konferenciája az Egyház válságáról. Veszprém, 2022. október 19.
Mivel
az evangéliumot mindig jó hallani, egy örömhírrel kezdeném: amikor
búcsúbeszédében a mi Urunk, Jézus Krisztus azt mondta, hogy nem hagylak
árván titeket, igazat beszélt, mint mindig. Gondoskodott arról, hogy
minden üdvözítői tevékenység, amelyet végzett földi életében,
folytatódjék halála, feltámadása és mennybemenetele után: az ő rendelése
nyomán ez történik a szentségekben.
A
szentségek valamilyen isteni szándékoltságú jóban részesítenek
bennünket az üdvösségünk érdekében. Gondoljunk például a szentgyónásban
kapott bűnbocsánatra, amely ugyanaz, mint amiben a mi Urunk
részesítette a bűnbánókat; a betegek kenetére, amely hatásaiban ugyanaz
a gyógyító isteni lehajlás, amelyben általa részesültek a betegek,
vagy megerősítés a halál előtt, amelyben őáltala részesült Szent
József. De még a házasság szentségéről is elmondható ez, hiszen a kánai
menyegzőn ő jelenlétével tanúskodott annak a házasságnak létrejötte és
a házasságnak, mint intézménynek isteni rendeltsége mellett, ahogy a
katolikus papok is teszik.
De van
egy olyan szentség is, minden szentség forrása, amely magában a Legfőbb
Jóban, az Úrban részesít minket: istenemberi mivoltában őt magát teszi
jelenvalóvá számunkra. És mivel a mi Urunk úgy látta jónak, hogy ez a
jelenléte az ő üdvözítő tevékenységének fő eseményéhez kapcsolódjék,
ezért a golgotai keresztáldozat mindennapi jelenvalóvá tétele, a
szentmise az, ahol valósággá válik ez.
Az Úr
testének, mint valóságos eledelnek gondolata már kortársait is
megbotránkoztatta, gondoljunk csak János evangéliumának 6. fejezetére,
amikor a kenyérszaporítás és testi jóllakás után, az Élet Kenyeréről
szóló jézusi szavak azonnal követőinek hűségpróbájává váltak, mert
döntést kellett hozniuk: Istennek vallják meg, és őt magát akarják, vagy
csak valamit akarnak tőle a jólétükhöz. Ugyanez a mi időnkben is
megtörténik, és ugyanúgy döntést igényel tőlünk, mint akkori követőitől.
Amikor
püspökeink 2020. márciusában a covidra hivatkozva kötelezővé tették a
kézbe áldozást és bezárták a templomokat, sokan éltük meg váratlan és
felfoghatatlanul súlyos csapásként. Több mint két év távlatából ez
mégis kegyelmi pillanatnak tűnik, pontosan azért, mert a rendelkezések
nyomán olyan döntési helyzet jött létre, amilyenről az előbb idézett
evangéliumi szakasz számol be. A püspöki rendelkezés felszólítás volt
arra, hogy a nekünk szegezett »Talán ti is el akartok menni?«
(Jn 6,67) kérdésre nemmel feleljünk. Akkor sokan a méltó áldozás
lehetőségét keresve jutottunk el életünk első régi rítusú szentmiséjére.
És ez mindent megváltoztatott.
A
hatalmas megkönnyebbülést, a hálát követte a szomorúsággal vegyes
csodálkozás: hogyan lehetséges az, hogy eddig nem tudtunk erről? Miért
nem ismerhettük meg eddig ezt a kincset?
Aztán
az elmerülés következett az ősrégi, de számunkra új világban, amely
napról-napra mélyebben beszippantott, hitünket táplálta, kegyelmekkel
halmozott el.
És első
pillanattól fogva úgy éreztük, hogy végre hazataláltunk, mert ebben a
szentmisében alapértelmezett az, ami az újban sosem valósult meg
teljesen: ennek a középpontjában Isten áll, és minden egyes eleme Isten
dicsőségét szolgálja.
Először
szembesültünk azzal, hogy az, amit mi misének ismertünk meg
gyerekkorunk óta, valójában torz képe az igazinak, amelyre most Isten
kegyelméből rátalálhattunk. Óhatatlanul tolultak elő az újabb kérdések,
amelyek a mai napig sem szűntek meg.
A
következőkben ezen kérdések közül egyről szeretnék szólni leginkább,
mert ez központi jelentőségűek látszik ebben az eszmélődésben. Ez az
aktív részvétel kérdése.
De
előtte, mintegy bevezetőként, a kérdés súlyát bemutatandó, egy másik
kérdéssel kezdeném, amelyet szintén ritkán vagy sosem tettünk fel a
novus ordóban: hogy végül is mi a szentmise célja? Miért alapította Krisztus Urunk a szentmisét?
A
katolikus tanításból tudjuk, és hittel valljuk, hogy a szentmisében
jelenvalóvá válik Krisztus Urunk golgotai keresztáldozata. Ebben a
keresztáldozatban tökéletesen megvalósul az emberek megváltása és az
Atya megdicsőítése, és ezt a dicsőséget az Atya minden egyes – akarata
szerinti – szentmisében tökéletesen megkapja Krisztustól. Minden Isten
akarata szerinti szentmise ugyanaz a golgotai tökéletes áldozat,
amelyben Krisztus, a Misztikus Test feje bemutatja a tökéletes és
végtelen értékű áldozatát, amellyel megtörtént a megváltásunk.
De ha a
golgotai áldozatban egyszer már tökéletes engesztelő áldozatot
mutatott be az Isteni Bárány, miért van szükség a szentmisére? Miért
kell jelenvalóvá tenni minden korokban ezt a tökéletes áldozatot?
Mondhatjuk
– és joggal tesszük-, hogy a szentmisében Isten végtelen szeretete
nyilvánul meg, mert így minden korok embere nem pusztán a
történelemkönyvek lapjairól értesül Krisztus megváltó áldozatáról, hanem
személyes résztvevője lehet az eseményeknek. Mindannyian lehetőséget
kapunk arra, hogy személyesen ott legyünk a Golgotán Krisztus tökéletes
áldozatán. És ebben nem különbözünk a legtöbb apostoltól, hiszen egy
kivételével ők sem voltak ott a Golgotán, ők ugyanúgy a szentmisében
élhették meg a megváltás központi eseményét, mint mi. De azt is tudjuk,
hogy a Golgotán jelenlévő tömegből nem vált javára mindenkinek a
keresztáldozaton való részvétel, és ezt megerősítheti saját
tapasztalatunk is, mert látjuk, hogy a szentmisén való részvétel sem
válik javára mindenkinek.
A
Jelenések könyvének 8. fejezetében olvashatunk az angyalról, aki
mindegyik szent imádságából tett az arany oltárra, amely Isten trónja
előtt áll (Jel 8,3). Minden szent imádsága nyilvánvalóan a szentek egész
életének minden imádságát magába foglalja, de ezeket a sorokat az
Egyház mégis mindig különösen is a szentmisére vonatkoztatta: az
átváltoztatás után ugyanis erre a mennyei jelenetre utaló könyörgéssel
fordul a pap Istenhez, kérve, hogy szent angyalával vitesse ezeket szent
oltárára, hogy „elteljünk minden mennyei áldással és kegyelemmel”.
Ez
utóbbi szavak jelentik a rövid választ a kérdésre, hogy miért van
szükségünk a szentmisére, ha a golgotai keresztáldozatban megvalósult a
tökéletes áldozat: hogy általa mi is eltelhessünk minden áldással és
kegyelemmel.
Krisztus,
a Misztikus Test feje bemutatja a tökéletes és végtelen értékű
áldozatát, amellyel megtörtént a megváltásunk. Ezzel minket, a
Misztikus Test tagjait is bevon az áldozatba, amely viszont a mi
részünkről nem magától értetődően tökéletes részvétel, és nem tökéletes
áldozat. Ezért amikor Szent Pál arról beszélt, hogy kiegészíti testében
azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, nem blaszfémiát követett el,
hanem a keresztény hivatás lényegéről szólt, ami a mi szentmisében
való részvételünkre is vonatkozik. Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy a
részvételünkben kiegészítsük azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik,
mert az, ami hiányzik belőle nem más, mint a mi imánk és
együttszenvedésünk. Az, hogy mi is beletegyük a mi részünket az
áldozatba. Hogy ezáltal mi is megdicsőítsük az Atyát, amely dicsőségre
Isten a mi részünkről is jogosult az igazság alapján. És hogy ezáltal,
az igazságnak való megfelelésünk révén magunk is részesüljünk azokból a
gyümölcsökből, amelyeket Isten kegyelme juttat nekünk. És erre igencsak
rászorulunk, mert ahogy Aquinói Szent Tamás írta, „a mindennapi hibáink miatt rászorulunk Urunk szenvedésének mindennapi gyümölcsére”, mert ez a mindennapi kenyerünk, amiért a Miatyánkban imádkozunk.
De miként részesülhetünk a gyümölcsökből?
Ahogy
nem mindenki részesült a golgotai keresztáldozaton való fizikai
jelenléte miatt a megváltás gyümölcseiből, talán belátható, hogy a
szentmisén való pusztán fizikai jelenlét sem részeltet személyesen
minket annak gyümölcséből.
Hogy mi
lehet a gyümölcstelenség oka, azt talán mindannyian sejtjük: a
szándékunkkal és a részvételünk módjával lehet a probléma, ezért
mindennél fontosabb érdekünk megérteni a helyes szándék és helyes
részvétel mibenlétét.
A
helyes szándék összefügg azzal, hogy mit gondolunk – mit tanítottak
nekünk – a szentmise lényegéről. Ha azt gondoljuk, hogy a szentmise
közösségi vacsora, az utolsó vacsorára való emlékezés, netán annak
megismétlése, és nem megváltó és engesztelő áldozat, akkor egy ideológia
rabjai vagyunk, és gyümölcsök, kegyelem nélkül fogunk kiszáradni, mint borostömlő a füstön
– ahogy a zsoltáros mondja. És ugyanez mondható el, ha azonos súlyúnak
véljük az áldozásban megnyilvánuló vendégséget az engesztelő
áldozattal, mert ezáltal vendégként mi kerülünk a középpontba. Ez a
szemlélet az embert helyezte a középpontba Isten helyett, és a
szentmise központi vezérlő elvének háttérbe szorulását, sőt, eltűnését
eredményezte. Ez az elv ugyanis az, hogy a szentmisén Isten dicsősége
áll a középpontban, nem az ember.
Felidézhetjük
magunkban azokat a momentumokat a katolikus szentmiséből, amelyekben
tömjénezés történik, és láthatjuk, hogy ezek a szentmise azon részei
közben történnek, amelyeknél az „eredeti” történésben, a szenvedése
közben Jézust gyalázták, gúnyolták, nem adták meg azt, ami neki jár.
Ilyen értelemben a szentmise az, “ahogyan az áldozatnak történnie kellett volna”,
megadva közben Istennek azt, ami neki jár, különlegesen is a minket
megváltó szenvedéséért és haláláért: a dicsőséget, a tiszteletet és az
áldást.
És
ehhez a dicsőséghez, tisztelethez és áldáshoz mindig társul a mi
bűnbánatunk, amely következik a valós helyzetünk felismeréséből.
Képzeljük
csak el Szent Péter első miséjét! Milyen gyümölcsöző lehetett a
frissen megtért töredelmes szív igazságnak való megfelelése, és milyen
bőséges kegyelemmel járhatott számára az a szentmise! Ezért mondja a
zsoltár, hogy „a töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg” (Zsolt 51,19)
A régi
rítusú szentmisében minden Istennek a dicsőségét és ezzel párhuzamosan a
résztvevő emberek alázatos, megtört lélekkel végzett bűnbánatát és
Istendicsőítését szolgálja.
Ezzel
szemben az új viszont úgy lett megkonstruálva, hogy ezeket „kevésbé
segítse” -mondhatnánk, ha nem ismernénk létrehozóit és létrejöttének
történetét. De mivel ismerjük, ezért kimondhatjuk: úgy lett
megkonstruálva, hogy ezeket akadályozza.
Mert ha
érvényesen mutatják be a misét a novus ordo szerint, akkor ugyan
Krisztustól az Atya megkapja az új rítusban is a dicsőséget, és
tökéletesen kapja meg, de az embertől neki járó dicsőség megadása
„gyárilag” nehezítetté vált. És ez nemcsak és nem is elsősorban az emberrel, hanem Istennel szemben igazságtalanság.
És mivel a részvétel gyümölcseit tekintve lényeges szempont, és mivel
sarkos állításnak tűnhet, a következőkben igyekszem néhány példával
megvilágítani.
Fontoljuk
csak meg: bár a régi szentmisét vádolják klerikalizmussal, valójában
az új rítusban vált a pap központi szereplővé, és nem alter Christusként,
hanem a pap a maga természetes személyében, mondjuk például a
híres-nevezetes Gipsz Jakab atyaként. Amikor az ő arcát, az ő vicceit,
kiszólásait, kacsintását, jó vagy rosszkedvét kell követnünk Krisztus
helyett azáltal, hogy fizikailag szembefordították velünk, vajon nem
nehezítették meg, hogy második Krisztusként tekintsünk rá és nem Gipsz
Jakabként? Akitől ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni, mert
pozíciójánál fogva központi szereplő, elnök, ahogyan az új rítus nevezi
őt.
A régi
misekönyv rubrikái részletesen leírták, hogy mit és hogyan kell tennie a
papnak, szigorúan szabályozott mozdulatok, szavak, sőt, szabályozott
tekintet jellemezte őket (dimissis oculis – a szentély határán
túl nem emelhették tekintetüket az áldozat bemutatása közben). Az
újban az ilyen előírások vagy teljesen hiányoznak, vagy
ellentmondásosságukkal zárójelbe teszik magukat.
De egy
elszabadult hajóágyúként viselkedő, hívekkel szembefordított, az ő
szórakoztatásukra törekvő, szemkontaktust tartó, netán színészkedő, a
templomhajó eseményeit figyelemmel követő pap milyen módon tud maga
figyelni arra, ami az oltáron történik, és milyen módon tudnak a hívek
elvonatkoztatni az ő személyétől, és arra figyelni, ami egyedül lényeges
a szentmisén?
A pap szembefordítása a hívekkel figyelmen kívül hagyta az emberbe kódolt alapvető „programot”.
Talán
önök is ismerik azt a kísérletet, amelynek során csecsemőknek mutatnak
stilizált „mosolygó” és „haragos”, táblákra rajzolt fejeket, amelyekre
ők az ábrázoltnak megfelelő érzelemmel reagálnak, mosolyognak a
mosolygó fejre, sírnak a szomorúra rajzolt fejre. Mert az emberbe
genetikailag programozva van, hogy a vele szemben álló ember arcára
figyeljen. Ezért, ha szembefordítanak velünk egy hangosan beszélő papot,
akkor a misén önkéntelenül is a pap arcát nézzük.
Vajon
mit árul nekünk el az az új rítusról, hogy megalkotásánál figyelmen
kívül hagyták a teremtői szándék által belénkplántált „programot”? Hogy
a Szentlélek sugallta azt? Tényleg a Teremtő ne ismerné a teremtményt?
Itt
engedjenek meg egy rövid kitérőt. Látszólag nem függ össze az előadás
témájával, de valójában igen, mert ugyanannak az ideológiának
gyümölcsét látjuk megvalósulni benne, amely a papot fordította szembe a
hívekkel.
Ez a
konferencia Veszprémben zajlik, ahol az Érsek Úr saját meggyőződése
szerint alakítja át modernné és sivárrá a székesegyházat, a hívek
megbotránkozására és tiltakozásuk ellenére.
Nyilván
gondolkodtak már azon, hogy vajon miért teszi ezt, és több tényezőt
azonosíthattak: oka lehet például az, hogy nagylelkű kormányzati pénz
érkezett, és az is, hogy az Érsek Úr igen erőteljes vezető, aki nem
tart sem Istentől, sem embertől. Mondhatnánk, hogy olyan, mint a vak
ökör: erősen húz, csak nem a jó irányba.
De van
egy ennél mélyebb, strukturálisabb oka a történéseknek: az ő
meggyőződése arról, hogy joga van megtenni ezt, és az, hogy amit
megtesz, egyezik azzal, amit az Egyház mond.
Nos, a rossz hír az, hogy a meggyőződésének van alapja.
Miért
mondom ezt? Mert az ő felfogása valóban egyezik a zsinat utáni uralkodó
téves felfogással, és logikus következménye a szentmise
lerombolásának. Mert amit a szentmise közösségi vacsorává minősítése és a
gyülekezetet „elnöklő” pap középpontba helyezése jelent a szentmisén,
azt jelenti a püspök esetében ez a középpontba helyezés az egész
egyházmegye fölött, és minden fölött, amivel az egyházmegye rendelkezik.
Az érsek trónja kerül a székesegyház liturgikus középpontjába a főoltár helyére
a hívek gyülekezetével szemben, mert az új felfogásban „elnökként” erre
jogosult. És mivel ő meggyőződéssel vallja, hogy erre hivatott és
jogosult saját személyében, azt is gondolja, még ha tiltakozna is egy ilyen megállapítás ellen, hogy ez a helyzet az ő személyének jár (aki
kételkedik szavaimban, olvassa el az érsek Szent Mihály napi beszédét,
ahol a saját személyét nevezi az egyházmegye középpontjának).
És hogy ebből hogyan következik a templom lecsupaszítása?
Azt
szokták mondani a modernisták, hogy a szent egyszerűséget, a letisztult
formákat, egyszerű vonalvezetést, szerénységet kedvelik. És ez
utóbbit, mármint, hogy ezt kedvelik ki tudná cáfolni? Láthatóan ez a
csupasz sivárság tényleg rokon a lelki világukkal.
Szeretik
tehát a fehér falakat, a dísztelenséget, a filigrán fa asztalokat vagy
a brutális sziklákat oltárok helyett. Ahogy a pannonhalmiak is vagy
akár a jezsuiták a pesti templomukban, ahol egy fekete kőtömböt
helyeztek el oltárként. Zárójelben mondom, hogy – bár a világért sem
terjesztenék álhíreket – az a sanda gyanúm, hogy mindez az ökumené
jegyében történhetett, és a muzulmánoktól kapták a követ. Csak azt nem
tudom, hogy mi körül keringenek most Mekkában Mohamed követői, ha a
Kába-kő Pestre került? Zárójel bezárva.
És hát
be kell látnunk azt is, hogy az előbb mondottak fényében tényleg
szerénynek mondhatók: mivel valóban azt gondolják, hogy a templom
pompája igazából őrájuk irányul, ezért ők – tényleg szerényen –
lemondanak róla, mert túlzásnak érzik. És milyen igazuk van: valóban
túlzás lenne, ha nekik szólna! Csakhogy nem nekik szól, hanem Istennek.
Ezért van az, hogy Krisztus sosem beszélt elítélően a Templom
díszeiről, fényességéről és nagyszerűségéről! Inkább megsiratta
Jeruzsálemmel együtt. Mert annak fénye Istennek szólt, aki jogosult az
ezekben megvalósuló dicsőítésre, nem pedig a főpapoknak, akik
személyükben nem jogosultak erre.
Kívánom,
hogy sikerrel járjon az Önök akciója! De ha ez így is lesz, tudniuk
kell, hogy mindig ott lebeg annak veszélye, hogy amikor a két említett
feltétel előáll, ismét veszély fenyegeti majd a székesegyházat, ahogy
minden templomot is. Mert a mindent megalapozó „szellemi előfeltétel”
továbbra is fennáll: az új mise és a mögötte álló hamis ideológia.
A
szentmisére visszatérve: a rubrikák az új misében nem úgy szabályozzák a
papok tevékenységét, viselkedését, szavait, mint a régiben. De ennél
nagyobb különbség a misén résztvevő hívek tekintetében van: míg a régi
szentmisében gyakorlatilag nem volt hívekre vonatkozó rubrika,
részvételüket szabályozó előírás, az újban ezek megjelentek,
túltengenek és teljeskörűen szabályozzák a híveket. De csak külsőleg.
Mi történhetett, ami ezt a változást indokolta?
A
változás a hívek misén való aktív részvételéről (participatio actuosa)
vallott felfogásban gyökerezik. Az új felfogás ugyanis azt tartja, hogy
a hívek szentmisén való részvételének „aktív” módon kell zajlania, ami
az ő értelmezésükben nem azt jelenti, hogy a hívek „heves” imáikkal
kísérik az áldozatot, hanem azt, hogy mindent látnak, mindent hallanak,
egyszerre válaszolják az előírt válaszokat, egyszerre állnak fel,
ülnek le. Ez a pap személyének követésével tetézve igencsak nehézzé
teszi azt, amit a régi rítus magában és rubrikáiban is elősegített: az
imádkozó részvételt. Az aktívnak mondott részvételünk során ugyanis nem tanultuk meg, hogy hogyan kell imádságosan résztvenni a misén. Ez a megváltozott felfogás az, ami a konstruált új mise egyéb rombolásai mellett nagy kártétele a reformnak.
De honnan és kitől tanulhatjuk meg, hogy miként kell helyesen, azaz gyümölcsözően résztvennünk a szentmisén?
Ha a
szentmisén való helyes részvétel példáit keressük, rá kell találnunk a
Szűzanya és Szent János példájára, akik az egész golgotai kínszenvedés
alatt némán álltak. Az övéké a követendő példája az aktív részvételnek,
mert az nem más, mint az imádságos, együttérző és értő
együttszenvedés.
De a
Golgotán velük szemben láthatjuk az ellenséges, gúnyos vagy közömbösen
áthaladó tömeg példáját, akik kiabálnak, mozognak. Mintha az új mise
rubrikái ilyen aktív részvételre akarnának rászorítani a Szűzanya
példája helyett – természetesen itt nem a gúnyolódásra gondolok, hanem a
közömbös, kompasszió nélküli mozgásra és beszédre.
Pedig a
Szűzanya golgotai jelenléte minden keresztény gyakori elmélkedésének
témája kellene, hogy legyen. Chad Ripperger atya számolt be arról, hogy
egy exorcizmus során a gonosz lélek gúnyosan kiröhögte és ostobának
nevezte őt, amiért a Szűzanya földi pályafutásának legdicsőségesebb
pillanataként az atya annak végét, a mennybevételt nevezte meg. Mert
valójában a Szűzanya legtökéletesebb és legdicsőségesebb pillanata az
volt, amikor a kereszt alatt is Istenbe, imába merülve, bűn nélkül volt
jelen!
Hogyan lehet hát a Szűzanya módjára részt venni a szentmisén?
Ha
megfontoljuk a korábban mondottakat, beláthatjuk, hogy ez aligha
lehetséges, ha az új misén próbálunk meg árral szemben menni, mert az új
mise rubrikái a hívőket igyekeznek végigűzni a meghatározott
ideologikus, egysíkú pályán, anélkül, hogy a külső aktivitásból,
beszédből kilépést engednének.
Ahogy
manapság az Egyház egysége alatt már csak a külső, pusztán emberi
egységet értik a hitbeli egység helyett, úgy a szentmisén való
részvétel egysége sem az áldozatnak a hitben, kompasszióban megvalósuló
követését, hanem a külső aktivitásban, és csak abban, megnyilvánuló
egyformaságot jelenti immár.
Ebből
gyakorlatilag lehetetlen kitörni, az új rítus mögötti ideológia nem
engedi meg az uniform aktivizmusból való kilépést: a mise az új
ideológiában az utolsó vacsora megismétlése. Pedig, ha az utolsó
vacsoránál ért volna véget Krisztus Urunk földi pályafutása, nem lennénk
megváltva!
De ha
rátaláltunk minden korok szentmiséjére, lehet, hogy évek telnek el míg a
kincsek egy kis részét egyáltalán számba tudjuk venni, és hálatelt
szívvel körbe tudjuk örvendezni, de közben vagy utána szükségszerűen
szembesülnünk kell magunkban a novus ordo legnagyobb kártételével:
azzal, hogy nem tudjuk, hogy kell imádkozni a szentmisén. Visszatérek
ezért az előbbi kérdéshez: hogyan vehetünk tehát részt a Szűzanyához
hasonlóan a szentmisén?
Három szempontot ajánlok figyelmükbe,
amelyek közül az elsőről, a szándékról már szóltam Isten dicsősége
vonatkozásában, de most egy kiegészítő gondolatot fűznék hozzá
gyakorlati szempontból.
A szándék
kérdését az új egyházi felfogásban elhanyagolták és ugyanúgy
ellehetetlenítették, mint a hívek lényegre irányuló figyelmét. A
régiben a papot kötelező és megszabott imák segítették a helyes szándék
felindításában már a szentmise előtt, amely szándék a tudatos,
értelmes, valódi részvétel záloga. Mert az öntudatlan sodródás nem
emberhez méltó, és nem gyümölcsöző jelenlét, részvétel, és ez a hívek
részvételére ugyanúgy igaz.
A második szempontban
megismételném a korábban említett tényt: azt, hogy a kereszt alatt a
Szűzanya nem mondott és nem cselekedett, nem „aktívkodott”. Mindaz, ami
történt részéről és benne: az Úr szenvedésének, mozdulatainak,
szavainak figyelemmel és imával követése. A szemlélődő részvétel, amely
az együttszenvedés értelmében is részesedés volt.
Az ő
példájára lehetőségünk van minden korok szentmiséjén úgy venni részt,
hogy érzékeinket és értelmünket az Úr szemlélésére fordítjuk. Amikor
értelmünk Urunk szenvedésének figyelemmel követésével foglalkozik, a
szenvedéstörténet végtelen lehetőséget nyújt erre a szemlélésre és
megfontolásra.
Például figyelhetjük a pap, az alter Christus
részletekig meghatározott, jelentéssel bíró mozgását, szavait,
elmélkedhetünk az oltárnál zajló cselekvések golgotai történésekkel való
megfelelésén, de akár a ruhák jelentésén, az imák sorrendjén, a
könyörgéseken is. És az sem baj, ha egy-egy elemnél hónapokig
leragadunk.
Nemrég jelent meg egy videómontázs,
amelyben a szentmise cselekményei, imái és a Golgota történései között
vont képi párhuzamot úgy, hogy megosztott képernyőn párhuzamosan
mutatta egy szentmise menetét a Krisztus passióját ábrázoló filmből
vett vonatkozó jelenetekkel együtt, olyan gazdag megfeleléseket
bemutatva, amelyek átelmélkedésére talán egy élet is kevés. Az ilyen
montázsok és a régi hittankönyvek és imakönyvek hasonló párhuzamai
alkalmasak arra, hogy ötletet és ihletet merítsünk belőlük.
És a jó
hír az, hogy a katolikus szentmisében a hívő teljes szabadságot élvez
az ilyen szemlélődő részvételre! A szentmise és Golgota közötti
párhuzam és azonosság a szentmise részeinek, cselekményeinek, de még a
szent ruhák szimbolikus értelmezésére is lehetőséget adnak, amelynek –
mint nemrég megtudtam egy liturgikus kutatótól – hatalmas középkori
irodalma van. Erre egyetlen példaként a manipulust hoznám.
Amikor a
sekrestyében a pap beöltözik a szentmiséhez, felindítja a szándékot,
Krisztust ölti magára, és ennek megfelelő imákkal kíséri cselekedeteit.
A manipulus felvételekor például a pap azért könyörög, hogy méltó
legyen a könnyhullatás és fájdalom manipulusát viselni és így örömmel
fogadja munkája gyümölcsét. A latin szöveg itt a „labor” szót
használja, ami a Finály-féle szótár szerint megerőltető, megfeszítő munkát, megerőltetést, megfeszítést, fáradságos dolgot
jelent. A manipulus felvétele kapcsán tehát egyértelmű utalás van arra a
részvételi módra, amely a Golgota eseményein való elmélkedést, az
Úrral való kompassziót jelenti, és a következő, harmadik szempontban
még kifejtett dologra: hogy ez bizony kemény munka, erőfeszítés. Olyan
erőfeszítés, amely a pap egész szentmisén való jelenlétét át kell, hogy
járja. Ahogy a hívekét is. Ez tehát a katolikus felfogás!
Csodálkoznunk kellene tehát azon, hogy a liturgikus reform törölte a
manipulust a papi öltözetből?
De
folytatva a manipulus többrétegű szimbolikáját: a pap foglya ennek
golgotai jelenlétnek. És például itt rácsodálkozhatunk az isteni
eredetű szentmise szimbólumrendszerének összetettségére, gazdagságára,
mert a manipulus jogosan magyarázzák a kemény munka miatti veríték
letörlésére rendszeresített kendőként, de egyben az a szimbolikus kötél
is, amellyel Jézust megkötözték az Olajfák hegyén, amellyel megkötözve a
főpapok és Pilátus elé hurcolták. Úgy, ahogy a karjára manipulust
felöltő, összetett kezű papot „vezetik” a ministránsok, mintegy
megkötözve, az oltárhoz. És miért ne gondolhatnánk erre, hiszen miért a
ministránsok mennek elől, és nem a pap halad elől pásztorként, ahogy a
közel-keleti pásztorok tették? Hogy aztán fogolyként az oltár elé érve,
vádlói előtt állva kérje az Atyát, hogy az istentelen néppel szemben
védje ügyét.
Nem
csodálatos gazdagság ez az isteni szentmisében az embergyártotta
szertartás ideologikus egysíkúságával ellentétben? Hogyne tudnánk
elidőzni például ennél az egy elemnél hónapokig, lassan tovább fűzve
azzal, ami következik a szentmisében, vagy azzal, amit az Úr értésünkre
ad tetszése szerint!
Mint már említettem, a harmadik szempont
arra vonatkozik, amit az új rítusban szintén nem szokhattunk meg: hogy
a szentmisén való részvételünk nem jelenti a kényelem nyugalmát, netán
a pihenését. Az új rítusban az ideologikus újdonság, a közösségi
vacsora központi elemmé tételével eltűnt a szentmise erőfeszítést
igénylő voltának tudata is. Mert hát ki látott olyan vacsorát, amely
nem arra irányul, hogy jól érezzük magunkat, hogy kényelmesen
eleresszük magunkat és felüdüljünk? Ebbe teljesen belefér a társadalmi
kapcsolatokra való figyelés, a „Szervusz, Gizikém!”, a „Mi van veletek,
Géza?”
Ha
viszont a szentmisében a Golgota eseményei válnak jelenvalóvá,
értelemszerűen nem a mi jó hangulatunk, kényelmünk, és egyáltalán nem
rajtunk van a hangsúly. És ez érthető is, hiszen vajon a kereszt alatt
állva szó lehet-e pihenésről, fecsegésről, társasági jópofizásról?
Az
erőfeszítés nem csak a pap feladata a szentmisében, mert értelme
misztériumokra irányítása, azok szemlélése és az azokon való elmélkedés
erőfeszítést igényel minden részvevőtől. Hogy a munkánk gyümölcsében
örömmel részesülhessünk. Mert ez az aktív részvétel, amelynek kegyelmét
kérnünk kell az Úrtól, és erőnket megfeszítve törekednünk kell rá.
Azt
mondta egy szent, hogy ha egyszer igazán megértenénk, hogy mit jelent a
szentmise, elképzelhetetlen lenne túlélnünk azt. És valóban, számtalan
példát láthatunk arra, hogy olyan szentek, akik közel kerültek ehhez a
megértéshez, önmagukról megfeledkezve, már-már félholtan merültek el
ennek misztériumában, hogy aztán emiatt életükben felragyogjon a
kegyelem fénye, amely a szentmisén való igazi imádságos, szemlélődő
aktív részvételük gyümölcseként áradt rájuk.
De
mi van akkor, ha erőfeszítéseink ellenére sem tudjuk a szentmisén
megvalósítani a részvételnek ezt a tudatos, imádságos, szemlélődő,
együttszenvedő formáját?
Hiszen
akkor úgy veszünk részt a szentmisén, ahogy a bámészkodó zsidók tették,
akik korábban talán ott voltak a Pilátustól halált követelő tömegben,
vagy azok között, akik gúnyolták szenvedésében, vagy csak perverz
kíváncsisággal, közömbösen figyelték haláltusáját. Nem hozzájuk
hasonlítunk, ha érzéketlenül, sodródva, tudatosság nélkül vagyunk jelen
a szentmisén?
Mondhatnám,
hogy a szentek misén való részvétele után elérkeztem magamhoz, és a
hozzám hasonló gyarló emberekhez. Mi van tehát velünk?
Egy
örömhírrel kezdtem és egy másikkal szeretném befejezni: Isten irgalma
miatt még a mi helyes részvételre való képtelenségünk sem ok a
reménytelenségre!
Lukács evangéliumában olvassuk ezekről a Golgotán bámészkodó zsidókról, hogy Jézus halála után „Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért.” (Lk 23,48)
Az ő
példájuk azt mutatja, hogy képtelenségünk ellenére még mindig nyitva
van előttünk is a királyi út: az alázaté, a bűnbánaté. Mert ha
képtelenek vagyunk a tudatosság együttszenvedésére, még mindig
részesedhetünk az áldozatban, „mert Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek, te nem veted meg a töredelmes és alázatos lelket!”
– mondja a zsoltáros. Ha mellünket verve távozunk a Golgotáról,
belátva, hogy nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön, de vágyunk
arra, hogy csak egyetlen gyógyító szót szóljon!
Bárcsak legalább egyetlen egyszer mi is így tudnánk részt venni a szentmisén!
https://invocabo.wordpress.com/2022/10/20/a-tevekeny-reszvetel-es-a-szentmise-vagyott-gyumolcsei/