1. Az angol bíboros, Henry Edward Manning (1808-1892) anglikán lelkész volt mielőtt 1851-ben a katolikus hitre konvertált, majd pappá szentelték. 1865-ben a pápa Westminster érsekévé nevezte ki, és 1875-ben bíborossá kreálta. Már 1863-ban, mint „ultramontanista” és a pápai tévedhetetlenség lelkes védelmezője kiadott egy kis könyvet „The Present Crisis of the Holy See – A Szentszék jelenlegi válsága” címmel, melyben az akkori történéseket a Kinyilatkoztatás fényében igyekezett megvilágítani.
A Szentszék körül megfigyelhető, könyvében említett válság a liberalizmusnak az Egyház, elsősorban a pápa ellen irányuló egyre erősödő és egyre gyakoribbá váló támadásai miatt keletkezett. Az 1848-as forradalmak Olaszországra is átterjedtek, és IX. Pius pápát menekülésre kényszerítették. Miután az első liberális és forradalmi „Római Köztársaságot” a francia és spanyol csapatok leverték, a pápa 1850-ben vissza tudott térni Rómába, de amikor a francia védalakulatokat az 1870-es német-francia háború miatt elvesztette, végig kellett néznie, ahogy a forradalmi olasz csapatok Rómát megszállták és az egyházi államot felszámolták. IX. Pius ekkor, mint a „Vatikán foglya” visszavonult a Vatikán falai mögé, és minden olasz katolikusnak megtiltotta, hogy a liberális köztársaság választásain részt vegyen.
[Manning bíboros műve angol nyelven ma is kapható az amazon.de oldalon.]
A pápát különösen a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának 1854-ben történt kihirdetéséért, a liberális tévedések elítéléséért 1864-ben a „Quanta Cura” és a „Syllabus errorum” pápai iratokkal, valamint még ezeknél is jobban a pápai tévedhetetlenség dogmájának az első és egyetlen Vatikáni Zsinaton való kihirdetéséért támadták. Ez valóban az „asszony” és az őt üldöző „sárkány” közötti harc volt, ahogy az Szent János Jelenések Könyvében van leírva. (Jel 12) Erről szól Manning könyvecskéje, és emiatt meglepően aktuális, hiszen ma még mindig ebben a harcban élünk, akkor is, ha ez a harc már messze előrehaladottabb, és a Szentszék válsága ma egészen más, mint az ő idejében, és még sokkal apokaliptikusabb vonásokat hordoz.
2. Manning célja, ahogy ezt az első fejezetben leírja az, hogy az Egyháznak a világ civil hatalmaihoz való kapcsolatát Szent Pál apostol jövendölésének fényében írja le, és néhány gyakorlati konzekvenciát vonjon le ebből azok számára, akiknek van szemük a Gondviselés működésének meglátására a történelmi körülmények között. Ami nem a célja, az a Jelenések Könyvének kifejtése vagy a világvége megjósolása; ezt inkább illetékesebb embereknek engedi át. Mindazonáltal világos betekintést akar számunkra adni, mely elvek keresztények és melyek keresztényellenesek, és azon események jobb megértését, melyeknek az Egyház és a Szentszék ezekben az időkben ki van téve.
Elsőnek Szent Pált idézi a Tesszalonikiaknak írt leveléből: „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének [ezt németül a »törvénytelenség« emberének fordítják], a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt Isten templomában foglal majd helyet és istennek akar látszani. Nem emlékeztek arra, hogy minderről beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, hogy mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka [németül itt is a »törvénytelenség« titka áll] már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.” (2 Tesz 2,3-12)
3. Manning itt négy nagy bejelentést különböztet meg: Először az elpártolást (angolul: revolt), ami Jézus Második Eljövetelét előzi meg, másodszor annak színrelépését, akit a „bűn emberének” neveznek (angolul: the wicked one, németül a „törvénytelenség embere”), harmadszor az akadálynak, ami a gonosz munkálkodását késlelteti, és negyedszer az erőszak és az üldözés periódusát, melynek okozója a „törvénytelenség embere” lesz. Ezt a négy pontot akarja Manning az egyházatyák, valamint olyan teológusok, mint Bellarmin, Lessins, Malvenda, Viegas, Suarez, Ribera stb. írásai alapján megvilágítani.
Mit jelent először is az elpártolás, angolul „revolt – lázadás”, görögül „apostasia – hitehagyás”, latinul „discessio – elválás”? Egy lázadás magában foglal egy felkelő szakítást az auktoritástól és egy ezzel szemben álló ellenállást. De mi ez az auktoritás? Ebben a világban két utolsó auktoritás létezik, a polgári és a lelki, és az említett lázadás vagy felkelés, vagy szakadás, de mindenképpen világméretű. A mi esetünkben egy szellemi lázadásról van szó, ami miatt Szent Pál mindig óv az elpártolástól és a hitehagyástól. Ezzel világos, hogy az auktoritás, ami ellen a lázadás irányul, Isten evilági birodalma, vagyis az Egyház.
