1965. január 1.
Újév napján a Szűzanya így szólt:
"Szeretetlángom kiáradása által ráteszem a siker koronáját a szent zsinatra."
Január közepe óta nagy lelki szárazságban és sötétségben élek, s elhagyatottságomban mindinkább erőt vett rajtam az a tudat, hogy eddigi életem csupa képzelődés és hazugság. Megkíséreltem ezt minden erőmmel elhárítani magamtól. De minél jobban erőlködtem, annál jobban hatalmába estem ennek a tudatnak. Ezt a nagy elhagyatottsággal járó lelki szorongást még nehezebbé tették az állandó hit elleni kételyek zavaros gondolatai. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megtartsam lelki egyensúlyomat, mely már igen félrebillent, és gyengeségemben zavaros gondolataim mindent rossznak bizonyítottak. Ez a bizonytalanság egyre nőtt és hullámzott lelkemben. Majd kétségbeejtő erőszak arra kényszerített, hogy állandó hazugságaimat gyökerestől számoljam fel, mert ha ezt nem teszem, elkárhozom. Erre a gondolatra megtántorodtam: nem akarok vétkezni! Kitépem lelkemből egyszer s mindenkorra hazug képzelődésemet, mindennel szakítok, ami csak összefüggésben van hazugságaimmal. Nem akarok személyekkel érintkezni, akik tudnak rólam. Szakítok a mellém rendelt nővérrel, és gyóntatómhoz sem megyek többé. Állandóan az az érzésem, hogy ő gyenge hozzám és rám hagyta hazug képzelődésemet. -Az Úr Jézus szavait nem mertem tovább írni, mert állandóan az élt bennem, hogy ez csak az én kitalálásom, melyet önteltségből és kevélységből írok le. Rendkívüli nagy kínokban vergődtem. Ha pedig abbahagytam, újabb félelem fogott el, hogy nem engedelmeskedtem az Úr Jézus kérésének. Ezen kínok között vergődve már alig tudtam imádkozni. Nagy lelki sötétségemben egy kis időre feladtam a küzdelmet, és közben az Úr Jézus szavát hallottam:
"Ma még egy szavad sem volt Hozzám!"
E szavakra összerezzentem, de a lelkemben nem volt világos, hogy vajon ez az Úr Jézus szava-e, avagy csak hazugságaim utórezgése? A másik percben a Szűzanya zokogását éreztem lelkemben. De én ezt is képzeletem kísértésének tekintettem az elmúlt időkből. Tovább erőlködtem, hogy megszabaduljak életem e zavaros áltatásaitól, melyekről úgy éreztem, tetőfokát érték el.
Borzalmas lelkivilágban élek, de most még egy utolsó erőfeszítést teszek, hogy végképp felszabadítsam lelkemet a sok zűrzavaros ámítástól. Megkíséreltem ezt már sokszor, de gyenge akaratom mindig cserbenhagyott, és akkor újra kezdődött elölről, vagyis fokozódott tovább a régi. Hiába kértem meg a Püspök atyát, X. atyát, D. atyát is, hogy szabadítsanak meg a gonosz szellemektől, senki sem tette meg. Csak lecsitítottak, hogy várjak, majd kitisztul bennem Isten akarata. Számomra gyengék voltak ezek a szavak, és ez okozta, hogy hazugságaimat tovább folytattam. A gyóntatómat is hiába kértem, legyen hozzám szigorú, mert úgy éreztem, hogy ő tapintatból nem fedi fel súlyos hibámat. Rettenetes küzdelmeim voltak. Ha meggyóntam, akkor sem tudtam megnyugodni és megelégedni azzal a gondolattal, hogy ő nem veszi észre hazugságaimat. Volt idő, mikor a nyugtalanság lelkemet annyira gyötörte, hogy már nem mertem szentáldozáshoz járulni. Sírva könyörögtem gyóntatómnak: Atyám, ne higgyen nekem, mert én hazug ámító vagyok, és bűneim sokasága visszatart a szentáldozástól. Atyám, Ön tudja, mit mondott? Hogy csak járuljak továbbra is, mert Ön vállalja lelkemért a felelősséget, és én csakis az Ön parancsának engedelmeskedve mertem ezt megtenni.
Utána egy rövid ideig meg is nyugodtam, de ez lelkemben állandóan változott. Nem bírom ezt a küzdelmet tovább. Amikor utoljára gyóntam, Ön biztatott, hogy csak beszéljek és könnyítsek a lelkemen. De én nem bírtam elbeszélni a lelkemben történő dolgokat. Sokszor egészen váratlanul gátlást éreztem magamban, és azt, hogy Ön jóhiszemű. Legjobb lesz, ha Önt nem áltatom tovább az én szűnni nem akaró hazugságaimmal, mert nemcsak én kárhozom el, hanem Ön is. Borzalmas kín ez! Nem tudom ezt elviselni! Eddig minden gondolatomban és cselekedetemben Ön vezetett, mondván, hogy minden áldozatot hozzak meg a szent ügyért. De hogy valóban így van-e: hogy az ügy nem tőlem való, ezt senki sem tudja. Én magam sem vagyok biztos felőle. Hogy nem az ördögtől van, ezt már a Püspök atya is megmondta, meg X. atya és D. atya is. Atyám, Ön is megnyugtatott. Egyszer a Sátán is rám rontott: "Tőlem sincs, de Istentől sem. Ez csakis tőled ered!"
Uram, bocsásd meg vétkeimet! Nem bírom magam tovább áltatni, végképp meg akarok nyugodni. Látom, teljesen értelmetlen az, amit tettem, és nem tudom miért, de csak azóta szenvedek. Hiszen a bűnből ered, nem lehet érdemszerző. Szabadulni, szabadulni ettől a szörnyű kíntól! Ez az egyetlen imádságom az ég felé. Csakis a halál! Ó, boldog halál!... Számomra ez lesz a megváltás, mely megszabadít a földön átélt pokoli kínoktól. Ezt szenvedem már évek óta! Ó, boldog halál! Isten irgalmára hagyatkozom. Ha elveszi életemet, s ha az utolsó ítéletig is ott felejt a jó Isten a szenvedők között, azt is boldogan fogadom el, mert tudom, hogy ott -bármeddig is leszek ott -nincs többé alkalmam a bűnre. A halállal megszűnnek zavaros gondolataim és hazugságaim, és így már nem bántom meg Istent.
Amikor lelkemben azt hallottam, hogy mikor lesz a halálom napja és hogy mikor leszek az üdvözültek között, mélységes hálát éreztem lelkemben... El nem képzelhető gyönyörűség lesz számomra a földtől való megszabadulás. Addig is új gyóntatóhoz megyek, akinek nem említem meg a lelkemben lezajlott bűnös képzelgéseimet. Ezektől mentesen akarok vétkeimtől szabadulni, mert az előbbi szentgyónásaim -úgy érzem -tele voltak tettetéssel. Ez okozza a gyötrő nyugtalanságot lelkemben. Nem akarok a régi gyóntatómhoz menni, mert a múlt hazudozásai által okozott sebek ismét felszakadnának, és ez megingatná bennem erős elhatározásomat és feldúlná lelkem békéjét. Borzalmas kínokat élek át...
1965. január 7.
Az Úr Jézus ezt mondta:
"Ne töprengj azon, ki lesz az az erős, ki elindítja közléseinket! Nekem erőre nincs szükségem. Az alázatos és áldozatos lelkeket választom ki. És a fontos az, hogy bizalommal közeledjenek Felém. Bízzatok Bennem! Ismétlem, ez az, mely által teljesen közelembe férkőzhettek."
1965. január 11.
Gyónni voltam. Két-három napig annyira megkönnyebbültem - nem, ezt nem is így kell írnom, mert ez a könnyedség elszakított a földtől, és napokon át elragadtatott boldogságban telt el az idő.
Boldogságom oly nagy volt, hogy úgy éreztem, nem fér meg bennem. Azokban a napokban is a k. házban jártam s ott tartózkodtam néhány órát. Úgy szerettem volna, ha mindenki velem érezte volna ezt az elragadtatást! Alig bírtam magamban tartani. Munkám közben átmentem s a mellém rendelt nővért homlokon csókoltam. E közben az Úr Jézus megengedte, hogy a nővér is érezze a lelkemben lakozó kegyelem csodálatos hatását.
Az Úr Jézus így szólt: "Az Isten Szeme pihen rajtad."
1965. január 15.
"Kislányom, lelked isteni szavaim felvevőkészüléke. Ne remegj meg! Ez így van, még ha bármily méltatlannak is érzed magad erre. Hiszen tudod, hogy kicsinységedet, tudatlanságodat és alázatosságodat használom fel e célra, s főleg az utolsó szón van a hangsúly." (Az alázaton.)
Újév napján a Szűzanya így szólt:
"Szeretetlángom kiáradása által ráteszem a siker koronáját a szent zsinatra."
Január közepe óta nagy lelki szárazságban és sötétségben élek, s elhagyatottságomban mindinkább erőt vett rajtam az a tudat, hogy eddigi életem csupa képzelődés és hazugság. Megkíséreltem ezt minden erőmmel elhárítani magamtól. De minél jobban erőlködtem, annál jobban hatalmába estem ennek a tudatnak. Ezt a nagy elhagyatottsággal járó lelki szorongást még nehezebbé tették az állandó hit elleni kételyek zavaros gondolatai. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megtartsam lelki egyensúlyomat, mely már igen félrebillent, és gyengeségemben zavaros gondolataim mindent rossznak bizonyítottak. Ez a bizonytalanság egyre nőtt és hullámzott lelkemben. Majd kétségbeejtő erőszak arra kényszerített, hogy állandó hazugságaimat gyökerestől számoljam fel, mert ha ezt nem teszem, elkárhozom. Erre a gondolatra megtántorodtam: nem akarok vétkezni! Kitépem lelkemből egyszer s mindenkorra hazug képzelődésemet, mindennel szakítok, ami csak összefüggésben van hazugságaimmal. Nem akarok személyekkel érintkezni, akik tudnak rólam. Szakítok a mellém rendelt nővérrel, és gyóntatómhoz sem megyek többé. Állandóan az az érzésem, hogy ő gyenge hozzám és rám hagyta hazug képzelődésemet. -Az Úr Jézus szavait nem mertem tovább írni, mert állandóan az élt bennem, hogy ez csak az én kitalálásom, melyet önteltségből és kevélységből írok le. Rendkívüli nagy kínokban vergődtem. Ha pedig abbahagytam, újabb félelem fogott el, hogy nem engedelmeskedtem az Úr Jézus kérésének. Ezen kínok között vergődve már alig tudtam imádkozni. Nagy lelki sötétségemben egy kis időre feladtam a küzdelmet, és közben az Úr Jézus szavát hallottam:
"Ma még egy szavad sem volt Hozzám!"
E szavakra összerezzentem, de a lelkemben nem volt világos, hogy vajon ez az Úr Jézus szava-e, avagy csak hazugságaim utórezgése? A másik percben a Szűzanya zokogását éreztem lelkemben. De én ezt is képzeletem kísértésének tekintettem az elmúlt időkből. Tovább erőlködtem, hogy megszabaduljak életem e zavaros áltatásaitól, melyekről úgy éreztem, tetőfokát érték el.
Borzalmas lelkivilágban élek, de most még egy utolsó erőfeszítést teszek, hogy végképp felszabadítsam lelkemet a sok zűrzavaros ámítástól. Megkíséreltem ezt már sokszor, de gyenge akaratom mindig cserbenhagyott, és akkor újra kezdődött elölről, vagyis fokozódott tovább a régi. Hiába kértem meg a Püspök atyát, X. atyát, D. atyát is, hogy szabadítsanak meg a gonosz szellemektől, senki sem tette meg. Csak lecsitítottak, hogy várjak, majd kitisztul bennem Isten akarata. Számomra gyengék voltak ezek a szavak, és ez okozta, hogy hazugságaimat tovább folytattam. A gyóntatómat is hiába kértem, legyen hozzám szigorú, mert úgy éreztem, hogy ő tapintatból nem fedi fel súlyos hibámat. Rettenetes küzdelmeim voltak. Ha meggyóntam, akkor sem tudtam megnyugodni és megelégedni azzal a gondolattal, hogy ő nem veszi észre hazugságaimat. Volt idő, mikor a nyugtalanság lelkemet annyira gyötörte, hogy már nem mertem szentáldozáshoz járulni. Sírva könyörögtem gyóntatómnak: Atyám, ne higgyen nekem, mert én hazug ámító vagyok, és bűneim sokasága visszatart a szentáldozástól. Atyám, Ön tudja, mit mondott? Hogy csak járuljak továbbra is, mert Ön vállalja lelkemért a felelősséget, és én csakis az Ön parancsának engedelmeskedve mertem ezt megtenni.
Utána egy rövid ideig meg is nyugodtam, de ez lelkemben állandóan változott. Nem bírom ezt a küzdelmet tovább. Amikor utoljára gyóntam, Ön biztatott, hogy csak beszéljek és könnyítsek a lelkemen. De én nem bírtam elbeszélni a lelkemben történő dolgokat. Sokszor egészen váratlanul gátlást éreztem magamban, és azt, hogy Ön jóhiszemű. Legjobb lesz, ha Önt nem áltatom tovább az én szűnni nem akaró hazugságaimmal, mert nemcsak én kárhozom el, hanem Ön is. Borzalmas kín ez! Nem tudom ezt elviselni! Eddig minden gondolatomban és cselekedetemben Ön vezetett, mondván, hogy minden áldozatot hozzak meg a szent ügyért. De hogy valóban így van-e: hogy az ügy nem tőlem való, ezt senki sem tudja. Én magam sem vagyok biztos felőle. Hogy nem az ördögtől van, ezt már a Püspök atya is megmondta, meg X. atya és D. atya is. Atyám, Ön is megnyugtatott. Egyszer a Sátán is rám rontott: "Tőlem sincs, de Istentől sem. Ez csakis tőled ered!"
Uram, bocsásd meg vétkeimet! Nem bírom magam tovább áltatni, végképp meg akarok nyugodni. Látom, teljesen értelmetlen az, amit tettem, és nem tudom miért, de csak azóta szenvedek. Hiszen a bűnből ered, nem lehet érdemszerző. Szabadulni, szabadulni ettől a szörnyű kíntól! Ez az egyetlen imádságom az ég felé. Csakis a halál! Ó, boldog halál!... Számomra ez lesz a megváltás, mely megszabadít a földön átélt pokoli kínoktól. Ezt szenvedem már évek óta! Ó, boldog halál! Isten irgalmára hagyatkozom. Ha elveszi életemet, s ha az utolsó ítéletig is ott felejt a jó Isten a szenvedők között, azt is boldogan fogadom el, mert tudom, hogy ott -bármeddig is leszek ott -nincs többé alkalmam a bűnre. A halállal megszűnnek zavaros gondolataim és hazugságaim, és így már nem bántom meg Istent.
Amikor lelkemben azt hallottam, hogy mikor lesz a halálom napja és hogy mikor leszek az üdvözültek között, mélységes hálát éreztem lelkemben... El nem képzelhető gyönyörűség lesz számomra a földtől való megszabadulás. Addig is új gyóntatóhoz megyek, akinek nem említem meg a lelkemben lezajlott bűnös képzelgéseimet. Ezektől mentesen akarok vétkeimtől szabadulni, mert az előbbi szentgyónásaim -úgy érzem -tele voltak tettetéssel. Ez okozza a gyötrő nyugtalanságot lelkemben. Nem akarok a régi gyóntatómhoz menni, mert a múlt hazudozásai által okozott sebek ismét felszakadnának, és ez megingatná bennem erős elhatározásomat és feldúlná lelkem békéjét. Borzalmas kínokat élek át...
1965. január 7.
Az Úr Jézus ezt mondta:
"Ne töprengj azon, ki lesz az az erős, ki elindítja közléseinket! Nekem erőre nincs szükségem. Az alázatos és áldozatos lelkeket választom ki. És a fontos az, hogy bizalommal közeledjenek Felém. Bízzatok Bennem! Ismétlem, ez az, mely által teljesen közelembe férkőzhettek."
1965. január 11.
Gyónni voltam. Két-három napig annyira megkönnyebbültem - nem, ezt nem is így kell írnom, mert ez a könnyedség elszakított a földtől, és napokon át elragadtatott boldogságban telt el az idő.
Boldogságom oly nagy volt, hogy úgy éreztem, nem fér meg bennem. Azokban a napokban is a k. házban jártam s ott tartózkodtam néhány órát. Úgy szerettem volna, ha mindenki velem érezte volna ezt az elragadtatást! Alig bírtam magamban tartani. Munkám közben átmentem s a mellém rendelt nővért homlokon csókoltam. E közben az Úr Jézus megengedte, hogy a nővér is érezze a lelkemben lakozó kegyelem csodálatos hatását.
Az Úr Jézus így szólt: "Az Isten Szeme pihen rajtad."
1965. január 15.
"Kislányom, lelked isteni szavaim felvevőkészüléke. Ne remegj meg! Ez így van, még ha bármily méltatlannak is érzed magad erre. Hiszen tudod, hogy kicsinységedet, tudatlanságodat és alázatosságodat használom fel e célra, s főleg az utolsó szón van a hangsúly." (Az alázaton.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése