1965. június 4.
Igen érdekes dolog történt. -Amint éppen kis lakásomba mentem este, útközben a Sátán keserves nyögését és szemrehányását kellett hallanom. Felpanaszolta nekem, Ő már régen gyanította azt, hogy személyemmel kapcsolatban neki igen nagy baja keletkezik. Azért is igyekezett az időtől kezdve engem állandóan szemmel tartani. S tovább panaszkodott, hogy mégiscsak sikerült kiszabadulnom mindig karmai közül, pedig ő minden eszközt latba vetett, és mégis vesztes lett. Amíg kis szobámig elérkeztem, mely a kert végében van, velem jött, vagyis lopakodott, mert mint világtalan, tehetetlen a közelemben. Már azelőtt régen is éreztem tehetetlenségét. De volt idő, mikor éreznem kellett gyűlölettől villogó és bosszútól szikrázó szemét, mely akkor még félelemmel töltötte el egész lényemet.
1965. június 5.
Lelkemben állandó nagy vágy van Isten után. Az Ő szent akaratában megnyugodva fogadtam, akár élnem, halnom vagy szenvednem kell. Mindez teljes boldogsággal töltött el, melyre nincs sem betű, sem szó. A boldogságtól remegő lelkemben másnap reggelre mindez megszűnt, és ismét a gonosz támadása lepett meg. Még soha nem használtam ezt a szót, de most azt kell írnom, hogy a szenvedések kínjai marcangolták a lelkemet. Néhány szóval leírom a gonosz támadásait, melyekkel meg akart ingatni: "...Nincs értelme, hogy igaznak tekintsd kitalált ostobaságaidat. Ez a nagy csalódás, ugye, rádöbbentett, hogy a saját koholmányod mindez. Lásd be és változtass rajta. Ennek az életnek a folytatása emberi méltóságoddal is ellenkező, és vétkezel is vele. Látod, Imádottad is elhagyott, sem életre, sem halálra nem méltat. Csakis a kárhozat biztos részedre, és mindazok részére, kik veled egyetértenek. Igen, felelős csakis te vagy értük, mert te kergeted őket bajba állandó hazugságaiddal..."
Oly nagy erővel támadt rám, hogy rögtön elvesztettem lelkem biztonságát. Napokig tartott ez a küzdelem. Ebben a bizonytalanságban egyetlen imádságom az Úr imádsága volt. Kértem a mennyei Atyát, hogy fogadja el lelkemet-testemet. Én teljes értelmemmel Őt akarom szolgálni, és teljesedjék be rajtam Általa tökéletesen az Ő szent akarata. Ez minden vágyam. Kértem Őt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus érdemei által bocsássa meg minden bűnömet...
1965. június 9.
Este már nyugovóra tértem. A gyengeség és fáradtság miatt gondolkozni is alig tudtam. Egészen váratlanul az Úr Jézus áradozása lepett meg, s közben beszélgetni kezdett. Még soha életemben nem érintett így meg szavaival, mint most. Remegő lélekkel és áhítatos összeszedettséggel figyeltem. A fáradtság megszűnt bennem, s lelkem sötétsége is eloszlott. Szavainak értelmét azért még így is nehezen fogtam fel. Az elmúlt napokban vakító feketeség vett körül. Minden pillanatom nemcsak testi, de főleg lelki kín volt.
Az Úr Jézus:
"Lelked küzdelmében gyönyörködtem. Az a legnagyobb gyönyörűségem, ha állandó harcot vívtok a sötétség fejedelmével. Aki ezt teszi, annak biztosítva van az üdvösség. Kedvesem, az elmúlt napok sötétségét feloldottam lelkedben ..."
1965. június 10.
Reggel már az ébredésnél szólt az Úr Jézus... és dicsért. A szentmise előtt minden reggel a templomban egy órát szoktam adorálni. Ezen idő alatt ismét az Úr Jézus szólt:
"Érezd átható tekintetem fényességét, mely nélkül nem tudod felfogni isteni szavamat, s mely által most erősítést adok. Mondtam már, hogy a szenvedést nem fokozom többé, de nem is csökkentem. Azonban változtatok rajta különböző formában. Halálod be nem teljesedése is ezen szenvedések változata. Örömmel mondom, hogy az életről való lemondásod igen tetszett Nekem. Ez nem marad meddő számodra, azok számára sem, akikért felajánlottad. Én most mást kívánok tőled:
Szenvedéseid által szeretettől égő áldozat lettél, melyben a Szentháromság gyönyörködik... Nem kell attól tartanod, hogy akár egy pillanatra is elválasszon valami Tőlünk. Az ég nyitva áll számodra. Ez természetesen nem jelenti a földi kínok megszűnését. Ezért is volt lelkedben a feketeség. Átengedtem lelkedet és testedet a sötétség fejedelmének teljes hatalma alá, hogy tegyen veled, amit akar. Használjon fel minden lehetőséget és tegyen próbára. Megingatásodra minden eszközt rendelkezésére bocsátottam, hogy lássa, kivel van dolga: egy lélekkel, kit a Szentháromság vett birtokába. Látnia kellett, hogy az ilyen lélek élni, halni s szenvedni tud, és teljesen megnyugszik az Én isteni szent akaratomban. Lehet-e részedre nagyobb jutalom, mint a mennyei Atya karjaiban nyugodni, és a Szentháromsággal töltekezni? Azért mondom: Szeretettől égő áldozat vagy te."
Ezen a reggelen, mialatt az Úr Jézus beszélt, elömlött bennem Isten jelenlétének érzete, mint kiáradt folyam. Semmit sem láttam, csak Isten jelenlétét éreztem. Ez az isteni jelenlét megerősítette lelkemet abban, hogy nem vagyok megcsalva önmagam képzelgése által Az Úr Jézus közben így szólt:
"...Szeretettől égő áldozatod a lelkeket Isten megismerésére és szeretetére fogja vezetni. Ez az Én gyönyörűségem. Ezért tartalak még itt a földön, hogy te szeretetből égő áldozat légy, kire örömmel tekintek isteni Szememet."
Ezek után csend és megnyugvás lett lelkemben, de csak néhány napig.
1965. június 18.
Reggel a szentmise hallgatása közben ismét nagy nyugtalanság vett erőt lelkemen. Kétségbeejtő küzdelmem támadt: Ezek az érvek mind csak hazugságaim kitalált ellenérvei, melyekkel ámítom magam. Egy szó sem igaz mindebből, és ezáltal a vétkek úgy megszaporodtak lelkemben, hogy nem járulhatok szentáldáshoz...
Tépelődésemben ugyanaz a meglátás: fel kel hagynom és meg kell semmisítenem minden hazugságomat. Azért elhatároztam, hogy soha többé egy betűt sem írok le. Azóta lelkemben többször hallottam ezt, de nem írtam le, sőt igyekeztem ezt magamtól elhárítani, hogy végképpen felhagyok mindennel... Ez olyan szenvedés, melyhez hasonlót soha életemben nem éreztem...
Borzalmas egy élet ez! Szünet nélkül abban a tudatban élni, hogy Istent bántom meg és Ő nem kívánkozik hozzám. Ily módon tudtomra adja, hogy fáj Neki ez a méltatlan egyesülés, és bűneim miatt mennyire undort érez irántam. Ebben a nagy lelki kínban -nem csoda, hogy - most is csak a halál kívánatos nekem, mert akkor mentesítve leszek ezektől az állandó hazugságoktól, melyekkel még gyóntatómat is megtévesztem... Életemnek semmi célja, így élni Isten nélkül. Már második hete nem voltam szentmisén, csak a kötelező vasárnapin. Lelkemet csak a lelkiáldozásból táplálom. Sötét és céltalan előttem minden. Az élet számomra különös: hogy tudjak Isten nélkül Istenért élni? Ez sehogy sem megy!
Nővérkém, megkérem, hogy menjen el G. atyához, és beszéljen vele lelkem érdekében, hogy ezek után mitévő legyek? Én részemről teljesen meg vagyok győződve, hogy egyetlen ember: a S z e n t a t y a lenne az, ki miután átvizsgálná ügyemet, meg tudna nyugtatni. Mert ha Ő nem találja igaznak, megadja a feloldozást szövődményes hazugságaimra. -Szeretném, hogy Önök velem együtt átéreznék igen nehéz helyzetemet és jóindulattal segítenének rajtam. Én megmaradt kevés erőmmel elmegyek a Szentatyához, bármilyen különösnek is találják. Le fogok küzdeni minden nehézséget, mert én tovább így, ebben a kegyetlen, kínzó lelki mardosásban tétlenül élni nem tudok. Nem bánom, ha semmi ajánlást nem lesznek hajlandók adni, én akkor is megteszek minden erőfeszítést, mellyel visszaszerzem lelkem elvesztett nyugalmát...
Ez a bizonytalanság és elhagyatottság az oka annak, hogy ilyesmire szánom rá magam. Vagy-vagy! De ezt az életet tovább nem folytatom! Mert vagy bolond és hazug vagyok, vagy igaz az, ami bennem van. S ha ez igaz, én nem bírom tovább így, tétlenül nézni a lelkek elvesztését.
Igen érdekes dolog történt. -Amint éppen kis lakásomba mentem este, útközben a Sátán keserves nyögését és szemrehányását kellett hallanom. Felpanaszolta nekem, Ő már régen gyanította azt, hogy személyemmel kapcsolatban neki igen nagy baja keletkezik. Azért is igyekezett az időtől kezdve engem állandóan szemmel tartani. S tovább panaszkodott, hogy mégiscsak sikerült kiszabadulnom mindig karmai közül, pedig ő minden eszközt latba vetett, és mégis vesztes lett. Amíg kis szobámig elérkeztem, mely a kert végében van, velem jött, vagyis lopakodott, mert mint világtalan, tehetetlen a közelemben. Már azelőtt régen is éreztem tehetetlenségét. De volt idő, mikor éreznem kellett gyűlölettől villogó és bosszútól szikrázó szemét, mely akkor még félelemmel töltötte el egész lényemet.
1965. június 5.
Lelkemben állandó nagy vágy van Isten után. Az Ő szent akaratában megnyugodva fogadtam, akár élnem, halnom vagy szenvednem kell. Mindez teljes boldogsággal töltött el, melyre nincs sem betű, sem szó. A boldogságtól remegő lelkemben másnap reggelre mindez megszűnt, és ismét a gonosz támadása lepett meg. Még soha nem használtam ezt a szót, de most azt kell írnom, hogy a szenvedések kínjai marcangolták a lelkemet. Néhány szóval leírom a gonosz támadásait, melyekkel meg akart ingatni: "...Nincs értelme, hogy igaznak tekintsd kitalált ostobaságaidat. Ez a nagy csalódás, ugye, rádöbbentett, hogy a saját koholmányod mindez. Lásd be és változtass rajta. Ennek az életnek a folytatása emberi méltóságoddal is ellenkező, és vétkezel is vele. Látod, Imádottad is elhagyott, sem életre, sem halálra nem méltat. Csakis a kárhozat biztos részedre, és mindazok részére, kik veled egyetértenek. Igen, felelős csakis te vagy értük, mert te kergeted őket bajba állandó hazugságaiddal..."
Oly nagy erővel támadt rám, hogy rögtön elvesztettem lelkem biztonságát. Napokig tartott ez a küzdelem. Ebben a bizonytalanságban egyetlen imádságom az Úr imádsága volt. Kértem a mennyei Atyát, hogy fogadja el lelkemet-testemet. Én teljes értelmemmel Őt akarom szolgálni, és teljesedjék be rajtam Általa tökéletesen az Ő szent akarata. Ez minden vágyam. Kértem Őt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus érdemei által bocsássa meg minden bűnömet...
1965. június 9.
Este már nyugovóra tértem. A gyengeség és fáradtság miatt gondolkozni is alig tudtam. Egészen váratlanul az Úr Jézus áradozása lepett meg, s közben beszélgetni kezdett. Még soha életemben nem érintett így meg szavaival, mint most. Remegő lélekkel és áhítatos összeszedettséggel figyeltem. A fáradtság megszűnt bennem, s lelkem sötétsége is eloszlott. Szavainak értelmét azért még így is nehezen fogtam fel. Az elmúlt napokban vakító feketeség vett körül. Minden pillanatom nemcsak testi, de főleg lelki kín volt.
Az Úr Jézus:
"Lelked küzdelmében gyönyörködtem. Az a legnagyobb gyönyörűségem, ha állandó harcot vívtok a sötétség fejedelmével. Aki ezt teszi, annak biztosítva van az üdvösség. Kedvesem, az elmúlt napok sötétségét feloldottam lelkedben ..."
1965. június 10.
Reggel már az ébredésnél szólt az Úr Jézus... és dicsért. A szentmise előtt minden reggel a templomban egy órát szoktam adorálni. Ezen idő alatt ismét az Úr Jézus szólt:
"Érezd átható tekintetem fényességét, mely nélkül nem tudod felfogni isteni szavamat, s mely által most erősítést adok. Mondtam már, hogy a szenvedést nem fokozom többé, de nem is csökkentem. Azonban változtatok rajta különböző formában. Halálod be nem teljesedése is ezen szenvedések változata. Örömmel mondom, hogy az életről való lemondásod igen tetszett Nekem. Ez nem marad meddő számodra, azok számára sem, akikért felajánlottad. Én most mást kívánok tőled:
Szenvedéseid által szeretettől égő áldozat lettél, melyben a Szentháromság gyönyörködik... Nem kell attól tartanod, hogy akár egy pillanatra is elválasszon valami Tőlünk. Az ég nyitva áll számodra. Ez természetesen nem jelenti a földi kínok megszűnését. Ezért is volt lelkedben a feketeség. Átengedtem lelkedet és testedet a sötétség fejedelmének teljes hatalma alá, hogy tegyen veled, amit akar. Használjon fel minden lehetőséget és tegyen próbára. Megingatásodra minden eszközt rendelkezésére bocsátottam, hogy lássa, kivel van dolga: egy lélekkel, kit a Szentháromság vett birtokába. Látnia kellett, hogy az ilyen lélek élni, halni s szenvedni tud, és teljesen megnyugszik az Én isteni szent akaratomban. Lehet-e részedre nagyobb jutalom, mint a mennyei Atya karjaiban nyugodni, és a Szentháromsággal töltekezni? Azért mondom: Szeretettől égő áldozat vagy te."
Ezen a reggelen, mialatt az Úr Jézus beszélt, elömlött bennem Isten jelenlétének érzete, mint kiáradt folyam. Semmit sem láttam, csak Isten jelenlétét éreztem. Ez az isteni jelenlét megerősítette lelkemet abban, hogy nem vagyok megcsalva önmagam képzelgése által Az Úr Jézus közben így szólt:
"...Szeretettől égő áldozatod a lelkeket Isten megismerésére és szeretetére fogja vezetni. Ez az Én gyönyörűségem. Ezért tartalak még itt a földön, hogy te szeretetből égő áldozat légy, kire örömmel tekintek isteni Szememet."
Ezek után csend és megnyugvás lett lelkemben, de csak néhány napig.
1965. június 18.
Reggel a szentmise hallgatása közben ismét nagy nyugtalanság vett erőt lelkemen. Kétségbeejtő küzdelmem támadt: Ezek az érvek mind csak hazugságaim kitalált ellenérvei, melyekkel ámítom magam. Egy szó sem igaz mindebből, és ezáltal a vétkek úgy megszaporodtak lelkemben, hogy nem járulhatok szentáldáshoz...
Tépelődésemben ugyanaz a meglátás: fel kel hagynom és meg kell semmisítenem minden hazugságomat. Azért elhatároztam, hogy soha többé egy betűt sem írok le. Azóta lelkemben többször hallottam ezt, de nem írtam le, sőt igyekeztem ezt magamtól elhárítani, hogy végképpen felhagyok mindennel... Ez olyan szenvedés, melyhez hasonlót soha életemben nem éreztem...
Borzalmas egy élet ez! Szünet nélkül abban a tudatban élni, hogy Istent bántom meg és Ő nem kívánkozik hozzám. Ily módon tudtomra adja, hogy fáj Neki ez a méltatlan egyesülés, és bűneim miatt mennyire undort érez irántam. Ebben a nagy lelki kínban -nem csoda, hogy - most is csak a halál kívánatos nekem, mert akkor mentesítve leszek ezektől az állandó hazugságoktól, melyekkel még gyóntatómat is megtévesztem... Életemnek semmi célja, így élni Isten nélkül. Már második hete nem voltam szentmisén, csak a kötelező vasárnapin. Lelkemet csak a lelkiáldozásból táplálom. Sötét és céltalan előttem minden. Az élet számomra különös: hogy tudjak Isten nélkül Istenért élni? Ez sehogy sem megy!
Nővérkém, megkérem, hogy menjen el G. atyához, és beszéljen vele lelkem érdekében, hogy ezek után mitévő legyek? Én részemről teljesen meg vagyok győződve, hogy egyetlen ember: a S z e n t a t y a lenne az, ki miután átvizsgálná ügyemet, meg tudna nyugtatni. Mert ha Ő nem találja igaznak, megadja a feloldozást szövődményes hazugságaimra. -Szeretném, hogy Önök velem együtt átéreznék igen nehéz helyzetemet és jóindulattal segítenének rajtam. Én megmaradt kevés erőmmel elmegyek a Szentatyához, bármilyen különösnek is találják. Le fogok küzdeni minden nehézséget, mert én tovább így, ebben a kegyetlen, kínzó lelki mardosásban tétlenül élni nem tudok. Nem bánom, ha semmi ajánlást nem lesznek hajlandók adni, én akkor is megteszek minden erőfeszítést, mellyel visszaszerzem lelkem elvesztett nyugalmát...
Ez a bizonytalanság és elhagyatottság az oka annak, hogy ilyesmire szánom rá magam. Vagy-vagy! De ezt az életet tovább nem folytatom! Mert vagy bolond és hazug vagyok, vagy igaz az, ami bennem van. S ha ez igaz, én nem bírom tovább így, tétlenül nézni a lelkek elvesztését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése