Csóka Lajos: A katolikus megújhodás kora

A köztudat Ranke (1834) óta általában „ellenreformáció” szóval jelöli meg azt a történelmi kort, amelyben a katolikus Egyház a vallásszakadás sebei után első kábultságából felocsúdva a protestantizmussal felvette a küzdelmet, hogy a hitszakadással elvesztett erkölcsi súlyát visszaszerezze s elpártolt híveit visszavezesse az Egyház kebelébe. Bármily kiváló történetírótól származik is ez az elnevezés, lényegében mégsem fedi a kor fogalmának teljességét. A katolicizmusnak ez a nagylendületű kora – nem szólva arról, hogy egy merőben új vallás [mármint a protestantizmus] alapítása egyáltalában nem jelentheti a réginek „reformációját” – nem merült ki csupán a protestantizmus elleni küzdelemben, hanem ennél sokkal többet, nagyobb pozitívumot hozott létre: a meggyengített, elszunnyadt katolikus öntudat új életre-keltését s megerősítését, és ami ezzel együtt járt, a lelki élet olyan újjászületését, amely a maga dinamikus jellegével a lelki keretek bensőségéből kilépve, mint valláspolitikai restauráció is rányomta bélyegét a közéletre.

Helyesebben tehát a katolikus megújhodás korának nevezhetnők a vallásszakadás utáni kort. Ez a megújhodás az ember kettős természetéből kifolyólag két irányban mozgott. Egyrészt kiterjedt a lelkiség átalakítására, másrészt a vallásügyi kérdésekben történő állásfoglalás szabályozásával átnyúlt a gyakorlati politika területére is. Ez végső eredményben Európa nagy részében a katolicizmus győzelméhez vezetett. A lelkekben elfojtott katolikum újból meg mert szólalni, és az Egyház, régi szellemiségében felragyogva, az emberiség vezetésében ismét elfoglalhatta .azt a helyet, melyre rendeltetése hívta, és amely a kultúremberiség alakításában szerzett érdemei alapján történelmileg és jogilag megillette.
     Az eltévedt vagy félrevezetett nyáj végeláthatatlan csapatokban tért vissza az elhagyott akolba, és az Európán kívül eső világrészekben elért hódításokkal annyira megszaporodott, hogy az Egyház csakhamar hívőinek lélekszáma szerint is visszanyerte, sőt megnövelte a hitújítás előtti lélekállományát. Mivel pedig a lelkeknek ez a nagy átformálása s ezen keresztül az Egyház politikai restaurálása is azokon a belső reformokon fordult meg, amelyeket az Egyház önmagán hajtott végre, azért a kort helyesen nevezhetjük a katolikus reformáció korának is.

E kor kezdetét, megindulásának időpontszerű megjelölését nehéz volna teljes határozottsággal kimondani. A történeti fejlődést, illetve alakulást sem évtizedek, sem századok fordulóival nem lehet megállítani, tehát a történeti korok határát is nehéz évszámokkal úgy megjelölni, mint ahogyan kijelölhetők a maguk mértékével a térbeli határok. Fokozottabban áll ez a megállapítás olyan korra, mint a most tárgyalt időszak, amelynél lassan érvényesülő belső, szellemi tényezők játszották a főszerepet. Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a régi hit a protestantizmus térhódítása ellenére sem enyészett el teljesen. A felszín alatt már a protestantizmus virágzása, sőt rügyfakadása idején is működtek olyan olthatatlan életenergiák, amelyek a katolicizmus megújhodásának készségét hordozták magukban.
     Igaz azonban, hogy ezek az erők a kezdet kezdetén még alig mutattak érezhető hatást. Az igazi eredmény a maga tovaágazásaival együtt akkor kezdett bontakozni, amikor a jezsuiták fényes küzdő serege is megjelent a porondon. A jövő távlatában ekkor kezdtek olyan körvonalak kibontakozni, amelyek már változást sejtettek. Ha ezeket a döntő szempontokat figyelembe vesszük, a katolikus megújhodás korának kezdetét arra az időre kell tennünk, amikor a hitújítás szülőhazájában, a német földön megjelenő első jezsuita, a rendalapító egyik első fegyvertársa, Faber Péter megejtette terepszemléjét és tapasztalatai alapján megjelölte az utat és módot is, amelyen Németország valláserkölcsi képe megváltoztatható.

„A lutheránusok – írja Lainez-nek Faber – többi tévedésük között egyetértenek abban a fő tévedésben, hogy a jócselekedeteknek nincsen érdemszerző értékük, az igazulás reménységét tehát egyedül a hitre alapítják. Nekünk az ellenkező utat kell választanunk, a hitre a jócselekedetek jelentőségének tudatosításával kell áttérnünk és először s állandóan azt kell hangoztatnunk, ami a szeretetet felkelti és a jócselekedetekre való törekvésre indít. A tudomány – írja tovább – egymagában keveset segít most a tévtanokkal szemben, orvoslást egyedül a jócselekedetektől és az élet elveszítésével sem törődő önfeláldozástól várhatunk.
     Faber ebben az 1541-ben írt jelentésében olyan elvnek szerzett érvényt, amelynek életbeléptetésével új korszak indult az európai emberiség történetében. Az emberi cselekedetek értékének lutheri csökkentése, sőt tagadása révén beálló erkölcsi pesszimizmust a buzgó, istenfélő élet újbólvaló nagyrabecsülésével lelkes erkölcsi optimizmus váltotta fel. Az emberi lélek előtt új távlat nyílt, akaratát az előbbivel ellentétes irányra fordította, s új korszak hajnalát hozta fel: a komoly és tettekben nyilvánuló katolikus újjászületést.

Vajon milyen volt ennek az új korszaknak arculata?

A liberális világszemlélet szereti állandóan pellengére állítani ezt a kort. Történetírása nem a kor szelleméből kiáradó, tehát az egész kor lényegét helyesen feltáró belső sugarak kivetítésével világított rá annak arcvonásaira, hanem történetietlenül, a korba való beleélés teljes mellőzésével, külső s idegen fényforrás sugarainak visszavert fényével állította azt a maga sivár világnézetének megfelelő világításba. Torzított képet alkotott a katolikus megújhodás győzelmes koráról. Fanatizmus, türelmetlenség, vakbuzgóság, erőszak, szellemi sötétség, a lelkiismereti szabadság béklyóba-verése a színező transzparensek és korfestő képletek, ezekkel élénkítik a liberális történetírásnak e korra vonatkozó lapjait.
     De vajon ennek a nagy történelmi kornak ilyen egyoldalú bírálata és beállítása megfelel-e a történeti igazságnak? Hogy erre a történetírói tárgyilagosság alapján feleletet adhassunk, mindjárt tanulmányunk elején rá kell mutatnunk a liberális történetírás kritikai forrásaira.

A liberalizmus lényegében folytatása és következménye a reneszánsz termelte világfelfogásnak, amely a középkor mindent felölelő univerzalizmusának megbontásával az egyénieskedő szubjektivizmus uralomra juttatásában jelentkezett. Az egyén formális jogának szabad érvényesítése ugyanis nemcsak azokat a politikai és társadalmi kötelékeket bomlasztotta szét, amelyek a középkori közösségek abroncsai voltak, hanem az egyént vallási és erkölcsi tekintetben is kiemelték minden addigi megkötöttségéből. A szabadosság elve éppúgy vonatkozott a valláserkölcsi életre, mint a társadalmi vagy gazdasági életről vallott felfogásra. Az individualizmussal a középkori megkötöttség elve nem fért meg, csak egyetlen ideál érvényesülhetett: a szabadság, amely valláserkölcsi téren is száműzött, elvetett minden köteléket, az egyén tetszésére bízta a hitet s annak megállapítását, hogy mi a jó és mi a rossz. Az államra is csak egy feladatot rótt, a magántulajdon védelmét. Ez a felfogás merőben ellentétes a katolikum alapelvével és az Egyháznak az erkölcsről hirdetett tanításával. Az Egyház az emberiség kezét fogva, vezetésre való hivatottságának tudatában, az erkölcsi fegyelem elvét képviselte. Szárnyára engedte a szellemet, de útba is igazította és a szabadságot erkölcsi mederbe terelte.

A katolikus megújhodás kora, a szubjektivizmus korlátlanságával szemben, első tekintetre úgy látszott,mintha a megkötöttség állapotába vezetne vissza, tehát a liberális világszemlélet szerint megbocsáthatatlanul maradi volt, bár az egyetemes történetszemlélet tanúsága szerint nagy felfordulások éppen akkor rázták meg legszilajabban az ember alatt a földet, amikor az erkölcsi megkötöttség szálai széjjelmállottak. A két világfelfogás alapszerkezetének elemzésében tehát olyan ellentétes hatású elemek kerültek szembe egymással, hogy egy liberális telítettségű kor, a maga szellemiségének megfelelően, a katolikus megújhodás korával szemben csak marasztaló ítéletre gondolhat.

Egészen más képet kapunk azonban a katolikus reformáció koráról, ha a liberális történetszemlélet téves módszerei helyett ama sugarak fénye mellett vizsgáljuk, amelyek épp e kor lényegéből áradnak ki és a kornak vonásait a maguk eredetiségében és valóságában világítják meg.

