1964. szeptember 3.
A kis kápolnából átvittem a monstranciát (üresen!) a Szentlélek-plébániatemplomba, s amint vittem, útközben is beszélgettem, imádtam és engeszteltem az Urat. Ő meghatva így szólt:
"Te élő szentségtartóm vagy.
A Mennyei Atya elküldött Engem, mint egyszülött Fiát, hogy titeket megváltsalak, de nektek is részt kell vállalnotok az Én megváltó munkámban, melyet szeretettel hívjatok elő lelketek mélyéből. Ott szunnyad, csak ne legyetek restek, ébresztgessétek és tápláljátok magatokat Szent Véremmel.
Megkérlek, ne haragudj, hogy pihenő idődben ily hosszan zavartalak, de nincs más a közelemben, s úgy vártam, hogy kibeszélhessem magam valakivel. Kis testvérkém, szolgálj Engem az Én tetszésem szerint!"
Ez még júniusban történt, 13-án, keresztelésem 51-ik évfordulóján. Amint este kis szobámba léptem, abban a pillanatban az Úr Jézus elárasztott jelenlétével. Én megrendültem, mert annyira közel állt velem szemben, és így szólt:
"Látod, testvérkém, csak ennyi az egész: ez a leheletszerű lepel választ el minket egymástól, s tudod, mi ez? Az élet, mely még fogva tart a földön."
Elmélkedésem közben arra gondoltam: Imádott Jézusom, a bűneim! Ó, bocsáss meg, hogy semmi el ne válasszon Tőled! -s Ő akkor csak egyetlen szóval ennyit mondott:
"Bízzál!"
Utána még hosszan időztem Előtte. Nem tudom leírni örömömet, melyet az Úr szavai nyomán éreztem. Amikor azt írtam, közel állt velem szemben, nem láttam, csak éreznem engedte jelenlétét. Azért írom ezt, nehogy félreértés legyen.
1964. szeptember 14.
Estefelé, amikor imádási órára készültem, az Úr Jézus kezdett ismét szólni:
- "Jöjj, csak jöjj! Alig tudom kivárni jöttödet. Minél több és nagyobb az áldozat, melyet meghozol, annál boldogabbá teszel. Hidd el, hatalmatok van az Istent boldoggá tenni. S Én ezt a boldogságot rajongva várom, mely által lekötelezel, és kegyelmeimet harmatként hullatom reátok állandóan."
1964. szeptember 18.
Reggel a szentmisén az Úr Jézus beszélgetett. Akkor nehéz lelki kínjaim miatt nem tudtam leírni. Utólag csak azt írtam le, amire az Úr Jézus külön megkért:
"Erzsébetem, nagyon-nagyon köszönöm, hogy a sok szenvedést elfogadtad."
Most lelkem megkönnyebbült. Az Úr hangjának hallatára megszűnt lelkemben a gonosz hatalma is, de néhány óra múlva újra hatalmába kerített, annyira, hogy majd megzavarodtam. Este már nem bírtam ki. Elmentem a mellém rendelt nővérhez, és megmondtam neki, milyen hazug vagyok, és bocsánatát kértem, hogy állandóan hazudoztam neki. Ő mindenáron meg akart nyugtatni: nem gondolná, hogy félre akarom vezetni őt. Ez azonban nem nyugtatott meg.
Azért tehát 19-én reggel elmentem lelkiatyámhoz, hogy neki is meggyónjam gyötrő kételyeimet, melyek miatt annyira szenvedek. Ő meglepve hallgatta vallomásomat, és alig ismert rám, hogy mi történt velem? Én tovább vallottam, hogy nem új ez a kín, hosszú hónapok szenvedései alatt görnyedek, nem bírom tovább. Nem merek a szentáldozáshoz járulni, állandó vétek nyomja a lelkemet. Nemegyszer sírva fuldokoltam bűneim miatt, melyektől sehogy sem tudok szabadulni. Ő jóságos szavaival mindenképpen meg akart nyugtatni, s így szólt: "Járuljon csak nyugodtan a szentáldozáshoz. Én magamra vállalom a teljes felelősséget, mert meg vagyok arról győződve, hogy nem követ el bűnt." Ő még több mindent mondott: hogy biztos a dolgában, és lássam be én is, a gonosz akar engem távoltartani Istentől, és kétségbe akar ejteni.
Addig, míg szavait hallgattam, meg is nyugodtam, de amint kiléptem a gyóntatószékből, abban a pillanatban ismét elárasztottak a kínzó kételyek, de úgy, mint még soha. Százával támadtak rám a gonoszok, és úgy éreztem, kórusban ordították lelkembe, hogy igenis hazug vagyok, és siránkozásommal gyóntatómat is megtévesztettem, s ez még csak súlyosbítja hazugságaimat. -El lehet gondolni, hogy ezek után mily rettenetes lelki gyötrelmeim voltak! Teljesen Isten végtelen és irgalmas szeretetébe ajánlottam lelkemet... A Szűzanyához folyamodtam: Édesanyám, takard el vétkeim sokaságát Szent Fiad elől, hogy ne szomorodjék el rajtam ...
1964. szeptember 20. és 23-a között
Az Úr Jézus többször kért:
"Leányom, tedd rendbe földi dolgaidat. Az idő gyorsan halad, s te úgy repülsz Felém, hogy sebességét már szinte nem is érzed. Szédítő távolság van a lelked és a föld között. Kedvesem, várlak szerető Szívvel. Az Isten hív mérhetetlen szeretetével."
1964. szeptember 24.
"Leányom, most, miután pihentél, ne lepődj meg azon, hogy a szenvedések ismét elárasztják lelkedet. Ugye, érzed a gonosz kísérletezéseit? Ne bánkódj, hiszen Én veled vagyok s benned működöm. Sötét körülötted minden, és gátlásaid ismét előtörnek lelkedből. Mondtam már, így lesz ez halálod napjáig. Mint az éj és a nappal, úgy váltakoznak lelkedben a fény és a sötétség. Én nem engedem az éjt állandóan uralkodni lelkedben, de a nappalt sem. Nem akarom, hogy állandóan világosság legyen. Hidd el Nekem, így kell ennek lennie. Én tudom, mi válik lelked javára. Te csak add át magad továbbra is isteni tetszésem követeléseinek."
A kis kápolnából átvittem a monstranciát (üresen!) a Szentlélek-plébániatemplomba, s amint vittem, útközben is beszélgettem, imádtam és engeszteltem az Urat. Ő meghatva így szólt:
"Te élő szentségtartóm vagy.
A Mennyei Atya elküldött Engem, mint egyszülött Fiát, hogy titeket megváltsalak, de nektek is részt kell vállalnotok az Én megváltó munkámban, melyet szeretettel hívjatok elő lelketek mélyéből. Ott szunnyad, csak ne legyetek restek, ébresztgessétek és tápláljátok magatokat Szent Véremmel.
Megkérlek, ne haragudj, hogy pihenő idődben ily hosszan zavartalak, de nincs más a közelemben, s úgy vártam, hogy kibeszélhessem magam valakivel. Kis testvérkém, szolgálj Engem az Én tetszésem szerint!"
Ez még júniusban történt, 13-án, keresztelésem 51-ik évfordulóján. Amint este kis szobámba léptem, abban a pillanatban az Úr Jézus elárasztott jelenlétével. Én megrendültem, mert annyira közel állt velem szemben, és így szólt:
"Látod, testvérkém, csak ennyi az egész: ez a leheletszerű lepel választ el minket egymástól, s tudod, mi ez? Az élet, mely még fogva tart a földön."
Elmélkedésem közben arra gondoltam: Imádott Jézusom, a bűneim! Ó, bocsáss meg, hogy semmi el ne válasszon Tőled! -s Ő akkor csak egyetlen szóval ennyit mondott:
"Bízzál!"
Utána még hosszan időztem Előtte. Nem tudom leírni örömömet, melyet az Úr szavai nyomán éreztem. Amikor azt írtam, közel állt velem szemben, nem láttam, csak éreznem engedte jelenlétét. Azért írom ezt, nehogy félreértés legyen.
1964. szeptember 14.
Estefelé, amikor imádási órára készültem, az Úr Jézus kezdett ismét szólni:
- "Jöjj, csak jöjj! Alig tudom kivárni jöttödet. Minél több és nagyobb az áldozat, melyet meghozol, annál boldogabbá teszel. Hidd el, hatalmatok van az Istent boldoggá tenni. S Én ezt a boldogságot rajongva várom, mely által lekötelezel, és kegyelmeimet harmatként hullatom reátok állandóan."
1964. szeptember 18.
Reggel a szentmisén az Úr Jézus beszélgetett. Akkor nehéz lelki kínjaim miatt nem tudtam leírni. Utólag csak azt írtam le, amire az Úr Jézus külön megkért:
"Erzsébetem, nagyon-nagyon köszönöm, hogy a sok szenvedést elfogadtad."
Most lelkem megkönnyebbült. Az Úr hangjának hallatára megszűnt lelkemben a gonosz hatalma is, de néhány óra múlva újra hatalmába kerített, annyira, hogy majd megzavarodtam. Este már nem bírtam ki. Elmentem a mellém rendelt nővérhez, és megmondtam neki, milyen hazug vagyok, és bocsánatát kértem, hogy állandóan hazudoztam neki. Ő mindenáron meg akart nyugtatni: nem gondolná, hogy félre akarom vezetni őt. Ez azonban nem nyugtatott meg.
Azért tehát 19-én reggel elmentem lelkiatyámhoz, hogy neki is meggyónjam gyötrő kételyeimet, melyek miatt annyira szenvedek. Ő meglepve hallgatta vallomásomat, és alig ismert rám, hogy mi történt velem? Én tovább vallottam, hogy nem új ez a kín, hosszú hónapok szenvedései alatt görnyedek, nem bírom tovább. Nem merek a szentáldozáshoz járulni, állandó vétek nyomja a lelkemet. Nemegyszer sírva fuldokoltam bűneim miatt, melyektől sehogy sem tudok szabadulni. Ő jóságos szavaival mindenképpen meg akart nyugtatni, s így szólt: "Járuljon csak nyugodtan a szentáldozáshoz. Én magamra vállalom a teljes felelősséget, mert meg vagyok arról győződve, hogy nem követ el bűnt." Ő még több mindent mondott: hogy biztos a dolgában, és lássam be én is, a gonosz akar engem távoltartani Istentől, és kétségbe akar ejteni.
Addig, míg szavait hallgattam, meg is nyugodtam, de amint kiléptem a gyóntatószékből, abban a pillanatban ismét elárasztottak a kínzó kételyek, de úgy, mint még soha. Százával támadtak rám a gonoszok, és úgy éreztem, kórusban ordították lelkembe, hogy igenis hazug vagyok, és siránkozásommal gyóntatómat is megtévesztettem, s ez még csak súlyosbítja hazugságaimat. -El lehet gondolni, hogy ezek után mily rettenetes lelki gyötrelmeim voltak! Teljesen Isten végtelen és irgalmas szeretetébe ajánlottam lelkemet... A Szűzanyához folyamodtam: Édesanyám, takard el vétkeim sokaságát Szent Fiad elől, hogy ne szomorodjék el rajtam ...
1964. szeptember 20. és 23-a között
Az Úr Jézus többször kért:
"Leányom, tedd rendbe földi dolgaidat. Az idő gyorsan halad, s te úgy repülsz Felém, hogy sebességét már szinte nem is érzed. Szédítő távolság van a lelked és a föld között. Kedvesem, várlak szerető Szívvel. Az Isten hív mérhetetlen szeretetével."
1964. szeptember 24.
"Leányom, most, miután pihentél, ne lepődj meg azon, hogy a szenvedések ismét elárasztják lelkedet. Ugye, érzed a gonosz kísérletezéseit? Ne bánkódj, hiszen Én veled vagyok s benned működöm. Sötét körülötted minden, és gátlásaid ismét előtörnek lelkedből. Mondtam már, így lesz ez halálod napjáig. Mint az éj és a nappal, úgy váltakoznak lelkedben a fény és a sötétség. Én nem engedem az éjt állandóan uralkodni lelkedben, de a nappalt sem. Nem akarom, hogy állandóan világosság legyen. Hidd el Nekem, így kell ennek lennie. Én tudom, mi válik lelked javára. Te csak add át magad továbbra is isteni tetszésem követeléseinek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése