VIII. Bonifác pápa 1302-es bullája, az Unam Sanctum, tárja elénk a mai hívő katolikusok egyik legnagyobb megdöbbenésének forrását:

“Továbbá kijelentjük, hirdetjük, meghatározzuk, hogy az üdvösséghez feltétlenül szükséges, hogy minden emberi teremtmény a római pápának legyen alávetve”.

Rendes időkben – amikor a pápa a katolicizmust népszerűsíti és védelmezi, vagy legalábbis tartózkodik a támadásától – ez az igazság nem jelent problémát a katolikusok számára. Tetszik vagy sem, ma más a helyzet, ahogyan azt Carlo Maria Viganò érsek összefoglalta:

“Eljutottunk arra a pontra, hogy még a tanbéli kérdésekben kevéssé jártas egyszerű emberek is megértik, hogy nem katolikus pápánk van, legalábbis a szó szoros értelmében véve nem.”

Az egyszerű emberek megértik, hogy “nem katolikus pápánk van”. És mégis “minden emberi teremtménynek alá kell vetnie magát a római pápának”, ha üdvözülni akar. Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a valóságokat, ha nem utasítjuk el Ferencet, mint pápát? Tudjuk, hogy Isten az Ő szerető Gondviselésében ezt megengedi, de mit jelent ez az Egyház számára? Ferenc csupán egy rossz pápa vagy egy ellenpápa? Bármelyik esetben hogyan lehetünk alávetve neki, amikor az Egyházat a katolicizmustól távolítja el?

Ahogyan P. Matthias Gaudron írja The Catechism of the Crisis in the Church (Az egyház válságának katekizmusa) című könyvében, a pápának való alávetettség “nyilvánvalóan nem jelent egy korlát nélküli engedelmességet”. Ezen a ponton P. Gaudron idézi Cajetan bíborosnak a Summa Theologicához írt kommentárját:

“Ha valaki ésszerű indítékból gyanúsnak találja a pápa személyét, és tagadja jelenlétét, sőt joghatóságát is, nem követi el a skizma bűncselekményét, sem más bűncselekményt, feltéve, hogy kész lenne elfogadni a pápát, ha nem tartaná gyanúsnak. Magától értetődik, hogy az embernek joga van elkerülni azt, ami káros, és elhárítani a veszélyeket. Tulajdonképpen megtörténhet, hogy a pápa zsarnoki módon kormányoz, és ez annál könnyebb, mivel ő a hatalmasabb, és nem fél a földön senkitől és semmilyen büntetéstől”.

Ennek az elemzésnek a kulcsa egy “ésszerű indíték” a pápa gyanúsítására és a készség arra, hogy “elfogadjuk a pápát, ha nem tartanánk gyanúsnak”. Senki sem tagadhatja racionálisan, hogy vannak ésszerű indítékok Ferenc gyanúsítására. És a legtöbb katolikus, aki nem hajlandó követni Ferencet az Egyház tönkretételére tett kísérleteiben, készséggel “elfogadná a pápát”, ha katolikussá válna, és ennek megfelelően cselekedne.

Miközben várjuk az Istenhez való valószínűtlen megtérését, vagy azt, hogy Isten elhívja őt az örök jutalomra, van néhány realitás, amit figyelembe kell vennünk, ha minimalizálni próbáljuk a kárt, amit Ferenc okoz az Egyháznak és a világnak:

Ferenc egy Romboló. Ferenc minden egyes újabb katolikusellenes kijelentésénél vagy cselekedeténél néhány jószándékú katolikus azon gondolkodik, hogy a pápa hogyan gondolhatja, hogy ezzel segít a katolikusokon. Így a Traditionis Custodes kapcsán számos kommentárt láttunk, amelyek azt sugallták, hogy Ferenc nem ismerhette fel a tridenti mise valódi értékét; mások azt állították, hogy nem tudhatta, hogy ezzel hány hívő katolikusnak árt. Sajnos, a probléma nem az, hogy Bergoglio nem látja, hogy mekkora kárt okoz; a probléma az, hogy el akarja pusztítani az Egyházat, és nagyon világosan látja, hogy milyen módon érheti el ezt a legjobban. Ha megértjük, hogy Bergoglio az Egyház elpusztítására törekszik, minden szavának és tettének sokkal több értelme lesz.

Bellarmin Szent Róbert leírta, hogy mit kell tenniük a katolikusoknak, amikor egy olyan pápával állnak szemben, aki az Egyház elpusztítására törekszik:

“Ahogyan szabad ellenállni egy pápának, aki a testet támadja, úgy szabad ellenállni neki akkor is, ha a lelkeket támadja, vagy a polgári rendet zavarja, vagy mindenekelőtt, ha az Egyházat akarja elpusztítani. Én azt mondom, hogy jogszerű ellenállni neki azzal, hogy nem tesszük meg, amit parancsol, és akadályozzuk akaratának végrehajtását.”

Marcel Lefebvre érsek egy 1988-as nyilatkozatában bővebben kifejtette ezt:

“Most az engedetlenségünket a katolikus hit megtartásának szükségessége motiválja. A nekünk adott parancsok világosan kifejezik, hogy azért kapjuk őket, hogy arra kötelezzenek bennünket, hogy fenntartás nélkül alávessük magunkat a II. vatikáni zsinatnak, a zsinat utáni reformoknak és a Szentszék előírásainak, vagyis azoknak az irányzatoknak és cselekedeteknek, amelyek aláássák hitünket és tönkreteszik az Egyházat. Ez lehetetlen számunkra. Az Egyház rombolásában való közreműködés az Egyház elárulása és Urunk Jézus Krisztus elárulása. Mármost minden teológus, aki méltó erre a névre, azt tanítja, hogy ha a pápa cselekedeteivel rombolja az Egyházat, akkor nem engedelmeskedhetünk neki… és tisztelettel, de nyilvánosan meg kell őt dorgálni.”

Ha együttműködünk az Egyház pusztításában, akkor eláruljuk Jézus Krisztust. Szükségszerűen el kell fogadnunk tehát Isten kegyelmét, hogy ellenálljunk Ferencnek.

Egy rég esedékes csapás az egyház és a világ számára. Amíg nem kezdtük megtapasztalni a globális káoszt, amely nem sokkal azután indult el, hogy Ferenc 2019 októberében bemutatta a világnak a pachamamáját, sokan közülünk nem érzékelték teljes mértékben, hogy pápasága mekkora csapás az egyház és a világ számára. Szinte minden katolikusellenes volt, amit a megválasztásától kezdve egészen addig a pontig tett, de elég könnyű volt elvonatkoztatni azoktól, és ritkán okozott fennakadást a hitünk gyakorlásában. Most, minden újabb hét elteltével egyre világosabbá válik, hogy Ferenc szerepe az Egyházban az Isten által megengedett csapásé. Ez arra késztet bennünket, hogy megkérdezzük, mivel érdemeltük ki ezt?

Az erről való gondolkodásunkban egyik lehetőség, ha figyelembe vesszük, hogy az egyházban évtizedek óta elképesztő problémáink vannak. Hiszen a Ferencet megválasztó bíborosokat a sok konzervatív katolikus által nagyra becsült pápák nevezték ki. A szeretett Szent II. János Pál adta nekünk az Assisi imatalálkozót és az olyan bíborosi kinevezések listáját, amely tartalmazza többek között Joseph Bernadin, Godfried Danneels, Henri de Lubac, Carlo Maria Martini, Bernard Francis Law, Hans Urs von Balthasar, Yves Congar, Walter Kasper, Theodore McCarrick, Cormac Murphy-O’Connor, Karl Lehmann és Jorge Mario Bergoglio nevét.

Mindehhez még számos jelet hozzátehetünk arra vonatkozóan, hogy az egyház vezetői a II. vatikáni zsinat óta az egyház lebontásán dolgoztak. Például, még ha meg is tapsoljuk XVI. Benedek pápa számos kezdeményezését, tény marad, hogy nem tudta vagy nem akarta megszabadítani az Egyházat a nyájára vadászó farkasoktól. Fennáll a kísértés, hogy arra hivatkozzunk, hogy manapság egy pápa tehetetlen – de ha Ferenc a Traditionis Custodes segítségével ekkora kárt tudott okozni az Egyháznak, miért gondoljuk, hogy a Szentlélek nem segített volna egy pápának az Egyház helyreállításában?

