A pápaság és az Egyház passiója

2016. október 14-én az USA-ban, a CMRI közösség által rendezett Fatima Konferencián Mario Derksen előadást tartott a pápaság és az Egyház kapcsolatáról. Az előadásról hangfelvétel készült, ami a novusordowatch oldalon meghallgatható. Ezen kívül az előadás írásos anyaga is felkerült a honlapra.
49 perces előadásában Mr. Derksen – fő témájának kifejtésén kívül – a lefebvrista és új-tradicionalista „elismerni és ellenállni” ideológia követőit is bírálattal illette, elsősorban azért, mert ideológiájuk védelmére hamis magyarázatot adnak és terjesztenek az Egyház jelenkori szenvedéséről, olyat, amiben a pápa nem áldozat, hanem maga az elkövető; amiben az Egyház ellenségei a pápát, mint Krisztus helytartóját, nem üldözik, nem gúnyolják és nem vetik meg, hanem amiben a »pápa« Júdás helytartójává változik át, aki maga üldözi Jézus Krisztust és a hitet! Az ilyen abszurd és szentséggyalázó álláspont tökéletesen ellentmond a katolikus hitnek, állapította meg az előadó.

Miként Isteni alapítónk szenvedése, úgy az Egyház szenvedése is misztikus feltámadásban kulminál, aminek napját vagy óráját azonban nem a mi dolgunk ismerni; a mi feladatunk csak az, hogy imában kitartsunk és állhatatosak maradjunk, hogy méltónak találtassunk Urunk misztikus testének passiójában részt venni. Adja az Úr, hogy mindenkor ébren találjon bennünket a hitben, hogy ne legyen oka elismételni nekünk azokat a szavakat, melyeket megrovásként egykor tanítványaihoz intézett: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25-26)

Mr. Derksen meggyőző előadása újra felkelti a katolikus Egyházba és az ő szent magisztériumába vetett hitünket, reményünket és vigaszunkat, eszünkbe juttatva, hogy mindegy milyen sötét korban élünk és milyen szörnyű veszteségeket kell elviselnünk, az egész világot, és annak minden történését Isten tartja a kezében, minden csakis Isten Gondviselése szerint történhet, mégpedig úgy, ahogy Ő azt öröktől fogva meghatározta.

A pápaság és az Egyház passiója
Írta: Mario Derksen

Az elmúlt mintegy 60 évben számos katolikus tette fel ezt a kérdést: Mi történt a katolikus Egyházzal? Hiszen évtizedek óta a Vatikánban székelő intézmény csak épületeiben és néhány külsőségében hasonlít a szent, apostoli, katolikus Egyházhoz. A katolicizmusnak pusztán a külső héja maradt meg [már az sem mindenütt, és az sem egészében], de belsejét az eretnekség, a szentséggyalázás és az istentelenség mérgező keveréke tölti ki.
De hát hogyan történhetett ilyesmi? Nem ígérte meg Urunk Szent Péternek, hogy ő lesz az a szikla, melyre Egyházát felépíti, és hogy ezen a pokol kapui sem vesznek erőt? Szent Ambrus mondta ki elsőnek ezt a teológiai alapelvet: „Ubi Petrus, ibi Ecclesia” – Ahol Péter, ott az Egyház. Ráadásul az is katolikus doktrína, hogy az Egyház tévedhetetlen és fogyatkozhatatlan, az üdvösség bárkája, ahova mindenkinek be kell lépnie, ha üdvözülni akar.

E rejtély megfejtéséhez elsőnek azt kell megvizsgálnunk, hogy mit tanít a katolikus Egyház a pápaság természetéről és céljáról, és hogy ebből milyen következmények származnak.

A pápaság természete és célja

1873. március 7-én IX. Pius pápa egy nemzetközi katolikus küldöttségnek így magyarázta el a katolikus hit és a pápai hivatal közötti lényeges kapcsolatot: „Ilyen volt Péter hite, és ilyennek kell lennie a mi hitünknek is. Az apostolok fejének legfontosabb jellegzetessége a hit volt. Ez mondatta ki vele Krisztus kérdésére e szavakat: »Tu es Christus Filius Dei vivi« – »Te vagy Krisztus az élő Isten Fia.«; Ez a hitvallás volt az, ami a »boldog« címet megszerezte számára: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.« [Mt 16,16-17] Hitének e sziklaszilárd megnyilatkozása tette Pétert az Egyház alapjává.”

Azt, hogy Péter hite soha nem fog megfogyatkozni, maga Krisztus Urunk garantálta, amikor ezt mondta neki: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Luk 22,31-32)
De a hit fogyatkozhatatlanságának e kegyelmi ajándéka nem szűnt meg Péter halálával, hanem csakúgy, mint a péteri primátus, ez is átadományozódott Péter minden igazi utódára. Ezt a tényt így rögzítette IX. Pius pápa a Vatikáni Zsinaton 1870-ben: „A sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét az Isten tehát Péternek és utódainak ebben a székben azért adta meg, hogy magasztos föladatukat mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy a tévedés mérgező ételétől Krisztus egész nyáját távol tartsák, és az égi tanítás eledelével táplálják, hogy a szakadás alkalmainak elkerülésével az Egyház egészét egyben tartsák, és, hogy az önnön alapjára támaszkodva a pokol kapui ellenében biztosan megálljon.” [DH 3071]

1742-ben, az „Etsi pastoralis” kezdetű rendelkezésében XIV. Benedek pápa a római primátus természetéről szóló katolikus tanítást így összegezte: „Az apostoli Szentszéknek és a római püspöknek az egész világon felsőbbsége van. A Római Pontifex Szent Péter, az apostolok fejedelmének utóda, Krisztus igazi helytartója, az egész Egyház feje, az egész kereszténység apja és tanítója.”

1853-ban Inter Multiplices kezdetű enciklikájában IX. Pius pápa a következőket tanította: „Ez a szék [Péteré] a katolikus igazság és egység központja, ez a feje, az anyja és a tanítója az összes helyi egyháznak, melyek minden tisztelettel és engedelmességgel tartoznak neki. Az összes helyi egyháznak egyetértésben kell lennie vele nagyobb kiválósága miatt. Jól tudjátok, hogy a katolikus vallás leghalálosabb ellenségei mindig vad háborút viseltek e Szék ellen, de sikertelenül; ők nem tudják, hogy ez a vallás nem inoghat meg és nem bukhat el addig, amíg ez a Szék sértetlen marad, a Szék, mely a sziklán nyugszik, melyen a pokol kapui nem vehetnek erőt, és amiben a keresztény vallás egész és tökéletes szilárdsága, igazsága testesül meg.”