A humanista világfelfogás a hitújítás szálláscsinálója volt, s az ember tekintetét az Istentől elfordítva, magára az emberre irányította. Ezzel a teocentrikus egyetemesség nagy egységéből kiragadott embert voltaképpen léte ősforrásától szakította el, anélkül, hogy ugyanakkor megfelelt volna a lét misztériumának nagy kérdésére. A probléma továbbra is fennmaradt és nem lehetett száműzni a lélekből. Csak míg azelőtt az ember arra megnyugtató, pozitív feleletet kapott, az most, az Egyház tanítói tekintélyének meggyöngülése óta, mint kétségbeejtő kérdőjel meredt eléje. Kézbe kapta ugyan az újkori ember a bibliát, maga magyarázhatta azokat a kérdéseket, amelyeknek méretei túlhaladták értelme határait, de pozitív feleletet éppen azért nem is adhatott magának. Kétségek között lebegett a mélységek felett és a pozitívumok keretéből kilépő ember a bizonytalanságok hálójába került. A vélemény teljes szabadsága szektákat termelt, amelyeknek a közélet területén veszedelmes társadalmi és gazdasági megnyilatkozásokban láttak napvilágot. Maga a hitújító is kényszerült a szabad véleménynyilvánítás korlátozására és ennek kapcsán tantételeinek rendszerbefoglalására.
     Ezt a célt szolgálta a [protestánsok által elrendelt] könyvcenzúra is, amely hamarosan életbelépett, mihelyt a szabadság kiütött. Eleinte csak a katolikus könyvekre vonatkozott, de hatásköre csakhamar kiszélesedett. A tilalom szigorúságára jellemző, hogy a frankfurti városi tanácsnál magának I. Ferdinánd császárnak kellett közbelépnie, hogy leánya számára egy 5-6 lapnyi katolikus vallásos füzetecske kinyomása engedélyeztessék. A rostocki városi tanács a város nyomdászát már azért is börtönnel büntette, mert Albert mecklenburgi herceggel megegyezett egy katolikus újszövetségi szentírásfordítás kinyomtatására. Már Melanchthon sürgette a tilalmat minden olyan könyvvel szemben, amely ellenkezik a lutheri tanítással. Ennek volt a következménye János szász választónak egy 1528-ból származó rendelete, amely a lutheri tanítással ellenkező könyveknek már nemcsak a kinyomtatását tiltotta meg, hanem pénzbírsággal vagy börtönbüntetéssel sújtotta az ilyen művek eladását és vásárlását, sőt olvasását is. „Bárki, akinek tudomása van arról – mondja a rendelet –, hogy valamely ismerősének ilyen könyv van a birtokában és ezt nem jelentené a hatóságnak, oly mértékben bűnhődik javainak elvesztésével vagy pénzbírsággal, amilyen mértékben részt vett a más bűnében.”
     A cenzúra teljes kifejlődését mutatja a lipcsei tanács rendelete, amely minden könyv kinyomatását előzetes engedélyhez kötötte. Hogy ne lehessen ezt kijátszani, Ágost szász választó 1571-ben magát a könyvnyomtatást is megnehezítette és csak Drezdában, Wittenbergben, Lipcsében és Annabergben engedélyezte. Az előzetes cenzúra, mint ennek a tilalmi intézménynek legfejlettebb foka, ezután egész Németországban általánossá vált. A fejedelmek rendesen valamelyik udvari papjukra vagy tanácsosukra bízták, de Württembergben a fejedelem teológusainak könyvei is a fejedelem személyes cenzúrájának voltak alávetve. A naumburgi tilalom pedig már annyira ment, hogy a cenzúra nemcsak a tartalomra, hanem a kifejezésmódra és a stílusra is kiterjedt, s még ennek is az ágostai hitvallású cikkelyek kifejezésformájához kellett alkalmazkodnia.

Mindez azonban a dolog lényegén semmit sem változtatott. Az első hitújító után mások is jöttek. Ezek mást hirdettek, a nagy misztériumra más feleletet adtak, maguknak követelték az igazságot s átkot kiáltottak az ellenkező véleményűekre.
     A hit és vélemények sokféleségének ebben a torlódó küzdelmében, amikor egy-egy hitrendszert már csak a tömegindulat ébrentartásával és a gyűlöletnek propaganda-eszközzé avatásával lehetett fenntartani, ült össze a zsinat Trientben. Célja az volt, hogy az Egyház tanítói hivatásának újbóli hangsúlyozásával a hitújításban megtámadott hitelveket újabb, szabatos és végleges fogalmazásban kihirdesse, az egyháziak életébe csúszott visszaélések kiirtásával az egyházkormányzatot újjászervezze és ennek segítségével a közerkölcsiséget is fölemelje. A kétségek között hányódó kor felfigyelt a régi tanítás új köntösben való megjelenésére. A katekizmus kiadása, az Egyház vallási csalatkozhatatlanságának kihirdetése, a hippói (393) és karthágói (393) zsinat által megállapított kánonok újból való elfogadása és a Vulgata hitelességének kihirdetése a hittételek terén véget vetett minden további önkénynek és megvonta azt a határvonalat, amelyen túl már nem-katolikus terület következik. A bizonytalanságok és kétségek hullámaiban vergődő, figyelő ember örömmel kapott a pozitívum után és tekintetét ismét bizakodva fordította a régi Mester felé.

Természetes, hogy a későbbi századoknak a lelkiség gyakorlati jelentőségét tagadó racionalista-liberális világszemlélete előtt érthetetlennek tűnt fel ez a nagy fordulat. Csak a kor szellemi világába való elmélyedés teszi érthetővé, hogy az Egyház belső életét felfrissítő reformok hatása a régi hit varázsát is visszaállította.
     A zsinat egyrészt újból megnyitotta a katolikus életfelfogás forrását s ugyanakkor azáltal, hogy ha már a kereszténység teljes egységét nem állíthatta is vissza, de az Egyház tanításából semmit fel nem adott, megmentette a katolicizmus belső egységét. Ez tette lehetővé a világ minden táján egységesen kialakuló, alapelveiben és megjelenésében azonos katolikus szellem kifejlődését és a katolicizmusnak önmagából táplálkozó és kiáradó megújulását. Azzal pedig, hogy a pápa főhatalmának végérvényes kihirdetésével biztosította az Egyház hierarchikus és monarchikus felépítését, a katolikumnak olyan szilárd szerkezetet juttatott, amelyből kifolyólag az Egyház nemcsak megtisztultan kerülhetett ki a megpróbáltatásokból, hanem súlyát s rangját is megtarthatta a történeti tényezők között.

A KORSZAK ÁLTALÁNOS VONÁSAI

A történetírók általában a katolikus visszahatás korának is nevezik a katolikus megújhodás korát. Találó elnevezés, mert alig van a történelemnek olyan korszaka, amelyben a hatás és visszahatás fizikai törvénye szellemben, személyekben és végrehajtásban oly törvényszerűen érvényesült volna, mint a „reformáció és ellenreformáció” korában.
     A katolicizmus a hitújítás idején azért gyengült meg, mert az új eszmékkel szemben nem védekezett elég szerencsésen. Főleg persze Németországban. A katolikus rendek már a speyeri birodalmi gyűlésen (1529) szinte tétován szemlélték az új mozgalom erősödését. Éppenséggel vereségnek számított, amit ugyanezen a birodalmi gyűlésen szenvedtek, amidőn a Lutherhez pártoló rendek protestációjával szemben azt sem tudták elérni, hogy a lutheránus fejedelmek területén továbbra is engedélyeztessék a szentmise!

A katolikusok közömbössége és erőtlensége egyébként talán legbeszédesebben a hivatali pályákról való leszorulásukban kapott kifejezést. A helyzetre jellemzően mutat rá Commendone bíboros követjelentése, amely szerint még az egyházfejedelmek tanácsaiban és irodáiban is alig akadt egy katolikus tanácsos vagy tisztviselő, míg a többség protestáns, sőt gyakran harcos protestáns volt. A Reichskammergerichten, a legfőbb birodalmi törvényszéken is protestánsok voltak túlnyomó többségben. I. Ferdinánd és Miksa tanácsában és haditanácsában is protestánsok foglalták el a vezető helyeket; a zsoldos hadak vezérei és a hadbiztosok között protestánsok vitték a fő szerepet.
     A katolikusok helyzeti gyengülése még jobban kitűnt az 1555. évi augsburgi birodalmi gyűlés rendelkezéseiből és az erre következő valláspolitikai fejleményekből. A vallásbéke ugyanis, amikor a világi fejedelmeknek megadta a „reformálás jogát”, vagyis a „cuius regio, eius religio”-t jogelvvé avatta, ugyanakkor ezt a jogot a katolikusok felé kereken megtagadta: a Ferdinánd-féle deklaráció a protestáns vallás gyakorlatát az egyházi fejedelmek területén is megengedte. Igaz, hogy némi fenntartással élt (reservatum ecclesiasticum = az augsburgi vallásbéke tárgyalása alatt létrejött királyi határozat, miszerint az egyházfejedelmek, ha evangélikussá lesznek, méltóságukról és javadalmukról lemondani tartoznak) s ennek a vallásbékébe való befoglalása katolikus szempontból győzelmi jelnek volt tekinthető, azonban a vallásbéke egészben mégis csak a protestantizmus győzelmét jelentette, mert a protestánsoknak a katolikus egyházfejedelmek területén szabad vallásgyakorlatot engedélyezett, míg ugyanezt a protestáns területeken megtagadta a katolikusoktól.

Hátrányos volt a katolicizmusra az is, hogy a birodalmi városok tanácsai a városok többségében szintén a protestantizmust tették egyeduralkodóvá, míg a katolikus vallásgyakorlattól megvonták a nyilvánosság jogát, holott az 1555. évi vallásbéke úgy rendelkezett, hogy vegyesvallású városokban a katolikus és evangélikus vallás szabadsága továbbra is fenntartandó. Ahol viszont a vallásbékében elrendelt szabad együttélés megmaradt, ott egy 1564. évi jelentés szerint a katolikusok körében olyan vallási közömbösség kapott lábra, hogy – legalább a jezsuiták megjelenéséig – egyáltalán nem törődtek azzal, hogy valaki katolikus-e vagy protestáns. Nemcsak a helységek voltak vegyesvallásúak, hanem a családok is. Voltak házak, ahol a szülők az egyik, a gyermekek a másik vallást követték s a testvérek is különböző valláson voltak. A katolikusok és protestánsok összeházasodtak anélkül, hogy a vallási kérdésre legkisebb mértékben is tekintettel lettek volna. Ennek kárát is a katolicizmus látta, mert a vallási közömbösség a dolog természete szerint annak a vallásnak erőit porlasztja, amely megkötöttség szempontjából nagyobb igényekkel lép fel.