Ráadásul sok konzervatív katolikus panaszkodik a II. Vatikáni Zsinat szellemével való “visszaélésekre”, de elutasítják a rendelkezésre álló legjobb ellenszert: a II. vatikáni zsinat előtti pápák tanításait, különösen Szent X. Piuszét. Miért várnánk, hogy Isten egy igazán katolikus pápát küldjön nekünk, ha nem folyamodunk a jó pápák tanításaihoz, amelyeket azért adott nekünk, hogy figyelmeztessenek a jelenlegi gonoszságok ellen?

Ahogy gondolataink azok felé fordulnak, akik a leghűségesebbek voltak a hagyományokhoz, nehezebb valódi felelősséget tulajdonítani nekik az egyház jelenlegi állapotáért. Végül is sok hagyományos katolikus olyan gyümölcsöket terem, amelyek nagy jutalmat érdemelnek. És mégis: “akinek sokat adnak, attól sokat követelnek” (Lk 12,48). Mindenesetre, ha a szentek élete az iránymutató, akkor azok, akik a legtöbbet teszik, valószínűleg azok, akik a legbuzgóbban hisznek abban, hogy még többet kellene tenniük. Ez a csapás valószínűleg mindaddig folytatódni fog, amíg elegendő számú katolikus nem ad hozzá mindent, amit csak tud, az Egyház helyreállítására irányuló erőfeszítésekhez.

A tévedhetetlenségi kard két éle. Egyes katolikusok azzal érveltek, hogy az I. Vatikáni Zsinat pápai tévedhetetlenségről szóló nyilatkozata vezetett – legalábbis közvetve – ahhoz a helyzethez, hogy a névleg katolikusok akkor is követik Bergoglio tanításait, amikor azok egyértelműen ellentétesek azzal, amit az Egyház mindig is tanított. Bár valószínűleg van némi igazság ebben a gondolatmenetben, feltételezhetjük, hogy sokan (talán mindannyian), akik elfogadják Bergoglio katolikusellenes újdonságait inkább üzenetének varázsa miatt teszik, semmint a látszólagos tekintélye miatt megfontolások okán. Akik követik Ferencet, azért teszik ezt, mert csiklandozza fülüket az, amit hallanak. Ha holnap arra ébrednének, hogy egy olyan pápa lenne, mint Szent X. Pius, akkor újra megkérdőjeleznének és ellenállnának mindannak, amit a pápa mond, még akkor is, ha valóban tévedhetetlenül beszél.

A pápai tévedhetetlenségről szóló I. vatikáni nyilatkozat ennél jelentősebb hatása az volt, hogy Ferenc tudja: gyakorlatilag bármit mondhat, amíg nem hivatkozik a pápai tévedhetetlenségre.  A világ szemében az ő szavai képviselik a katolikus egyház álláspontját, akár ex cathedra, akár egy repülőgép folyosóján beszél. A pápai tévedhetetlenség négy feltételének elkerülése így egy útmutatót ad neki arra, hogy miként terjessze a tévedést, miközben elkerüli a teológiai ellenőrzés kritikus szintjét, amely potenciálisan az eltávolításához vezethetne.

Ennek megfelelően, miközben sokan közülünk ragaszkodnak ahhoz, hogy ő mégiscsak pápa lehet, mert nem próbált tévedhetetlenül megnyilatkozni, ő gratulál magának, amiért képes tönkretenni az Egyházat azáltal, hogy elég okos a pápai tévedhetetlenségre való hivatkozás elkerülésére.

Bergoglio valódi kártételei. Tekintettel arra, hogy egyetlen józan katolikus sem fogja követni Ferenc egyetlen újdonságát sem, úgy tűnhet, hogy Ferenc rombolása gyakorlatilag a tridenti mise korlátozásának püspökök általi kényszerítésére korlátozódik. Egy ilyen korlátozott szemlélet figyelmen kívül hagyná azt a súlyos botrányt, amelyet az Egyház és a világ számára egy nyilvánvalóan nem katolikus pápa előadása okoz. Sokak számára egy ilyen helyzet megkérdőjelezi az Egyház tévedhetetlenségét. Valójában ez az egyik fő oka annak, hogy a szedevakantisták úgy vélik, hogy Bergoglio (és néhány elődje) nem lehet igazi pápa.

Bergoglio botránya a katolikusok és a potenciális megtérők számára valóban súlyos, de az elmúlt években egy egészen másfajta kárt láttunk körvonalazódni: Ferenc úgy térítette el az egyházat, ahogy a 9/11-es terroristák térítették el a repülőgépeket. Most azt látjuk, hogy az Egyház erkölcsi tekintélyét a Nagy Újraindítás egész világot fenyegető különböző célkitűzéseinek támogatására fordítja: életünk átalakítása a “környezet megmentése” érdekében, a kapitalizmus romlása, az LMBTQ értékek elfogadása, a vallások redukálása a legkisebb közös nevezőre és a világ népességének beoltása. Ennek analógiájára elmondható, hogy talán türelmesen vártuk a döcögős út végét, amíg azt hittük, hogy ő egyszerűen csak egy szörnyű vezető; de most, hogy tudjuk, hogy ő az egyház világ elleni fegyverré való alakításáért ügyködik, már jóval kevésbé vagyunk türelmesek (vagy lehetnénk azok).

Folytatva a hasonlatot: ki van a legjobb helyzetben, hogy felismerje a Bergoglio által jelentett veszélyeket? Bizonyára a hívő katolikusok, ahogy egy eltérített jármű esetén is annak utasai. Mi értjük világi irányultságú cselekedeteinek jelentőségét, de a legmegbízhatóbb rálátásunk van kifejezetten katolikusellenes cselekedeteire is. Nekünk kellene figyelmeztetnünk másokat az ő valódi szándékaira. Úgy tűnik, ezért van szüksége neki és globalista partnereinek arra, hogy a katolikusok a nyugton maradjanak, és ne kongassák meg a vészharangot. Ez a hallgatás Ferenc katolikusellenes programjáról azt is lehetővé teszi neki és munkatársainak, hogy tovább marginalizálják és démonizálják azokat, akik nyíltan kiállnak a tényleges katolicizmus védelmében.

Ennek fényében hogyan tekintsünk a Traditionis Custodesra? Sok plébánián már most is láthatjuk, hogy a püspök hajlandó engedélyezni a “rendkívüli forma” további használatát – de ezekben a helyzetekben ez gyakran azt jelenti, hogy a híveknek a padokban kell maradniuk, és kerülniük kell Ferenc vagy a “II. vatikáni zsinat szellemének” bármilyen kritikáját. Hogyan is lehetne ez másképp? Ferenc így örömmel vásárolja meg sok katolikus hallgatását, akik kezdtek már-már túl hangosan tiltakozni. Emellett tudja, hogy amit ma elcserél a hallgatásért – a tridenti miséhez való hozzáférést -, azt holnap elveheti, amikor már senki sem lesz, aki meghallgatja azoknak a kiáltásait, akik rövidlátó alkut kötöttek.

Amit az ellenségeink akarnak. Általánosságban elmondható, hogy ellenségeinket két kategóriába sorolhatjuk: egyrészt a Sátánra és igazi követőire, másrészt a globalistákra. Bár érdekeik gyakorlati szempontból egyeznek, mindkettőnek megvannak a maguk különálló céljai.

A Sátán egyértelműen arra törekszik, hogy a lelkeket a pokolba küldje, és sértegesse Istent és az Ő egyházát – ezek az elsődleges céljai. Arra is törekszik, hogy egy perverz poklot hozzon létre a földön, amely megrontaná Isten egész teremtését. A Sátán nem akar katolikus mártírokat – mert ezek nagy dicsőséget adnak Istennek és megérdemlik a boldog színelátást -, de úgy tekint rájuk, mint ahogy az üzletvitelhez szükséges költségekre szokás tekinteni.

A globalistákat nem különösebben érdeklik a Sátán elsődleges céljai, mivel ők általában nem hisznek sem a pokolban, sem az Isten megsértésének fogalmában. Ennek ellenére még így is felismerik, hogy egy egészséges katolikus egyház akadályozza terveiket, míg egy eltérített katolikus egyház óriási előny számukra. Perverz poklot akarnak létrehozni a földön, bár nem ugyanabból az okból, mint a Sátán.

Mit akar Bergoglio? Úgy tűnik, hogy a globalisták imádják őt, és fontos szövetségesként tekintenek rá. A St.Gallen-i maffia kedvence is volt, amely összeesküvést szőtt pápává választása érdekében, mert láttak benne valamit, ami egybehangzott terveikkel. Henry Sire a Diktátor pápa című könyvében arról írt, hogy a St. Gallen-i maffia egyik szövetségese, Murphy-O’Connor bíboros hogyan tekintett Bergoglióra:

“A konklávé után az Independentnek adott interjújában Murphy-O’Connor arra is utalt, hogy a hetvenhat éves argentin számára egy konkrét program van lefektetve, amelyet az elvárás szerint négy év alatt kell megvalósítania. Az angol bíboros azt mondta Paul Vallely újságírónak és írónak: ‘Bergoglio számára négy év elég lenne ahhoz, hogy megváltoztassa a dolgokat.”

Ferenc tehát a sátánhoz és a globalistákhoz hasonlóan arra törekszik, hogy az egyházat valami mássá alakítsa át, mint ami mindig is volt. Ha négy év elég lett volna ahhoz, hogy “megváltoztasson dolgokat”, akkor a megválasztása óta eltelt nyolc év elég lett volna ahhoz is, hogy szinte mindent megváltoztasson.

Úgy tűnik, hogy sem a sátán, sem a globalisták nem remélhettek volna többet, de Ferenc nem mutatja jelét annak, hogy megállna, amíg nem okozta a legnagyobb kárt az egyháznak, amit Isten megenged. P. Alvaro Calderon a Prometheus: The Religion of Man (Prométheusz: Az ember vallása) című írásában azonosítja ennek a kárnak a végső következményeit:

“Ha az emberek szívét nem emeli Istenhez az igazság, amelyet a Tanítóhivatal tart fenn, és a kegyelem, amelyet az Egyház szentségei árasztanak beléjük, akkor szükségszerűen önzésbe esnek, és a Sátán uralkodik rajtuk. És ami igaz az egyénre, az igaz a társadalomra is”.

Ezen a ponton egyetlen katolikus sem követheti igazolható módon Ferencet az Egyház megváltoztatására tett kísérleteiben, mert tudjuk, hogy a változás valóban rombolás, amely a lelkeket Isten helyett a Sátánhoz vezeti. Ráadásul a bíborosi kollégium jelenlegi összetételével (amelynek többségét Ferenc választotta ki) úgy tűnik, hogy Isten beavatkozása nélkül nem lehet helyreállítás. Így nem várhatunk egyszerűen egy másik pápára. A segítség nem jön, hacsak Isten nem avatkozik közbe.

Lehet, hogy valamikor megtudjuk, hogy Jorge Bergoglio soha nem volt pápa, de még ha most tudnánk is, hogy nem ő a pápa, akkor sem változtatna sokat azon, ahogyan cselekednünk kell. Amíg Isten be nem avatkozik, addig meg kell tennünk, amit tudunk, hogy kiérdemeljük az Ő segítségét, és minimalizáljuk Ferenc romboló törekvéseit. Ennek megfelelően úgy tűnik, hogy meg kell újítanunk erőfeszítéseinket:

– Ismerjük fel, hogy Isten azért engedi meg ezt a nagy megpróbáltatást, hogy Hozzá fordulhassunk.

– Alázatosan forduljunk Istenhez imával és bűnbánattal.

– Védjük és terjesszük a hamisítatlan katolikus hitet.

– Fogadjuk el Isten kegyelmét, hogy valóban keresztény életet éljünk, hogy másokat is az egyetlen igaz hitre vonzzunk.

– Segítsünk másoknak megérteni, hogy a látszat ellenére azok, akik tévedéseket hirdetnek, nem a katolikus egyház nevében beszélnek.

Mindezekben Mária Szeplőtelen Szíve vezessen minket, hogy Isten akaratát cselekedjük. Mária Szeplőtelen Szíve, imádkozz értünk!

(A cikk forrása: The Remnant)

https://invocabo.wordpress.com/2021/08/25/robert-morrison-ferenc-a-rombolo-megertese/