[A szerkesztő kiegészítése: IX. Pius 1846. november 9-i „Qui pluribus” kezdetű körlevelében a pápa tévedhetetlenségéről ezeket nyilatkoztatta ki: „És ebből világosan kitűnik, milyen nagy tévedésben vannak azok is, akik eszükkel visszaélve és Isten szavát emberi műnek vélve, azt önkényesen és vaktában magyarázni és értelmezni merészelik, holott Isten maga gondoskodott olyan élő tekintélyről, akinek feladata, hogy az Ő égi kinyilatkoztatásának valódi és jogszerű értelmét tanítsa és megszilárdítsa, és a hit és erkölcs dolgait illető minden vitát tévedhetetlen ítéletével eldöntse, nehogy a hívők az emberek fondorlata által a tanításban keletkezett minden kósza széllökéstől a tévedés fondorlatának karjaiba vessék magukat. [Ef 4,14] Ez az élő és tévedhetetlen tekintély csak abban az Egyházban van teljes elevenségben, amelyet Krisztus Urunk Péterre, az egész Egyház fejére, elöljárójára és pásztorára épített, akinek hite, ahogy megígérte, soha meginogni nem fog, és mindig megvannak törvényes püspökei, akik eredetüket megszakítás nélkül Pétertől vezetik le, az ő székében ülnek, és ugyancsak az ő tanításának, méltóságának, az őt illető tiszteletnek és hatalmának örökösei és védelmezői. És mivel ahol Péter, ott az Egyház, Péter pedig a római püspökön keresztül beszél, mindig utódaiban él, és ítélkezik, és a keresőknek a hit igazságát nyújtja, az isteni megnyilatkozásokat egészen abban az értelemben kell elfogadni, amelyben Szent Péternek ez a római tanító széke állította és állítja, amely, mint az összes egyházak anyja és tanítója, a Krisztus Urunktól áthagyományozott hitet mindig épségben és sértetlenül őrizte meg, tanította a hívőknek, s ezáltal az üdvösség ösvényét és a romlatlan igazság tanítását mindenkinek megmutatta.” [DH 2781]
És ugyancsak IX. Pius, de már 24 évvel később, ugyancsak a pápai tévedhetetlenségről már csak ezt fogalmazta meg dogmaként: „Amikor a római püspök »ex cathedra« beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházát felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok.” [3074]
E megfogalmazáshoz hűen tanítja minden katekizmus, és a legtöbb új-tradicionalista is, hogy a pápa csak akkor tévedhetetlen, ha „dogmát” hirdet ki, azaz 150 évenként egyszer. Ezért áll például Schütz Dogmatika tankönyvében is, hogy „a dogma azt sem mondja, hogy a pápa minden hivatalos tanító ténykedésében tévedhetetlen”. .. És hogy „mikor tanít a pápa ex cathedra, azt a kérdéses nyilatkozat tartalmából, hangjából és kísérő körülményeiből kell s többnyire lehet megállapítani”; vagyis, csak „többnyire lehet”, nem pedig mindig egyértelműen és biztosan meghatározni. Ezért aztán, ahány katolikus ideológia – például modernista, tradicionalista, új-tradicionalista – keletkezik azóta, azok mind másképp értelmezik az ex cathedra meglétét vagy nem-létét.
Hogy ez a bizonytalanság 1870 előtt mennyire nem létezett, azt bizonyítja az 1846-os körlevél is (lásd fent), és a sok hasonló eset közül az, ahogyan a katolikus búcsút támadó Lutherről első katolikus bírálói nyilatkoztak: „Ami a búcsúban igaz, és amit benne hinni kell, azt se ember, se egy általános zsinat nem határozhatja meg, hanem egyedül a pápa, aki a katolikus igazság felett ítélkezik és határoz. Ez a katolikus igazság az általános igazság, amit minden keresztény hívőnek el kell fogadnia, és amiben semmi jogtalan vagy hamis nincs.” … „Ki kell oktatni a keresztényeket, hogy ne hagyják az eretnekek vakmerősége által a pápa tekintélyében és a búcsú értékében való hittől magukat eltántorítani…” „Aki a búcsúkkal kapcsolatban azt mondja, hogy a római kúriának nem szabad azt tennie, amit tesz, az eretnek.” Mondták mindezeket anélkül, hogy addig a pillanatig, azaz 1517-ig, bármely pápa ex cathedra, azaz dogmaként mondta volna ki a búcsúk helyességét.
Igencsak elképzelhető, hogy a mai többszörösen zűrzavaros helyzet kialakulásában a pápai tévedhetetlenség dogmájának fogyatékos, ködös megfogalmazása is jelentős szerepet játszik, hiszen e nélkül olyan „tradicionalisták”, mint például Lefebvre, Williamson, Burke, Schneider stb. nem szegülhetnének folyamatosan ellen úgy a pápai akaratnak, hogy közben továbbra is pápának tartják azt, akinek ellenszegülnek. És ha ők ezt nem tehetnék meg, a „tradicionalisták” tábora is nyilván egységesebb lenne a katolikus tan, és a hívők ebből következő feladatának kérdéseiben.]

A Vatikáni Zsinat pedig dogmaként mondta ki 1870-ben (Pastor Aeternus hittani rendelkezés Krisztus Egyházáról, 3. fejezet): „[kánon] Ha tehát valaki azt mondja, hogy a római püspöknek csak felügyelői vagy igazgatási hivatala van, az egyetemes Egyházra kiterjedő teljes és legfőbb joghatósági hatalma azonban – nem csak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész világon elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik –, nincs; vagy, hogy annak a legfelsőbb hatalomnak csak a fontosabb részeit, nem pedig teljes egészét bírja; vagy, hogy ez az ő hatalma nem szabályos és – akár minden és minden egyes egyház, akár minden és minden egyes pásztor és hívő tekintetében – közvetlen hatalom: az legyen kiközösítve.” [DH 3064]

Tehát a pápaság intézményéről szóló tévedhetetlen katolikus tanítás összefoglalva a következő: A pápa a kereszténység egyetemes tanítója; ő a legfelsőbb jogi hatóság minden hitet érintő kérdésben; ő Krisztus helytartója, aki mindent irányít, és akinek minden katolikus magát alávetni tartozik; ő az egység biztosítéka; ő az igaz hit Isten által intézményesített garanciája az igaz Egyházban.