Mindezeken felül a protestáns fejedelmek egészen természetesnek találták, hogy a megüresedő hatalmas egyházi javadalmakat, püspökségeket, érsekségeket, apátságokat másod- vagy harmadszülötteik javára foglalják le, nem törődve a reservatum ecclesiasticummal. A Német Birodalomnak alig volt protestáns fejedelmi háza, amely valamelyik egyházi fejedelemségben érdekelve ne lett volna. Osnabrückben például a püspöki székben katolikus és protestáns javadalmasok váltogatták egymást. Emellett a püspökségek vagy apátságok protestáns élvezői – adminisztrátori címen – éppen úgy követelték a fejedelmi jog gyakorlását, a fejedelmi gyűléseken való részvétel és tanácskozás jogát, mint ahogy az a törvényes egyházfejedelmeket megillette.
     A protestantizmusnak e nagyfokú előretörése mellett a katolikus világi fejedelmek akár belső, lelki gyengeségből, akár túlzott politikai óvatosságból, nem mertek élni a jus reformandival [az alattvalók vallását, a földesuruk határozza meg], míg protestáns fejedelemtársaik eredményesen használták azt fel a saját vallásuk javára. Ez a magyarázata annak, hogy a hitújítás korában például Németországnak nem volt sem egyházi, sem világi katolikus fejedelemsége, amelyben az új hit a régi vallás rovására meg ne vetette volna a lábát.

Mintegy félszázadig tartott ez az állapot. Az ellenhatás azonban gyorsan éreztette befolyását, mihelyt a jezsuiták megkezdték működésüket, a püspökök pedig a trienti zsinat reformrendelkezéseinek végrehajtását. A püspöki látogatások, egyházmegyei és tartományi zsinatok, papnevelők állítása, a nem-katolikus életű papság elmozdítása, a kolostorok fegyelmének helyreállítása, a hitoktatás megreformálása, az istentisztelet régi rendjének visszaállítása a rekatolizálódás mozgalmának hatalmas eszközei voltak. A jezsuiták iskoláiból és a vezetésük alatt álló Collegium Germanicumból kirajzottak az első tanítványok, akik egyházi vagy világi területen, hivatásuk szerint, megkezdték az új szellem érvényesítését.

Hamarosan, már a 16. század 70-es éveiben felvetődött a kérdés, hogy bár az egyházi fejedelmek egyenrangú rendek a világi fejedelmekkel, miért nem illeti meg vallási téren is ugyanaz a jog, mint a világi fejedelmeket. Miért kell a katolikus püspökségek vagy apátságok területén a protestáns vallást megtűrniük, holott a legkisebb protestáns birodalmi lovagocska sem tűri meg a magáén a katolikust? Midőn erre a protestánsok a Ferdinánd-féle deklarációval feleltek, a katolikus részről a reservatum ecclesiasticum megsértését hangoztatták. Kiemelték, hogy a deklaráció jogi ereje közelről sem olyan kötelező, mint a reservatumé, amelyet a protestáns fejedelmek annyiszor megsértenek, bár a reservatum az augsburgi vallásbékében kifejezetten benne van. Utaltak arra is, hogy a deklarációt Ferdinánd csak kényszerűségből adta ki, nehogy a híres birodalmi gyűlés eredménytelenül oszoljon szét. Kijelentették, hogy ragaszkodnak az egyházi fejedelemségeknek a világi fejedelemségekkel való egyenjogúságához, ami a birodalmi alkotmányban is le van fektetve és ennek alapján a deklarációt mint kikényszerített jogfeladást magukra nézve nem ismerik el kötelezőnek.
     Mindez világosan mutatja, hogy az elmúlt félszázad szellemével szemben új világ, új gondolkodás vette kezdetét, mint amannak természetes visszahatása. Maguk a protestáns rendek is érezték, hogy a vitában alul maradtak. Régi előnyeiket azzal kísérelték megtartani, hogy az 1575. évi birodalmi gyűlésen, amelyen Rudolfot római királlyá választották, a deklarációnak a választási kapitulációkba való felvételét követelték. Ez a törekvésük azonban a katolikus rendek ellenállásán meghiúsult. A katolikus fejedelmek most már az ellen is tiltakoztak, hogy az egyházi javak protestáns adminisztrátorai egyházfejedelmi jogokat gyakoroljanak és e címen részt vegyenek a birodalmi fejedelmek tanácskozásain. Tiltakozásukban a birodalmi alkotmányra hivatkoztak.

Az öntudatra ébredt katolicizmus tehát már követelte a jogait és visszautasított minden további sérelmet. Az idők kereke fordult. A történelemben gyakran előforduló jelenség ez ott, ahol elvek állanak szemben egymással.
     Az öntudatra ébredő katolicizmus dinamikus hatásai azonban nemcsak politikai téren érvényesültek. Ekkor kezdték emlegetni a protestánsok a vallásszabadság új gondolatát, de ezen nem általános, mindenkire egyformán kiterjedő vallásszabadság kívánalmát értették, hanem kizárólag azt, hogy a protestánsoknak az egyházfejedelemségek területén továbbra is engedélyeztessék szabad vallásgyakorlat. A viszonosságon alapuló vallásszabadság u. i. ebben a korban még egyáltalán fel sem merülhetett: ellenkezett volna a kornak és maguknak a reformátoroknak a felfogásával. Kizárta azt a Luther által felállított tartományi egyházszervezet is, amely az egyházi joghatóságot a fejedelmek kezébe tette. Ezek az egyszer megszerzett hatalmat nem akarták kiengedni a kezükből. Hamarosan érvényesült náluk Kristóf württembergi herceg felfogása, amely szerint a fejedelmi hatalom joga nemcsak a világi kormányzásra vonatkozik, hanem az egyházi ügyekre is; gondoskodnia kell a fejedelemnek, hogy az alattvalóknak „a tiszta evangélium hirdettessék s a tévtanítás megakadályoztassék”. Ez a szellem kizárta az általános vallásszabadság gondolatát, és annál gyorsabban és általánosabban érvényesülhetett, mert a fejedelmeket protestáns teológiai vezetőik is Isten helyetteseinek ismerték el és feladatukká tették, hogy a „bálványimádást” és az engedetlenséget testi fenyítéssel is büntessék. A vallási türelemnek ez a nyílt tagadása egyébként nem csak a cezaropapizmussá emelkedő protestáns fejedelmi hatalom türelmetlenségében jutott kifejezésre, hanem a protestáns papság tanításában is. Beza Tivadar, Kálvin utóda, „mohamedán dogmának” nyilvánította azt a felfogást, hogy az ember különböző utakon is üdvözülhet, míg a grazi evangélikusok a Ferdinánd főherceghez benyújtott emlékiratban az evangélikus vallást vallják „az üdvösséghez vezető egyedüli útnak”.

Az öntudatra ébredő katolicizmus életjele volt, hogy a 16. század utolsó negyedében toborzott császári zsoldos hadak már nagyobb részben katolikus vallású katonákból rekrutálódtak, jobbára katolikus vallású vezérekkel. A rekatolizáció levegője tehát már a nép széles rétegeiben is éppen úgy hódított, mint a magasabb társadalmi körökben. A katolikus fejedelmi udvarokból a protestáns tanácsosok és tisztviselők kiszorultak, hogy katolikusoknak adjanak helyet. Megszűnt a protestáns befolyás kizárólagossága a császári udvarban is, és megkezdődött a Reichskammergericht-ben és a titkos tanácsban a katolikusok lassú térfoglalása. A szellem változására jellemző, hogy a föllendülés megindítója a világi fejedelmek között ugyanaz az V. Albert bajor herceg lett, aki 1561-ben még egész udvarával részt vett a neuburgi evangélikus lelkész beszédein.
     „Inkább koldusbotot vennék a kezembe s úgy vándorolnék feleségemmel és gyermekeimmel, minthogy eltűrjem, ami Istennek és Szentegyházának szégyenére vagy kárára válna. Minden hittételért kész vagyok bármily kint, még a halált is elszenvedni”, mondta Ferdinánd stájer főherceg, a későbbi TI. Ferdinánd császár, a katolikus újjáéledés egyik legjellegzetesebb egyénisége. A stájer főherceg azonban nem volt elszigetelt jelenség. Ez a kor számtalan olyan egyéniséget mutat fel, magasabb és alacsonyabb rendűeket, egyháziakat és világiakat, akik vallási meggyőződésüket nemcsak magánéletükben, hanem a közéletben is mindenképen érvényre juttatták, s a politikai hatalom gyakorlásában éppen úgy a vallásos lelkiismeretnek juttatták a vezető szerepet, mint a magánéletben. Ezek a meggyőződés erejétől áthatott fejedelmek lettek elődeikkel ellentétben a katolikus újjáéledés legerősebb bástyái. Jogaik birtokában és felhasználásában tántoríthatatlanul haladtak az új úton. Ahol ellenállásra találtak, ott protestáns társaik példájára igénybe vették a politikai hatalom eszközeit is, amire a birodalmi alkotmány feljogosította, lelkiismeretük pedig kényszerítette őket.

Az új korszak ilyképp valóban új szellemiséget hozott, természetes visszahatásaként az előző ájult és bágyadt kornak.

     A hatás és visszahatás itt vázolt formája természetesen csak ott következhetett be, ahol az egymással szemben álló erők viszonyában kisebb-nagyobb egyensúly mutatkozott: a Német Birodalomban, Lengyel-, Magyar- és Franciaországban. Ott, ahol a politikai hatalom súlya teljes erővel nehezedett a lelkiismeretekre, mint például Angliában és más északi államokban, a katolicizmusnak még évszázadokra volt szüksége, hogy belső erőit kifejleszthesse. De viszont ugyanezen az alapon ott, ahol az államélet teljesen összeforrt a katolicizmussal, mint Spanyolországban vagy Itáliában, a protestantizmus nem tudott gyökeret verni.

