Ha én mondom magamról, hogy alázatos vagyok, akkor kijelentésemben a performatív ellentmondás klasszikus megvalósítása történik meg. Mert magával a kijelentés tényével cáfolom a kijelentés tartalmát. Az alázat ugyanis a bűnbeesés óta olyan erény, amelynek megléte csak kívülről állapítható meg, és erre a megállapításra a bűnre hajló ember nem jogosult a maga esetében.

De amikor Urunk alázatos szívűnek nevezte önmagát, nyilvánvaló módon igazat mondott, és rá nem igaz a fenti, bűnbeesés utáni emberekre vonatkozó megállapítás. De vajon ez lenne igaz akkor is, ha a Szűzanya mondta volna ezt magáról?

Az alázat a végső igazsággal függ össze, annak elismerését jelenti, hogy minden jó, amim van, minden jó, amit megvalósítok, minden jó forrásából, Istenből fakad. Ezért egyedül Őt illeti minden bennem megvalósuló, és „általam” megvalósított jóért a dicsőség, hiszen Ő minden jó oka és célja. Az alázat ennek a dicsőségnek mindenkori megadását jelenti, amely dicsőség Istent megilleti. Ha egy minden bűn nélküli ember önmagára vonatkoztatva megtenné az alázatosság jézusi kijelentését, igazat mondana, hiszen mindenben elismeri Istent, mint a jó szerzőjét, minden javát Isten ajándékának tekinti, amelyért egyedül Istené a dicsőség. Így a Szűzanya is igazat beszélt volna, ha a Magnificatban önmagát alázatosnak nevezi. De talán mégsem ezt tette.

Mindannyiunk számára ismerős a Magnificat katolikus fordításaiból származó, címben szereplő megnevezés (Lk 1, 48). Ezeket a fordításokat nem a szószerintiség, hanem a katolikus érzék értelmező megértése jellemezte, amely a fenti bekezdés megállapításának igazságát vallotta a Szűzanyáról, és értette bele az ő Szentlélektől sugallt szavaiba. Ezek a fordítások hol az alázatosság, mint erény, hol pedig az alázatosság, mint helyzet (megalázottság) értelmében, a Szűzanyára vonatkoztatva magyarázták ezt a sort. Amint a protestáns magyarázatok is, amelyek a katolikus érzék híján, azzal szembenállva szószerint helyesen, „megalázottság”, „alacsony rendűség” értelmében fordították ezt a kifejezést, de ugyanúgy a Szűzanyára vonatkoztatták, mint a katolikusok, csak velük ellentétben a Szűzanya „kisebbítése” érdekében tették ezt. Pedig ez talán nem a Szűzanyára vonatkozó kifejezés.

Amikor a Szűzanya arról beszél, hogy az Úr rátekintett szolgálója megalázott voltára (ἐπέβλεψεν ἐπὶ τὴν ταπείνωσιν τῆς δούλης αὐτοῦ) ugyanazokat a szavakat használja, mint Sámuel első könyve Anna esetében, aki Erzsébethez hasonlóan a gyermektelenség bélyegétől megalázva könyörgött ezekkel a szavakkal gyermekáldásért az Úrhoz (ἐπιβλέπων ἐπιβλέψῃς ἐπὶ τὴν ταπείνωσιν τῆς δούλης σου – 1 Sám 1,11). A gyermektelenség megalázó bélyeg volt a zsidók között, mert ebben Isten büntetését látták. Annak egyértelmű kifejezését, hogy Isten előtt bűnösnek minősülnek, hiszen gyermektelenségükkel maga Isten nyilvánította ki, hogy nem alkalmasak arra, hogy tőlük szülessék meg a várva várt Messiás, vagy akár az ő előfutára. És mi más lehetne ennek oka, mint az ő bűnük? Ezek a szavak tehát Erzsébet helyzetére utalnak, arra a megalázottságra, amelyet igaz volta ellenére elszenvedett a gyermektelenségben, nem pedig a Szűzanyára, akit fiatal lányként nem érintett ez a bélyeg.

Ezért kezdte Isten magasztalását ezekkel a szavakkal a Szűzanya, és erre utal az is, hogy az ujjongás indicativus aoristosban szerepel, ami “ujjongott”-nak fordítható. Ujjongás, ami a múltban, az angyali üdvözletkor már megvalósult. A Szűzanya most, Erzsébetet látva magasztalja az Urat, de már akkor ujjongott, amikor meghallotta, hogy az Úr elvette Erzsébet szégyenét. Ezzel a gondolattal a szívében érkezett, és belépésekor szemtől szembe tapasztalja a Szentlélek munkáját. Erzsébet „nagy kiáltása” (ἀνεφώνησεν κραυγῇ μεγάλῃ) ugyanis olyan tudásról tanúskodik, amely nem származhat embertől: senki emberfia nem tudhatja ugyanis, hogy Mária szíve alatt Isten Fiát hordozza. És ki, melyik lélek lehetne az, aki elismételteti Erzsébettel az angyali üdvözlet kezdő állítását, áldottnak mondva Máriát és magzatát, ha nem a Szentlélek? Mária úgy tette meg az utat a hegyekbe, hogy a sértetlen emlékezetében megőrzött angyali szavakon, és az Isteni irgalmas lehajlásán elmélkedett. És megérkezésekor Erzsébettől hallja viszont az angyal szavait! Ezért válaszol Erzsébet szavára és utal vissza az angyali üdvözletre: „és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék”

És mert a fényt nem lehet elrejteni, bizonyságát adja tökéletes alázatának, amely minden jót Istennek tulajdonít:

„mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.”

Tehát a katolikus hitérzék igenis helyesen ismeri a Szűzanyát alázatos szolgálólányként. Mert, ahogy Szent Ágoston mondta: Mária alázata volt a mennyei létra, amelyen Isten leereszkedett a világba.

https://invocabo.wordpress.com/2022/10/27/alazatos-szolgalolany/