Egy nagyszerű példa

Az öt Vas megyei települést ellátó Aigner Géza plébános, szembesülve a falvakat sújtó gazdasági, népesedési, kulturális nehézségekkel, olyan programokat indított, melyek – a falusi lakosság önbecsülését emelve – képesek megteremteni az élő, a teremtett világ megőrzéséért munkálkodó közösséget. A felelős életszemléletről beszélgettünk a lelkipásztorral.

– Milyen népesedési adatokkal rendelkeznek az szolgálatához tartozó települések?

– Répcelak a legnagyobb települése a plébániának: ott 2500, Uraiújfaluban 900 a lakosok száma. Csánigon 340 ember él. Ezeken a településeken mintegy 50-50 százalék a katolikusok és az evangélikusok aránya. A zömében katolikus Nicken 500, az ugyancsak katolikus Vámoscsaládon 230 ember lakik. Iskola egyedül Répcelakon van, 16 településről jár oda a mintegy 300 gyerek. Mindenütt nagyon alacsony a gyermekszám. A vámoscsaládi 11 általános iskolásból három fiú van, ők egy focicsapatot sem tudnak alkotni. Nehéz körülmények között él Nick is; súlyos hat év van mögötte. Csődeljárást indítottak a település ellen, az önkormányzatnak nem volt lehetősége bármilyen fejlesztést, programot nyújtani. Így színfolt minden, amit a plébánia és az öntevékeny helyi egyesületek kínálnak. 29 általános iskolás korú gyermek él itt, de az iskola régóta megszűnt.

– Milyen úton indult el, amikor négy évvel ezelőtt a plébániára helyezték?

– Hosszú folyamat kezdődött négy évvel ezelőtt. A plébánia tulajdonához tartozott a két egykori katolikus iskola üres épülete, a 25 éve üresen álló nicki paplak, a nagy kertek. Minden nagyon rossz állapotban volt. Még az udvarra is alig lehetett bejönni. Nem tudtam elképzelni, hogy mindez veszendőbe menjen, hogy ne legyen értéke, értelme. Úgy éreztem, ebben is feladatom van, hiszen a falusi emberhez is ezen az úton jutok el, és mindenképpen nagy feladat ma a élet fenntartása vidéken. Megerősítette az elképzelést Böjte Csaba atya a Mi ügyünk című könyvében bemutatott Szent István-terv. Összefogással, a hívek segítségével elindult a munka.

– Milyen lépésekben történt a terület visszahódítása?

– Az első évben a kertet tisztítottuk meg. Igyekeztünk megmenteni, amit lehetett. A következő évben gyümölcsfákat ültettünk, a harmadik évben a fűszerkertet. Az idei a negyedik év. Augusztusban és ősszel – a gyerekek örömére – eper és málna telepítésére készülünk. Volt gémeskút: helyre kellett állítani a kútágast és a gémet. Most nagyon élvezetes onnan öntözni. A növényszaporításban az alanynevelés a következő elgondolás, és a legnagyobb, talán plafoncél, az oltás, szemzés elsajátítása. Ide jó lenne eljutni. Gyümölcsfáinkon már tavaly volt termés. Azt is együtt dolgozzuk fel. Van befőző napunk. Az időközben felújított kemencében sütünk, aszalunk. Nagy sikere van a teakészítésnek. Ragaszkodtunk, hozzá, hogy – a hét napjaira gondolva – legalább hét féle szárított növényünk, alapanyagunk legyen. Ezekből állítunk össze különböző teakeverékeket, amit szinte minden rendezvényünkön kínálunk.

– A kemencés konyhát a régi népi élet használati tárgyai díszítik.

– Mindjárt a kezdeteknél a kemencés helyiség helyreállítását kezdtük meg. A falubeliek elhozták a régi, szebbnél szebb használati eszközöket, szőtteseket. Mindenki érezte: ezeknek itt a helye, nem otthon a padláson. Így megmenthető a nagyszülői örökség. Folyamatosan tart ma is a gyűjtés, mindig kerül elő valami. Ezek által a gyerekek és vendégeink megismerhetik a természetközeli élet gondosan elkészített eszközeit. Egyedi tárgyak ezek, múltunkról beszélnek. Tervezzük, hogy könyvben megjelentetjük az időseink lejegyezett visszaemlékezéseit. Úgy gondolom, ezzel is bekapcsolódunk a teremtésvédelem sürgető feladatába. Ezzel is figyelünk saját értékeinkre, hiszen ezt más nem teszi meg helyettünk.

– Ezzel felelős életszemléletre tanítanak. Hogyan adható át ez a fiatalságnak?

– Körülöttünk vannak a kertben termett és feldolgozott termények. A polcokon befőttek, savanyúságok, teák, szörpök, aszalt gyümölcsök veszik körül őket. Szinte minden összejövetelen megvendégeljük a jelenlévőket. Azon vagyunk, hogy a gyerekeknek is „fájjon a szíve”: a  termény nem pusztulhat el, el kell juttatni az asztalig. Mindenféle módon próbáljuk felkelteni az érdeklődést. A közelmúltban salátakészítő versenyt tartottunk: kertből kerestek terményeket, hozzá a fűszereket. Kitartásra, tudatosságra, türelemre van szükség. „Otthon nem csináljuk” – mondják a gyerekek. „Nem baj, azért most segíts!” a válasz. Minden gyereknek van gyümölcsfája, ott a táblán a neve, arról kell gondoskodnia. Ezer apró lépés – vissza kell tanítani ezeket a folyamatokat. El kell találni, mikor és hogyan. Keveset adagolva, de következetesen. Ha sokszor találkozik vele, ha az élmény vissza-visszatér, belenő a gyerek. Így jobban átadható. A cél, hogy nyújtsunk sok pozitív tapasztalatot.

