A sebeket kell most bekötözni – Interjú az abortusz.hu alapítójával

Az, hogy a testem felett én rendelkezem, az egyik legnagyobb téveszme – mondta a Mandinernek Olaj Anett, az abortusz.hu alapítója és szerkesztője. Anett maga is átélt egy abortuszt, majd sok évvel később megtért és családot alapított. Azóta küldetésének érzi, hogy elmondja, miért az abortusz a legrosszabb választás. Ítélni senki felett nem akar, csupán a saját tapasztalatát szeretné megosztani. Interjúnk.

 

Nemrég nagy port kavart Spanyolországban az abortusztörvény szigorításának kérdése, amely a konzervatív kormány választási ígéretei közt szerepelt. Számos tüntetést szerveztek a szigorítás ellen, Budapesten a Nők Szövetsége vonult a spanyol nagykövetség elé, mert szerintük „minden nőnek elidegeníthetetlen joga, hogy eldöntse, akar-e gyereket vagy sem. Nincs joga ebbe se az egyháznak, se a kormánynak beleszólni”.Követed az abortusszal kapcsolatos híreket?

A legelején, amikor az életvédelembe belecsöppentem, nagyon elfogult voltam és viszonylag harciasan fogtam fel az egész dolgot. Úgy gondoltam, hogy alapvetően fontos a törvényi szabályozás és hangoztatnunk kell a véleményünket, de azóta ez sokat tompult bennem. Egyre jobban kezdem megismerni a dolog lelki hátterét, és azt gondolom, hogy sokkal inkább ez utóbbin múlik az abortusz kérdése a nőkben és a férfiakban is. Persze, valahol meg kell mutatni, hogy van egy másik oldal, hogy az emberek ne csak azt hallják a médiában: „a testem fölött én rendelkezem”. Hiszen ez az egyik legnagyobb téveszme, de elsősorban mégsem a tüntetéseken fog múlni, hogy egy lány elmegy abortuszra vagy sem. 

Mit értesz az alatt, miszerint téveszme, hogy a saját testünkkel rendelkezünk?

A testünket (és a lelkünket) Istentől kaptuk valamire, azaz konkrét funkcióval és céllal. Amikor nem erre használjuk, látszólag szabadon döntünk, de éppen ilyenkor vagyunk teljes rabságban: az önérdek, a gonosz lélek által keltett illúziókat kergetjük. Így tehát nem magunk döntünk a testünk felett, hanem átadjuk az irányítást az egónak, aki a „másik oldal” eszköze. Szabad döntés helyett hazugságot cselekszünk. A várandósság esetére pedig leszögezhetjük: egyértelmű, hogy egy másik ember nem lehet az én tulajdonom, mint egy tárgy, aminek a létéről dönthetek. A gyerek bennem egy ajándék Istentől, egy valós személy, akit az első naptól kezdve ugyanúgy tisztelnem kell, mint bármelyik, már megszületett felebarátomat. Uzsalyné Rita szavaival: a gyereket kedves ajándékként „kihelyezte” Isten hozzám egy időre, amíg felnevelem, de nem az én tulajdonom.

Miért indítottad az abortusz.hu-t?

Nem az információátadáson van a hangsúly, tehát nem abban akar segíteni, hogy az ember minél többet megtudhasson az abortuszról és dönthessen; hanem úgy is mondhatnánk, hogy az oldal amolyan „lelki fröccs” akar lenni. Ezért van több videó is, direkt le is fordítottuk, feliratoztuk őket, hogy bárkinek segítségül szolgáljanak. Amikor abortusz előtt áll egy nő, olyankor egy iszonyatosan zárt állapotban van az agya és a szíve, és nagyon-nagyon fél. Ez a félelem eluralkodik rajta, és nem igazán fogadja be a külvilág ingereit. Ebbe az állapotba szeretnénk mégis valahogyan betörni azzal, hogy picit megmutatjuk a pozitív oldalát a gyerekvállalásnak. Megpróbáljuk az anyákban azt a részt megszólítani, amit éppen elnyomni próbálnak, de – mivel ez a lényegünk – azért ez mégis letagadhatatlanul ott van. Mindemellett persze én is tervezem leírni, hogy pontosan mi a hivatalos procedúra, ha az ember abortuszra készül vagy ha éppen meg akarja tartani a kisbabát, de szerintem ezzel nagyon sok szervezet foglalkozik már Magyarországon. Van már sok információ arról is, hogyan lehet örökbe adni vagy miként lehet anyaotthonba kerülni. Nekem viszont az a célom, hogy akik tényleg tervezik az abortuszt, tehát még nem döntötték el, hogy megtartják-e a babát, azokat esetleg megindítsam abba az irányba, hogy vajon jó-e ez a döntés. 

Az, hogy ilyen őszintén beszélsz a múltadról, az abortuszodról, tudatos döntés volt? Hogy kell ezt elképzelni, egyik pillanatról a másikra úgy döntöttél, hogy, ezt nem lehet máshogy, nem lehet ködösíteni, ki kell állni és el kell mondani azt az egészet úgy ahogy volt, szóról szóra?

Igen. Persze nem egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést. Átéltem azt az élményt, amiről a tanúságtételemben beszélek, és aminek hatására teljesen meggyógyultam; mégis, ez egy annyira nagy szégyen és annyira belém ivódott az elmúlt tizenöt évben, hogy erről nem beszélünk (anyukámnak sem beszéltem róla, tavaly tudta meg ő is), hogy ebbe a hazugságba belekényelmesedtem. Ez egy kicsit ördögi dolog: olyan, mint amikor már nem veszi észre a szemed a rendetlenséget, ha hosszú ideje uralkodik a szobádban. Ugyanez volt velem még hónapokig az „élményem” után, de közben már éreztem, hogy nekem erről beszélnem kéne és aztán ezt el is kezdtem.

Kik állnak a honlap mögött rajtad és a férjeden kívül? Van egy csapat, aki segíti a munkátokat? 

A férjem és én kezeljük a honlapra beérkező leveleket és a telefonokat, de két tágabb csapat is van, akikkel kapcsolatban állunk, és akik adott esetben segítenek nekem. Az egyik egy életvédő egyesület, melynek nem vagyok tagja, és akik ugyanígy válságterhes anyákkal foglalkoznak. Ők ezt már évek óta csinálják, úgyhogy nagy tapasztalatuk van, így nagy segítséget tudnak nyújtani. A másik szervezet pedig Böjte Csaba budapesti irodája, a „Jóhíroda”.

A saját missziódból kezdtél bele ebbe az egészbe. Nem érzed úgy, hogy nagy fába vágtad a fejszédet, nem félsz a politikai, ideológiai támadásoktól? 

Remélem, mindig elég pici tudok maradni ahhoz, hogy belekerüljek valami fölösleges, magasröptű ideológiai harcba. De valóban értek már támadások és biztos fognak is még, erre fokozatosan kezdek rájönni. Tudom, hogy fel kell vérteznünk magunkat, ezért tettem is egy olyan elhatározást az elején, hogy ha egy kicsit is a család rovására megy ez az egész, akkor abba fogom hagyni. Annyi bizonyos, hogy ez egy nagyon nagy darázsfészek. Ráadásul eddig Magyarországon nem nagyon beszéltek a témáról az emberek. Nyugaton már vannak erre külön szervezetek, ahol szó esik az abortusszal való tapasztalatokról, Magyarországon ez tabu még mindig, így mondhatni úttörő vagyok. Alapvetően 99 százalékban pozitív fogadtatásban van részem annak ellenére, hogy a legsúlyosabb bűnömről mesélek. De jelen van az az 1 százalék, amelyik megpróbál bántani, illetve nyilván egy-egy kudarc a munkámban is egyfajta támadásként fogható fel. Hiszen előfordul, hogy eljön hozzám egy lány, akinek már megvan a „dátuma” és próbálok a lelkére beszélni, felvillantani előtte a jó dolgokat, és mégis elmegy abortuszra. Ha pedig több ilyet átélek, akkor azt nagyon nehéz feldolgozni. De összegezve: a legfontosabb az, hogy a család maradjon az első. Ehhez önkontrollra van szükségem, mert legszívesebben „ide nekem az oroszlánt”-alapon mennék mindenhova, de az bolondság lenne.

Hogy néz ki, mikor megkeres téged valaki? Akkor is ebben a kis irodában, a Sziklakápolna mellett ülteted le a téged megkeresőket? 

Nem, általában kávézókban találkozunk vagy sétálni szoktunk, vagy sokan csak telefonon keresnek fel és akkor úgy beszélgetünk. Mindenkinél az a fontos, hogy el tudja mondani a problémájá,t mert abban ott rejlik a megoldás is. A lány körül a gyermek apja, az anyós, a tágabb család mindig belekezd a maga verziójába; pedig szerintem az a legfontosabb, hogy végig kell hallgatni a lányt és a kétségeit. Csak utána lehet megpróbálni őt elindítani a gondolkodásban valamilyen irányba, ami persze nagyon nehéz. 

Nagyon nehéz lehet meghúzni a határokat, hiszen elég nagy hatást gyakorolsz ezzel az illető életére. Ha valaki megtartja a gyermeket, még mindig számos nehézség áll előtte. Nem terveztek utólagos lelkigondozást?  Nem akarjátok esetleg valahogyan nyomon követni ezeket az embereket, vagy erre valamiféle terápiát kidolgozni? 

Ez valóban nagyon fontos. Igazából ilyenkor számítok a megismert életvédő szervezetek segítségére, hiszen ők ezzel foglalkoznak: babakelengyét adnak a lánynak, nyomon követik, hogy mikor érkezik el a szülés ideje, kis ajándékkal készülnek, figyelik, hogy mi a helyzet a gyerekkel, meglátogatják a kórházban. Természetesen mindezt én is meg szeretném tenni személyesen; de nyilvánvaló, hogy ha sok ilyen anya lesz, már nem fogom bírni. Ez azért is nagyon fontos, mert az apa, ha „dilemma van”, és végül a lány a gyerek mellett dönt; akkor nagyon sokszor kilép a képből, és több esetben a lány szüleire sem lehet számítani. Mindenképpen szüksége van a fiatal anyának a támaszra, már csak egzisztenciálisan is. 

Talán lehetne ennek az egésznek egy prevenciós oldalt is csinálni, esetleg elgondolkodtatni, megismertetni a fiatalokat a test teológiájával. Mintha ezen a téren nem tennének meg eleget, még egyházi oldalról sem. Te látsz ilyen irányú törekvéseket?

Egyrészt látok, például a Parázs Pasztorációs Központ (a Kalocsa-kecskeméti Főegyházmegye ifjúsági és családpasztorációs központja) régóta üzemel Kecskeméten. Ők több ezer diákhoz jutnak el egy évben, van egy kis csapatuk és az életvédelemről, a családtervezésről, a nővé válásról tartanak előadássorozatokat a diáklányoknak általános iskolástól középiskolásig. Emellett én is szeretnék persze tenni valamit e téren. Ahogy az anyaotthonokkal és más életvédőkkel beszélgettem, egyértelművé vált, hogy valójában nem a válságterhesek azok, akikkel el kellene kezdeni a missziót. Persze, egy nem várt terhesség esetén elveszhet egy kisbaba és egy anyának a lelke, ha rossz irányba indul. Viszont ha elmennék egy iskolába és ott elmondanám egy egész osztály előtt a történetemet, és ezt hallja az a két-három lány, aki az osztályból a közeljövőben esetleg teherbe esik, esetleg visszatartaná őket az abortusztól. Így még több embert érhetnék el. Viszont itt jön be ismét a családommal töltött idő kérdése; de azért a megelőzést is fölvettem a teendők listájába. El is fog indulni valami idén, mert talán ez a legfontosabb.

Hogyan fogod meg azokat, akik nem vallásosak? 

Ez szintén nagyon nehéz, ráadásul az én tanúságtételemből nem lehet a Jóistent kihagyni, hiszen az egész róla szól, de ebben is segítséget nyújtanak Ferenc pápa gondolatai. Ő azt mondta az egyik beszédében, hogy fölöslegesen és idő előtt ne moralizáljunk. Ha például egy leányanya elmegy a templomba, megtartotta és kihordta azt a gyermeket, azaz mellette döntött és megküzdött érte, és kéri, hogy kereszteljék meg a babát; akkor ne kezdjük el vizsgálgatni, hogy meg lehet-e keresztelni a gyermekét, hanem inkább a Szentlélek bölcsességével mérlegeljünk és esetleg kereszteljük meg. És majd utána, ha ez az anya azt látja, hogy a bűnei ellenére van egy befogadó, szeretetteli fogadtatás a templomban, akkor majd valószínűleg felnő a hithez a doktrínák szintjén is. Ezt Ferenc pápa úgy fogalmazta meg, hogy „a sebeket kell most bekötözni”. Kötözzük be a sebeket szeretettel, és utána beszélhetünk a teológiai témákról. Én is igyekszem úgy közvetíteni a szeretetet, hogy az illető azt lássa: van valaki, aki őt megérti és elfogadja. És a végén csak annyit teszek hozzá, hogy imádkozni fogok érte, hiszen azon múlik minden.

Te hogyan találkoztál a vallással? Eleve ilyen neveltetésben részesültél? 

Nem; a férjemen keresztül tértem meg. Ő kezdettől fogva katolikus, én csak elvileg voltam az: megkereszteltek, de nem jártunk templomba a szüleimmel; viszont ha például a nagymamáimnál voltam, akkor azért mentünk. Kaptam Bibliát és imádkozgattam otthon gyerekkoromban is, azt tartottam, hogy én katolikus vagyok. Aztán mikor elkerültem filozófia szakra, akkor végképp eltávolodtam ettől, hiszen ott teljesen máshonnan vizsgáltuk ezeket a kérdéseket. Ráadásul elkezdtem keleti filozófiákat tanulmányozni, és emlékszem arra a kijelentésemre, hogy „én nem vagyok vallásos, de ha választanék, akkor biztosan buddhista lennék”. Ez volt szerintem a mélypont. Nemsokára viszont találkoztam a leendő férjemmel, és ő a második randinkon (vasárnap volt) megkérdezte, hogy elmennék-e vele szentmisére. Szerelmesek voltunk, én a felsliccelt szoknyámban rávágtam, hogy persze, menjünk, ismerem én a szentmisét, de attól még nem fogok csinálni semmit a templomban. Nem térdelek, nem állok föl. Így volt hónapokig, jártunk minden vasárnap, aztán egyszer csak elkezdtem sírni, sírni, egész miséket végigsírtam hónapokon keresztül. Végül rájöttem, hogy hoppá, én már nem a szerelmem miatt vagyok itt, hanem mert már tudtam, hogy van Isten, Aki nagyon jó. Persze ezt megírtam a nagymamáimnak is, úgyhogy nagy volt a boldogság.

És a férjed meg tudott győzni téged, egy filozófust? Hogy csinálta? Észérvekkel vagy érzelmekkel?

Nekem az a tapasztalatom, hogy észérvekkel legtöbbször csak eltávolítani tudod az embert a hittől, hiszen a hit elsősorban nem az észben működik. Jézus se kezdett el hosszasan és bonyolultan magyarázni. A templom közege hozta el számomra a megtérést. A leendő férjem részéről az volt, ami közelebb vitt engem Istenhez, hogy soha nem ítélt meg. Ő nagyon betartja a szabályokat és még kamasz korában, amikor a leglázadóbb volt, akkor is ment minden vasárnap szentmisére, nekem mégsem szólt semmit, hogy én miért nem állok föl, miért nem térdelek, miért nem imádkozom. Egyszerűen elfogadott. Toleráns volt és ez hatott rám. Gondolom, ha megpróbált volna meggyőzni, akkor dacot hozott volna elő belőlem, de így nem. Végül nyilván Jézus jelenléte volt az, ami teljesen megváltoztatta a szívemet. És amilyen megtéréstörténeteket eddig hallottam, úgy látom, ez számít. Vagy az emberektől egy szeretetgesztus, ami elindítja a másikban a kis kukacot, hogy hoppá, vajon miért ilyen jó ő; vagy a templomi közeg, azaz Isten kézzelfogható közelsége; vagy esetleg valami nagy törés és szenvedés – sajnos ez a leggyakoribb. 

Elég nagy falat, hogy valakit szemtől szemben megpróbáljunk meggyőzni egy ilyen súlyos témában; akkor is, ha saját tapasztalatainkból táplálkozunk. Készültél erre pszichológiai vagy mentálhigiénés előtanulmányokkal?

Nagyon nehéz feladat ez, és én nem is érzem magam erre feljogosítva, hiszen nincsenek pszichológiai előtanulmányaim. Viszont olvastam jó pár könyvet ebben a témában, olyat is, ami pontosan azt járja körül, hogy hogyan kell a válságterhes nőkkel beszélgetni. Terveim között szerepel egy tanfolyam elvégzése, mert van erre egy szerintem nagyon jó módszer. De azért próbálom az eredeti kiindulóponthoz tartani magam, hogy engem nem hívott többre a Jóisten, mint hogy elmondjam a történetemet másoknak. Már tapasztaltam, hogy ez több embernek segít. Nem akarok dönteni helyettük, nem akarom őket tudományosan megközelíteni, vagy a saját hatáskörömet túllépni. Egyszerűen remélem, hogy azzal, hogy megosztom valakivel a saját tapasztalataimat, tudok rajta segíteni.

Mandiner