Ha megismertük a pápaság természetét, akkor ez megkönnyíti céljának megértését is, amit így lehet röviden összefoglalni: A pápaság célja biztosítani, hogy az egyetemes Egyház és különösen a Szentszék mindig a sértetlen doktrínát tanítsa; fenntartsa az Egyház tagjainak egységét; igazgassa az Egyházat Krisztus tekintélyével az oldás és kötés hatalmával. Röviden, a pápaság célja, feladata, hogy megakadályozza, hogy a pokol kapuja erőt vehessen az Egyházon – és természetes, hogy Krisztus felruházta a saját maga alapította pápaság intézményét mindazzal a garanciával és mennyei segítséggel, ami szükséges céljának eléréséhez – és az is, hogy ezen adományok és garanciák megléte független a mindenkori pápa személyétől, vagyis ezek magának a pápai intézménynek a sajátjai.
XII. Leó és IX. Pius is azt tanította, hogy a pápaság „soha nem kerülhet méltatlan örökös kezébe”. (XII. Leó 1824. május 5-i Ubi primum körlevelében; IX. Pius Nostis et nobiscum körlevelében.)

XIII. Leó a pápaságnak ezen ismérvét a következőképpen dolgozta ki 1900. március 20-án a bíborosoknak tartott beszédében: „Az Egyház felülről kapta az ígéretet, ami minden emberi gyengeség ellen garanciát nyújt neki. Mit számít, hogy a szimbolikus bárka kormányzása gyenge kezekre lett bízva, ha az isteni pilóta áll a hídnál, ahonnan láthatatlanul mindent Ő figyel és kormányoz?”

Tényleg abszurd lenne, ha a pápaság intézményének sikere vagy bukása attól függne, hogy éppen ki a pápa, mintha inkább emberi kvalitáson alapulna, karizmán vagy emberi érdemen, és nem magán az intézményen, Jézus Krisztus ígéretei szerint. Ez egyet jelentene az Egyház céljának kudarcával, és elvenné megkülönböztethetetlenségét a pusztán emberi intézményektől. A pápát minden más evilági vezetőhöz hasonlóvá tenné.

A pápaságnak következményei vannak

De ha mindez így van, akkor ebből egy csomó dolog következik, mind a teóriában, mind a gyakorlatban. Az első következmény, hogy kötelességünk mind az értelmünkkel, mind az akaratunkkal alávetni magunkat a mindenkori Római Pontifexnek, mert ez örök üdvösségünknek egyik feltétele. Ez ráadásul kihirdetett dogma is, amit VIII. Bonifác 1302-ben az Unam Sanctam bullájában definiált: „Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.

Másodszor, az is következik mindebből, hogy isteni garancia számunkra, hogyha egységben maradunk a Szentszékkel a mindenkori pápa alatt, akkor soha nem térhetünk el az igaz, sértetlen katolikus tanítástól. XIII. Leó pápa ezt az igazságot 1896. június 29-én kiadott Satis cognitum kezdetű enciklikájában foglalta össze tömören: „A katolikus a Római Szentszékkel való közösségéről ismerszik meg. (Szent Ágoston szavaival): »Nem hisznek neked, hogy katolikus vagy, ha nem azt tanítod, hogy mindenkinek a római vallást kell követnie«.”

IX. Pius pápa pedig így fogalmazott: „Valóban, a katolikus hit gyakorlásának és megtartásának egyik módja közösségben lenni a római püspökkel és neki engedelmeskedni. Amíg így él valaki, amíg nem szakad el a római Egyház tekintélyétől, lehetetlen, hogy katolikus hite bárminemű csorbát szenvedjen. Ebben a tekintélyben él tovább a hit megváltoztathatatlan tanítóhivatala. Az isteni Megváltó alapította, és ennek következtében az apostoli hagyományt mindig híven megőrizte.”

Tehát a pápaság garantálja az igazhitűséget, mégpedig isteni intézménnyel, ami nem fogyatkozhat meg, függetlenül attól, hogy éppen ki a pápa, és függetlenül minden más körülménytől is. Mindebből az is világosan kiderül, hogy milyen fontos a „pápa kérdése”. Sok magát tradicionalista katolikusnak tartó ember úgy gondolja, hogy az a kérdés, vajon a zsinati pápák pápák-e valójában vagy sem, mellékes, legfeljebb felfogás kérdése, mintha egy katolikus hívőre nézve semmi lényeges dolog nem következne abból, hogy a pápai trónon ülő személy valóban pápa-e vagy sem. Pedig mindabból, amit az Egyház a pápaság intézményének természetéről, céljáról, feladatáról és következményeiről tanít, kiderül, hogy az ilyen vélekedés nagyon veszélyes az érintett hitére és üdvösségére nézve.

Az Egyház tanításával összeegyeztethetetlen az az idea, hogy egy igazi pápa valaha is nyilvános eretnek lehetne. Ha ilyesmi lehetséges lenne, akkor a pápaságról szóló katolikus tanítás abszurddá válná. Krisztus helytartójából a Sátán helytartója lenne, és az Egyház, az üdvözülés bárkája, átváltozna az elkárhozás járművévé. „Az elkárhozás járműve”, jelenleg nagyon találó leírás az ú. n. II. Vatikáni Zsinat, és mostani kapitánya, Jorge Bergoglio számára. Már egyedül ennek a ténynek elegendőnek kellene lennie annak igazolására, hogy a NOM-os szervezet nem lehet a katolikus Egyház, és a feje nem lehet a katolikus pápa. Mert ha igaz az, hogy ahol Péter van, ott az Egyház, akkor a logika szerint ennek fordítottja is igaz: ahol nincs a katolikus Egyház, ott Péter sem lehet.

Az Egyház misztikus passiója: A „gonoszság titka”

XII. Pius Mystici Corporis kezdetű enciklikájában így írta le az Egyházat, mint Krisztus misztikus testét: „Miként pedig az egyes tagokra nézve azt kívánja Krisztus, hogy őhozzá hasonlítsanak, úgy kívánja ezt az Egyház egész Testére vonatkozólag is. És ez tényleg megvalósul, amikor az Egyház Alapítójának nyomdokain haladva tanít, kormányoz, és az isteni áldozatot bemutatja. Az Egyház továbbá az evangéliumi tanácsok felkarolásával a Megváltó szegénységét, engedelmességét és szüzességét is kifejezésre juttatja önmagán. A sok és különféle szerzetesi intézményével, amelyek drágakövekként ékesítik, bizonyos tekintetben magát Krisztust állítja elénk, amint a hegyen szemlélődő imába merül, amint a néphez beszél, betegeket és sebesülteket gyógyít, bűnösöket vezet jó útra, vagy amint mindenkivel jót cselekszik. Nem csoda tehát, ha az Egyháznak is, amíg csak ezen a földön időzik, Krisztus példájára üldözéseket, zaklatásokat, fájdalmakat kell elszenvednie.”

Valóban, a szent hagyomány szerint az Anyaszentegyháznak is át kell élnie alapítójának, Krisztusnak példáját követve, a maga misztikus passióját Krisztus dicsőséges újraeljövetele előtt. Isteni hitvesének sorsához hasonlóan, a katolikus Egyházra is rengeteg üldözés és megaláztatás vár – és hasonlóan az Ő evilági sorsához, nála is eljön az az idő, amikor úgy tűnik, hogy elbukott.
Csakhogy ez nem fog megtörténni egy meghatározott ideig! Emlékezzünk csak, hogy Urunknak senki és semmi nem tudott ártani addig a pillanatig, amíg Ő maga ezt nem akarta! (lásd például Jn 7,30: „Erre el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.” Jn 8,20: „De nem vetett rá kezet senki, mert még nem jött el az ő órája.” Mk 14,42: „Elég volt. Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére adják.”) Ugyanígy: az Egyház végső üldözése sem kezdődhet meg addig a bizonyos pillanatig, amely időt erre Isten örökkévalóság óta meghatározott.

Nagyon fontos számunkra, hogy megértsük, hogy az Egyház passióját az Ószövetség szerzői ugyanúgy előre megjósolták (például: Bölcs 2,12-22 és Iz 53.), mint Urunkét, Jézus Krisztusét, csakúgy, ahogy maga Krisztus is megjósolta, amikor ezt mondta (Jn 13,19): „Előre megmondom, mielőtt megtörténnék, hogy amikor majd bekövetkezik, higgyétek, hogy én vagyok.”

Pontosan úgy, ahogy Urunk szenvedése a végső következménye volt annak, hogy az emberek elutasították Őt és az Ő tanítását, ugyanúgy az Egyház szenvedése is annak lesz a végső következménye, hogy az emberek fellázadtak az Egyház tekintélye, missziója és tanítása ellen.
A Szentírásnak e témával foglalkozó egyik legfontosabb része, Pál apostolnak a tesszalonikaiaknak írt második levelében található (2 Tessz 2,3-12): „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani. Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek, még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti. Akkor majd megjelenik a gonosz, de Urunk Jézus elsöpri szája leheletével, és megsemmisíti jövetelének tündöklésével. Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna. Azért szolgáltatja ki őket az Isten a kísértés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak. Így azok, akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban telt kedvük, mind ítéletet vonnak magukra.”

Ez a passzus számos fontos, az Egyház passióját érintő dolgot árul el. Szent Pál először megállapítja, hogy már az ő idejében működött az, amit ő a „gonoszság titkának” nevez, ami az Egyház elleni lázadás okozója és vezetője. Ezek az Antikrisztus katonái, akik annyi lelket igyekeznek eltántorítani Krisztustól, amennyit csak lehet. Ennek egyik módja az, amit Szent Pál a „kísértés hatalmának” nevez, egy nagy megtévesztés, amit Isten megenged, hogy mindazokat megbüntesse, akik nem szeretik az igazságot, és helyette inkább a bűnben maradást választják.

A „gonoszság titkának” ezen lázadása a „bűn emberének”, az Antikrisztusnak revelációjában éri el csúcspontját, aki majdnem mindenkit elcsábít és megtéveszt a hamis tanítások és hamis csodák segítségével. (lásd Mt 24,24: „Álpróféták és álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.”)
(A hamis tanításokat mindazok üdvözlik, akik nem törődnek az igazsággal vagy nem tartanak ki mellette, lásd Pál apostol Timóteusnak írt második levelét (2 Tim 4,3-4): „Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.”)

Mindazonáltal – és ez nagyon fontos pont – ez a „gonoszság titka” már az első században működött, és Szent Pál ehhez hozzáteszi, hogy létezik egy „visszatartó erő”, ami megakadályozza, hogy legyőzze az Egyházat – legalább addig az előre megszabott ideig, amíg „ez a visszatartó erő el nem lesz távolítva az útból”.
A kérdés, amit Szent Pálnak ez az utolsó megjegyzése felvet, a következő: Mi vagy ki ez a „visszatartó erő”? Az egyházatyák és más jelentős katolikus teológusok véleménye szerint, az az erő, ami a gonoszság titkát visszatartja az Egyház legyőzésétől, maga a pápaság. A pápa – nem valamelyik konkrét pápa, hanem a pápaság, mint az Egyház szikla-alapja, – az, ami az Antikrisztus erőit meggátolja abban, hogy győzzenek az Egyház ellen. Bár, csak addig, amíg „nem lesz eltéve az útból”.
De hogyan fog ez megtörténni, hogyan lehet a pápát eltávolítani az útból? Megint a Szentírás adja meg e kérdésre a választ: „Lesújtok a pásztorra, és elszélednek a juhok” (Zak 13,7), ahogy Zakariás próféta előre megmondta. És Urunk Jézus Krisztus pont ezt a verset idézi, amikor tanítványait szenvedésének éjszakáján inti, hogy meg fognak botránkozni miatta, amikor Őt, a pásztort megverik. „Akkor Jézus mondta: »Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai.«” (Mt 26,31)

Az Egyház misztikus passiója: A pásztor elkergetése

Hogyan játszódhat le a pásztor elkergetése? A válaszhoz segítségünkre van a Jelenések Könyvének felütése. Ott ugyanis ezt olvassuk: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához.” (Jel 12,1-5)

Első olvasatra úgy tűnik, mintha ennek a résznek semmi köze nem lenne kérdésünk tárgyához, pedig nagyon is sok köze van. Fr. Herman Bernard Kramer, az amerikai Iowa egyházmegye papja, 30 évig tanulmányozta Szent János apostol Jelenések Könyvét, és e fáradhatatlan munka gyümölcsét „The Book of Destiny” (A végzet könyve) című, 1955-ben kiadott művében foglalta össze. Ebben kifejtette, hogy ez a passzus az Egyház „sorsáról szól egész történelme legsúlyosabb válságának idején”.
[A könyv angolul letölthető az internetről: https://archive.org/details/TheBookOfDestinyAnOpenSKramerFr.HermanBernardF.4418]

Majd így folytatta: „Ebben a vajúdásban az Egyház egy bizonyos »személyt« szül, akinek az Egyházat vaspálcával kell kormányoznia (5. vers). Aztán rámutat arra az Egyházon belül zajló konfliktusra, ami annak a személynek a megválasztása körül zajlik, akinek »minden nemzetet ily módon kell irányítania«. A szöveg szerint itt félreérthetetlenül egy pápa megválasztásáról van szó, hiszen egyedül Krisztusnak és az Ő helytartójának van isteni joga »mind a nemzeteket« kormányozni. Ezen kívül, az Egyház nem minden pápa-választásnál szenved gyötrelmeket, ami normális esetben minden baj és veszély nélkül zajlik le. De ebben az időben a nagy hatalmak gonosz hozzáállást vehetnek fel, hogy megakadályozzák az ésszerű és várt jelölt megválasztását, általános hitehagyással és azzal fenyegetőzve, hogy az ilyen jelöltet, ha mégis megválasztják, megölik vagy bebörtönzik. Ez az európai államoknak az Egyházzal szembeni rendkívül ellenséges magatartását feltételezi, és nagyon intenzív gyötrelmet jelentene az Egyház számára, mert egy hosszan tartó interregnum a pápaságban mindig katasztrofális, és még inkább az egy általános üldözés idején. Ha a Sátánnak sikerül meghiúsítania a pápa-választást, akkor az Egyháznak nagy gyötrelmeket kell elszenvednie. … Amikor a sárkány, a Sátán azon idők gonosz világi hatalmainak segítségével benyomul az Egyházba, megszünteti annak szabadságát, és talán titkos ráhatással, mellyel a püspökségre jelöltek kiválasztását már sokkal korábban irányítása alá vonta, ekkor már arra törekszik, hogy erőszakkal megakadályozza a legméltóbb jelölt pápává választását. (278-279. oldal)”

A Jelenések Könyve 12,1-5 verseinek ezen érdekes értelmezése még megdöbbentőbb, ha meggondoljuk, hogy Fr. Kramer 1955-ben írta le fenti értelmezését, amikor még XII. Pius volt a pápa. Nyilvánvaló, hogy Kramer atyának nem volt tudomása a jövőbeli történésekről. Mindössze annyit tett, hogy a Jelenések Könyvét a katolikus tradíció szerint és a világ az ő koráig tartó történéseinek fényében értelmezte.
Mindazonáltal a legfontosabb pont nem az, hogy Kramer atya hogyan képzelte egy pápa-választás megakadályozásának módját, vagy hogy miként lehet egy pápát hivatalának gyakorlásától megfosztani, hanem az a fontos tény, hogy egy hosszan tartó interregnumról – pápa nélküli időről –beszél, és ezzel kapcsolatban egy általános aposztázia lehetőségéről.

Az is roppant érdekes, hogy Kramer atya egyáltalán nem az egyetlen, aki a Jelenések Könyvének 12. fejezetét így interpretálja. Például Fr. E. Sylvester Berry lényegében ugyanezt mondta már 1921-ben: „Ebben a szakaszban egyértelmű utalás van az Egyház egy bizonyos fiára, kinek hatalma és befolyása akkora lesz, hogy a Sátán minden áron az ő tönkretételére fog törekedni. Ez a személy nem lehet más, mint az a pápa, akit abban az időben választanak meg. A pokol minden hatalma nekitámad az Egyháznak. Ennek következményeképpen az Egyház hatalmas megpróbáltatásoknak és szenvedéseknek lesz kitéve abban a folyamatban, hogy utódot tudjon biztosítani Péter trónjára.”
[E. Sylvester Berry, The Apocalypse of St. John (Columbus, OH: John W. Winterich, 1921), –angol nyelven letölthető az internetről: The Apocalypse of St. John by Berry, Elwood Sylvester, 1879-1954: https://archive.org/details/theapocalypseofs00berruoft]

Ez a pásztor megverésének és a juhok szétszéledésének egyik lehetséges forgatókönyve, ami az a 20. században e forgatókönyv szerint zajlott le.

Az Egyház misztikus passiója: „A kísértés hatalma”

Mindazonáltal a pásztor megverése és a juhok szétszélesedése egyedül még nem képezi a „kísértésnek azt a hatalmát”, ami ráveszi az embereket, hogy higgyenek a hazugságnak. Urunk az Evangéliumban ekképpen figyelmeztet: „Álpróféták és álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is.” (Mt 24,24) Más szóval a Szentírásban az áll, hogy a gonoszság misztériumának működéséből következő megtévesztés olyan erővel fog csábítani, hogy csaknem mindenkit megtéveszt – elsősorban a katolikusokat.
Hogy miért különösen a katolikusokat? Azért, mert ha a katolikusok többsége védett lenne ezzel a csalással szemben, a gonoszság misztériuma elveszítené megrontó erejének (csáberejének) legnagyobb részét. Ezért éppen a katolikusok azok, akiket be kell csapni ezzel, sokkal inkább, mint bárki mást. De hogyan lehetne úgyszólván mindenkit, még majdnem a választottakat is becsapni anélkül, hogy egyúttal ez a megtévesztés ne bizonyulna az Egyház tagjai számára rendkívüli kihívásnak?
Mivel ez így van, a gonoszság titka számára mi más lehetne a pápaság legyőzésének jobb módja, mint ha a pápát eltávolítja az útból és helyébe egy hamisítványt állít? Emlékezzünk, hogy az Antikrisztus erői számára rövidtávon a siker egyetlen útja az, hogy a pápát „eltűntetik az útból”, egy új megválasztását pedig megakadályozzák – ennek garantáltan legbiztosabb módja pedig az, hogy mindenkivel elhitetik, hogy valójában egy igazi pápa uralkodik, holott egyáltalán nem ez a helyzet.