GÁTLÁSOK A KATOLIKUS MEGÚJHODÁS ÚTJÁBAN

A katolikus újjáébredés a maga szunnyadó erőinek felkeltésével már a 16. század 70-es éveinek elején a felekezeti megoszlás tekintetében olyan változásokat hozott létre, melyekben a katolicizmus győzelmének körvonalai bontakoztak ki. Mégis tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a megindulás nagy lendülete egyetlen ellenállhatatlan lökéssel tört elő, s minden akadályt el tudott volna hárítani a rekatolizálódás útjából. Az újból ébredő erőknek minden pozíciót jól szervezett és vezetett, szívós küzdelmekben kellett elhódítaniuk, mert a győzelem útjába torlódó gátlásokat a leküzdésükre indult jelentős erők is csak részben tudták eltávolítani. Ezek a gátlások a küzdelem kettős természetének megfelelően részben belső, lelki, részben pedig külső, hatalmi tényezőkben jelentkeztek.

A belső, gátló tényezők között első helyen a kor erkölcsi életének lazultságára kell rámutatnunk.

Azok a remények, amiket a hitújítás hívei a reneszánsz-kor erkölcsi viszonyainak megjavulásáért a nagy vallási forradalomhoz fűztek, nem valósultak meg. Az új vallási rendszer az erkölcsi süllyedés megszüntetésére nemcsak nem bizonyult elég erősnek, hanem az Egyház régi tekintélyének szenvedélyes támadásával meggyengítette még azokat a meglevő erkölcsi erőket is, amelyek a süllyedés továbbterjedését megakadályozhatták volna. Luther művei is tele vannak panaszokkal az erkölcsi hanyatlás nagy térhódítása miatt, amely a családi életet is kikezdte. A szülők elhanyagolják a gyermekek nevelését, panaszolja, mindent megengednek nekik, amit akarnak, s így a bűntudat kivész belőlük. Az anyák nem vigyáznak leányaikra, nem tanítják őket szerény és tisztes életre. Az ifjúság a lelki örömöket nem ismeri, csak az ételnek-italnak, a gyomrának él. „Ha ez így folytatódik tovább – írja Luther – a család meg fog szűnni, és a világ nem lesz más egy hatalmas disznóólnál.”
     Ugyanilyen lemondással ír a kapzsiság, irigység, nagyravágyás, gyűlölködés, részegség és paráznaság általánosan mételyező terjedéséről. A hercegek úgy élnek vagy akarnak élni, mintha császárok lennének, a gróf úgy, mint a herceg, a polgár, mint a gróf, a szolga, mint az úr. De az ilyen emberi bűnök mellett, panaszkodik Luther, általános az ördögi bűn is, vagyis az Evangélium megvetése. Az evangéliumi tanítás kigúnyolása, még azoknál is gyakori, akik azt elfogadták s büszkék rá, sőt dicsekednek is azért, hogy elfogadták. Azt érezve, hogy felszabadultak a pápaság igája és kötelékei alól, felszabadítva érzik magukat az Evangélium és az Isten parancsai alól is. Ennek tulajdonítható, hogy a bűn és erény között nem tudnak különbséget tenni s a bűnöket férfias erényeknek tartják. „Ha előre láthattam volna, hogy mi történik – vallja Luther –, sohasem kezdtem volna el az Evangélium hirdetését.”
     Luther mindig nyugtalan, tépelődő, néha a kétségbeesés peremén hányódó lelkületének elemzése könnyen vezethetne ahhoz a megállapításhoz, hogy a hitújító keserű szavaiban talán túlteng a kezdeményezőnek csalódása, az a belátás, hogy az ő lelkének mélységeiből feltört vihar nem tisztultabb légkört hozott magával, hanem csak forgószelet támasztott. A protestantizmusnak más, Luther-korabeli vezéralakjainál azonban hasonló ítélettel találkozunk az erkölcsiség bírálatában.
     Melanchton 1545-ben azt írja, hogy a protestánsoknak négy kategóriáját lehet megkülönböztetni. Az elsőbe azoknak a tömege tartozik, akik a régi Egyház igájától irtózva csatlakoztak az Evangéliumhoz, abban a hitben, hogy az új evangélium jelenti a legrövidebb és legegyenesebb utat a minden tehertől való szabadulásra. Ezek vak szenvedéllyel fordulnak az új hit felé, anélkül, hogy megértenék jelentőségét. A második csoportba azok tartoznak, akik érdekből fogadták el az újítást, és vallási felfogásukat a felettük állók tetszése szerint változtatják. Ezekből kerül ki a fejedelmek udvara. A harmadik csoport: a képmutatóké, akik a jámborság köpenyegében titkos vágyaik kielégítésére törnek. Ide tartoznak a könnyűvérű és frivol szellemek. Csak a negyedik rész csatlakozott komoly mérlegelés és őszinte meggyőződés alapján az új evangéliumhoz. Ezeknek a száma valamennyi között a legkisebb.

De nemcsak Luther és Melanchthon, hanem Württemberg, Pfalz, Szászország, Hessen, Mansfeld, Mecklenburg, Weimar, Pomeránia, Morvaország stb. hitújítói is tele vannak panasszal a részegség, káromkodás, szemérmetlenség, lopás veszedelmes terjedése miatt. Ez a tárgya a protestáns vallásügyi zsinatoknak is. A templomok kiürülnek, ezzel szemben városon-falun tömve vannak a korcsmák. A vasár- és ünnepnapokra virradó éjszakák részeg tivornyákban telnek, amiknek mámorát az emberek az ünnep délelőttjén alusszák ki. A prédikációt nem hallgatják, az istentiszteleteket zavarják, a kevés résztvevőt is kigúnyolják. Annál hangosabbak a korcsmák részeg emberek vallási vitáitól, akik közül egyik így, a másik úgy magyarázza a Szentírást. A lelkészeket, ha a népet vagy a polgárságot ezek miatt felelősségre vonják, durván visszautasítják. „Mi megértjük a Szentírást magunk is, prédikáljanak azoknak, akik nem értik.”
     Nem csoda, ha az áldozat bemutatásától megfosztott templomok ilyen viszonyok között elvesztették szent jellegüket. Ágost szász választófejedelem 1557-ben azon panaszkodik, hogy a parasztság néhol a templomban hűti sörös kancsóit. Ez a szokás aztán oda vezetett, hogy egyes helyeken az emberek a templomba jártak inni, ott gyakran lerészegedtek és a szószékről papgúnyoló beszédeket rögtönöztek.
     Az istenfélelem is alászállott, mert a nép a megváltást úgy értelmezte, mintha Krisztus az ő kereszthalálával jogot adott volna a bűnös életre, tehát nem kell félni a túlvilági büntetéstől. Felébredő lelkiismeretük megnyugtatására azokat a szentírási helyeket keresték ki, amelyek Isten végtelen irgalmasságáról szólnak, gondosan kerülve azokat, amelyek az élet tisztaságát írják elő – mondja Rivius freiburgi rektor 1547-ben.
     Általános a jobbak panasza a táncőrület elharapózásáról, amely a városokat és a falvakat egyformán megmételyezte; a táncokon a párok már alig öltözködtek, sőt nem voltak ritkák a meztelen táncmulatságok sem.

A fejedelmi és hercegi udvarok fennmaradt számadásai és az udvartartások írott emlékei elképzelhetetlen fényűzést, pazarló lakomák és ünnepélyek leírásait örökítette meg. János György szász herceg, a régi merseburgi püspökség adminisztrátora, nem számítva udvari embereit és kiszolgáló alkalmazottait, naponkint 144 vendéget látott asztalánál, ami hetenkint egymagában 1000 forintot emésztett fel. János Frigyes szász-weimari herceg udvaránál – pedig ez a fejedelemség a kisebbek közé tartozott – csupán a ruhák díszítésére és átalakítására öt férfi és öt női szabó talált állandó alkalmazást. A szász választó drezdai istállóiban egy 1617-es számadás szerint 176 hátas-, 84 kocsiló és 30 öszvér állott. I. Keresztély szász választófejedelmet minden kivonuláskor 60 lovas nemes ifjú, 100 hatalmas termetű testőr kísérte. A württembergi herceg udvarában csupán az alantas tisztek létszáma 450 főre rúgott, míg V. Vilmos bajor herceg udvarában naponkint 771 személyre terítettek. Amikor II. Joákim brandenburgi választó a tartományi rendeket összehívta és ezek tekintettel a súlyos adókra és az egyre növekvő elszegényedésre az udvartartás megszorítását kérték, a fejedelem azt válaszolta, hogy ezt méltóságának sérelme nélkül nem teheti, mert „a német birodalomban a választófejedelmet királyi rang illeti meg”.
     A nagyokat majmolták a kicsinyek s ennek keserves következményei sem gazdasági, sem társadalmi, sem politikai, sem erkölcsi vonatkozásban nem maradtak el. Frigyes Vilmos szász-weimari herceg évi jövedelme például 1590-ben adóval együtt alig rúgott 30,000 forintra, de csupán udvartartása 83,000 forintot tett ki, az egész tartományban termelt búza pedig alig volt elég szolgáinak és udvari embereinek az ellátására.
     „Mindezekben a fejedelmi udvarokban – írja egy protestáns kortárs 1579-ben – jóllehet dicsőségüknek tartják, hogy evangélikusok, mindenütt olyan részegeskedés járja, hogy a jövő nemzedék alig hiheti el, amit erre nézve majd tanulnia kell erről a korról.” A szász fejedelmi udvarokban a nagyivás állandó, mindennapos volt. I. Keresztély választófejedelmet a borivás vitte a sírba, úgyszintén az 1611-ben elhunyt „jámbor” II. Keresztélyt. A fejedelmi és hercegi asztaloknál 7-8 óra hosszáig ültek italozás mellett. Sokakat holtrészegen kellett az asztaltól elszállítani, de ezt inkább virtusnak tartották, mint szégyennek. Ittak a fejedelmi hölgyek is. Az egyik Brunswick hercegnőről a kortársak azt örökítették meg, „hogy végtelenül mulatságos, ha részeg”. E tekintetben a német fejedelmi nőknek általában nem jó hírük volt külföldön. IV. Henrik francia király egy hercegnővel való házassági tervet azzal utasított el, hogy ha ilyet venne feleségül, mindig azt kellene gondolnia, hogy boroshordó fekszik mellette.
     A részegség – írja Hesseni Fülöp 1562-ben Kristóf wűrttembergi hercegnek – olyan közönséges, a nagyoknál éppen úgy, mint a népnél, hogy már nem is tartják bűnnek.” Mint kivételes udvarokat említik az egykorúak János Albert mecklenburgi és Gyula brunswicki herceg udvarát. Nem tűrte a részegséget anhalti Keresztély és Vilmos clevei herceg sem. Teljes józanság volt a szabály V. Vilmos és I. Miksa bajor hercegek udvaránál. I. Ferdinánd is híres volt józanságáról, éppen úgy mint bátyja, V. Károly. De valamennyi udvar két kézzel szórta a pénzt drágakövekért, gyöngyökért, aranyláncokért. Egy-egy hercegnő ruháján 20 fontot is nyomott a drágakő, és egyéb ékszer. A nagy fényűzés vezetett az alchimia hihetetlen fokú űzésére is. Az udvar és tehetős polgári házak pazar fényűzése mögött azonban sötét árnyként húzódott meg a nép nagy tömegének szegénysége. A parasztság védetlen zsákmánya volt a földesuraknak és sorsa aszerint súlyosbodott, amint az urak az erkölcsi kötelékeket eldobták maguktól.

Janssen hatalmas munkája, amely úgyszólván minden e korra vonatkozó és a Birodalomban megőrzött forrásmunkát összegyűjtött, részletesen tárgyalja a kor erkölcsi, szociális, gazdasági és politikai életét. A fenti adatok csak parányi mutatványok az ő adattengeréből, de magukban is elég élesen rávilágítanak arra a nehézségre, amellyel a rekatolizáló munkájának meg kellett küzdenie. A nagy fényűzés, a reneszánsznak ez a hagyatéka, egyébként nemcsak a protestantizmus melegágyát, a Német Birodalmat mételyezte meg, hanem egész Európát. Az anyagi szükségletek emelkedésével együttjáró birtokszerzési vágy nemcsak a protestantizmus terjedésének vált hathatós eszközévé, hanem Európa-szerte meglazította az erkölcsi felfogást s megnehezítette a lelki megújhodást.

A katolikus újjáéledésnek erős akadálya volt a protestáns részről keltett és szított gyűlölet is a pápasággal szemben. Bár komoly protestáns részről is keményen ostorozták az erkölcsi süllyedést, „a pápaság démonjától” való felszabadulás gondolata mégis annyira előtérben állt a hitújítás vezetőinél, hogy a meggyűlöltetés módszerei erkölcsi téren is jórészt lerontották azt, amit a jobbak építettek. A kor romlott ízlésének megfelelően a szószékek, az irodalom, a színpad és a festészet bőségesen ontotta a durvábbnál-durvább támadásokat a pápa, az „antikrisztus”, a „pokol tölteléke” ellen. Az olyan gúnyképek, amelyeken a pápa olyan anyadisznónak van ábrázolva, amely jezsuitákat ellik, nem tartozott a legdurvábbak közé. Általánosan ismerték Cranach Lukács pápagyalázó képeit, amelyek a gyűlölet legocsmányabb vonalait és színeit egyesítik ízléstelen ábrázolásaikban, s amelyeknek eszméjét és szövegét maga Luther adta. Ez a stílus alkalmas volt a pápaságnak mint a katolicizmus sarkkövének porlasztására, de annál kevésbé használt a közerkölcsnek és közízlésnek.
     A gyalázkodó röpiratokon kívül bőven jelentek meg az Egyház lejáratását célzó tudományos színezetű munkák is. Korukra legnagyobb hatóerejű ezek közt a „Magdeburgi Századok” című munka volt. Ez az irodalmi vállalkozás nagyarányú egyháztörténelem akart lenni, az Egyház első tizenhárom századának története, századok szerinti beosztásban. Ettől nyerte a „centuriák” nevet is. A nagyterjedelmű művet, amely a protestantizmusnak a katolikus Egyház elleni támadásokban évszázadokon át történelmi fegyvertárul szolgált, az isztriai származású Vlacsics Mátyás (írói néven Flacius Illyricus) szerkesztette többek, az ú. n. „centuriátorok” közreműködésével 1557-től 1574-ig. A munka ügyesen burkolta egyházellenes irányelveit a tudományosság látszatába. A pápa ennek a műnek ellensúlyozására bízta meg a hírneves Baroniust „Annales”-ei megírásával. A centuriátorok művének irányítottságát az is mutatja, hogy a középkori uralkodóknak minden egyházelnyomó törekvését, mint megannyi eszmei irányú reformátori tevékenységet tünteti fel, míg a római Szentszéknek komoly reformtevékenységében csak papi kapzsiságot és pápai uralomvágyat tud látni. Irodalmi értékéről azt állapítja meg egy neves újabb kritikus, Fueter, hogy a „Magdeburgi Századok” az első olyan történelmi munka, amelyet a szó szoros értelmében pártszempontok szerint írtak meg. A történetírói tárgyilagosság teljes hiánya, a lutheri szellem eleve pápaellenes szemlélete, s az a célzat tűnik itt szembe, hogy jól szervezett fegyvertárul szolgáljon a protestáns vitázóknak.

A vallási élet csökkenésével, mint rendesen, e korban is egyenes arányban terjedt a babona és az okkultizmus. Felburjánzott az igézetekben és varázsiatokban való hit, a boszorkányperek és megégetések száma aggasztóan megnövekedett.

Az általános süllyedés, sajnos, nem kerülte el a katolikus tartományokat sem. Bár a protestáns prédikátorok számos megállapítása szerint a szabad akarat s egyéni felelősség tudata a katolikus fejedelemségekben akadályozta az erkölcsi eltévelyedések térfoglalását, az erkölcsi hanyatlás azért ide is behatolt. Az Albert bajor herceg által 1523 december 17-ére összehívott mühldorfi tanácskozások anyaga beszédesen nyilatkozik például Bajorország valláserkölcsi hanyatlásáról. Az emberek, így szól a jelentés, gúnyolódnak a szentmisén, a szentbeszéd után elhagyják a templomot, összetörik a szentek és Krisztus képeit s a feszületeket; tiltott napokon húst esznek, ünnepnapokon dolgoznak, követelik a papi nőtlenség eltörlését. A részegség és káromkodás egészen általános lett nemcsak a férfiak között, hanem ami mindaddig hallatlan volt Bajorországban, a nők között is. Mindez ellen pedig, mint egy későbbi rendeletében panaszkodik a herceg, alig lehet tenni valamit.

Mégis akadtak, akik ebben a nagy erkölcsi elesettségben is vállalkoztak a lelkek újabb felemelésére. Ezeket az a meglátás vezette, hogy a nagy tömegek lelkében az erkölcsi hullámzajlás ellenére még mindig sok olyan érték szunnyad, amely megállíthatja a további romlást, sőt a katolicizmus újabb győzelméhez vezethet.

A legnehezebben leküzdhető gátlás a katolikus megújhodás útjában a papság erkölcsi színvonalának nagy lehanyatlása és a paphiány volt.
     A magasabb egyházi méltóságokat úgyszólván kizárólag a főnemesség tartotta fenn magának. Alig lehetett valaki püspök vagy kanonok, ha nem tudta igazolni nemesi származását; azt viszont nem nagyon kutatták, hogy a megválasztott tanultsága és papi erkölcsisége megfelel-e a magas méltóságnak. Így azután nem csoda, hogy kevés volt a kifogástalan életű főpap. A többség inkább nyírta, mint gondozta a nyájat. A nagytekintélyű és tiszta életű Eck János szomorú képet fest az akkori német püspökökről. „Az egyházmegye ügyeit, úgymond, a szuffragáneusokra és vikáriusokra bízzák. Az egyházi igazságszolgáltatást világi tisztviselőik végzik. Ha prédikálni kell, szerzetest hívnak, a gyóntatószékbe csak a külön penitenciáriusok ülnek. De ha pénzügyi kérdésről, adóról vagy tizedről van szó, akkor magához a püspök kegyes személyéhez kell fordulni.” György szász herceg úgy nyilatkozott, hogy a teljesen anyagelvi gondolkozású fejedelmek csak arra törekszenek, hogy barátaikat, testvéreiket és fiaikat valamelyik püspöki székbe juttassák, de már arra nincs gondjuk, hogy érdemessé is neveljék őket a magas egyházi méltóságra. Ugyanez az ítélet csendül ki az 1552. salzburgi zsinat tartományi „Formula reformationis”-ából, amely a reformot csak abban az esetben látta célravezetőnek és eredményesnek, ha azt a főpapság életének megrendszabályozásán kezdik.
     A főpapság erkölcsi és fegyelmi süllyedése maga után vonta az alsópapságét is. A felügyelet nélkül maradt alsópapság megfelelő papi műveltség és hivatástudat hiányában tengett-lengett s a korszellem csábításainak csak nehezen állt ellen. Legnagyobb része ágyasságban élt. Növelte a bajt, hogy a szerzetesség nagy része éppen úgy elvesztette lába alól az erkölcsi talajt, mint a világi papság, vagy a világi hívek. Alsó-Ausztriában, ebben a legalább névleg katolikus tartományban, egy 1563-ban megejtett számítás szerint 132 kolostorban és plébánián 436 szerzetes élt, de ezek között 55 volt „házas”, 199 pedig ágyast tartott. St. Florian-ban 10 szerzetesnek 12 ágyasa és 18 gyermeke volt. Ferdinánd, még mint római király, keserűen panaszkodott, hogy egész birodalmában alig talál olyan tiszta életű és mindenképp megfelelő fiatal papot, akit udvari káplánjává tehetne.