Az Egyház elleni lázadásnak azonban három jellegzetessége van: Először a szkizma Szent János szerint, aki ezt írja: „Gyermekeim, itt az utolsó óra. Hallottátok, hogy eljön az antikrisztus. Most sok antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki tartozik közénk.” (1 Jn 2,18-19)
A második jellegzetesség a hivatal és a Szentlélek jelenlétének visszautasítása, amiért Szent Judás Tádé levelében az érzéki emberekről ír, akik nem bírják a Lelket. Ez szükségszerűen magában foglalja azt az eretnek elvet, miszerint az emberi vélemény szembehelyezkedik az isteni hittel, a privát szellem a Szentlélek tévedhetetlen hangjával, ami Isten Egyháza által szól hozzánk.
Harmadik jellegzetességként a megtestesülés, az inkarnáció tagadása jön hozzá Szent János szerint: „Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az istentől van. S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.” (1 Jn 4,2-3)
Tehát e három jellegzetességről lehet minden keresztényellenes lázadást, elpártolást felismerni. Ez azonban, ahogy Szent Pál, Szent Péter és Szent János tanúsítják, már az ő idejükben működött (lásd: 1 Tesz 2,7; 1 Jn 2,18 stb.). Az antikrisztus szelleme, mint az eretnekség szelleme tehát már az apostolok idejében tevékenykedett, nevezetesen a gnózisban és a nikolaiták eretnekségében. Már ezekben megmutatkoztak a szakadás, az eretnekség és a megtestesülés tagadásának jellegzetességei, ahogy később a sabellianizmus, az ariánizmus, a szemi-ariánizmus, a monophysitizmus, a monotheletizmus, az autychianizmus és a macedoni eretnekségekben. Elveik ugyanazok, még ha történetük másképp is alakul, jelentéktelen különbözőséggel. És ez így ment tovább évszázadokon keresztül. Az eretnekség mindig szakadásba vezetett, a szakadás eretnekségbe. Mindig visszautasították a Szentléleknek az Egyház által megszólaló isteni hangját, az isteni hitet emberi véleménnyel helyettesítették, és eljutottak az örök Fiú megtestesülésének tagadásáig.
Minden kornak megvan a maga eretneksége, ahogy minden dogma a definícióját visszautasítása végett kapja meg. Az eretnekség lefolyása periodikus, materiálisan különböző, de formálisan egy és ugyanaz elvében és akciójában, úgy hogy minden eretnekség kezdettől fogva nem más, mint a már tevékenykedő „gonosz titkának” folyamatos fejlődése és kibontakozása.
Az eretnekségek történetének egy másik jellegzetessége a szerveződésre és a tartós berendezkedésre való képessége, legalábbis addig, amíg nem megy át egy szubtilisebb és agresszívebb formába, mint például az ariánizmus, ami a katolikus Egyháznak Konstantinápolyban, Lombardiában és Spanyolországban okozott súlyos károkat, a donatizmus, ami az Egyházat Afrikában szorongatta, a nesztorianizmus, ami az Egyházat Ázsiában tizedelte meg, az iszlám, ami legtöbb előfutárát megbüntette és magába olvasztotta, és Keleten és Délen a legborzalmasabb keresztényellenes katonai hatalmat teremtette meg, amit a világ valaha csak látott, valamint a protestantizmus, ami a Szentszék világméretű politikai ellenfelévé nőtte ki magát, nemcsak északon, hanem udvariassága és diplomáciája révén a katolikus államokban is. [1863-as adatok!]
A terjeszkedés ezen erejéhez még hozzájön a reprodukció morbid és nagyon kártékony ereje. Minden eretnekség az alárendelt és csatlakozó eretnekségek megszámlálhatatlan sorát hozta létre. Ehelyütt különösen a protestantizmust kell megemlíteni, ami Luthertől Kálvinon és Cranmeren át egészen az angol és német fajtájú racionalizmusig és a panteizmusig a kereszténység mindenütt jelenlevő és legveszélyesebb ellenségévé vált, és ami még nincs a végén, hanem még további és rosszabb dolgokat fog előhozni – írja Manning.
Mi ma csak igazat tudunk adni ennek az állításnak, hiszen a modernizmus is ebből a fészekből nőtt ki.
Az eretnekség az Egyház ellen vívott harcában mindig bevetett két csáberőt, melyek egyike a nemzeti érzés kihangsúlyozása és dicsőítése volt, ami mindig mindenütt az eretnekséggel kapcsolatban jelent meg. Az Egyház minden nemzetet az ő természetfeletti egységébe gyűjtött össze. A nemzetek egész családját a lelki törvénykezés egyetlen forrása és egyetlen isteni hang tartotta össze. Ezzel ellentétben minden eretnekség előbb vagy utóbb azonosította magát azzal a nemzettel, amelyben keletkezett, támogatták őket a polgári hatalom képviselői, és nemzeti függetlenségre törekedett. Nem szükséges megemlíteni, hogy ez a nacionalizmus lényegét tekintve szakadár, ami nem csak az anglikanizmusban látszik, hanem például a gallikanizmusban stb. Az egyénben az eretnekség feloldja az inkarnáció egységét, a nemzetben az Egyház egységét, ami az inkarnáción alapszik.
Az eretnekségek másik csábereje az emberiség istenítése. Manning ezt látja egy Schelling vagy Hegel panteizmusában és egy Auguste Comte „pozitivizmus vallásában”.