Ez nem üres spekuláció – sőt, pontosan ez az, amit a fent már említett Fr. Berry véleménye szerint a Jelenések Könyvének 12. fejezete megjövendölt. Erről írt az előbb már idézett, 1921-ben kiadott könyvében (The Apocalypse of St. John), és az 1927-ben megjelent The Church of Christ (Krisztus Egyháza) című művében is: „A történelem bizonyítja, hogy az Egyház számára azok voltak a legvégzetesebb időszakok, amikor a pápai trón üres volt, vagy ellenpápák versengtek az Egyház legitim fejével. Tehát lehet, hogy így lesz az eljövendő végzetes napokban is. A Jelenések Könyvének jövendölései megmutatják, hogy a Sátán utánozni fogja Krisztus Egyházát, hogy ily módon megtévessze az emberiséget; létrehozza a Sátán egyházát Krisztus Egyházával szemben. Az Antikrisztus játssza el a Messiás szerepét; az ő prófétája pedig a pápáét; és az Egyház szentségeit utánozzák. Hamis csodákat tesznek az Egyház által korábban elismert csodák utánzásaként.”
Tehát megjövendölték számunkra a következő tényállást: Eljön az idő, amikor az igazi Egyház pápa nélkül áll egy hamis egyház hamis pápájával, hamis csodáival és hamis szentségeivel szemben. Végül, ez a hamis egyház elismeri a hamis messiást, az Antikrisztust. Ez az a „kísértés hatalma”, amit Isten küld az emberiségre, hogy azok az emberek, akik „nem hittek az igazságban, helyette a hazugságnak higgyenek”; és a kísértés ezen uralma szerves része azoknak a szenvedéseknek, amivel az Egyházat misztikus passiója alatt sújtja.

Manning bíboros az Egyház passiójának jellegzetességeiről

1861-ben, a neves konvertita, Henry Edward Manning bíboros egy könyvecskében jelentette meg négy előadássorozatát, melyek az Egyház válságáról szóltak, „The Present Crisis of the Holy See Tested by Prophecy” címmel (A Szentszék jelenlegi válsága a próféciák tükrében), amit mostanában ezzel az „érdekfeszítőbbnek” hangzó címmel újra kiadtak: „The Pope & the Antichrist” [lásd a honlap korábban feltett cikkét: A pápa és az Antikrisztus].
Ebben a kis műben Manning bíboros az egyházatyák és az ő koráig élt legjobb katolikus teológusok véleményére alapozva írja le néhány részletben azt a misztikus passiót, amin az Egyház a világ utolsó korszakában megy keresztül.
E passió első jele vagy jellegzetessége, írja Manning bíboros, a vallási igazság iránti közömbösség lesz. Már egyedül ez a jövendölés figyelemreméltó, ha meggondoljuk, hogy e sorok 1861-ben íródtak, olyan korban, amikor az a hatalmas mértékű indifferencizmus, amiben mi élünk, gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. De igaza volt – az igazság iránti általános közömbösség szükséges ahhoz, hogy a nagy aposztázia elindulhasson; és ahogy mi már tudjuk, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ökumenizmusával ez a folyamat lett betetőzve. A vallási közömbösségnek az ökumenizmus a nagy előmozdítója, ha nem az elméletben, akkor legalább a gyakorlatban. Ennek sátáni gyümölcsei napjainkban mindenütt láthatók.

Miután az emberek az igazsággal szemben már elég közömbösek lettek, az Egyház passiójának második jellegzetessége az igazság üldözése lesz, írja Manning. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat kezdetétől fogva pontosan ezt tette: támadta a katolikus igazságot. Ennek eredményeképpen a laikus társadalom ugyanazt tette, és ma már saját országunkban [a szerző hazája az USA] is ezt látjuk. Ma már a vallási igazságon kívül még a természettörvény igazságait is megkérdőjelezik és üldözik, mint például azt a nyilvánvaló és a gyakorlatban ellenőrizhető igazságot, hogy Isten a férfit férfinak, a nőt pedig nőnek teremtette.
Az Egyház passiójának következő jellegzetessége, írja Manning bíboros, a mise szentségének a megszüntetése lesz, az „iszonyat undokságának felállítása a szentélyben”, a pápaság átmeneti megbuktatása, és az Egyház látszólagos „halála”. – Mindezek a dolgok napjainkban a szemünk előtt teljesednek be: a zsinati egyházban olyasmik történnek, amire ezek a szavak a legkifejezőbbek: az iszonyat undokságai.

Amikor mindez bekövetkezik, folytatja Manning bíboros: akkor „az Egyház szétszóródik, a pusztába űzik, és egy ideig, mint a kezdetekkor, láthatatlanná válik, elrejtőzve a katakombákban, a barlangokban, a hegyekben, rejtett helyeken. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Így szólnak az egyházatyák kijelentései.”

Nem ismerős számunkra ez a leírás?

Manning bíboros a Római Pontifex megbuktatásáról így vélekedik: „…a »szilárdság fejedelmének«, vagyis az Egyház isteni auktoritásának megdöntése, és különösen annak, akinek személyében ez megtestesül, nevezetesen Krisztus földi helytartójának, a pápának a letaszítása. Isten szuverenitással ruházta őt fel, hazát és patrimóniumot adott neki a földön. A világ fegyverben áll, hogy letegye őt, és nem hagyott neki helyet, ahová »fejét lehajthassa« [Lk 9,58]. Róma és a Pápai Állam a megtestesülés örökösei. De a világ eldöntötte, hogy a megtestesülést kiirtja a földről. A világ nem tűri, hogy akár csak annyi földet birtokoljon, ahova a lábát leteheti.…. Krisztus helytartójának letaszítása a trónról az egész Egyház hierarchiájának a letaszítása a trónról, és egyúttal Jézus Krisztus jelenlétének és uralmának a nyilvános visszautasítása.”

Tehát láthatjuk, hogy a nagy hitehagyás, a nagy megtévesztés, a kísértés hatalma, a szentmise elnyomása, Krisztus helytartójának megbuktatása – mind ezek a szörnyűségek meg lettek jövendölve a próféciákban, és abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy tanúi lehetünk ennek. Ezután hajlamosak vagyunk feltenni azt a kérdést, miért hagyja magát olyan sok ember megtéveszteni a gonoszság misztériumának ezen műveitől? Manning bíboros véleménye szerint a nagy hitehagyás megindulását és felgyorsulását négy elem segíti elő, úgymint: a félelem, a tévedés, a gyávaság és más emberi szempont.

Az Egyház passiójának utolsó fejezete a végső üldözés, mely az Egyház látszólagos „halálában” kulminál. Ehelyütt Manning bíboros nem bocsátkozik részletekbe, hanem csak ennyit mond: „Isten Igéje megmondja nekünk, hogy az idők vége felé e világ fejedelme olyan ellenállhatatlan és olyan diadalmas lesz, hogy Isten Egyháza a kezei alatt elsüllyed… Megfosztják oltalmazójától. Legyengítik, összezavarják és földre terítik, és vérbe fagyva fog e világ hatalmainak lába előtt heverni… Látszólag az Egyház egy időre vereséget szenvedett, és a hit ellenségeinek hatalma egy időre győzedelmeskedett.”
Ez nem más, mint az Egyház misztikus sírba helyezésének leírása, és kétségkívül ez az, aminek mi mostanában szemtanúi vagyunk.

Szenvedése és „halála” után az Egyház újra feltámad

Habár sírunk az Egyház szenvedése felett, ez nem kisebbíti reményünket a jövőbeli feltámadásában, amiben abszolút biztosak vagyunk. Mindig emlékeznünk kell arra, hogy az Egyház passiója isteni hitveséének sorsához hasonlít.
Manning bíboros így ír erről: „Miként a gonosz nem győzedelmeskedett Krisztussal szemben, még amikor megkötözte, a bíróság elé hurcolta Őt, bekötötte a szemeit, hamis királynak csúfolta, fejét ütötte, mint egy hamis prófétáét, elvezette, megfeszítette, és erejének fölényében látszólag tökéletesen uralkodott Felette, olyannyira, hogy Ő földre rogyott és csaknem megsemmisült lábai alatt; és mégis, az előre meghatározott időben, amikor meghalt Ő és kilehelte lelkét, minden felett Ő győzött, és a harmadik nap feltámadott, és felment a mennyekbe, és megkoronázták, megdicsőítették, és királysággal és a legfőbb hatalommal ruházták fel, Ő a királyok Királya, az urak Ura – pont így fog történni az Ő Egyházával is: bár egy ideig üldözik, és aztán, az emberek szemében, megbuktatják és megtapossák, detronizálják, kifosztják, kigúnyolják és szétmorzsolják, de a pokol kapui még diadaluk e legmagasabb tetőfokán sem győzik le. Isten Egyházára feltámadás és felemelkedés vár, királyi hatalom és uralom, a dicsőség kárpótlása mindazért, amit elszenvedett. Jézushoz hasonlóan, neki is szenvednie kell a megdicsőülése felé vezető úton; de megdicsőülése Urával, Krisztussal örökké fog tartani. Senki ne botránkozzon meg, ha a próféciák eljövendő szenvedésről beszélnek. Mi, emberek azt szeretnénk, hogy az Egyház itt a földön szerezzen múlékony győzelmet és dicsőséget – hogy az Evangéliumot minden nemzetnek hirdessék, és az egész világ megtérjen, és az összes ellenség meghódoljon, és mit tudom még mi mindent – miközben a fülek süketek annak meghallására, hogy az Egyházra rettenetes megpróbáltatások ideje vár: és úgy teszünk, mint egykor a zsidók, akik hódítóra, királyra és jómódra vártak, és amikor a Messiásuk szerénységben és szenvedésben jött el, nem ismerték fel Őt. Ezért attól félek, közülünk sokakat megmérgezett az ő elképzelésük a siker és a győzelem víziójával, és nem képesek elviselni azt a gondolatot, hogy Isten Egyházára az üldözés ideje vár.”

Ezek kijózanító szavak. Ezek a figyelmeztetés, de egyúttal a vigasztalás szavai is.

[Manning bíboros könyve –The Present Crisis of the Holy See – az interneten angol nyelven innen tölthető le:
https://archive.org/search.php?query=Manning%3A%20The%20Present%20Crisis%20of%20the%20Holy%20See
A honlapon ez a két cikk idéz a könyvből:
A pápa és az Antikrisztus
Utószó Jó Pásztor vasárnapjához]

Óvakodjunk az Egyház passiójának hamis magyarázatától

A misztikus passió alapos átvizsgálása megmutatta, hogy a katolikus tradíció mindig is azt tanította, hogy a katolikus Egyháznak Krisztus újraeljövetele előtt szenvednie kell – arra viszont sehol nincs utalás, hogy olyasmi előfordulhat, hogy Krisztus Egyháza tévedéseket taníthat, ártalmas fegyelmi döntéseket hozhat, ördögi szentségi rítusokat promulgálhat, vagy, hogy maga a pápa Krisztus ellenségévé válhat nyilvános eretnekség vagy hitehagyás miatt. Valójában, a pápa mindig az üldözések áldozata volt, és nem előidézője – lásd ezzel kapcsolatban a tanulmány elején a pápaságról elmondottakat.
Teológiailag a pápa mindig a megoldás, soha nem a probléma. A próféciák szerint, a nagy hitehagyás alatt az Egyháztól és benne Krisztus helytartójának hitétől való elszakadást jelenti, nem magának az Egyháznak vagy Krisztus helytartójának a hitehagyását! A pápa, mint Urunk reprezentánsa, az Egyház misztikus passiójában üldözést szenved, nem pedig ő az, aki üldöz! A pásztort elkergetik, nem pedig a pásztor az, aki kerget!
Ha például megnézzük IX. Pius pápa tanítását az Inter Multiplices enciklikájában, látjuk, hogy ő az aposztáziát pontosan a legfelsőbb pontifexhez és az ő tanítóhivatalához való ragaszkodás hiányaként írja le, és ezért ennek ellenszereként vagy megelőző intézkedésként a Szentszékhez való lehető legnagyobb hűséget ajánlja, nem pedig az ellenállást vele szemben: „Arra serkentünk benneteket, hogy tegyetek meg mindent azért, hogy .. a hívők ne essenek áldozatul a ravasz csalásoknak és tévedéseknek, e [anti-katolikus] összeesküvéseknek, és mutassanak nagyobb gyermeki szeretetet és engedelmességet az Apostoli Szék iránt. Legyenek éberek tettben és szóban, úgy hogy a hívek egyre növekedjenek a Szentszék iránti szeretetben, akármit tanít, határoz és rendel a Szentszék, azt tiszteljék és fogadják el tökéletes engedelmességgel, és hajtsák végre.”

Tehát a módszer, amivel a nagy hitehagyást meg lehet előznünk vagy el lehet kerülnünk, ez: egyre erősebben kell ragaszkodnunk a Szentszékhez, nem pedig ellenállnunk neki!

Ezt nagyon ki kell hangsúlyozni, mert vannak olyanok, akik az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal és ennek „pápáival” szemben a „recognize-but-resist” (elismerni, de ellenállni) pozíciót foglalják el, és akik azzal próbálnak érvelni, hogy a pápa és a püspökök által üldözést szenvedő hívek jelentik az Egyház passióját! Az ilyen állítás felháborító, és biztosan nem egyeztethető össze a katolikus próféciák tanúságával vagy a hagyományos katolikus doktrínával.
Ezt az „elismerni, de ellenállni” ideológiát Lefebvre érsek találta ki és írta elő közössége, az FSSPX számára, de mostanra már nem csak ennek követői vallják (például John Salza és Robert Siscoe, akik nemrégen jelentettek meg egy könyvet a szedesvakantisták ellen), hanem az egyre terjedőbb és nagyobb létszámú új-tradicionalizmus hívei is. Salza és Siscoe egy önmagára kirótt „passió”-félében hisz, amelyben az Egyház alapjában önmagát sebzi meg, hiszen az Egyház nyilvánvalóan e kettőből: hierarchiából és laikusokból áll. Salza és Siscoe azzal próbál érvelni, hogy pont úgy, ahogy Urunk passiójában az Ószövetség legitim vezetői üldözték Krisztust, ugyanígy az Egyház misztikus passiójában az Újszövetség legitim tekintélyei azok, akik Krisztus Testét üldözik (ez az érvelés található „True or False Pope” [Igazi vagy hamis pápa] című könyvükben, valamint weboldalukon is).

Először is, Krisztus [misztikus] Teste a katolikus Egyház egésze, beleértve a legfőbb vezetőket is (vagyis a pápát és a püspököket), akikről Salza és Siscoe azt állítja, hogy ők maguk az üldözők. Másodszor, és sokkal fontosabb, hogy amikor Urunkat Kaifás, a zsidó főpap elítélte, és átadta Poncius Pilátusnak, a zsidó tekintélyek már megszűntek az Ószövetség igaz vallásának legitim vezetői lenni. Erről meggyőződhetünk az Evangélium szövegéből és ennek autentikus hagyományos katolikus értelmezéséből.
Először, Máté Evangéliumának idevonatkozó fejezetéből: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?« »Méltó a halálra!« – kiabálták.” (Mt 26,63-66)

Az Egyház legnagyobb Szentírás-magyarázója Szent Jeromos, egyházdoktor és a szent biblia-kutatók patrónusa. E kérdéses részről írt kommentárja így szól: „És ruhájának megszaggatásával [Kaifás] bebizonyította, hogy a zsidók elvesztették papi dicsőségüket, és hogy főpapjuk trónja megüresedett. Ruhájának megszaggatásával [Kaifás] elszakította a törvény fátylát, ami őt borította.”
Más szóval, Szent Jeromos azt mondja nekünk, hogy amikor elszakította ruháját, és Krisztust az igaz Messiásként elutasította, Kaifás főpap automatikusan és mindennemű nyilatkozattétel nélkül elvesztette auktoritását és hivatalát az igaz vallástól való nyilvános elpártolásával. – Nem tűnik ez nagyon ismerősnek számunkra?

Az az idea, hogy az Egyház passiója abból áll, hogy maga a katolikus hierarchia téveszti meg a híveket, és az Egyházat az üdvözülés bárkájából az elkárhozás bárkájává változtatja át, egyszerűen abszurd. Ezzel minden egyes hívő arra lenne kötelezve, hogy magától kitalálja, éppen mikor hűséges az Egyház Krisztushoz, és akkor alá kell vetnie magát neki, és mikor vezetik aposztaták a pokolba, és akkor ellen kell álljon neki, mindkettőt az elkárhozástól való félelem terhe mellett.

Konklúzió: Hit, remény és szeretet

Az Egyház misztikus szenvedéséről szóló katolikus tanítás és az erről szóló jövendölések megértése megerősít bennünket hitünkben és reményünkben. Ugyanakkor túl gyakran koncentrálunk csupán az Egyház szenvedéseire, holott nem szabad elfelejtenünk, hogy okunk van a reményre; hiszen a passió után a csodálatos, fenséges feltámadás fog következni.
Emlékezzünk arra, hogy amikor Krisztus a sírban feküdt, minden reménytelennek tűnt – egy kivételével tanítványai mind elhagyták Őt, félve, megzavarodva és megdöbbenve. És akkor eljött Urunk dicsőséges feltámadása, ami megmutatta, hogy ami az Ő nagy vereségének tűnt, az valójában az Ő végső győzelme volt.
Ha ez így történt Krisztus fizikai testével, akkor így lesz az Ő misztikus Testével is; és mi remélhetjük, hogy éppen most ismétli el nekünk azokat a szavakat, melyeket az Emmausba vezető úton mondott tanítványainak: „…Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” (Lk 24,25-26)

Az ezen való elmélkedés serkentsen arra bennünket, hogy egyre jobban szeressük Istent, aki nem hagyja el gyermekeit, hanem a legtökéletesebb szeretettel szereti őket. Ezért nem a félelemre, hanem a szeretetre van okunk: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1 Jn 4.18-19)

Bizonyos értelemben – hiszen elmondhatjuk, hogy a világon minden terv szerint folyik – bármi is történt: Amit az Egyház az elmúlt évtizedekben elszenvedett, csak a prófécia beteljesülése volt, és erről tanúságot tehetni valóban sok kegyelmet kiérdemelhető, nagy privilégium a számunkra. Ne feledkezzünk meg róla, hogy Egyházának misztikus passióját, hasonlóan az Ő sajátjáéhoz, Krisztus maga akarta az Ő dicsőségére, és az Ő kiválasztottjainak a megmenekülése érdekében – tehát ez nem az Ő Gondviselésének a tagadása: „… odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem.” (Jn 10,17-18)

Mintha ott gyászolnánk Anyaszentegyházunk misztikus sírjánál, és telve reménnyel, a feltámadását várnánk, éjjel nappal könyörögjünk Istenhez, hogy siettesse a napot, amelyen újra lesz igazi pápánk; és keressünk menedéket a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívénél, abban a biztos tudatban, hogy a végén az ő Szeplőtelen Szíve fog diadalmaskodni.

Boldogok, akik hisznek Istenben
Vége
(forrás: www.novusordowatch.org/wire/ – 2017. február 26.)
http://katolikus-honlap.hu/1701/derksen.htm