1962. november 23.
"Leánykám, jer, gyűjtsük össze az elhullott búzaszemeket!"
Hirtelen nem értettem, mit kíván tőlem az édes Üdvözítő. Csendben vártam, hogy tudtomra adja szavainak értelmét. Ő kérlelő hangon így szólt:
"Ne haragudj, amiért Szívem jól ismert bánatát tárom feléd. Tudod, a Nekem szentelt lelkek, kik jó földbe hullottak, bő termést hoztak, s most széthullva azt hiszik, nekik már nincs rendeltetésük, csak az, hogy barmok eledelévé váljanak. Nem hagyják magukat összeszedni és megőrletni, pedig e nélkül nem lesznek hasznos teremtmények. Ó, mennyire fáj lelkem ezekért az elhullott búzaszemekért! Leánykám, panaszos szavaim fájdalmát fogd fel. A mi bensőnk együtt érezzen!"
1962. november 29.
Ma gyónni voltam B. atyánál, akinek átadtam a Szent Szűz közléseit. Ő több mindent beszélt, míg végre áttért a Szent Szűz közléseire, mert csak néhány sort olvasott belőle. Egy hete, hogy átadtam. Én szomorúan hallgattam. Jó Szűzanyám, láthatod, mit tudok én tenni? Semmit! Te cselekszel általam. Nem rajtam múlik, hogy még eddig semmi sem történt. Az atya mindenről beszélt, csak a Szent Szűz Szeretetlángjáról nem... Tovább fejtegette, hogy a léleknek milyen kirobbanásai vannak, és nem biztos, hogy isteni eredetű. Engem igen zavartak ezek a dolgok, szerettem volna szót kérni, de nem tettem meg. Türelmet, alázatosságot és nyelvem fékezését gyakorolva hallgattam további fejtegetéseit: Ő csodálatos Gondviselésnek tartja, hogy hat gyermekemet egyedül nevelem fel. Hozzátette, hogy úgy igaz, ahogy én mondom. Kételkedő szavaira csak azt mondtam: Isten látja a lelkemet! Igen fájt hozzám való bizalmatlansága. Arra gondoltam, Isten az, Aki cselekedte velem, én semmi vagyok. Övé a dicsőség! Boldogan tettem az Úr Jézus Lába elé ezeket a megaláztatásokat. Hiszen a Szűzanya megmondta, csak ezek által leszek alkalmas Szeretetlángja továbbadására.
Az Úr Jézus egy alkalommal, szelíd szavakkal kért:
"Ne légy türelmetlen! Másokkal elnéző vagy és türelmes, önmagaddal meg türelmetlen. Önmagaddal szemben is vannak kötelességeid. Fordulj csak Felém! Az Én fényességemet vedd át, és add át felebarátiadnak. Élj elrejtett életet! Nézd az erdők ibolyáját. Nem megható? Alig látszik ki a földből, és mégis, hogy keresik illatáért! A kis virág is Tőlem vette illatát. A te életed is legyen rejtett és illatos. Az Én illatomat árassza és utána fognak menni a lelkek. Te csak hagyd magad megszedni, Én pótolom majd kegyelmeimmel újra az illat áradását. Megkérlek, szeresd felebarátaidat, és ha azt hallod, hogy valaki az Én nevemet sóhajtozva ejti ki, figyelj fel rá. Az Én nevem kiejtése zengjen füledben, és a felsóhajtó lelket segítsd közelembe!"
Péntek. Ez a nap mindig a szenvedések és fokozott áldozatvállalások napja. Most is a fáradtságtól vergődve vonszoltam magam az Úr lába elé. A három szent órán, melyet szenvedéseiben elmerülve szeretnék eltölteni, minden erőmet összeszedve igyekeztem imádságra hangolni lelkemet. Az édes Üdvözítő megszánta gyengeségemet, és lelkének magányosságában, szerető szavakkal szólt hozzám:
"Nézd, hol járok? Elhagyottan, falvakban és városokban. Amerre csak nézel, mindenhol Engem látsz, gondozatlan ruhában, fenséges lényemen elömlik szomorúságom, sikertelenségem."
Lelkemet úgy meghatották szavai, hogy csak úgy zokogtam. Ő így szólt újra:
"Látod, mennyit járok a lelkek után?! S nem akarnak észrevenni. Rám pillantanak, azután elkapják, elfordítják fejüket, mikor meglátják szomorú pillantásomat. Vannak, akik azt mondják, sajnálunk, de majd máskor. A legtöbben észre sem vesznek." (És fájdalmasan felkiáltott lelkemben): Ó, határtalan közöny! Leánykám, Szívem itt marad veled. Kissé megpihenek. Tudom, te megértesz, kedvemben jársz minden erőddel. Kérlek, maradj Velem. Ó, ez az egyedüllét, ez a megvetettség! Enyhítsd fájdalmaimat gyakori jelenléteddel!"
Imádott Jézusom, látod, milyen gyarló vagyok. Lelkem óhajtva kíván, testem fáradtsága meg arra kényszerít, hogy elbúcsúzzam Tőled. Közben órámra néztem, közeledett három óra. Az Úr Jézus így szólt:
"Megfogom kezedet. Veled megyek. A mi lábunk együtt járjon!" S nem hagytuk abba a beszélgetést. Ő csak tovább panaszolta lelkének elhagyatottságát, és újra esdekelve kért:
"Leánykám, ne hagyj el! Most még jobban, még szorosabban Magamhoz fűzlek szenvedéseim által."
1962. november 30.
Ma reggel, mikor a hat órai harangozást elkezdtem, a Szűzanya szólt kedvesen:
"Napközben is ajánljátok fel munkátokat Isten dicsőségére! Ez a kegyelem állapotában történő felajánlás is a Sátán megvakítását fokozza. Éljetek tehát kegyelmeim szerint, hogy mindjobban és mind nagyobb területre terjedjen ki a Sátán megvakítása. A sok kegyelem melyet nektek nyújtok, ha jól felhasználjátok, ez a lelkek tömeges megjavulását vonja maga után."
"Leánykám, jer, gyűjtsük össze az elhullott búzaszemeket!"
Hirtelen nem értettem, mit kíván tőlem az édes Üdvözítő. Csendben vártam, hogy tudtomra adja szavainak értelmét. Ő kérlelő hangon így szólt:
"Ne haragudj, amiért Szívem jól ismert bánatát tárom feléd. Tudod, a Nekem szentelt lelkek, kik jó földbe hullottak, bő termést hoztak, s most széthullva azt hiszik, nekik már nincs rendeltetésük, csak az, hogy barmok eledelévé váljanak. Nem hagyják magukat összeszedni és megőrletni, pedig e nélkül nem lesznek hasznos teremtmények. Ó, mennyire fáj lelkem ezekért az elhullott búzaszemekért! Leánykám, panaszos szavaim fájdalmát fogd fel. A mi bensőnk együtt érezzen!"
1962. november 29.
Ma gyónni voltam B. atyánál, akinek átadtam a Szent Szűz közléseit. Ő több mindent beszélt, míg végre áttért a Szent Szűz közléseire, mert csak néhány sort olvasott belőle. Egy hete, hogy átadtam. Én szomorúan hallgattam. Jó Szűzanyám, láthatod, mit tudok én tenni? Semmit! Te cselekszel általam. Nem rajtam múlik, hogy még eddig semmi sem történt. Az atya mindenről beszélt, csak a Szent Szűz Szeretetlángjáról nem... Tovább fejtegette, hogy a léleknek milyen kirobbanásai vannak, és nem biztos, hogy isteni eredetű. Engem igen zavartak ezek a dolgok, szerettem volna szót kérni, de nem tettem meg. Türelmet, alázatosságot és nyelvem fékezését gyakorolva hallgattam további fejtegetéseit: Ő csodálatos Gondviselésnek tartja, hogy hat gyermekemet egyedül nevelem fel. Hozzátette, hogy úgy igaz, ahogy én mondom. Kételkedő szavaira csak azt mondtam: Isten látja a lelkemet! Igen fájt hozzám való bizalmatlansága. Arra gondoltam, Isten az, Aki cselekedte velem, én semmi vagyok. Övé a dicsőség! Boldogan tettem az Úr Jézus Lába elé ezeket a megaláztatásokat. Hiszen a Szűzanya megmondta, csak ezek által leszek alkalmas Szeretetlángja továbbadására.
