1963. december 2.
A szentmise után így szólt a Szűzanya:
"Ne legyetek passzív magatartásúak szent ügyemmel szemben. A keveseken, a kicsiken és az alázatosakon keresztül kell megindulnia ennek a világot rengető nagy kegyelmi kiáradásnak. Ne mentegetőzzék, és ne szabadkozzék senki a meghívottak közül. Kicsiny eszközeim vagytok mindannyian."
(Ez a közlés is elment az Atyához levélben, melyet mindig személyes posta visz el neki, mindig úgy, ahogy az Úr Jézus vagy a Szűzanya kéri.)
1963. december 10.
A Szűzanya utasított, hogy menjek el az esperes atyához, és közöljem vele azt, hogy menjen el a lelkivezetőmhöz. Erről többet nem mondott. Szava az utasítással kapcsolatban rövid és határozott volt. Majd utána hangját megváltoztatva oly kedvességgel kezdett beszélni, hogy újra csak azt kell írnom, lelkem elragadtatott. Ami velem történt, arról csak néhány szót tudok leírni. Az előző napokban igen heves lelki gyötrelmekben vergődtem... A Szent Szűz az Ő anyai fájdalmát megosztotta velem. Ezek a szenvedések oly nagymértékben vettek igénybe, hogy alig volt máshoz erőm... A Szent Szűzzel való társalgás szinte megszakítás nélkül volt. A szavakat, melyeket a Szent Szűz az elragadtatás idején mondott, nem tudom leírni... Az Úr Jézus most ritkán beszél, Ő ugyanis ezt előre megmondta. Mostanában a Szűzanya tölti be lelkemet az Ő különleges szeretetével, mely elragadtatásba vonzza...
1963. december 15.
Az Úr Jézus tanított és ismét panaszkodott:
"Mily nagy hittel, reménnyel és szeretettel hoztam meg értetek a legnagyobb áldozatot! Hittem és reméltem, hogy lesznek követőim, kik viszonozni fogják határtalan szeretetemben meghozott áldozataimat. Vérrel verejtékező haláltusámban a mennyei Atyám által nyújtott vigasztalás adott új erőt, hogy teljesen kiüríthessem a szenvedések poharát. Mint Ember szenvedtem, mellőzve minden isteni hatalmat, hogy Szívem veletek érezzen. Mint Ember minden szenvedést megízleltem, és a veletek szemben táplált reménnyel mentem a szenvedés útjára. Láttam a sok hűtlenséget és vele szemben az együttérzéseteket is. Ez az, mely irgalomra és könyörületre késztetett és késztet most is. Tudod, ha csak e g y igazat találok is, megkegyelmezek a sokaknak. Tartsatok tehát bűnbánatot, hogy a belétek vetett reményem meghozza számotokra az üdvösség gyümölcsét!"
1963. december.
Egy péntek délután, mikor fogytán volt már erőm a nehéz önmegtartóztatás miatt, az Úr Jézus hirtelen meglepett. Reám árasztott kegyelmei remegéssel töltöttek el. Nagy kedvességgel szólt:
"Te, te! Mit meg nem adnék neked! A kegyelmek bőségét kérésed szerint növelem lelkedben, melyet áldozataid által kitágítottál Előttem. Így most betér mindaz, amit adni óhajtok. Minden áldozat új takarékbetét a mennyben, melyet magaddal hozol, és kamatját halálod után a lelkek sokasága fogja Általam kapni."
1963. december 22.
A kápolnát takarítottam, és közben elmerültem végtelen jóságában, és örömömben hálálkodtam, hogy olyan sokáig lehetek ma a közelében. Ő is elmondta örömét, mellyel együtt érez velem, és közben panaszkodni kezdett. Amint a főoltár mögött és alatt takarítani kezdtem, mely évek óta nem volt takarítva, - mivel a porréteg ujjnyi vastag volt, és fehér köpenyem munka közben egészen szürkévé vált - az Úr Jézus keserves panasszal fordult felém:
"Látod, ilyen az a lélek, ki oltárom előtt, alatt meghúzza magát, de évekig nem tartja tisztán a lelkét. Nem néz befelé, csak a szokás hatalma tartja közelemben. Ő is ujjnyi vastagon poros lélekkel járul Hozzám."
(Közben egy papi lélekbe engedett bepillantást nyernem, kit már előzőleg is megmutatott, és kért, hogy szenvedjek érte, mert Ő nagyon szeretné, hogy ez a papi lélek az Ő közelébe kerülne. Igen kerüli azt, amiért Isten kiválasztotta őt. Én akkor is igen megrendültem és meglepetésem most sem kisebb.)
Most folytatom az abbahagyott részt:
"Ugye, te sem gondoltad volna, hogy az Én oltárom mögött ilyen szürkeség van a vastag portól. Te is csak a felszínt törölgeted. Most legalább látható, hogy miért panaszkodom annyit a Nekem szentelt lelkekre, kik oltárom előtt megjelennek, de lelkük szürke és poros. Ám ők csak a szépet látják, mert befelé nem néznek. S ahogy te takarítás közben szürkévé váltál fehér köpenyedben, úgy piszkítanak be ők is példájukkal sok-sok lelket. S még csak észre sem veszik! Nem csoda, hiszen nem néznek lelkük templomának szépséges oltárára. Elnéznek felette. Kerülik, ami nehéz és szürkül, porosodik a lelkük évekig. S jaj nekik, mert a példa vonz! Aki keveset tud, attól kevés kívántatik. Ám ők sokat tudnak, azonban csak tudnak, de Velem nem éreznek. Az már nem számít nekik -ahogy már mondtam -, hogy Nekem csak morzsát hullatnak. Persze morzsáért Én is csak morzsát adok. Ők csak azt adják Nekem életükből, ami nekik nem kell, és még azt képzelik, méltók arra, hogy a Nekem vetett morzsáért kapjanak is valamit. Szeretem Én nagyon is a kicsi áldozatokat, az apró morzsákat, csak ne legyen fönnhéjázó az, akitől kapom. Nekem az alázatos lélek a kedves, és bármily kicsi áldozatot hoz is, nagy jutalmat kap érte. De elvárom az erőfeszítést.
Kislányom, visszatérek a porra, melyről beszélgetésem elindult. A világ ilyen porréteggel fedett oltár. Én vagyok az áldozat rajta, és fel is néznek Rám, látják is ragyogásomat és szépségében gyönyörködnek, élvezik jóságomat, de hogy tengernyi szenvedés van mögötte, arra nem gondolnak. Csak élvezik a számukra nyújtott jót, és eszükbe sem jut a viszonzás. Látod, ez lelkem bánata. A mi elménk gondolata egy legyen! Ó, de sokat panaszkodtam! Ne sokalld meg! A megosztott bánat fél-bánat. De Én az örömöt is megosztom veled. Bánatom megosztása is öröm legyen már neked. Hiszen ez által kitüntetlek isteni bizalmammal. Mondd, kislány-testvérkém, felér ez elmédig? Nem? Az nem baj. Csak dobbanjon szíved Velem együtt! Az ész nem ér fel annyit, mint az együtt érző szív, melyet mindig megvilágít az áldozat fénye. Amelyik poros marad, azon a fény tompa, és Szívem bánatát nem látja. Könyörögjünk mi ketten a mennyei Atyához ezekért a poros lelkekért."
1963.
Nem tudom, hogy az Úr Jézus mikor mondta ezt, csak töredékét találtam meg:
"...Én vezetlek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lelkivezetőd szavai nem Tőlem valók. Sőt, igenis, kihangsúlyozom: A legnagyobb alázattal fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit ő mond. Az ő szavai az Én lelkemből fakadnak. Bár megértené és megfogadná ezt minden lélek!"
A szentmise után így szólt a Szűzanya:
"Ne legyetek passzív magatartásúak szent ügyemmel szemben. A keveseken, a kicsiken és az alázatosakon keresztül kell megindulnia ennek a világot rengető nagy kegyelmi kiáradásnak. Ne mentegetőzzék, és ne szabadkozzék senki a meghívottak közül. Kicsiny eszközeim vagytok mindannyian."
(Ez a közlés is elment az Atyához levélben, melyet mindig személyes posta visz el neki, mindig úgy, ahogy az Úr Jézus vagy a Szűzanya kéri.)
1963. december 10.
A Szűzanya utasított, hogy menjek el az esperes atyához, és közöljem vele azt, hogy menjen el a lelkivezetőmhöz. Erről többet nem mondott. Szava az utasítással kapcsolatban rövid és határozott volt. Majd utána hangját megváltoztatva oly kedvességgel kezdett beszélni, hogy újra csak azt kell írnom, lelkem elragadtatott. Ami velem történt, arról csak néhány szót tudok leírni. Az előző napokban igen heves lelki gyötrelmekben vergődtem... A Szent Szűz az Ő anyai fájdalmát megosztotta velem. Ezek a szenvedések oly nagymértékben vettek igénybe, hogy alig volt máshoz erőm... A Szent Szűzzel való társalgás szinte megszakítás nélkül volt. A szavakat, melyeket a Szent Szűz az elragadtatás idején mondott, nem tudom leírni... Az Úr Jézus most ritkán beszél, Ő ugyanis ezt előre megmondta. Mostanában a Szűzanya tölti be lelkemet az Ő különleges szeretetével, mely elragadtatásba vonzza...
1963. december 15.
Az Úr Jézus tanított és ismét panaszkodott:
"Mily nagy hittel, reménnyel és szeretettel hoztam meg értetek a legnagyobb áldozatot! Hittem és reméltem, hogy lesznek követőim, kik viszonozni fogják határtalan szeretetemben meghozott áldozataimat. Vérrel verejtékező haláltusámban a mennyei Atyám által nyújtott vigasztalás adott új erőt, hogy teljesen kiüríthessem a szenvedések poharát. Mint Ember szenvedtem, mellőzve minden isteni hatalmat, hogy Szívem veletek érezzen. Mint Ember minden szenvedést megízleltem, és a veletek szemben táplált reménnyel mentem a szenvedés útjára. Láttam a sok hűtlenséget és vele szemben az együttérzéseteket is. Ez az, mely irgalomra és könyörületre késztetett és késztet most is. Tudod, ha csak e g y igazat találok is, megkegyelmezek a sokaknak. Tartsatok tehát bűnbánatot, hogy a belétek vetett reményem meghozza számotokra az üdvösség gyümölcsét!"
1963. december.
Egy péntek délután, mikor fogytán volt már erőm a nehéz önmegtartóztatás miatt, az Úr Jézus hirtelen meglepett. Reám árasztott kegyelmei remegéssel töltöttek el. Nagy kedvességgel szólt:
"Te, te! Mit meg nem adnék neked! A kegyelmek bőségét kérésed szerint növelem lelkedben, melyet áldozataid által kitágítottál Előttem. Így most betér mindaz, amit adni óhajtok. Minden áldozat új takarékbetét a mennyben, melyet magaddal hozol, és kamatját halálod után a lelkek sokasága fogja Általam kapni."
1963. december 22.
A kápolnát takarítottam, és közben elmerültem végtelen jóságában, és örömömben hálálkodtam, hogy olyan sokáig lehetek ma a közelében. Ő is elmondta örömét, mellyel együtt érez velem, és közben panaszkodni kezdett. Amint a főoltár mögött és alatt takarítani kezdtem, mely évek óta nem volt takarítva, - mivel a porréteg ujjnyi vastag volt, és fehér köpenyem munka közben egészen szürkévé vált - az Úr Jézus keserves panasszal fordult felém:
"Látod, ilyen az a lélek, ki oltárom előtt, alatt meghúzza magát, de évekig nem tartja tisztán a lelkét. Nem néz befelé, csak a szokás hatalma tartja közelemben. Ő is ujjnyi vastagon poros lélekkel járul Hozzám."
(Közben egy papi lélekbe engedett bepillantást nyernem, kit már előzőleg is megmutatott, és kért, hogy szenvedjek érte, mert Ő nagyon szeretné, hogy ez a papi lélek az Ő közelébe kerülne. Igen kerüli azt, amiért Isten kiválasztotta őt. Én akkor is igen megrendültem és meglepetésem most sem kisebb.)
Most folytatom az abbahagyott részt:
"Ugye, te sem gondoltad volna, hogy az Én oltárom mögött ilyen szürkeség van a vastag portól. Te is csak a felszínt törölgeted. Most legalább látható, hogy miért panaszkodom annyit a Nekem szentelt lelkekre, kik oltárom előtt megjelennek, de lelkük szürke és poros. Ám ők csak a szépet látják, mert befelé nem néznek. S ahogy te takarítás közben szürkévé váltál fehér köpenyedben, úgy piszkítanak be ők is példájukkal sok-sok lelket. S még csak észre sem veszik! Nem csoda, hiszen nem néznek lelkük templomának szépséges oltárára. Elnéznek felette. Kerülik, ami nehéz és szürkül, porosodik a lelkük évekig. S jaj nekik, mert a példa vonz! Aki keveset tud, attól kevés kívántatik. Ám ők sokat tudnak, azonban csak tudnak, de Velem nem éreznek. Az már nem számít nekik -ahogy már mondtam -, hogy Nekem csak morzsát hullatnak. Persze morzsáért Én is csak morzsát adok. Ők csak azt adják Nekem életükből, ami nekik nem kell, és még azt képzelik, méltók arra, hogy a Nekem vetett morzsáért kapjanak is valamit. Szeretem Én nagyon is a kicsi áldozatokat, az apró morzsákat, csak ne legyen fönnhéjázó az, akitől kapom. Nekem az alázatos lélek a kedves, és bármily kicsi áldozatot hoz is, nagy jutalmat kap érte. De elvárom az erőfeszítést.
Kislányom, visszatérek a porra, melyről beszélgetésem elindult. A világ ilyen porréteggel fedett oltár. Én vagyok az áldozat rajta, és fel is néznek Rám, látják is ragyogásomat és szépségében gyönyörködnek, élvezik jóságomat, de hogy tengernyi szenvedés van mögötte, arra nem gondolnak. Csak élvezik a számukra nyújtott jót, és eszükbe sem jut a viszonzás. Látod, ez lelkem bánata. A mi elménk gondolata egy legyen! Ó, de sokat panaszkodtam! Ne sokalld meg! A megosztott bánat fél-bánat. De Én az örömöt is megosztom veled. Bánatom megosztása is öröm legyen már neked. Hiszen ez által kitüntetlek isteni bizalmammal. Mondd, kislány-testvérkém, felér ez elmédig? Nem? Az nem baj. Csak dobbanjon szíved Velem együtt! Az ész nem ér fel annyit, mint az együtt érző szív, melyet mindig megvilágít az áldozat fénye. Amelyik poros marad, azon a fény tompa, és Szívem bánatát nem látja. Könyörögjünk mi ketten a mennyei Atyához ezekért a poros lelkekért."
1963.
Nem tudom, hogy az Úr Jézus mikor mondta ezt, csak töredékét találtam meg:
"...Én vezetlek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lelkivezetőd szavai nem Tőlem valók. Sőt, igenis, kihangsúlyozom: A legnagyobb alázattal fogadd el minden utasítását, és csak azt tedd, amit ő mond. Az ő szavai az Én lelkemből fakadnak. Bár megértené és megfogadná ezt minden lélek!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése