik képtelenek a valóságot érzékelni és magukat ez alá rendelni, helyezik vezető posztokra, ahol ők teóriában tanácskoznak és absztraktban prédikálnak.

Hogyan lehet ezt a folyamatot felismerni, ha az egy társaság, egy kolostor, egy szeminárium vagy egy kongregáció belsejében zajlik le, és az eredményt csupán kívülről lehet látni? Ha esetleg ezen egykor kifejezetten anti-liberális mű jótéteményeinek hosszú időn át az élvezője volt valaki?
     Nagyon egyszerű és annyira ismert, hogy e görbe profiljára való emlékezés gyerekesnek tűnik azok számára, akik már ismerik, hiszen ők azt is látják, hogy ez mindig mindenütt ugyanúgy ismétlődik! Ugyanakkor nagyon fontos már csírájában felismerni ezt a folyamatot, mert – mint minden exponenciális görbében – az elején még annyira gyönge, hogy hosszú ideig nehezen vehető észre. Ehhez jön még, hogy minden becsületes ember fél attól, hogy téves vagy vakmerő ítéletet alkosson, és ezért gyakran megtörténik, hogy mire biztos lesz a dolgában, már túl késő van.

A „keserű buzgóság”

Egy férfi létrehoz egy alkotást. Fiatal férfiak csoportosulnak köré. Hierarchikus struktúrában tanítják az igazságot, ami egy szabályzaton alapszik. Mint minden valóban katolikus műben az igazságot tanítják és elítélik a tévedést. Azoknak a híveknek, akik csapdák között keresik az igaz utat, megmutatják a vermeket, és ujjal mutatnak arra, aki ezeket megásta. Röviden: mindannyian anti-liberálisok.
     A hitet és az erkölcsöket elevenítik fel, leleplezik a liberálisok üzelmeit, rámutatnak a mise széthullására vagy a zsinati atyák mesterkedéseire, megbélyegzik a zsinatot, felhívják a figyelmet a hitehagyásra és a püspökök bűnrészességére, megmutatják, hogy Róma be van kerítve. És ezért üldözik őket: a zsinati egyház, ami maga már a „gyors leépülés” állapotában van, „kizárják őket” ezen vagy azon a módon. De ők eleinte úgy viselik keresztjüket, ahogy azt isteni példaképük viselte.

Egy nap azonban azt mondják Önöknek, akik csatlakoztak ehhez a műhöz: „Igen, persze, ez igaz, de értsék meg, nem szabad eltúlozni.” És hosszú zavaros és bizonytalan üres fecsegés után végre elhangzik a döntő mondat: „Őrizkedniük kell a keserű buzgóságtól!”
     Figyeljenek az akcentus eltolódására. Hiszen a buzgóság helyes és valami külsőre, tehát objektív dologra vonatkozik, miközben a keserűség, tehát a gőg és az önzés belső és ezáltal szubjektív fogalom. Az igazságért való objektív erőkifejtés egyfelől lehet erkölcsileg jó, ha Isten dicsőségére vagy a felebarát javára, másfelől helytelen, ha [csak vagy elsősorban] becsvágyból vagy személyes megbántás miatti bosszúból történik.
     Ki tud azonban annak veszélye nélkül, hogy téved, e kettő között objektív különbséget tenni, azon kívül, Aki a szíveket és veséket kutatja?

Az objektívnek ez a szubjektív síkra való terelése jellemző a forradalomra, a liberalizmusra és a fent említett csoportokra. Ez a hanyatlás első jele. [Lásd ezzel kapcsolatban a honlap több idevonatkozó cikke közül ezeket: Objektív igazság – szubjektív vélemény; Szubjektív érv és objektív értékrend]
     Nem az objektív buzgóságot kezdik ki, hanem az elkerülhetetlen gyengeségeket, melyek ezt kísérik, mert mi, szegény bűnösök képtelenek vagyunk a tökéletességre. Miközben a küzdőt tisztességtelen indítékokkal vádolják, többé-kevésbé indokolt lelkiismereti kínokat okoznak neki. És ezzel el is érték a célt! Mert miközben arra ösztönzik, hogy legyőzze a keserűségét, megfojtják a buzgóságát! Akadályokat gördítettek az útjába, hogy meggátolják, hogy előre haladjon.
     („Azoknál, akik bűneik irtogatásában lendülettel haladnak előre”, .. „a rossz szellem sajátossága az, hogy a lelket mardossa, szomorúvá teszi és hamis okkal nyugtalanítva akadályokat gördít eléje, hogy ne haladhasson előre.” Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok, 315 – második szabály a szellemek megkülönböztetésére.)

A játék folytatódik: azok, akik a rossz útra tévedtek, nem állnak itt meg. Továbbra is hirdetik az igazságot, határozottan eligazítanak a hitben és az erkölcsben, de egyre ritkábban beszélnek a hit ellenségeiről és a liberalizmus csapdáiról. Róma kényes téma lesz, amit már csak mellékesen említenek. Egyre kevesebbet beszélnek a hitehagyott püspökökről. Az új misét és az eretnek katekizmust másodlagos vagy megoldhatatlan problémának jelentik ki. Míg végül egyáltalán nem beszélnek róluk.
     Ez a folyamat hetekig, hónapokig, sőt évekig is eltarthat. A görbe mindig ugyanaz, csak az időszakaszok különbözőek. Természetesen nem lesznek rögtön liberálisok, csak éppen nem anti-liberálisok többé. És egyre gyakrabban prédikálják Önöknek, hogy ne ítélkezzenek és csak a „lényegesre” szorítkozzanak.
     A bajt és a bajt okozókat nem ítélik már el. És nagyon szeretnék, ha Önök halkabban beszélnének, ha nem lennének olyan kemények, ha nem akarnának mindig előre haladni. Hogy az előrehaladásban akadályozzák Önöket, hamis érvekkel nyugtatgatják, például a következővel: „Értsék már meg végre, hogy Önök csupán kezdők. Amit Önök csinálnak, nem hozhat jó gyümölcsöket. Önöket a hiú dicsőség keresése kísérti. Aki tenni akar, annak rá kell lépnie a kompromisszumok útjára.” – Tehát kedves barátaink, hagyjanak abba mindent, mert Önök nincsenek a megegyezés útján. Ne csináljanak semmit, azon kívül, hogy pénzt küldenek nekünk, hogy mi kastélyokat építhessünk, és azokat új tagokkal tölthessük tele!

Hamis kifogások, nevetséges kifogások, melyeket gyermekkoromban olyan sokszor hallottam a modernista papok és a megbolondult jezsuiták szájából: „Ön Jézus Krisztus szociális királyságáról beszél, de a kereszténységben is lehetnek bajok! Ha megegyezés nélkül akar cselekedni, akkor bűnt követ el!” – Mindig az objektív áthelyezése a szubjektív síkjára, mindig a lelkiismeret kínjai az aggályok miatt, a szomorú hamis okok, hogy ne haladhassunk tovább!
     Mindig ugyanaz a nóta: Hagyja abba a jó tevését, mert veszélybe kerül, hogy helytelen módon csinálja. Ne küzdjön a hit ellenségei ellen, mert veszélybe kerül, hogy túl keményen üt oda! Ne hirdesse tovább az igazságot, mert talán tökéletlen módon teszi. Ön egyébként sem teológus vagy püspök.

És eközben elfelejtkeznek arról, hogy az Egyház minket, „minores” arra kötelez, hogy „csatasorba álljunk”, ha a hitet támadják, hogy a teológusok és a püspökök gyávaságát és kötelességszegését kompenzáljuk. Sátán, láttunk téged, és felismertük a szagodat, az ördög hat szagát, amit Szent Ignác Lelkigyakorlataiban ír le. Szarvaid és farkad már kilátszik a fiatal szerzetesek és/vagy papok reverendája alól, akik rossz úton járnak, és nekünk mindig annak a csoportnak a dalát éneklik elő, melynek a befolyása alatt ők állnak!

Mi azonban mégis a tökéletlen buzgóságot részesítjük előnyben e rossz diskurzussal szemben. A hamis miszticizmussal szemben a valódit, Szent Terézét részesítjük előnyben, aki ezt mondta: „Amióta prior vagyok, és rengeteg munkát kell elvégezzek és gyakran kell utazzak, sokkal több hibát követek el. De mivel nagyszívűen harcolok és csak Istenért dolgozom, tudom, hogy egyre közelebb kerülök Hozzá.”

Ahogy a folyamat tovább halad, egy további külső jel lesz egyre láthatóbbá és végül világosan kivehetővé. A csoportok elleni üldözés alábbhagy és a kereszt eltűnik. A korábbi szívós liberálisok egyre halkabbak lesznek, és a rágalmazások csökkennek.
     Ez egy további csalhatatlan jel. Ha a liberálisok felhagynak egy egyházi mű támadásával, akkor az gyanús! Ellenszegülés és kereszt a keresztények jellegzetessége, amik csak akkor tűnnek el, ha már a hanyatlás elindult és a vezetői csoport készen áll az árulásra.

A kiválasztás törvénye

A hanyatlás egy további külső jele a kiválasztás. Figyeljenek gondosan arra, hogy ki távoznak vagy kiket zárnak ki, valamint a kizárás okaira is. Ha ezek állhatatos hívek és a „keménységük” miatt zárják ki őket, akkor legyenek résen! Itt már a kiválasztás törvénye kerül alkalmazásra. Ez mindig a „bukást előidéző csoport” jelenségének a jele. Azokat célozza meg, akik nem tágítanak, vagyis a „hajlíthatatlanokat”. Ezek olykor dühösen bevágják az ajtót maguk mögött, amikor mennek, és ez gyakran megtévesztő, mert rossz kedvvel vádolják meg őket, és igyekeznek mindent, amit ők tesznek vagy mondanak, a szubjektív síkon megmagyarázni. „Keserű buzgalmat” feltételeznek náluk, és elmulasztják, hogy az objektív okok és motivációk után kutassanak.

Minél tovább halad a hanyatlás, annál nyilvánvalóbb lesz a lefolyása. Mert egyre tipikusabban haladnak előre, elsősorban azzal, hogy a gyengékre vagy azokra, akiket befolyásolhatóknak tartanak, lelki nyomást gyakorolnak, hogy elforduljanak azoktól, akiket ki akarnak zárni. Vagy ha nem zárják ki őket, akkor addigi feladatukat másokra bízzák – ez a kiválasztásnak egy szelídebb formája, ami még tipikusabb, mint a brutális.

Noé fátyla

Noé köpönyege
A hanyatlás folyamatának egy további jellegzetessége a klerikalizmus. Néhány példa erre: „De hát értse meg végre, ők papok! Nekünk nincs jogunk, hogy bíráljuk őket.” – „Ha a Cristerosokról beszél, akkor Ön XI. Pius pápát kritizálja! Ez nem helyes, hiszen ő pápa, egy nagy pápa volt! Péter utóda! Csak ne beszéljen többet a Cristerosokról!” – „De hát a papok a mi atyáink! Úgy kell velük szemben viselkednünk, mint Szem Noéval, terítsük mi is rájuk Noé köpönyegét.”
     [A Cristerosok mexikói katolikus parasztok voltak, akik 1926-ban felkeltek Mexikó szabadkőműves kormánya ellen. Harcukat eleinte a püspökök is támogatták, hiszen minden nyilvános istentiszteletet beszüntettek az országban. Három év múlva azonban XI. Pius véget vetett ennek, és kiegyezett az állammal, ami egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ígéretét betartsa, és a kiegyezést követően a fegyvereiket letevő Cristerosokat tízezrével kegyetlenül lemészárolta, lemészároltatta.]
És ki nem veszi észre a tipikus zűrzavart e kijelentéseknél, melyeknél olyan dolgokat kevernek össze, amiknek semmi közük egymáshoz, és amik nem egyformán fontosak. Mintha például egy pap kritizálása automatikusan belefoglalná a hivatala szentsége előtti tiszteletlenséget vagy megvetést! Nem inkább arról van szó, hogy néhány papnak nagyon jól jönne, ha mi a bírálat minden formáját elhagynánk, és hivatala láttán automatikusan tévedhetetlenséget és bűntelenséget feltételeznénk róla?
     Fiatal koromban a progresszista jezsuiták ugyanezt a hamis érvet hozták fel, hogy a laikusok, különösen a fiatalok éleslátását megtörjék: „Mi papok vagyunk, és ti csupán laikusok! Milyen jogon bíráltok akkor bennünket? Minek, kinek tartjátok magatokat?”
     Így zajlott le két évszázad óta az egész egyházi hanyatlás. Erre a hamis vádra azt kell válaszolni, hogy az a tisztelet, mellyel a papi- és mindenekelőtt a szerzetesi rangnak tartozunk, se a szolgalelkűséget, se a tanításukkal és nyilvános viselkedésükkel szembeni jogos bírálatról való lemondást nem foglalja magába.
     Sokkal inkább vegyünk példát Szent Lajos francia király bölcsességéből és nyíltságából, akit aligha lehet a papokkal szembeni tiszteletlenséggel megvádolni. Mégis, egy gyűlésen, melyen országának összes püspöke részt vett, szembeszállt velük: Auxerre püspöke, Gui az összes püspök nevében ezt mondta: „Felség, az itt összegyűlt püspökök és érsekek azzal bíztak meg engem, hogy megmondjam Önnek, hogy az Ön uralma alatt a kereszténység széthullik, és még jobban szét fog esni, ha nem tesz valamit, mert ma már senki nem fél a kiközösítéstől. Ezért azt kérjük, hogy mondja meg tisztjeinek, hogy a kiközösítetteknek parancsolják meg, hogy egy év és egy nap után adjanak elégtételt az Egyháznak.”
     Anélkül, hogy embereivel előbb megtanácskozta volna az ügyet a király, azt válaszolta, hogy szívesen megteszi, amit a püspökök követelnek, feltéve, hogy vele előbb közlik az ítéletet, hogy el tudja dönteni, vajon az ítélet jogos-e vagy sem. A püspökök erre megbeszélték egymás között a dolgot, és azt válaszolták a királynak, hogy soha nem tudatják vele azt, ami az egyházi bíróság hatáskörébe tartozik. A király azt válaszolta nekik, hogy ő sem tudatna velük semmit, ami az ő ügykörébe tartozik, és hogy a tisztjeinek sohasem fogja megparancsolni, hogy arra kényszerítsék a kiközösítetteket, hogy feloldozást kérjenek, akár jogosan, akár jogtalanul. „Mert ha ezt tenném, akkor Isten és a jog ellen vétenék. Mondok egy példát: Bretagne püspökei a grófot 7 évig tartották egyházi átok alatt, és aztán a gróf a római bíróságtól megkapta a feloldozást. Ha egy év múlva kényszer alá helyeztem volna, akkor az jogtalanul történt volna.”
     Nekem úgy tűnik, hogyha a laikusok az elmúlt két évszázadban az egyháziakkal szemben hasonló módon viselkedtek volna, nem jutottunk volna idáig. Mindenesetre határozottan tiltakozunk, hogy a Cristeros-kérdésről azon kifogásból hallgassunk, hogy XI. Pius bűneire fátylat kell dobni, ahogy Szem a köpönyegét dobta Noéra, amikor az túl sok bort fogyasztott. A hamis érv ráadásul itt nagyon is nyilvánvaló. Mintha ugyanakkora vétek lenne egy egész népet elárulni azáltal, hogy hóhéraiknak kiszolgáltatják őket, vagy sokat inni. Vagy talán valaki azt meri állítani, hogy az egyszeri túlzott alkoholfogyasztásnak ugyanakkora a jelentősége, mint egy nép nyilvános elárulása, mely több mint 100 ezer mártírt követelt?!
     Ki nem veszi észre, hogy Noé pátriárka vétke személyes jellegű volt, míg XI. Pius pápáé és a római kúriáé Mexikó esetében politikai jellegű nyilvános tett volt. Ha XI. Pius a nyilvánosság előtt úgy viselkedett volna, ahogy kellett volna, és a Vatikánban a szobájában túl sok alkoholt fogyasztott volna, akkor mi ezt nyilván sose tudtuk volna meg, de ha mégis, akkor mi is rádobhattuk volna Szem köpönyegét. De nyilvános cselekedeteknél és politikai helyzetben ezt nem szabad és nem kell megtennünk.
A hanyatlás újabb külső jele az olvasnivaló kiválasztása. A kifejezetten anti-liberális olvasmányok, melyek a mindenkori eretnekségeket és ezek okozóit megbélyegzik, vagy a tévedés és ezek terjesztői elleni harcra hívnak fel, lassan eltűnnek a könyvespolcokról.
     [A Nem elegendő csak őrizni a hitet című cikkben P. Trauner idézi Lerini Szent Vincét. „Lerini Szent Vince a katolikusok számára nem tartotta elegendőnek a hit megőrzését, hanem egyúttal követelte tőlük az istentelen újítások elítélését, és azt, hogy anatémát vágjanak mindenki ellen, aki olyan tant hirdet, mely eltér a ránk hagyományozott tanítástól. Szintén ő mondta, hogy az istentelen újításokat gyűlölni, elkergetni és megvetni kell, Isten nagyobb dicsőségére.”]
     Némely mű nagyon jól mutatja ezt a tendenciát. Például, ha Don Sarda y Salvany „A liberalizmus bűn” című könyve kegyvesztett lesz, biztosak lehetünk abban, hogy valami baj van. Az olvasnivalót először csak kicsit redukálják, aztán jobban, a végén már nem is beszélnek a „problémás” könyvekről, de még árulják, míg végül már se nem említik, se nem árulják. De ugyanez történik azokkal a művekkel is, melyek akár csak egy kicsit is harciasak, melyek bátorságra és buzgóságra sarkallnak, és melyek az ellenség csapdáira mutatnak rá. [Ez a tendencia a Piuszos újságokban, honlapokon tökéletesen megfigyelhető, de a többi „ellenálló” katolikus körök lelkületében is.]
Az anti-liberális és harciasabb hangvételű könyveket lelkiségi írásokkal cserélik fel. Persze nem rögtön Congarral vagy Hans Urs von Balthasarral kezdik, de talán az ő megjelenésük is csak idő kérdése. „Értse meg, Don Sarda jó, de nagyon felizgatja az embereket. Ha elmennek, csak arra emlékeznek, amit ő mondott.” – Lehet, hogy így van, de ez nem is lenne olyan rossz, sőt nagyon sok lenne, és az ilyen hívőknek éppen ez adná az erőt a kitartásra. Most, hogy nem is hallanak róla, csak pár üres szó, a gyakorlati hatás nélküli tiszta spiritualitásról szóló előadások maradnak, amik a világszellem első támadásánál elpárolognak a lelkekből és fejekből.
     A konkrét gyakorlati vonatkozást elhagyni, és abban reménykedni, hogy ily módon egy magasabb célt el lehet érni, olyan, mintha Ikarus szárnyainak segítségével akarna valaki repülni.
Ezen kívül sokakat zavar Jézus Krisztus evilági királysága, ezért, bár nyíltan nem tagadják, de nem is beszélnek már róla. Ha valaki ezt mondja Önnek: „Ön Jézus Krisztus evilági királyságáról beszél, de biztos Ön abban, hogy nem úgy várja ezt, mint az apostolok az utolsó vacsorán, akik egy földi király eljövetelét várták?” – akkor biztosak lehetünk benne, hogy a hanyatlás megkezdődött.
Az állapotbeli kötelességek objektív síkját, vagyis azt, hogy Krisztus-Király szolgálatában mit kell tennünk, szándékaink szubjektív síkjára helyezni, mindig olyasvalami, amivel az ördög akar összezavarni bennünket. Abban biztos vagyok, hogy a nagy szentek, akik Krisztusért nagyot alkottak, nem szenvedtek ilyen lelkiismereti aggályoktól, mert különben nem tudták volna azokat a nagy dolgokat létrehozni, amit létrehoztak.
A teilhardista jezsuiták 25 évvel ezelőtt mondták ezeket nekem. Mára már ránk, nyomorúságos laikusokra vár a feladat, hogy hangosan ismételjük: Krisztus a király! Azt akarjuk, hogy Ő uralkodjon felettünk, mert másban nincs üdvösség. És nem törődünk a rossz úton járó egyháziak vádjaival, akik azt szeretnék, ha kevésbé hangosan beszélnénk, és buzgóságunkat arra korlátoznánk, hogy pénzt és hivatásokat küldünk nekik.
Egy szervezet belsejében kialakuló „közgondolkodás” két fő aspektusból indul ki, melyek egyfelől magából az emberekből, másfelől a véleményekből és gondolatokból származnak.
     Az embereket érintő aspektus általában az, amit kétszáz év óta nehéz felismerni, különösen az egyháziaknak, akik egyes emberek vagy csoportok viselkedését és kvalitását nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják vagy könnyen félreismerik. Pedig ahhoz, hogy a hanyatlás elkerülhető legyen, először fel kell ismerni az árulót, akkor is, ha kedves és szelíd, fel kell ismerni az őszinte, becsületes embert, akkor is, ha kissé keménynek látszik, és fel kell ismerni a tökfilkót, akkor is, ha jámbor és aszkéta. És nagyon lényeges jelentőséggel bír, hogy a saját viselkedésünket ez alapján állítsuk be, és ennél kitartsunk.
A csoportban uralkodó véleményt kétfajta ember alakítja, egyfelől a kedves emberek, másfelől a szervezők. A kedves emberek, anélkül, hogy ez tudatosodna bennük, a vezető személyiségek akcióinak legjobb táptalajai, mert semmivel nem ellenkeznek. Az ítélőképesség hiányából szívesen hallgatják a liberálisok szelíd, kenetteljes hangját, akik lábujjhegyen jönnek és értenek ahhoz, hogy szavaikat megválogassák. Ezeket a mindig, mindenkihez kedves embereket nagyon könnyű befolyásolni, akik így, anélkül, hogy tudnák, a „gondolatok”, tendenciák és vélemények terjesztői lesznek, amiket vagy direkt a beszivárgott liberálisok szuggerálnak nekik, vagy indirekt a többi kedves embertől kapnak, akik hasonló befolyás alatt állnak, mit ők. De mivel a szervezők ezt a befolyást gondosan elkendőzik, a kedves emberek nincsenek saját befolyásolásuk tudatában, és nagyon megsértődnek, ha csak valaki utalni mer rá, hogy ők is ennek a hamis játéknak a szereplői. És így kerülnek automatikusan az anti-liberálisok ellenfeleinek táborába. Pedig csak az anti-liberálisok tudnák őket felvilágosítani, de ők túl keménynek és ítéletükben elbizakodottnak tartják ezeket, és ezért nem hallgatják meg őket. Így fertőzi meg a liberalizmus fokozatosan a nem-liberálisokat, anélkül, hogy észrevennék, és anélkül, hogy erre őket figyelmeztetni lehetne. Lépésről lépésre ők lesznek a vezetők legjobb segítői, míg végül ők hajtják végre a legjobban azok terveit. Ők azok, akiket a tényleges vezetők a kulcspozíciókba ültetnek, miközben ők maguk a háttérben maradnak.
     Magától értetődő, hogy ez a folyamat annál gyorsabban halad előre, és annál kevésbé elkerülhető, minél nagyobb a közösség, és minél több tapasztalatlan ember alkotja, akiket könnyű befolyásolni.


A hajtómotorok azonban mindig maguk a liberális beszivárgók. És mivel elegendő kevés számú személy – gyakran csak egy vagy kettő –, hamisságuk miatt csak nehezen felismerhetők. Beavatások szerint, vagyis aszerint, hogy mennyire jól ismerik azt a szerepet, amit játszaniuk kell, többé-kevésbé ügyesek abban, hogy szerepüket szisztematikusan eltitkolják, magukat elrejtsék, és ne direkt ők cselekedjenek, hanem mindig csak közvetítő személyeken keresztül. És mesterkedésük annál sikeresebb, minél ravaszabbak. Nagyon igyekeznek leginkább azokat kikapcsolni, akiknek az ítéletük elég éles ahhoz, hogy előbb vagy utóbb lefegyverezzék őket és ügyeskedésüket leleplezzék, mert csak így tudják ezt megakadályozni. Ezért a vezető csoport trükkjeit gyakran abból lehet a legjobban felismerni, hogy kit vagy kiket zárnak ki.
     Így jönnek létre és erősödnek meg emberi szinten a személyes befolyások körei, akik aztán a szelekciót elvégzik. Végül a hierarchia kulcspozícióit és méltóságait tökéletes tudású és feddhetetlen erkölcsű jóravaló, derék emberekkel töltik be, akik azonban semmilyen ítélőképességgel nem rendelkeznek, és a vezető csoport hatása alatt állnak, ami, anélkül, hogy a többség észrevenné, a valós hatalmat birtokolja. Miközben azt gondolják, hogy saját indíttatásból és dicséretes indítékból cselekszenek, ezek a derék emberek félretolják a legjobbakat, izolálják a meg nem alkuvókat, megakadályozzák működésüket és kizárják őket, mielőtt azok a beszivárgókat leleplezhetnék, és számukra veszélyesekké válhatnának.
És mivel engem azzal vádolnak, hogy a meg nem alkuvókhoz tartozom, máris hallom a jó papokat, akik olvassák e sorokat, ahogy felkiáltanak: „Adrien Loubier már megint túloz! Aláaknázás, beszivárgás a mi tradicionalista közösségünkben! Ez lehetetlen!”
     Pedig, hogy volna az! Ez a jelenség már kétszáz év óta, a liberalizmus térhódítása óta létezik. A szabadkőművesek és liberális kíséretük 50 év óta minden szerzetesrendbe, minden szemináriumba, minden kongregációba és minden apátságba beszivárog, és mindegyiket aláássa. És akkor Önök azt hiszik, hogy az ellenség pont akkor kezdi elveszteni érdeklődését a katolikus ellenállás kis szigetei iránt, amikor az ilyen alapítások egy katolikus újjáéledés kiindulópontjaivá válhatnának? Ha Önök nem hiszik, hogy az ellenséget sokkal jobban érdeklik a „tradíció” alapításai, mint bárki másé, akkor úgy tesznek, mint a struccok, a homokba dugják a fejüket, hogy ne kelljen lássák a veszélyt!
Miközben emberi szinten a kiválogatás folyik, párbeszédek kezdődőnek. „Vélemények” alakulnak ki és terjednek el. Ezekben az a nagy kérdés, hogy vajon tényleg olyan keménynek, határozottnak, következetesnek kell lenni, hogy célszerű-e ezt a komoly és égető problémát megbeszélni, vagy bármi mást, ami nehezen oldható meg. Vagy ennek vagy annak az ítélete nem ugyanolyan jó-e, mint az Öné? Nem lenne okosabb, hallgatni?
     Ezalatt természetesen az anti-liberálisokról és rámenős buzgóságuk állítólagos keserű gyümölcseiről agyafúrt rágalmazások sorát terjesztik szét: ezek „sokat beszélnek”, „túl keményen ítélnek” stb. stb. Mindeközben olyan vélemények terjednek, melyek csak a zűrzavart növelik, anélkül, hogy a megoldáshoz közelebb vinnének. Mi lenne ha; vajon; és akkor; de mi van, ha tévedünk és így tovább.
     Így alakulnak ki „mérsékelt vélemények”, és a hanyatlás megállíthatatlanul halad tovább. Megállapodnak abban, hogy ezt vagy azt az igazságot inkább elhallgatják, és ezt vagy azt a tévedést többé már nem ítélik el. A vélemények szabad áramlása bekúszik, amit a különböző vélemények megítélésének azonos foka támogat, feltéve persze, ha azok a testvéri egység érdekében fogalmazódtak meg.
     Így vizezik fel lépésről lépésre a tant, miközben a legkellemetlenebb aspektusokat kikerülik, és nem harcolnak tovább.
Mit lehet tehát ez ellen tenni?
Amikor ezt a játékot észreveszik, gyakran már túl késő van, és emberileg nézve már minden elveszett. Ha már nem hallgatnak Önre, és nem fogadják, nem válaszolnak kérdéseikre, akkor már csak imádkozni tudnak. Imádkozzunk azokért, akiket támogattunk, akik egyszer jót tettek velünk, de most elkezdenek ártani nekünk. Imádkozzunk, mert ez a kötelességünk, de legyen bátorságunk ahhoz, hogy elszakadjunk tőlük.
     „Legyen átkozott az az ember, aki emberben bízik.” Senkinek nincs joga, hogy lelkiismeretét emberekbe, mégha azok papok is, vetett feltétel nélküli bizalommal könnyítse meg, főleg nem ilyen zavaros időkben. Kövessük Loyolai Szent Ignác alapelvét: A teremtett dolgokat, az embereket is, arra kell használnunk, hogy végső célunk elérésében segítsenek. És el kell tőlük fordulnunk, ha ebben akadályoznak.
     És a mi célunk nem az, hogy másokat megnyerjünk és pénzt utaljunk át, hanem, hogy Istent dicsőítsük, tiszteljük és Neki szolgáljunk és ezáltal lelkünket megmentsük. Ezért kötelességünk óvatosnak lenni, imádkozni és senkiben nem vakon megbízni. És ha biztosak vagyunk, hogy egy mű, egy közösség vagy egy kongregáció a bukás felé halad, akkor attól el kell szakadnunk, és óvakodnunk kell mindentől, ami onnan jön.
     Ahogy Liguori Szent Alfonz mondta, a papok nagy kísértése a gőg. Ezért írt elő Szent Benedek a szabályzatában annyi eszközt, amivel szerzeteseit mindenekelőtt az alázatosságban akarta megőrizni.
     Már sokszor megállapítást nyert, hogy bukáshoz vezető folyamat mindig így zajlik le. A hanyatlás megállításához, a bukás feltartóztatásához fel kell mondani a testvériességet. És annak megelőzéséhez, hogy ez egy közösségben egyáltalán fellépjen, szabályokat kell a kezdeteknél bevezetni.
     Ezzel kapcsolatban hagyjunk egy híres szerzetest szóhoz jutni, Dom Colombia Marmion-t, Maredsous apátját: „A szabályzat, melynek betartására kötelezzük magunkat, egyfajta szent és üdítő mű, és aki e hajtómű által készségesen hagyja magát vezetni, annak lelke rossz részeitől porrá törve jön belőle ki, de minden evilági iránti ragaszkodástól mentesen és Istennek nagyon tetszően.”
Kétszáz év óta kongregációk, szemináriumok, kolostorok és apátságok egymás után mennek tönkre, és mindig ugyanazon a módon. És a döntő pillanatban mindig jön valaki, aki ezt mondja: „Értse meg végre, a szabályokat már nem lehet betartatni, a szabályzatot meg kell változtatni.” És akkor minden összedől, minden semmivé válik!
Bárcsak jönne egy egyszerű családapa, akinek megvan a józan paraszti esze, és ezt kiáltaná: „Nem! Az igazi megoldás a forrásokhoz való visszatérés, a szabályok és a szabályzat tökéletes teljesítésében áll, mert ezek az egyházi bölcsesség és az évszázados tapasztalat, az Alapító szentségének gyümölcsei!” Vajon, ki hallgatna rá?
Vége

http://www.katolikus-honlap.hu/1401/loubier.htm#0519



(eredetileg a „Sous la Banniere” 2014./január-februári 171 számában jelent meg, a kiadó, azaz Adrien Loubier tollából)
(forrás: http://poschenker.wordpress.com/ – 2014. május 9.)