Borzalmas volt a paphiány is. Európa országai, különösen Németország ezen a téren is szomorú képet mutatott. Azok a püspökök, akik méltóságukból csak jól élni akartak, nem sokat tettek a helyzet javítására. Amint az egyházkormányzatot általában, úgy a papnevelést is elhanyagolták. A vallásosság rendes gyakorlata ilyképp megfogyatkozott, sokszor még azoknál is, akiknek lelkében nem aludt ki a régi hit lángja. Az Egyház ellen elhangzó folytonos támadások következtében a hívőkön megfélemledés vett erőt, a fiatalok ezért szégyelltek, vagy nem mertek papi pályára lépni. Másrészt a kegyurak is szívesen hagyták üresedésben a javadalmakat, hogy ezek időközi jövedelmét minél tovább maguk élvezzék. A plébániák és kolostorok elnéptelenedtek s a nép egyes helyeken éveken, sőt évtizedeken át maradt szentségek és Isten igéje nélkül.
     A papjelöltek számának folytonos csökkenése már a 16. század közepén olyan aggasztó volt, hogy magában is kétségessé tehette a katolikus megújhodás érvényesülését. Olyan püspökségben, ahol azelőtt évenként 50-60 újmisést szenteltek fel, most alig 2 vagy 3 volt az újonnan felszenteltek száma. A brixeni egyházmegyében egy 1529-i jelentés szerint négy év alatt csak két papot szenteltek, 1533-ban egész Csehországban csak hatot. A passaui püspök 4 év alatt 4 papot szentelt, a laibachi 8 év alatt 17-et. A papság számának süllyedését szembeszökően tünteti fel a würzburgi püspökség kimutatása az 1520-tól 1540-ig terjedő évekről. Míg 1520-ban a püspökség területén összesen 101 szerzetes és világi pap működött, addig ez a szám 1545-ben már 22-re csökkent. Voltak közbeeső évek, amikor a papság létszáma az egész püspökség területén 6-nál nem volt nagyobb.
     A jezsuiták fellépése előtt több mint 1500 plébánia volt lelkipásztor nélkül. Ilyen körülmények között a püspökök gyakran örülhettek, ha legalább „házas” papjaik voltak. Klesl bécsi bíboros-püspök, a házas papság egyik legnagyobb ellensége, még 1591-ben is kénytelen volt Ybbs községnek olyan papot ajánlani, aki majd feleségével és gyermekeivel együtt foglalja el a plébániát.

A papságnak ez az elszomorító állapota Európa más országaiban is elég általános volt, ott is, ahol a hitújítás nem kapott erőre. Olaszországban voltak egyháziak, akik sem misézni, sem gyóntatni nem tudtak. Az első jezsuiták e tekintetben elszomorító példákat fedeztek fel. Kénytelenek voltak felszentelt papokat latin nyelvre tanítani, s még 1553-ban is találtak olyanokat, akik a szentmise leglényegesebb részének, az átlényegülésnek szavait sem tudták. Calabriában akadtak papok, akik éppen csak olvasni tudtak s inkább a javadalom kedvéért, mint hivatásból léptek a papi pályára. E szomorú keretből fényesen és vigasztalón ragyogott ki azoknak az egyházi férfiaknak a példája, akik e lesüllyedt korban is fenn tudták tartani a papi hivatás eszményét.

Megfelelő számú és kifogástalan jellemű papság nevelése volt a katolikus megújhodásnak legégetőbb, egyúttal azonban legnehezebb feladata. Magát IV. Pius pápát a trienti zsinat szerencsés előhaladásában főleg a papi élet megújhodásának jelei töltötték el örömmel és reménységgel. „Ezen a napon – mondta a zsinat befejezésekor – új életre ébredünk, ez a nap új erkölcsöket teremtett, mert a zsinat tekintélye visszaállította az oly nagy mértékben aláhanyatlott fegyelmet. Elsősorban a papoknál van szükség új életirányra. Be kell látniuk, hogy ha már az egyházi rendbe beléptek, kötelességük is úgy élni, mint azt a zsinat Istentől nyert világossággal üdvös határozataiban megállapította. De vajon lehetséges-e hivatásérzettel telített papság nevelése akkor, amikor egyfelől a támadás éppen a papság tekintélyét kezdi ki s a lelkeket a papi hivatástól el akarja fordítani, másfelől pedig a papság megvetettségének fő oka éppen a papság erkölcsi fogyatékossága, amely a fegyelem célzatos meglazításából ered?” A problémát a pápa tökéletesen látta s helyesen foglalta össze.

A középkornak egyik jellegzetes vonása volt, hogy, teljesen a keresztény életszemlélet talaján állva, legalább elvben az állam életet is legfőbb vonatkozásban arra rendeltnek tartotta, hogy az emberi társadalom lelki értékeit védje s a kereszténység szabad erőkifejtését előmozdítsa. Hogy a politikai hatalom gyakorlati felhasználásában az egyes esetekben a spirituális vagy az anyagi tényezők kerültek-e túlsúlyra, azt egyfelől a politikai hatalom birtokosainak lelki alkata döntötte el, másfelől a korszellem határozta meg. Azoknak a koroknak törvényhozásában, amelyek közelebb estek az államalakulások idejéhez, tekintélyes helyet foglaltak el a kereszténység alapelveinek és az Egyház törvényének áthágását megtorló rendelkezések. E korok államférfiai még közelről szemlélték a kereszténység hatását az emberiség lelki átalakításában s azért az Egyház valláserkölcsi tanításának megsértésében az állam erkölcsi alapjainak megtámadását is látták, s azt gyakran kemény szigorral büntették.
     Ez a helyzet a későbbi századokban már módosult, de még soká nem alakult át teljesen. A tévtanok megállapítása már az egyházi inkvizíció hatáskörébe ment át, de a büntetés mérlegelése és kiszabása még mindig az állami vagy közhatósági törvényszék jogkörébe tartozott, vagyis: az eretnekek felett (mint Husz János esetében is) a világi törvényszék ítélkezett.
     Gyökeres változás állott be ezen a téren az antik kultúrvilág tanulmányozásával és utánzásával. Az állampolitikai gondolkodásban a „Civitas Dei” elvei helyébe a római jog pogány politikai felfogása lépett és az állampolitikai életben Machiavelli nyomán ez az elv lett általánossá. Az Egyház nemcsak az állami védelmét veszítette el ilyképpen, hanem ugyanakkor a hitújítás egész országokat szakított el tőle. Természetes tehát, hogy ez a kor politikai téren kedvezőtlen volt az egyházias szellem alakulására.

A nyomába lépő visszahatás, az egyházias szellemet felújító katolikus újjáéledés lelkisége azonban ismét jobbulást hozott. A katolikus fejedelemségek területén maga az államhatalom hódította vissza a tömegeket a protestantizmus táborából, ahogy másutt éppen az államhatalom állott minden visszatérítés útjába.
     A politikai hatalom számos birtoklójának a protestantizmussal kötött szövetsége tehát szintén akadályozta a katolikus megújhodást, ez pedig annál hátrányosabb volt a katolicizmusra, mert a német protestáns fejedelmek átlag sokkal élesebben gyakorolták hatalmukat a protestantizmus érdekében, mint a hitújítás idején a határozatlan katolikus fejedelmek tették a katolikus hit védelmében. A protestantizmust erősítette a fejedelmek hatalmi törekvése is a központi hatalommal szemben. Wallenstein elbocsátásának kierőszakolásával például (1630) a rekatolizáló II. Ferdinánd kezéből éppen akkor ütötték ki a fegyvert, amikor teljes győzelmet aratott protestáns ellenfelein. Olyan politikai tényez, amely a Német Birodalom vallási megoszlása tekintetében a katolikusság rovására kiszámíthatatlan kárt jelentett.
     Angliában a parlament erőszakos rendelkezései nemcsak megakadályozták a katolikus restaurációt, hanem a katolikusoktól még a politikai egyenjogúságot is elkobozták, úgyhogy az angol katolikusok csak 1892-ben lettek ismét egyenlő rangú polgárok a protestánsokkal.
     Hollandiában, Dániában és Skandináviában a kormányok vallási türelmetlensége éppen olyan erőszakosan nyomta el a katolikus vallásszabadságot, mint Angliában. A katolikusok ellen alkalmazott politikai rendszabályok itt is mindenképpen el akarták fojtani a katolikus megújhodást.

Más országokban, mint Spanyolországban is, ahol a katolicizmus a politikai hatalom védelmét élvezte, a megújhodást maga a politikai abszolutizmus veszélyeztette, amely az Egyház mozgási szabadságát a külső látszat ellenére is gúzsba kötötte.
     Franciaországban a vallási egység gondolata a nemzeti egység gondolatának alapfeltételeként élt a köztudatban, úgyhogy már a különböző vallások egyidejű gyakorlásában is a nemzeti egység veszedelmét látták. Itt tehát a közfelfogás általában kedvezett a katolikus megújhodásnak. Maga a konvertita IV. Henrik is őszintén az ország katolizálását kívánta, Richelieu bíboros, Franciaország politikai útjának kijelölője, öntudatos meggyőződéssel tárta a hugenotta veszedelmet XIII. Lajos elé: amíg a hugenották politikai tényező maradnak, a király sem arra nem számíthat, hogy igazi ura legyen Franciaországnak, sem arra, hogy olyan külpolitikát folytathasson, amely a külföld előtt emelheti Franciaország tekintélyét. Ebből a politikai meggyőződésből táplálkozott XIII. Lajos belpolitikája, amely a hugenották közéleti befolyásának véget vetett Franciaországban. De nem hiányzott a katolikus érdekek védelme Richelieu külpolitikai elgondolásaiból sem, Franciaország külpolitikai terveiben a katolikus német fejedelmek szövetségét szívesebben látta volna, mint Gusztáv Adolfét, Svédország protestáns királyáét, mert ennek győzelme a németországi katolicizmusra végzetessé válhatott volna. Mivel azonban a katolikus német fejedelmek vezére, Miksa bajor herceg, bár szintén szerepet játszott Wallenstein elbocsátásának kierőszakolásában, de mégis sokkal jobb német hazafi volt, semhogy egy idegen hatalom szövetségeseként fegyvert fogjon a Birodalom feje ellen. Richelieu-t a Habsburg-ház hatalmától való félelem éppen úgy a protestáns hatalmak szövetségébe sodorta, mint előbb a katolikus restaurációval együttérző IV. Henriket: így a katolikus Franciaország külpolitikája Közép- és Észak-Európában ugyancsak a protestáns érdekeket mozdította elő.
     Hasonló eltávolodás mutatkozott a katolicizmus szellemi és erkölcsi alapjaitól a francia belpolitikában. A vallásháborúk okozta romhalmaz, a Franciaországot elborító szabadosság és a nagyok önkénye csak a központi hatalom megerősítésével volt eltakarítható, illetve megfékezhető. Richelieu tehát kénytelen volt a királyi hatalmat szilárdítani. Ez a politikai eszmény azonban a nagy államférfi koncepciójában már valósággal istentiszteletté magasztosult. „Amit az ember az államért cselekszik – mondja – azt az Istenért is teszi, aki alapja és talpköve az államnak.” Csakhogy éppen az államnak ez a túlzott felmagasztalása vezetett az állami mindenhatóság elvéhez, amely az: állam fő képviselőjének, az uralkodónak szinte korlátlan hatalmat biztosított, s még a vallást és az Egyházat is pusztán állampolitikai eszközzé süllyesztette volna le. Így történhetett, hogy a katolikus reformáció korában a francia kormányzat idegenkedéssel nézett minden tőle különböző hatalmi tényezőt, például a trienti zsinatban is csak mintegy konkurenst látott, amely az állam korlátlanságának útjába akadályokat gördíthet, ezért a zsinat rendelkezéseinek kihirdetését és hivatalos elfogadását a politikai mesterkedés minden körmönfontságával megakadályozni törekedett.

Bizalmatlanság töltötte el a harmadik rendet s a francia parlamenteket is a zsinattal szemben. Ez nyílt kifejezésre jutott a rendek híres, 1614-ben összehívott gyűlésén, amikor a harmadik rend vezérszónoka, Miron Ferenc kijelentette, hogy rendje elvileg ellenzi a zsinati rendelkezések kihirdetését, de nem emel ellene kifogást, ha a papság a zsinat rendelkezéseinek végrehajtására vállalkozik és erkölcsi életének szabályozójául a zsinat határozatait fogadja el. Ez a következetlen magatartás nemcsak nem volt alkalmas a katolikus megújhodás népszerűsítésére, hanem vallásilag félszeg és ártalmas helyzeteket teremtett. Miron Károly angersi érseknek, Miron Ferenc bátyjának esete is rávilágít erre. Midőn az érsek papjai életének megreformálására elrendelte a zsinati szabályok bevezetését, a bordeauxi parlament által támogatott polgárság olyan hevesen neki támadt, hogy az érsekségről le kellett mondania, kanonokjai ellen indított perében pedig a párizsi parlament az érsek ellen foglalt állást.
     A zsinattal szemben maga Richelieu is ingadozó volt. Sok intézkedése és hátramaradt írásai azt mutatják, hogy lelke mélyén vallásos volt. A protestáns vezetőket hivatalok adományozásával, pénz és egyéb kedvezményekkel iparkodott a katolikus vallásnak megnyerni. XIII. Lajos alatt állandóan szerepeltek a költségvetésben konvertita protestáns vezérek évjáradékaira fordított összegek. Ám a zsinati reformok bevezetésének tárgyalása épp az ő idejében került le a főurak gyűlésének napirendjéről. Richelieu a zsinati rendelkezések hivatalos kihirdetésétől, az államhatalomról vallott felfogása következtében, éppen úgy idegenkedett, mint a harmadik rend vagy a parlamentek. Ez a helyzet a katolikus megújhodásra annál kedvezőtlenebb volt, mert az államhatalomról alkotott hasonló fogalmak gyorsan terjedtek és a gallikán elvek felé egyengették az utat.

Voltak viszont országok, ahol a kormányhatalom kedvezett a katolikus megújhodásnak, mint például a királyi Magyarországon és Lengyelországban. Ez megkönnyítette a rekatolizálódás folyamatát, de nem jelentette azt, hogy a kormányzat az új szellem előhaladásának útjából minden akadályt el tudott volna hárítani. A nemesi kiváltságok a rendeknek mindkét országban olyan politikai befolyást biztosítottak, hogy ez a kormányok cselekvőképességét erősen korlátozta. Így a jobbágyság visszatérése az ősi hitre még a katolikus megújhodás korában is a földesúr visszatérésétől vagy engedékenységétől függött.

A Német Birodalom politikájában is felmerült számtalan gátló mozzanat. Ilyen volt például a protestáns fejedelmek egyházi joghatóságán túl egyes császárok valláspolitikai állásfoglalása. A katolicizmusra például rendkívül káros volt, hogy II. Miksa császár a regáliákat pápai megerősítés nélkül is átruházta egyes protestáns fejedelmekre, akik ezzel hatalmas egyházi javadalmak birtokába jutva, a javadalom területén útját állták a katolicizmus visszahódításának. Ugyancsak hátrányos volt a katolicizmusra Miksa 1571-ben kiadott rendelete, amely az osztrák báróknak megengedte, hogy házaikban és váraikban lutheránus istentiszteletet tartsanak. Ennek következtében Ausztriát azonnal ellepték a protestáns prédikátorok.
     Miksa utódját, Rudolfot, uralkodása elején nagy buzgalom töltötte el a katolikus megújhodás iránt, de tragikus betegségéből eredő idegösszeroppanása ezen a téren is nagy változást idézett elő benne. Féltékenysége és gyanakvása éppen a katolikus hatalmakkal, Spanyolországgal, Bajorországgal, a pápasággal és saját családjával vitte ellentétbe és a protestáns fejedelmek felé sodorta. Inasának, Lang Fülöpnek befolyása alatt az országos tisztségek betöltésénél ismét a protestánsok nyomultak előtérbe. Ingadozó politikája nemcsak a cseh protestánsok javára kiadott felséglevelet eredményezte, hanem Mátyást arra is kényszerítette, hogy a protestánsokat Ausztriában és Morvaországban vallási kedvezményekben részesítse. Általában ennek a politikának vallási tekintetben az lett a következménye, hogy Rudolf uralkodásának vége felé a katolicizmus helyzete erősen hanyatlott az osztrák örökös tartományokban.
     Egyébként maga a birodalmi alkotmány is megkötötte a császárok kezét és a császárt úgyszólván a birodalmi rendeknek szolgáltatta ki. Elméletben a választófejedelmeknek a császárválasztáskor letett esküjében a császár a kereszténység világi fejeként szerepelt, ám gyakorlatban a császári hatalom lényegében alig jelentett többet egy választófejedelem hatalmánál. Voltaképpen csak a Habsburgok tekintélyére, külpolitikai kapcsolataira, az örökös tartományokban bírt pozíciójára és a császárok politikai ügyességére vagy a fejedelmekkel való esetleges érdekközösségre támaszkodott. De még ezt a hatalmat is mindinkább megnyirbálták a választási kapitulációk, minden választói rendszer velejárói, amelyeket a választófejedelmek szabtak a megválasztandó császár elé.
     A császárnak említésre méltó meghatározott jövedelme sem volt magából a Birodalomból. Közjogi téren sok tekintetben még annyi jogot sem élvezett, mint egy római néptribun, aki a népet bármikor gyűlésbe hívhatta, mert a császár a birodalmi gyűlést is csak a választófejedelmek előzetes hozzájárulásával hívhatta egybe. Új vámhatárok felállításához, meg külpolitikai szövetségek létesítéséhez a választófejedelmek beleegyezése kellett; a birodalom háborújához pedig a birodalmi gyűlés hozzájárulása volt szükséges. Általában véve a törvényhozás, adókivetés és a katona-megajánlás tekintetében teljesen kötve volt a választófejedelmek és a birodalmi gyűlés hozzájárulásához s ezzel a rendek állandóan sakkban tarthatták a császárt.
     A császári hatalom annyira szűk körre szorítkozott, hogy a birodalom belső békéjének fenntartására hivatott legfőbb birodalmi törvényszék, a Reichskammergericht bíráinak kinevezése is csak kis részben tartozott a császár jogkörébe, nagyobb részben a birodalmi rendektől függött. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a választófejedelmeknek viszont jogukban állt tetszésszerinti időben összejönniük, gyűlésükön birodalmi ügyekről tárgyalniuk és előzetes császári hozzájárulás nélkül megállapodásokat kötniük, akkor tisztán látható, hogy a császár a tulajdonképpeni hatalmas Birodalomban – melynek területe még V. Károly lemondásakor is legalább félszer nagyobb volt, mint a mai Németország – szinte csak első volt az egyenlők között. E fejedelmi hatalmi túltengés folytán jöttek létre a kisebb jogú birodalmi rendeknek, a birodalmi városoknak, grófoknak, prelátusoknak meg birodalmi lovagoknak alkotmányos politikai csoportosulásai, a Birodalomnak még a 17: században is fennálló sajátságos belpolitikai képződményei. Politikai működésük akkor is ugyanaz volt, hogy t. i. az egyenlő rangúak egyesült erővel védelmezzék meg érdekeiket a Birodalom uralkodófejedelmeinek hatalmi túlsúlya elleni; számuk a 16. és 17. században mintegy 80-ra rúgott és birtokaik a választófejedelmek tartományaival együtt a Birodalom területének nagyobbik felét foglalták el.