4. Összefoglalva: Az antikrisztus fellépése előtt egy lázadás vagy elpártolás jön, mely Isten Egyháza ellen irányul, és ami a szakadás, az eretnekség és a megtestesülés tagadásának jeleit viseli magán. Ez a keresztényellenes mozgalom már az apostolok napjaiban működött, azóta pedig megsokszorozott, némelykor szinte ellentmondásos formákban és különböző korokban mutatkozott; de elveiben és a megtestesüléshez és az Egyházhoz való ellentétében mindig egy és ugyanaz maradt. Ez a mozgalom az évszázadok alatt erőben és létszámban egyre növekedett, és jelenleg nagyobb hatalmat és az Egyházzal szembeni nagyobb formális ellentétet jelent, mint eddig bármikor. A nacionalizmus jelszavával hozzászegődött a kormányok büszkeségéhez, a filozófia által az egyénekhez, és a protestantizmus, a civilizáció és a szekularizmus különböző formái alatt meghódította Európa és a többi világ nagy részét.
Ezért állnak katolikusok és anti-katolikusok, keresztények és anti-keresztények egymással szemben, és ez magyarázza meg azokat az eseményeket, melyek Manning korában történtek, Európa lázadását a Szentszék ellen, a forradalmakat.
(Nem kell ma a „tradicionalista mozgalmat” bizonyos értelemben a keresztényellenes mozgalmakhoz számolnunk? Nem tűnik ez is szakadárnak a saját „bíráskodást rendkívüli módon helyettesítő auktoritásaival”, melyek nem az Egyház auktoritásai; nem eretnek-e valójában, mikor az egyházi Tanítóhivatalt a saját megítélésével helyettesíti, amit „tradíciónak” tart; és nem légiesíti az inkarnációt, mikor Krisztus szent menyasszonyát, az Egyházat szentségétől és tévedhetetlenségétől és ezzel isteniségétől megfosztja?)
[Vigyázat: a cikk szerzője a „tradicionalista mozgalom” alatt nem a szedesvakantistákat érti, hanem az „elismerni és ellenállni” elv követőit, ahova nem csak az FSSPX és az FSSPX-ellenállás, hanem valójában a NOM-os „konzervatívok” is beletartoznak, azaz azok, akik ugyan elismerik a hivatalos egyházat és ennek képviselőit, csak éppen nem követik őket és nem engedelmeskednek nekik.]
5. A könyv második fejezetében a „törvénytelenekről”, azaz a magyar Biblia-fordításban a bűn emberéről, a kárhozat fiáról, az ellenségről van szó. Az egész keresztényellenes mozgalom az összes évszázad alatt arra céloz, aki mint vezetője és feje az idők végén lép majd fel. Ez az antikrisztus, aki, ahogy Manning sok egyházatya véleményére támaszkodva maga is írja, privát személy lesz. Szintén az egyházatyák és sok más lelki tanító kijelentése alapján ez a személy zsidó származású lesz. Ezen kívül nem csak egyszerűen Krisztus ellenfele lesz, hanem Őt Messiásként kiszorítja vagy pótolja. Ezért rendkívüli karaktere lesz és sok hamis csodát művel a démonok erejével. Végül a bűn embere lesz, és Isten templomában foglal helyet, hogy ott maga iránt isteni tiszteletet, sőt imádatot fogadjon: Az emberek, akik az igazi Messiás ideáját elvesztették, nagy politikai és katonai sikereitől megvakítva, az „ember-méltóság” szocinianikus és panteista felfogásától felfújva, messiásukként fogják tisztelni. Az egyházatyák azt mondják, hogy az idők végén a pogányság megint feltámad. Ez nem is csoda, hiszen ha a képzettek panteisták lesznek, akkor az egyszerű emberek törvényszerűen többisten-hitűvé válnak.
A világban a keresztényellenes működés és törekvés egyszer erősebben, máskor gyengébben jelentkezett, de mindig előre haladt, és ma erősebb, mint valaha. Erősen halad feje és vezére, az Antikrisztus mint személy fellépése felé, ami számunkra a Szentírás próféciájában, mint biztosan bekövetkező esemény, előre meg lett jósolva. De van még itt valami, ami feltűnő számunkra, és ezzel foglalkozik a harmadik fejezet.

6. Miként a gonoszság titka mind az évszázadokon át folyamatosan létezett és tevékenykedett, úgy létezett az az akadály is, mely nyilvánvalóvá válásának útjában állt, és tovább is útjában fog állni addig a pillanatig, amíg el nem távolítják. Szent Pál erről az akadályról egyszer, mint személytelen tárgyról, „ami megakadályozza”, másszor, mint személyről, „aki megakadályozza” ír. Tehát megint egy rendszernek egy személlyel való azonosításával találkozunk itt, aki ezt a rendszert kiválóan képviseli. Így testesül meg a gonoszság titka az Antikrisztus személyében, a kegyelem titka pedig az emberré lett Istenfiú Jézus Krisztusban.
Az Antikrisztust törvényen kívülinek nevezik, tehát olyannak, aki minden törvényt semmibe vesz, akinek saját akarata az egyetlen törvény. Mivel tehát egy törvénytelen személyről van szó, aki rendetlenséget, lázadást, tumultust és forradalmat vet, mind a világ anyagi, mind szellemi rendjében, annak, ami őt akadályozza, a rend, az alárendeltség törvénye elvének, az igazság és a jog auktoritásának kell lennie. Az egyházatyák először úgy gondolták, hogy a római birodalom az, ami a törvényen kívülit akadályozza. Mások úgy vélik, hogy a Szentlélek kegyelme, megint mások szerint az apostolok jelenléte. Az igazsághoz legközelebb e három magyarázat együttese áll.
Először bizonyára a római birodalom volt az, ami a törvénytelen rendetlenség kitörését, a forradalmat megakadályozta, amíg fenn állt. De később ez már nem Rómát jelentette egyedül, hanem Isten királyságát, ami az egész földön elterjedt, az apostoli Egyházat, ami minden nemzet felett kiterjedt és végül a szent római birodalmat megalapította, átitatva egy új rend elvével és az egység új szellemével. Az Egyház volt az, ami mindent összetartott, értelmet, szellemet, törvényt, akaratot, szívet adott a hit által, ami a szellemeket megvilágította az isteni szeretet által, ami mindent egyetlen családdá egyesített az isteni jog forrásai által, ami Urunk Jézus Krisztusból eredt, és az apostolok és utódaikon keresztül mindenütt kiterjeszkedett, ahol a szigor törvényszékei mellett az igazságosság tribunáljait állították fel. Így lett a régi római birodalom egy új mennyei élettel eltelve. Ezért lehet azt is mondani, hogy a Szentlélek, aki ezt a birodalmat éltette, volt az akadály, hiszen „Isten Egyháza a Szentlélek jelenléte, megtestesítve és a világnak kinyilatkoztatva azoknak látható testében, akik Jézus Krisztus Egyházának egységébe lesznek megkeresztelve”.
E két nagyhatalom, a szellemi és a világi, Róma városában egybeesik. Az első három évszázadon át a császár világi hatalma megpróbálta megfojtani az Egyház lelki hatalmát. De minél jobban üldözték az Egyházat, az annál jobban erősödött a mártírok vére által. Ez a harc a római birodalomnak a kereszténységre térésével végződött, és Isten Egyházának minden emberi hatalom fölé való helyezésével, úgy hogy ettől kezdve a jog a hatalom felett állt, és az isteni autoritás az emberi autoritás előtt érvényesült. Végül e két hatalom egymáshoz illeszkedett, úgy hogy a császár saját trónjáról a földi joghatóság gyakorlásában, a pápa a saját magasabb hatalmi trónjáról isteni joghatósággal együtt kormányozta a világot, amíg a császár Kelet-Rómába nem ment és a Róma feletti földi hatalom is a pápáé lett. Így lett az egykor világi hatalom megszentelve, és így jött létre Európában a keresztény rend, a keresztény civilizáció keresztény királyokkal, akik igyekeztek egymással békét és rendet tartani. Az, amit mi kereszténységnek nevezünk, vagyis a keresztény népek, amik egymással sokféleképpen össze voltak kapcsolva, jelentette a rendetlenség és a törvénytelenség ellen az akadályt.
A törvényen kívüli számára az akadály tehát a kereszténység és ennek feje, tehát rendszer és személy, mégpedig Krisztus földi Helytartójának személye, aki autoritásával a zűrzavar elvének közvetlen ellenfele. Nincs az Antikrisztusnak közvetlenebb ellenjátékosa, mint a pápa, aki királysággal és papsággal a földi és szellemi rend két elvét reprezentálja. Így találjuk meg az egyházatyák három válaszát együtt a legfelsőbb Pontifex alakjában.
A keresztényellenes erők igyekezete tehát arra irányul, hogy a népeket a keresztény rendből kiszakítsák. Ezért voltak az 1789-es, 1830-as, 1848-as forradalmak, melyek nem voltak mások, mint az Isten elleni törvénytelenség felkelése a szkizma, az eretnekség és a hitetlenség elvei szerint. Manning ezért látja az akadályt egyre jobban eltűnni. Az emberek már csak az anyagi jólétben keresik a boldogulásukat, az államoknak már csak az emberek anyagi jólétével kell törődniük. Ez a modern, elkeresztényietlenedett civilizáció, amiben a hit eltűnik. A modern demokráciák Isten törvényeit alávetik a többségi akaratnak. Már Szent Hippolytus megírta a 3. században, hogy a római birodalom a világ végén demokráciákban fog felbomlani.
A Szentírásban az áll, hogy ez az akadály az Antikrisztust addig fogja feltartani, amíg nem lesz „eltávolítva” [németül így szól ez a rész: „muß der im Wege Stehende noch weggeräumt werden”, azaz „az útban állót még el kell távolítani” – a magyar fordítás jelentése nem egészen ugyanez: „csak annak kell még az útból eltűnnie” – vagyis, nem eltávolítják, hanem akár magától is eltűnhet].
Ki tudhatná azonban ezt az akadályt, ami a keresztény rendből áll, amit Isten Egyháza és Krisztus földi Helytartója garantál, elvenni, ha nem Isten Fia, Urunk Jézus Krisztus maga? Látjuk Krisztus életében, hogy 33 évig járt a földön és senki nem tudott kezet emelni Rá, mert „még nem jött el az Ő órája”. Eközben már előre ki volt jelölve az az óra, amikor a bűnösök kezébe fog adatni. Jézus Krisztus tudta ezt, és meg is mondta. Senki nem tudta az isteni mindenhatóság körét áttörni, ami Őt körülvette, amíg Ő maga nem akarta ezt, és nem nyitotta meg a kaput ehhez. Ő saját maga szolgáltatta ki magát ellenségei kezébe. „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna”, mondta Jézus Pilátusnak (Jn 18,11)
Ugyanígy a pokol kapui sem tudtak semmit az Egyház ellen tenni, amíg nem jött el az óra, melyben Isten akaratának megfelelően az akadály leomlott. És hogy ez megtörténik, már meg lett jósolva. Akkor jelenik meg a bűn embere, és megkezdődik az a három és fél éves üldözés, mely rövid, de rettenetes lesz, melyben Isten Egyháza a szenvedés megint ama állapotába lép, amiben a kezdetekkor volt. Mindazonáltal elévülhetetlenségével és kitörölhetetlen életével az Egyház ezt az időt is túl fogja élni.
Ezek a dolgok gyorsan valósulnak meg, és helyesen tesszük, ha mindig szem előtt tartjuk, kiváltképp, hogy már Manning bíboros idejében elkezdtek beteljesülni, amit ő a IX. Pius pápa elleni ármánykodásban egészen világosan felismert. Mit mondana akkor ma?
Nem szabad tehát megbotránkoznunk, ha az Egyházat ebben a gyengeségben, ebben a szenvedésben, ebben a nyomorult állapotban látjuk (természetesen nem a zsinati egyházról van szó!). Ugyanez történt Urunkkal, és az Egyháznak Mestere passióját szintén át kell szenvednie, hogy ily módon jusson dicsőségre. „Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörtént volna, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.” (Jn 14,29)
7. A földön két nagy ellenféllel van dolgunk: egyik oldalon a gonoszság szelleme és elve, a másik oldalon a megtestesült Isten, tapintható az Egyházában, de még ennél is kiemelkedőbben Helytartójában, a pápában, az Ő különös és személyes tanújában, aki az Ő nevében beszél és parancsol. A következő oldal megérdemli, hogy szó szerint idézzük, mert egy ilyen katolikus szemlélet még az ú. n. „tradicionalistáknál” is alig található már meg:
„Krisztus Helytartójának hivatala teljességében felöleli az Egyház isteni előjogait, amennyiben, mint az isteni Fő különös reprezentánsa, Jézus összes közölhető hatalmát a földi Egyház vezetésében kizárólagosan és egyedül ő viseli. A többi püspök és pásztor, akik vele egységben vannak és vele szembeni alárendeltségben cselekednek, nem tudnak nélküle tevékenykedni, ő azonban egyedül tud tevékenykedni, mivel magában hordja a hatalom teljességét. Ezen kívül az adományok a test számára a Fő előjogai, és ezért az adományok, melyek az Egyház isteni Fejétől az Ő egész misztikus Testébe leszállnak, ezen test földi fejében vannak összefoglalva, amennyiben ő a megtestesült Ige helyén áll, mint Isten királyságának szolgálója és tanúja az emberek között. Ezért ez a személy az, aki ellen, miként már mondtam, a gonoszság és a hamisság szelleme legelsőnek irányítja támadásait, hiszen ha a test feje elesett, magának a testnek is meg kell halnia.”
„Verd meg a pásztort és szétszélednek a juhok.”
A gonosz támadásai minden korban ezért irányultak az Egyház és név szerint ennek feje ellen. A pápai primátus az, mely a keresztény rendet mindenkor fenntartotta, mely a keresztény társadalom középpontja volt és a nemzeteket békében összefogta, és így az Antikrisztus eljövetelét feltartóztatta. Ezután Manning bíboros könyve 4. fejezetében a jövőbe merészel tekinteni, mely szintén a Szentírásra és a teológiára támaszkodik. Ez Máté Evangéliumának 24. fejezetében kezdődik, ahol az Üdvözítő Jeruzsálem és a világ végéről beszél. Nála ez a kettő egyetlen látomásban folyik össze. Manning számára ez a fejezet adja meg a kulcsot Szent János Apokalipsziséhez.
Ezt a könyvet, írja Manning, négy részre oszthatjuk. Az első rész a földi Egyházat írja le a hét egyházközség képében, melyekhez a levelek szóltak. A második rész a zsidók elvetésére vonatkozik, a harmadik az Egyház üldözéséről szól a pogány Róma alatt és ennek végéről. A negyedik és utolsó rész az Egyház békéjéről szól az égi Jeruzsálem alakjában, mely az égből száll le és az emberek között időzik. Korábbi idők számos értelmezője az Apokalipszis jövendöléseit, amik az utolsó fejezetekben történnek, már megtörténtnek tartotta. Csakhogy a próféciák sajátossága, hogy fokozatosan bontakoznak ki. Úgy mint a hegyek, melyek messziről nézve egymáshoz ragadva tűnnek, míg közelről nézve távolságok és völgyek sokasága tűnik fel köztük, úgy van ez a próféciák eseményeivel is. Az apostolok számára úgy tűnhetett, hogy Jeruzsálem és a világ vége egybe fog esni, de látjuk, hogy e kettő között egy csomó idő telt el és sok minden történt.
Az Apokalipszis négy részében, írja Manning, három fő szereplőt látunk fellépni: az Egyházat, a zsidókat és a pogány Rómát. Ez a három még ma is, azóta is létezik: létezik az Egyház, továbbra is létezik az ó szövetség népe, a zsidók, és létezik az Isten nélküli társadalom, mely a korábbi pogányság helyét vette át. Az Egyház már túl van két üldözésen, egyen a zsidók által és egyen a pogányok által. Az egyházatyák szerint még egy harmadik üldözés is áll előtte, mely keserűbb és véresebb lesz, mint minden eddigi, amit eddig átélt. Ezáltal Manning az Apokalipszisben, csakúgy, mint az Üdvözítő jövendölésében, két eseményt lát leírva, melyből az egyik a múltban történt, és annak a típusa vagy árnyéka, ami majd még jön, és egy másik eseményt a jövőben, a világ végén. Az Egyház összes eddigi üldözése csak előfutárai és árnyékai voltak az utolsó üldözésnek, ami még jönni fog.

8. Már láttuk a két misztériumot, amik a földön munkálkodnak, a gonoszság titkát és a kegyelem titkát. Ugyancsak láttak az a két államot is, melyek egymással szemben állnak, Isten államát és e világ államát. Most, az Apokalipszis könyvében két további alak tűnik fel, két asszonyalak: az az asszony, aki a napba öltözött, lábai alatt a hold, és aki csillagokkal övezve megjelenik az égen, és az, amelyik a vadállaton ül, melynek csupa istenkáromló neve van. Ezek csakúgy, mint a két misztérium és a két állam, két nagy egymással szembenálló elvet jelenítenek meg. Az első asszony az Egyházat szimbolizálja, mert az asszony a gyerekkel a megtestesülést és Isten Anyját jelenti. A másik asszony a „nagy várost”, Babilont szimbolizálja, ami a világot uralja.
Az Egyházzal az fog történni, ami az Urával. Ahogy Ő, amikor eljött az ideje, ki lett szolgáltatva ellenségeinek a kezébe, akik megkötözték, megkínozták és megölték, de legyőzni nem tudták, hiszen dicsőségesen feltámadt a sírjából, úgy fogják az Egyházat is ellenségeinek kiszolgáltatni, legyőzni, majd ezután az Egyház mégis dicsőségesen fel fog támadni. Ezért nem botránkozhatunk meg azon, hogy az Egyház nagy szenvedéseit jósolták meg nekünk.
Már Dániel próféta megjövendölte: „Beszédeket mond a Fölséges ellen és eltiporja a Fölséges szentjeit.” (Dán 7,25). „Sőt felnőtt az ég seregéig, a seregből és a csillagok közül néhányat a földre vetett, és összetiporta őket. Felnőtt egészen a (mennyei!) sereg Fejedelméig, megszüntette a mindennapi áldozatot, és elpusztította szentélye helyét és seregét.” (Dán 8,10-12) „Egy hétre szövetséget köt sokakkal, s a hét közepén megszünteti a véres és ételáldozatot. A templom szárnyán vészt hozó undokság lesz.” (Dán 9,27) – Ezekre a jövendölésekre hivatkozik Szent János is Apokalipszisában, amikor ezt írja: „Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson.” (Jel 13,7)
Tehát üldözés lesz, és Manning bíboros négy jellegzetességet ismer fel, melyek ide vezetnek.
Az elkövetkezendő üldözés első jelének az igazsággal szembeni közömbösséget tartja. Ez bizonyos értelemben a vihar előtti csend. Az igaz és a hamis iránti közöny az egyik legbiztosabb előjele a hamarosan elinduló üldözésnek. A régi Róma a meghódított népektől átvette azok hamis vallásait és falai között felépített számukra egy-egy templomot. Szuverén és megvető közönyt tanúsított a világ összes babonájával szemben. Sőt, még támogatta is őket, mert a népeket így tudta nyugalomban tartani, és jobban kormányozni.
Manning bíboros már a maga idejében látta, ahogy a keresztény népek elkezdenek „vallási toleranciát” gyakorolni, vagyis minden kultuszt megengedni, teljesen függetlenül attól, hogy azok igazak vagy hamisak. Ezen elv ellen nem lehet semmit felhozni, ha ez az egyetlen módja annak, hogy a lelkiismereti szabadságot garantálják. De egy állam, melyben az egyetlen igazság megszámlálhatatlan méreggel van körülvéve, egy ország, melyben az igazságot csak „eltűrik”, rossz sorsra jut. Ez az állapot nagy lelki és szellemi veszélyt rejt magában. Mindenekelőtt Isten Egyházának hangja lesz ignorálva. Nincs többé különbség a hitletétemény és az emberi vélemény között. Mindegyik ugyanazt a jogot élvezi, a hit dogmái össze lesznek keverve az eretnekségek minden fajtájával, minden vélemény megengedetté válik. Az Egyház isteni egységének tagadása és ignorálása után az következik, hogy a civil kormányok is ignorálják az Egyház isteni egységét és mindenfajta elszakadt csoportok és szekták működését engedélyezik.
Ennek következtében minden pozitív igazságot, mint ilyet megtagadnak, hiszen ki mondhatja meg, hogy mi helyes és mi hamis, ha nincs többé isteni tanítómester? Isteni Bíró nélkül senki nincs, aki a vallási konfliktusokban igaz és téves között dönthet. Egy állam, amelyik elvált az Egyház egységétől, vallási dolgokban semmilyen döntésre nem jogosult már. Így jutnak el minden „dogmatikus” elutasításához, vagyis minden pozitív igazság, minden végleges, definitív, és mindenekelőtt mindennek a tagadásához, ami bármilyen határt fel mer állítani.
A második lépés aztán az igazság üldözése. Miközben a régi Rómában minden bálványimádás megengedett volt, egyetlen „religio illicita”, vagyis tiltott vallás volt csak, nevezetesen a keresztényeké, és egyetlen „societas illicita”, egyetlen törvénytelen társaság, nevezetesen az Egyház. Minden bálványt imádni lehetett, csak Isten emberré lett Fiát nem. A tökéletes tolerancia közepette egyetlen egy kivétel létezett, ami pont az igazságot érintette, és ezt, valamint az élő Isten Egyházát kizárta a törvény alól.
Ugyanígy fog történni, hiszen Isten Egyháza nem változhat. Nem adhatja fel vagy változtathatja meg a tanait, nem szűnhet meg tanait hangosan hirdetni, nem hallgathat. Ezért fogja a civil hatalom az Egyházat minden olyan országban, melyben vallási közömbösség uralkodik, előbb vagy utóbb üldözni, mert Krisztus Egyháza nem tágíthat az igazságtól, és erre még a törvények sem kényszeríthetik, még a vértanúság árán sem.
Ehhez még az is hozzájön, hogy az Egyház, szemben a többi vallási közösséggel, nem azonos meggyőződésű emberek többé-kevésbé szabad egyesülése. Az Egyház isteni hanggal és tekintéllyel szól, melynek kötelező érvénye van. Isten nevében és halálos bűn terhe alatt kötelezhet a Szentháromságban való hitre és a hét szentség megvallására. A lelkiismeretben arra kötelezhet, amit különben csak egy auktoritás tehet meg. Ezt a világi hatalmak minden időben ösztönösen éreztek. Az Egyháznál nem csak egyszerűen egy emberi csoportosulással van dolguk, hanem Isten, a legfelsőbb szuverenitás tekintélyével. Ezért tesznek a legnagyvonalúbb és legmeggyőződésesebb liberálisok, akik mindent eltűrnek és el akarnak fogadtatni, Isten Egyházánál egy nagy kivételt, akkor is, ha ez tökéletes ellentétben áll az elveikkel. És ez az oka annak, amiért mindezeknek összetűzéshez kell vezetni.
9. Ezzel eljutottunk azokhoz a jelekhez, melyeket a próféta az utolsó idők üldözései számára megjövendölt. Három ilyen van. Az első az örök áldozat megszűnése, a második a szentély elfoglalása az iszonyat undoksága által, a harmadik az „ég seregeinek” és a „csillagoknak” a lezuhanása. Mit kell érteni a mindennapi áldozat megszűnése alatt? Az ó szövetség templomának áldozata, amit ott minden reggel és este bemutattak, Jeruzsálem elpusztításával örökre megszűnt. Csakhogy Malakiás próféta egy másik áldozatról beszél: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek.” (Mal 1,11) Ezt az egyházatyák a szentmiseáldozatra értették. Ezért az ő szinte egyhangú véleményük szerint az Antikrisztus idején a szentmiseáldozat megszűnik.
Szent Hippolytus írja: „A templomok nagy panasszal fognak jajgatni, mert nem mutatnak be több áldozatot, se égőáldozatot, se Istennek tetsző szolgálatot. A szent templomépületek nyomorúságos kunyhókká válnak és Krisztus drágalátos Teste és Vére azokban a napokban nem lesz jelen. A liturgiát megszüntetik, a zsoltáréneklés elhallgat, a Szentírás olvasását nem lehet már hallani. Sötétség telepszik az emberekre és panasz panasz hátán és fájdalom fájdalom után.”
Az Egyház szétszóródik, a pusztába űzik, és egy ideig, mint a kezdetekkor, láthatatlanná válik, elrejtőzve a katakombákban, a barlangokban, a hegyekben, rejtett helyeken. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Így szólnak az egyházatyák kijelentései.
És talán nincsen erre elég történelmi példánk, például Keleten, Konstantinápolyban, Kis-Ázsiában vagy Észak-Afrikában, ahol egykor virágzó keresztény telepek időközben mohamedánok és a keresztény templomok mecsetek lettek? És hogy néz ez ki Nyugaton, itt nem űzte-e ki oly sok templomból és vidékről a protestantizmus a szentmiseáldozatot? Nem pont a szentmiseáldozat elnyomása a protestáns „reform” jellegzetessége? Ezért látja úgy Manning, hogy Dániel próféta jövendölése már az ő idejében beteljesült. Akkor vajon mit mondana ma?
Már Manning maga leírja, ahogy a titkos szekták kezüket Róma felé kinyújtják, ahogy az Egyházba behatolnak, hogy ott, a kereszténység szívében az áldozatot felszámolják. És az az iszonyat undoksága, ha a templomban kialszik az áldozat. Úgy fognak állni, mint ahogy a protestáns istenházak, üresen, kopáran, oltár nélkül, tabernákulum nélkül, az Üdvözítő jelenléte nélkül. És nem így van ez ma már a legtöbb „katolikus” istenházában is?
Eljutottunk a harmadik jelhez, az „égi seregek” levetéséig, ami Manning szerint nem más, mint az egyházi auktoritás megdöntése, nevezetesen Krisztus földi Helytartójának, a pápának a letaszítása. Róma a megtestesülés örököse. De a világ eldöntötte, hogy a megtestesülést kiirtja a földről. Ez rejlik már a Manning bíboros idejében fellépő keresztényellenes mozgalmak mögött, amikor a pápától elrabolták az egyházi államot. „Krisztus Helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház hierarchiájának a letaszítása a trónról és Jézus Krisztus jelenlétének és uralmának a nyilvános visszautasítása”, írja Manning. Mit mondott volna, ha látta volna, ahogy ez a terv egyenesen ördögi módon lett megvalósítva?
A bíboros már a saját idejében úgy látja, hogy az ellenség munkálkodik. Az államok egyre jobban lerázzák magukról a kereszténységet, és azon igyekeznek, hogy egy pusztán evilági társadalmat építsenek fel. Egykor Isten Egyháza által a keresztény hitre és Isten parancsaival szembeni engedelmességre vezetve, most fellázadtak és megszentségtelenítették magukat, hogy egy evilági vagy jobban mondva pogány státuszba essenek vissza. Már Dániel próféta megjósolta az elpártolást a világ végén az Istenben való hittől. Ez részben félelemből, részben megtévesztésből, részben gyávaságból történik. Nem mernek a népszerűtlen igazságért kiállni a népszerű hazugság láttán. Hagyják magukat a közvéleménytől sodorni (ma azt mondanánk a „politikailag korrekt” véleménytől). Csodálják a fejlődést és a technikát, szeretik a jólétet, és ezért az emberek feladják a hitüket és materialisták lesznek, akiket már csak a földi jólét érdekel.
10. Végül és utoljára így jön el az üldözés, amit Manning így ír le nekünk. Az Üdvözítő megmondta, hogy fivér a fivért halálra adja. Tehát olyan üldözés következik, melyben senki nem kíméli a szomszédját, melyben a világ hatalmasai olyan dühvel fognak az Egyház ellen őrjöngeni, amilyet a világ még soha nem látott. Az Egyház senkitől nem fog többé védelmet vagy segítséget kapni. Gyengén és nyomorúságosan fog vérezve a hatalmasok lábainál heverni. Ennek egyik példaképe IX. Pius pápa, akit mindenkitől elhagyatva, egyházi államától megfosztva, menekülésre kényszerítettek. De ekkor majd maga az Üdvözítő kel fel és Ő fog ellenségei ellen harcolni. A „nagy város” elesik és lerombolják. Manning sok egyházatyával együtt ebben a városban Rómát látja.
A keresztény írók, mondja, arról számolnak be nekünk, hogy az utolsó napokban Róma elpártol az Egyháztól és Krisztus Helytartójától, és hogy ezért Rómára büntetés vár. Isten ítélete jön el arra a helyre, melyből egykor Ő a népeket kormányozta. Rómának az lesz a sorsa, mint egykor Jeruzsálemnek, az Isten által kiválasztott szent városnak, melyet teljesen leromboltak és felégettek. Ez lesz a hitehagyása büntetése. Manning bíboros eme kijelentését Malvenda, Lessius, Bellarmin, Viegas és Cornelius a Lapide teológusok idézeteivel támasztja alá. Róma, ami pogány volt a császárok alatt, keresztény az apostolok alatt, hívő a pápák alatt, aposztata a forradalom alatt, az Antikrisztus alatt megint pogány lesz. Csak Jeruzsálem, ami olyan magasra lett felemelve, zuhanhatott ilyen nagyon mélyre – és most Róma.
11. Ezzel fejezi be Manning prófétai kitekintését, majd még egyszer visszatér fejtegetéseinek elejéhez. Azzal kezdte, hogy megadta nekünk a keresztényellenes mozgalom három jellegzetességét: először Isten Egyházától való elszakadás, másodszor az isteni és tévedhetetlen hang tagadása, harmadszor a megtestesülés tagadása. Ezért ez a közvetlen és halálos ellensége az egy, szent és katolikus Egyháznak, annak az egységnek, melytől minden szkizma elszakít, a Szentlélek isteni hangjának, a megtestesülés szentélyének és az örök áldozatnak eme egyetlen szervétől.
12. Tehát döntés előtt állunk: Krisztusért vagy Krisztus ellen. Választanunk kell az Egyház tévedhetetlen hangja, ami minket az ő egységébe hív, vagy a szakadás és a zárzavar szelleme között. Most van a döntés, a rostálás ideje. Urunk Jézus Krisztus áll szórólapáttal és elválasztja a konkolyt a tiszta búzától. A nagy ellenfelek, Krisztus és az Antikrisztus, a végső nagy döntő csatára gyűjtik csapataikat. Mi már most elszenvedjük azokat a nagy próbatételeket, melyeket arra az időre jósoltak meg. De Urunk és Üdvözítőnk győzelme biztos, és az is biztos, hogy mindenki ítéletre jut, aki az Ő hite, az Ő Egyháza, az Ő földi Helytartója ellen harcolt, együtt az Antikrisztussal, akinek ezáltal a szolgája lett.
Vége
(forrás: www.antimodernist.org/am – 2014. november 27.)
katolikus-honlap.hu/1402/zaby6.htm