Induljunk el!

1962. november 19. Szűzanya: "Hosszas vergődésedben most, íme, elmondom, miért éppen neked adtam át elsőként Szeretetlángomat. Ugye, te magad is mondtad, nem vagy méltó erre. Ez igaz. Náladnál sokkal érdemesebb lelkek is lennének erre. De a kapott kegyelmek, melyekkel elhalmoztalak, és a szenvedések, melyeket oly nagy hűséggel viselsz el, érdemessé tettek téged. Én látom az állhatatosságra való törekvésedet, és jó előre megjutalmazlak érte. S hogy ne légy ezért elkeseredett, egy kis apróságot felhozok érdemül, ami Nekem is igen jólesik. Sokan ismernek téged évek óta itt, ahol laksz: az emberek előtt vívtad meg nagy harcodat. Sokan vannak, akik csodálnak, és még ellenségeid is tisztelettel beszélnek rólad. Ezt Nekem is jólesik hallanom. Az édesanya szereti, ha gyermekét jónak látják. Te pedig duplán gyermekem vagy. Kármelita kislányom, tudom, tiltakozol. Erre van is elég okod. Én is örülök, hogy nem vagy elbizakodott. Ez az, amiért hozzád hajoltam. Én, az Irgalmasság Anyja, kegyelmeim kiválóságát ruháztam rád: Szeretetlángom továbbadását. Miért éppen reád? Elmondom. Nézd leányom, te is sok gyermekes családanya vagy. Ismered a családi élet búját-baját saját gyermekeiden keresztül. Tudom, sokszor roskadoztál a megpróbáltatások keresztje alatt. Sok fájdalmad volt és van is gyermekeiddel. Ezeknek elviselése érdemszerző neked, és minden édesanyának. A tapasztalatok, melyeket Isten rendeléséből átéltél, nem hiábavalók. Ezeket méltattam Én is. Tudom, te megértesz Engem, e z é r t osztottam meg veled anyai Szívem érzését. Ez az Én fájdalmam is. Mint a tied, sok ilyen család van országomban, kik igen közömbösek. Ezeket és a többieket fel akarom melegíteni Szívem Szeretetlángjával. Látom, nagyon megérted, hiszen benne élsz. Ezért Velem érzel, Velem aggódsz. Látod, ezért adtam át nekem elsőként kegyelmeim bőségét. Egy anya tud csak igazán együtt érezni Velem. Én igazán Fájdalmas Anya vagyok, úgy szenvedek lelketek elvesztése miatt! Gyötrő, kínzó fájdalmaim vannak, mikor látom Szent Fiam szenvedését. Ne sajnálj te semmi fáradságot, légy szenvedéseimnek örök segítőtársa. Ezt kérem tőled." 1962. november 22. Átadtam a Szent Szűz Szeretetlángját B. atyának. Azt gondoltam, most végre kissé megkönnyebbül lelkem. S most kezdődött szenvedéseim rettentő fájdalma. A gonosz borzalmasan kezdett zaklatni. Ilyen még nem volt eddig... Felmentem a máriaremetei kegytemplomba. Itt könnyű volt elmerülni az Ő Szeretetlángjában. Miközben a Szűzanya azt mondta. "Vágyakozásod nagy, de tudod, mit mondtam: Szállást kell keresni Szeretetlángomnak. Induljunk el!" Szívem erre összeszorult. A szenvedések és megaláztatások, melyeket a Szeretetláng átadásánál el kell viselnem, mindig újabb nagy küzdelmet jelentenek számomra. Lehajtott fejjel, csendben figyeltem a Szűzanya szavaira, kihez is menjek: "Most, itt a kegytemplomban add át!" A Szűzanyától vezettetve átmentem a másik oldalra. Az ott gyóntató Atyánál először meggyóntam, és csak utána mondtam el, amiért hozzá kellett jönnöm. Szívem a torkomban dobogott. Ez az atya előttem teljesen ismeretlen volt. Mikor még csak a felénél tartottam, azt kérdezte az Atya, miért kellett ezt neki elmondanom és miért vagyok olyan nyugtalan? Közben megkorholt, hogy ezt öt perc alatt is el lehetett volna mondani. Aztán folyton sürgetett. Sajnos, nehezen kapok levegőt, és ez még lassította is elbeszélni valómat... Nem részletezem a gyötrő kínt, a megaláztatást és szégyent, amit átéltem. Azután a sarkalatos erényekről kezdett beszélni, és hivatkozott az okosságra, mely közülük a legfontosabb. Majd Szent Pál szavait idézte: "Vizsgáljátok meg a lelkeket!" Hosszas beszélgetés után végre abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi vasárnap elviszem hozzá a Szent Szűz közléseit. Ő közömbös hangon még ennyit mondott: "Ha éppen akarja, hozza el. Elolvasom, de ez még nem jelent semmit." Még utoljára arra kért, hogy imádkozzam a Szeretet Lelkéhez. Én is megkértem, imádkozzék értem és áldjon meg még egyszer. Mikor kijöttem a gyóntatószékből, átgondoltam a hallottakat, és kértem a Szentlélek Úristent, derítsen fényt azok lelkében, akik a Szeretetlángról már valamit tudnak, hogy hassa át bensőjüket a Szent Szűz Szeretetlángjának kegyelmi kiáradása. Azután a sarkalatos erényekre gondoltam. Az okosság a legnagyobb erények egyike? Imádott Jézusom, én a Te iskoládba járok, és ha valamit nem tudok, az a Te dolgod, hogy tudjam-e vagy sem. A Szeretetláng átadásánál nincs szükség a sarkalatos erényekre, mert akkor Te kioktattál volna erre engem. Ebben meg is nyugodtam... A gonosz mind nagyobb erővel tört rám. Heteken át az a gondolat gyötört, hogy minden önmagamtól származik, s hogy hiába áltatom magam, hiúság minden, amit teszek, mert telve vagyok gőggel és önteltséggel. Kevélységem az, mely miatt el fogok kárhozni. "Az okosság az lesz, ha lemondasz arról, hogy ezt az ügyet tovább viszed. Láthatod, akinél voltál, az is csak azt mondta, elolvassa, de ez nem jelent semmit a dolgokra nézve." Ez a gondolat arra kényszerít, hogy lássam be az Atya előtt is tévedésemet, menjek el hozzá és a mellém rendelt nővérhez is, és neki is alázatosan valljam be gőgös hazudozásomat, mellyel őt félre akarom vezetni. Ha ezt megteszem, akkor megnyugszik a lelkem és önmagam előtt is tisztán, és őszintén állhatok meg... Már elérkezett a szentáldozás ideje, és én még mindig vajúdtam magamban: merjek-e szentáldozáshoz járulni... Bánatom igen nagy volt, és lelkemben remegve így szóltam: Imádott Jézusom, én nem akarlak megbántani, akkor hogy-hogy most ebbe a nagy bűnbe estem? S ha nem akarom, akkor miért vétkeztem? A gyermekkori katekizmus kérdése jutott eszembe. Bűnt az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsának. Egy pillanat alatt megvizsgáltam lelkiismeretemet: én nem akarom a bűnt, tehát nem is vétkeztem. Ezt elmém így diktálta, de testem mozdulata még mindig ellenállt, nehogy az Úr oltárához menjek. Kétségbeejtő volt ez a küzdelem. Uram, légy irgalmas hozzám! Odatérdeltem az áldozók közé. Amikor rám került a sor, a pap megállt előttem, én nyitott ajakkal remegve vártam az édes Üdvözítőt, és arra gondoltam, talán meg sem áldoztat, de ő csak az összetapadt Szentostyákat igyekezett szétszedni. Ahogy a pap ajkamra tette a Szentostyát, nem egy, hanem kettő volt. Amint a nyelvemre helyezte, kissé fogamhoz érintette, az érintéstől kettévált, és mint szárny - úgy éreztem - repült lelkembe. Ez határtalan megkönnyebbülést hozott lelkemnek. Sírva fakadtam: "De jó, hogy jöttél!" Az Ő szavait imádkoztam vissza Hozzá. Ugye, Te nem vetsz meg engem? Éppen bűnösségem az, mely miatt megkettőzve adod erődet. Mily jóság, mily határtalan könyörület a vergődő bűnöshöz! Hosszú időn át hálálkodtam Neki végtelen irgalmáért. Azután még egy másik kápolnába is betértem, ahol késői szentmise volt. Ott folytattam hálaadásomat, hosszan átgondolva bűnös nyomorúságomat. A gondolat, hogy a Szent Szűz Szeretetlángja az én kitalálásom, sehogy sem látszott előttem tisztán. Arra gondoltam: Imádott Jézusom, én átadtam magam Neked teljesen, rég lemondtam önmagamról, akaratomról...Tehát nincs bennem semmi, ami tőlem származik. Ismételten átadom magam Neked újra és újra, fogadj el, kérlek szépen! ... Most az Úr Jézus nem szólt, hanem jelenlétének fenséges érzetével árasztotta el lelkemet és elmém tudatába szavak nélkül is, átárasztotta a megnyugtató érzést, hogy mivel már rég átadtam magam teljesen Neki, nyugodjak meg. Semmi sem származik önmagamtól. A kegyelmek csendes átáramlása által tisztán éreznem engedte, hogy miért voltak a nagy gyötrelmek és szenvedések. Egy alkalommal a Szűzanya így szólt: "Ha olyankor hallgattok szentmisét, amikor az nem kötelező, és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a Sátánt. Ezáltal a kegyelem bőségesen árad azokra, akikért felajánljátok. A világtalan Sátán ugyanis hatalmától megfosztottan nem tud semmit cselekedni A szentmise-áldozaton való részvétel a legnagyobb mértékben fokozza a Sátán megvakítását. Borzalmas bosszútól lihegve, gyötréseivel még ádázabb küzdelmet folytat a lelkekért, mert érzi megvakítását."