Az Úr Jézus egy alkalommal, szelíd szavakkal kért:
"Ne légy türelmetlen! Másokkal elnéző vagy és türelmes, önmagaddal meg türelmetlen. Önmagaddal szemben is vannak kötelességeid. Fordulj csak Felém! Az Én fényességemet vedd át, és add át felebarátiadnak. Élj elrejtett életet! Nézd az erdők ibolyáját. Nem megható? Alig látszik ki a földből, és mégis, hogy keresik illatáért! A kis virág is Tőlem vette illatát. A te életed is legyen rejtett és illatos. Az Én illatomat árassza és utána fognak menni a lelkek. Te csak hagyd magad megszedni, Én pótolom majd kegyelmeimmel újra az illat áradását. Megkérlek, szeresd felebarátaidat, és ha azt hallod, hogy valaki az Én nevemet sóhajtozva ejti ki, figyelj fel rá. Az Én nevem kiejtése zengjen füledben, és a felsóhajtó lelket segítsd közelembe!"
Péntek. Ez a nap mindig a szenvedések és fokozott áldozatvállalások napja. Most is a fáradtságtól vergődve vonszoltam magam az Úr lába elé. A három szent órán, melyet szenvedéseiben elmerülve szeretnék eltölteni, minden erőmet összeszedve igyekeztem imádságra hangolni lelkemet. Az édes Üdvözítő megszánta gyengeségemet, és lelkének magányosságában, szerető szavakkal szólt hozzám:
"Nézd, hol járok? Elhagyottan, falvakban és városokban. Amerre csak nézel, mindenhol Engem látsz, gondozatlan ruhában, fenséges lényemen elömlik szomorúságom, sikertelenségem."
Lelkemet úgy meghatották szavai, hogy csak úgy zokogtam. Ő így szólt újra:
"Látod, mennyit járok a lelkek után?! S nem akarnak észrevenni. Rám pillantanak, azután elkapják, elfordítják fejüket, mikor meglátják szomorú pillantásomat. Vannak, akik azt mondják, sajnálunk, de majd máskor. A legtöbben észre sem vesznek." (És fájdalmasan felkiáltott lelkemben): Ó, határtalan közöny! Leánykám, Szívem itt marad veled. Kissé megpihenek. Tudom, te megértesz, kedvemben jársz minden erőddel. Kérlek, maradj Velem. Ó, ez az egyedüllét, ez a megvetettség! Enyhítsd fájdalmaimat gyakori jelenléteddel!"
Imádott Jézusom, látod, milyen gyarló vagyok. Lelkem óhajtva kíván, testem fáradtsága meg arra kényszerít, hogy elbúcsúzzam Tőled. Közben órámra néztem, közeledett három óra. Az Úr Jézus így szólt:
"Megfogom kezedet. Veled megyek. A mi lábunk együtt járjon!" S nem hagytuk abba a beszélgetést. Ő csak tovább panaszolta lelkének elhagyatottságát, és újra esdekelve kért:
"Leánykám, ne hagyj el! Most még jobban, még szorosabban Magamhoz fűzlek szenvedéseim által."
1962. november 30.
Ma reggel, mikor a hat órai harangozást elkezdtem, a Szűzanya szólt kedvesen:
"Napközben is ajánljátok fel munkátokat Isten dicsőségére! Ez a kegyelem állapotában történő felajánlás is a Sátán megvakítását fokozza. Éljetek tehát kegyelmeim szerint, hogy mindjobban és mind nagyobb területre terjedjen ki a Sátán megvakítása. A sok kegyelem melyet nektek nyújtok, ha jól felhasználjátok, ez a lelkek tömeges megjavulását vonja maga után."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése