A Magányos hívek című cikk megjelenése után kaptam egy levelet, amiből most idézek: »A nürnbergi, a japán vagy a tibeti példa nagyon vigasztaló és reménykeltő, csak az a problémám, hogy ők azért (legalább titokban) közösségben maradtak, és így még az ünnepeken is tudtak együtt ünnepelni... Életmentő annak a tudata, hogy a küzdő Egyházban van még valahol legalább egy, valódi katolikus közösség (pl. a Kentiek), pár valódi püspök, kicsit több pap, néhol érvényes szentmise, -feloldozás, -szentségek és -szentelmények. Ahogy a japánok is tudtak a „nagy, fehér atyáról”, és mi is várhatunk az „újra visszatérő papokra”. De közösségünk nincs! Nincs kikkel egyetérteni, együtt „raboskodni”... – Én nem találok élő katolikus közösséget (elérhető távolságban)! Még virtuálisat sem igazán... És katolikus papot sem! A „felebarátaimnál” meg csak a megosztottságot tapasztalom. (...„Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” 1 Kor 1,12) Mit gondol, a katolikusnak maradni kívánóknak, itt Európa közepén, mára már csak a remete-lét maradt? És ha igen, akkor azt hogyan lehet igaz módon megélni? Ha így is lenne, vajon a „magányos tömeg ellentéte” a „katolikus remete” nem fából vaskarika? Vagy valóban magánzárkás „politikai” foglyok lettünk?«
A levélíró utólagos engedelmével azért mertem ilyen hosszan idézni leveléből, mert amit ő találóan leírt, az valójában minden mai katolikusnak a legfájóbb problémája, azaz levelében semmi személyes, különleges nincs, e sorokat közülünk bárki megírhatta volna.
Bár a honlapnak már éppen elég sok cikke foglalkozik e problémával, azért írok mégis megint erről, mert, bármennyi hasonló írást olvastam már magam is, én is minden este újra azzal a titkolt reménnyel nyitom ki az internetet, hogy valahol találok végre valami biztatót… De hiába…
Körülbelül három évvel ezelőtt, amikor még azt hittem, hogy létezik olyan közösség, melybe anélkül tartozhatok, hogy katolikusságom elvesztésétől, elárulásától tartanom kellene, egy ismerősömnek azt válaszoltam – amikor arról beszélgettünk, hogy mi a jobb, a fizikai mártíromság, vagy a mostani lelki nyomor, és ő a fizikai vértanúságot választotta –, hogy én egyetlen pofont nem bírnék elviselni, és ezért, ha már nincs e kettőn kívül más lehetőség, inkább a lelkit választom. Most, három évvel később, már igencsak meginogtam: Miközben az Egyház népvándorlás korai történelmét olvasom, benne sorban, az egymás után érkező barbár népek pusztítását, a „nyugat elbarbárosodását” (ahogy a szerző, Daniel-Rops ezen kort nevezi), úgy gondolom, hogy talán mégiscsak egyszerűbb volt egy hun vagy vandál kard alatt gyorsan meghalni, mint ezt a mostani, emberi ésszel tökéletesen felfoghatatlan, minden ép észt és emberi türelmet meghaladóan hosszú, borzalmasan istentelen és a végletekig ostoba időszakot elviselni. Ráadásul nem közösségben, hanem magányosan, nem hősnek képzelve magunkat, hanem valójában minden belső és külső megerősítés nélkül kínlódva attól, hogy vajon biztos, hogy nekünk és nem a többieknek van igazuk.
Mi vigasztalót lehet hát mondani a levélben felvetettekre? Közhelyeknek ható tanácsokat, melyeket azonban mégis érdemes alaposan átgondolni, és betartani:
Először is minden erőnkkel bízni abban, hogy Isten mindent tud, mindent lát, atyaként vigyáz ránk. Igyekezni ezt egyetlen pillanatban sem elfelejteni, és Hozzá imádkozni minden percünkben, minden előttünk álló feladatnál, egyáltalán olyankor is, amikor csak a következő lélegzetet kell vennünk; hogy adjon nekünk erőt helyzetünk elviselésére. Ez magától értetődőnek hangzik, és mégis sokszor elfelejtkezünk róla, és emberi megoldásukhoz folyamodunk.
Olvassunk, tanuljunk, amennyit csak tudunk, de lehetőleg olyan szerzőket és írásokat, melyek soha, egyetlen korban sem voltak se híresek, se divatosak. Ha ilyet nem találunk, akkor olvassunk mindent kritikával, az egyháztörténelem ismeretében, azaz kiszűrve a tévedéseket, az eretnek-gyanús részeket. Minél képzettebb valaki e területen, annál veszélytelenebb számára egy-egy könyv olvasása, hiszen meg tudja állapítani, mi bennük a helytelen és mi a követendő, a megszívlelendő.
Tartsunk állandóan lelkiismeretvizsgálatot, ellenőrizzük magunkat, hogy a másokon látott hibákat, mi vajon elkerüljük-e. Krisztus parancsait a legapróbb részletekig tartsuk be, ez biztosítéka annak, hogy Isten megadja nekünk a kegyelmet a kitartáshoz.
A Szentírás és az egyházatyák megmondták, hogy a végső időkben olyan súlyos üldözésekben lesz részük a hűségeseknek, amilyen a világ kezdetétől még nem volt. Minden közlésnél oda kell figyelnünk, hogy mikor írták azokat: talán az 1980-as évek végéig a súlyos üldözés alatt minden kor embere elsősorban fizikai bántalmakra gondolt. De 1990 óta a világ gyökerestől megváltozott. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy lelki mártíromságunk jelentik a végső napokban bekövetkező, soha eddig nem volt üldözéseket, melyekről a régiek beszéltek. Ha ez így van, akkor nyugodtan adhat nekünk erőt saját hűségünk tudata: nagyonis elképzelhető, hogy a római vesztőhelyeken halálukat bátran vállaló keresztények a mostani helyzetben, a látható katolikus Egyház tökéletes eltűnésekor, nem tartottak volna ki. Pontosan ez a helyzet az, amit soha eddig egyetlen katolikus gondolkodó nem volt képes elképzelni. Még IV. Pál sem, aki legalább azt lehetségesnek tartotta, hogy egyszer egy eretnek ül a pápai székben. De odáig, hogy a teljes katolikus hierarchia eltűnik, és nem egy-két évre, hanem több évtizedre, nos, ebben egészen biztosan lehetünk, hogy ilyet még ő sem, és soha, semmikor, senki, egyetlen épeszű katolikus nem tudott elképzelni.
És mi mégis ilyen korban élünk. Ráadásul nem elég, hogy az egész hierarchia eretnek lett, de a pápai széket bitorló még a kereszténység legnagyobb gyalázóját, legveszélyesebb ellenfelét, a mohamedánokat is személyesen hozza a katolikusok nyakára. Éppen hogy csak fel nem szólítja őket, hogy kaszaboljanak le bennünket, bár valószínű, hogy azok viselkedését ilyen felhívásnak értékelik – joggal, hiszen ilyet, hacsak nem pontosan ez a szándéka, épeszű, saját vallását komolyan vevő ember egyébként nem tehet.
A legfontosabb, hogy feltétel nélkül bízzunk az Úristenben. Meglehet, hogy ez a feltétel nélküli, abszolút bizalom az, amit a leginkább elvár tőlünk. Ne várjuk a véget, ne kérjük, hogy végre csináljon valamit, hanem a legteljesebb gyermeki bizalommal fogadjuk el, hogy Ő tudja, mi miért van, és Ő tudja, mikor kell beavatkoznia.
Urunk Jézus miután felsorolta a végidők jeleit ezt mondta tanítványainak: „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje.” (Lk 21,28) Bármilyen nehéz, ne erre gondoljunk, ne ezen keseregjünk, hanem adjunk hálát az Úristennek, hogy nekünk megadja a kitartás, a hűség kegyelmét. És ez ma a legnagyobb kegy, amit kaphatunk Tőle, hiszen hány embernek adatott ez ma meg …


http://www.katolikus-honlap.hu/1701/level.htm