– Van, aki megmutatja az ehhez szükséges tudást? Mennyire él a gazdálkodás hagyománya a falvaiban?

– A faluban szerencsére élnek még az egyes munkák mesterei, és van még kollektív tudás, hogy mit hogyan kell végezni. Az eltevéskor édesanyámhoz is sok terményt vittem, kértem, ő tegye el a régóta gyakorolt eljárással, tartósítószer nélkül. Sajnos nem sokan foglalkoznak gazdálkodással. Kedv- és időhiány áll első helyen az okok között. Szerintem a kedven lehet segíteni, nehezebb tényező az idő. A jó példa nagyon fontos. Az elmúlt évben termett közel 300 kilogramm paradicsomunk. A helyiek tanácsára ezt gyakran a fűszerkert friss bazsalikomjával kínáltuk. Nagyon ízlett mindenkinek. A recepteket, az elkészítési módokat így adjuk tovább egymásnak.

– Óriási a megművelt terület, rengeteg a termény. Hogyan győzik ezt a sok munkát?

– Sokat kell azért tenni, hogy az élet megmaradjon a falvakban. Az időseknek vállalásán múlik, hogy meglegyen egy gyerekprogram. Örömmel tapasztalom: soha nem mondanak nemet, sőt örömüket lelik benne. Minden faluban van 15–20 segítő felnőtt. Csoportba osztva ők végzik munkát. Van, ahol hétfőnként délelőtt kapálnak, este részt vesznek a szentmisén és az egyházközségi gyűlésen. Itt már saját terménnyel, teával látjuk egymást vendégül. A kertgondozásban a természetességre törekszünk. Keressük az őshonos fajtákat, nem agyon nemesített fát ültetünk, hanem magról keltet. Ezek kevesebb gondozást igényelnek, ellenállóbbak. Legyen kisebb a barack, de ne pusztuljon el öt év alatt a fa. Egyre jobban megjelenik az emberek gondolkodásában, hogy a kánya pottyantott, magról kelt növény; a régi fajtákból szaporított a jó. Egyre nagyobb a becsületük, egyre többen térnek vissza hozzájuk. Kevesebb gondozást igényelnek, a permetezés hiányában kevesebb méreganyag kerül beléjük.

– Elkezdték a nicki plébánia épületének felújítását is.

– Igen, minden évben teszünk egy kis lépést ez ügyben is. Már vagy egy kislakás az érkező vendégeknek, és felújítjuk a konyhát, kialakítottunk egy kiállítóteret a régi liturgikus eszközöknek, miseruháknak. Tervünk, hogy megmentjük az iskola 200 éves épületét. Úgy érezzük, hozzátartozik a faluképhez, és egy funkcióbővítő fejlesztéssel megmaradna. Itt örökségvédelmi közösségi házat nyitnánk, az udvaron sátorozási lehetőséget teremtenénk az ehhez szükséges vizesblokkal. Olyan funkciót kapna az épület, ami a jövő szempontjából fontos. Talán a település lakóiban lévő akarat áthidalja a nehézségeket. A szükség azt kívánja, hogy mindent közösen kell tenni.

– A pasztorációt hogyan segíti ez a munka?

– Összefonódik a kettő. Jó pénzből munkásokkal, alkalmazottakkal sokkal szebb kerteket lehetne csinálni. A gyerekeket is ki lehetne tiltani, nehogy valami kárt tegyenek. De éppen ellenkező a cél: hogy megtanulják, sokoldalúvá, a természetben, a világban elboldogulóvá váljanak, és a templom közelében legyenek. Együtt legyünk, valami olyat tegyünk, ami része a falusi életnek. Átéljük a sorsunkért, a tulajdonunkért, a világért való felelősségünket. Szinte hetenként hirdetek valamit a szentmiséken: most tuskót szedünk, gereblyézünk, befőzünk. A munka közben lehetőség van a találkozásra, beszélgetésre, s közben közösség alakul. Programjainknak igyekszünk olyat választani, ami kapcsolódik a mindennapi tevékenységünkhöz, saját értékeinkhez.

– Mire tanít a gazdálkodás?

– Aki kerttel foglalkozik, annak meg kell ismerni az élővilág törvényszerűségeit. A természet önálló életet él, sokszor alkalmazkodni kell hozzá. Ha az idén valamiből jó termés volt, meg kell becsülni, mert lehet, hogy jövőre semmi nem lesz. Alázatot, alkalmazkodást kíván, nem mehetünk neki öntörvényűen a természetnek, a világnak. A természet ritmusát érdemes követnünk. Most nyáron például sokkal nagyobb energiát igényelne, hogy tiszta felültet kapjunk, mint ősszel, amikor a vegetáció leáll. Tavasszal viszont azzal dolgozik nekünk a természet, hogy ami addig kopár volt, kizöldül. Akkor kell a növekedésre alapozni. Mindez figyelmezteti az embert, éljen a természet adottságai szerint. Értékes, életközeli dolgokra tanít. Így jön létre fokozatosan az a felelős életszemlélet, mely az Isten által teremtett harmonikus világ megőrzésének és életfeltételeink megmentésének alapja.

Trauttwein Éva/Magyar Kurír