A politikai jogoknak és a politikai hatalom megoszlásának ismerete nélkül a német valláspolitikai küzdelmek hullámzása és a katolikus újjáéledés tárgyilagos megértése alig volna érthető. Nem lehetne megérteni, hogy a császári méltóság olyan jellemes képviselői is, mint II. és III. Ferdinánd, miért csak mint az örökös tartományok urai érhettek el maradandóbb sikereket és miért csak az örökös tartományokban, jelesül a tulajdonképpeni Ausztriában meg Cseh- és Morvaországban nyújthattak hathatós támogatást a katolikus megújhodásnak, de ugyanakkor a Birodalom protestáns fejedelmeivel szemben miért kellett tehetetlenül állaniuk s miért voltak legfeljebb alkudozásokra utalva.

A KATOLIKUS ÚJJÁÉLEDÉS FÖ TÉNYEZÖI

Midőn VI. Adorján, az utolsó német származású és egyúttal az utolsó nem-olasz pápa (1522-23) [1978-ig], Chieregati nunciust a Szentszék képviseletében az 1552. évi nürnbergi birodalmi gyűlésre küldte, hogy Németországot elvezesse a vallási forradalom útjáról, arra utasította képviselőjét, hogy a birodalmi rendek előtt a pápa véleményét teljes nyíltsággal tárja fel a vallási szakadás okairól, közölje azonban a rendekkel azt is, hogy milyen eszközökkel látja lehetségesnek a Birodalomnak az Egyházba való visszatérését. „Isten megengedte az Egyház üldözését – mondja a nunciusnak a pápai utasítás – az emberek, de különösen a papság és a főpapság bűnei miatt. Már hosszú idő óta sok megrovásra méltó dolog történt a kúriában is és így terjedt el a betegség a főtől a tagokra, a pápákról a főpapokra. Épp ezért meg kell ígérned a mi nevünkben, hogy erőinket elsősorban arra fogjuk fordítani, hogy legelőször a római udvart javítjuk meg, amelyből mindezek a bajok kiindultak és akkor a gyógyulás is onnan fog kezdődni, ahonnan a betegség kiindult.”

VI. Adorjánnak, ennek az egyszerű iparos családból a legmagasabb méltóságba emelkedő nagy értelmiségnek tiszta ítéletében világosan jut kifejezésre, hogy ha az Egyház lehanyatlásából egyáltalán lehetséges a felemelkedés, akkor ebben a pápaságnak kell vinnie a kezdeményező és vezérlő szerepet és a katolikus megújhodás vezetését a pápaságnak kell kézbe vennie, amint ezt az Egyház hierarchikus szervezete is természetesen követeli. Ezt a felfogást VI. Adorján megállapításán kívül igazolja az Egyház történelme is, amelynek emelkedő vagy süllyedő fejezetei elválaszthatatlan összefüggésben állanak a római kúria egyidejű erkölcsi állapotával.

Szembe kell itt néznünk azzal a kérdéssel, vajon a hitújítást megelőző nagy erkölcsi s közéleti hanyatlásért egyedül és kizárólag a pápaság állítandó-e vádlottként a történelem ítélőszéke elé? A pápaság-e az egyedüli, amelynek hibájából az Egyház süllyedése bekövetkezett? A felelet önként adódik, ha az európai hatalmak és a pápaság viszonyát vizsgáljuk s még inkább azt a törekvést, amellyel a hatalmak ezt a viszonyt irányítani akarták.
     A történelmi tények nyíltan mutatják, hogy a hatalmak már a középkor első századaitól kezdve főként arra törekedtek, hogy a pápaságnak, mint a legnagyobb szellemi tekintélynek erkölcsi súlyát saját hatalmukba kényszerítsék. Hogy ezzel éppen a pápaság egyetemes tekintélye és erkölcsi alapja csorbulna meg, azzal ezek a hatalmak édeskeveset törődtek, akkoriban éppúgy, mint a katolikus újjáéledés idején például II. Fülöp spanyol király is. Politikai lelkiismeretfurdalást is alig okozott mindez, hiszen bensőleg az Egyház hű gyermekeinek tartották magukat, és készek voltak az Egyháznak fegyverrel való támogatására is. Politikai ambícióiktól elvakítva, fejedelmi öntudatuk nem látott odáig, hogy észrevették volna, hogy ha egyszer a pápaság egyetemes tekintélyében inog meg, nyilván az egyéb célok szolgálatában sem fog jelentkezni erejének eredeti nagysága. Ha azonban a pápaságnak e törekvések legyőzésével politikai s történelmi rövidlátás ellenére is sikerült függetlenségét évszázadokon át biztosítania, Szép Fülöp politikája már nem maradt következmények nélkül. Hogy a pápaság 70 éven keresztül kizárólag a francia érdekeket volt kénytelen kiszolgálni, alaposan megtépázta a Szentszék tekintélyét. Igaz, hogy Szép Fülöp sikere szinte páratlanul áll Európa történetében, s ha más hatalmak nem is tudták a pápaságot egyéni szolgálatukba kényszeríteni, mégis állandó maradt a hatalmaknak az a törekvése, hogy egyéni érdekeik védelmét a pápai kúriában legalább a bíborosi testület egyoldalú összeállításával biztosítsák. Ez a törekvés azután, épp a hitújítást megelőző időkben, annyira politikai divattá fejlődött, hogy már nemcsak a császárok, a francia és angol királyok, hanem még a kisebb római családok is arra törekedtek, hogy a pápai udvarban érdekképviseletet szerezzenek.

Rendkívül nehezítette az ebből való kibontakozást, hogy a francia fogságból felszabaduló pápák az Egyházi Államot és magát Rómát is, a teljes felbomlás állapotában találták. Az Egyházi Állam szabad prédául hevert s vad tülekedés tárgyává lett a harácsoló itáliai főnemeseknek, akik a gazdagabb részeket már amúgy is lefoglalták. Az Államban és Rómában kíméletlen pártharcok ütöttek tanyát. A hazatérő pápáknak egész évszázadra való dolgot adott, hogy uralkodói voltukat az Egyházi Államban elismertessék és megfékezzék a hatalmaskodó nemesség erőszakosságát. Bár mindez a pápaság függetlenségének biztosítására történt, mindamellett káros volt az Egyházra, mert a pápák figyelmét egész évszázadon át világi s politikai kérdésekre terelte, és az egyházkormányzati ügyek elvesztették fontosságukat. Mindez nem menti fel teljesen a hitújítás előtti pápákat, de leplezetlenül tárja fel azokat a romboló erőket, amelyek a római kúria süllye¬dését előmozdították és kialakították azt a szellemet, amely előkészítette a legfőbb pápai tekintély végzetes elhomályosulását.

Az eldurvulás és erőszak eme korában nagy nehézséget okozott a pápaságnak munkatársai kiválasztása is. Nehéz volt ráakadni olyan férfiakra, akik a pápaság akaratát kizárólag a kitűzött célra való tekintettel hajtották volna végre. Természetszerűleg adódott tehát, hogy a pápák munkatársaikat abból a körből választották, melyet legjobban ismertek, vagyis rokonaikéból. Így született meg a kor kényszerítő hatása folytán a nepotizmus, amely a római kúria egyik legkínzóbb betegsége lett. Betetőzte a bajt, hogy éppen e nagy politikai felfordulás idején volt a reneszánsz delelője is, amely a keresztény erkölcsi felfogás és világszemlélet elhomályosítása után nagy erkölcsi süllyedést indított meg. Velejárója volt ennek, hogy az erkölcsi fertőben egyéni célokat kezdtek hajhászni, és az egyéni hatalom fitogtatása lett az életcél. Ez a fonák törtetés nem kímélte a pápai udvart sem. Még a nagy nehezen kiválogatott főemberek is gyakran önző célokat kergettek, hatalmukat és befolyásukat egyéni érdekeik szerint használták fel. IV. Pál még arra is kényszerült, hogy egyházpolitikai méltóságokba emelt rokonait visszaéléseik miatt könyörtelenül száműzze, utóda IV. Pius pedig [IV. Pál] rokonai közül kettőt, Caraffa Károly bíborost és bátyját, Palliano herceget ugyanezért halálra is ítéltette. Mindenesetre a római kúria erkölcsi süllyedésének mélypontját jelezte az a gyilkos merénylet, amelyet Petrucci Alfonz bíboros tervezett X. Leó pápa ellen. Hogy mily elvadult állapotok voltak akkor, abból is látszik, hogy míg Petruccit a pápai törvényszék halálra ítélte és kivégeztette, addig három más bíborostársának, akik az összeesküvésben szintén részt vettek, nagy pénzösszeggel sikerült megvásárolniuk a pápa bocsánatát.
     Olyan jelenségek ezek, amelyek egymagukban is kellőképpen rávilágítanak azokra a hatalmas nehézségekre, amelyek VI. Adorján pápa szándékait keresztezték, de viszont ezek ismerete nélkül megközelítőleg sem tudnánk felmérni a reformpápák gigantikus küzdelmeit.

Valóban csodálatos, hogy oly nagyfokú süllyedés után a megújhodás szelleme elsősorban mégis a pápai udvart lengi át s innen sugároz szerte Európába. Ahol előbb a külső tényezők és a reneszánsz belső bomlasztása folytán ádáz harc dúlt a pápai trón birtokáért, az újkor hajnalán már a pápajelöltek és a pápaválasztók egyaránt félredobtak minden önző célt és igen komoly lelki mérlegelés döntötte el, hogy életszentségével ki a legalkalmasabb a pápai trónra. A korszellem fordulására Bellarmin bíboros ragyogó mondása a legjellemzőbb: „Ha azért, hogy pápa legyek, csak egy szalmaszálat is kellene fölvennem a földről, le sem hajolnék érte.”
     Ugyanez a szellem tükröződik vissza az 1605-ben pápává választott V. Pál szavaiból is, aki kijelentette, hogy inkább hajlandó életét is feláldozni, mintsem arra legyen kényszerítve, hogy ha majd Isten ítélőszéke elé kerül, kötelességmulasztásról kelljen számot adnia. V. Pál szavai egyúttal annak a bíborosi testületnek nagy lelki átalakulására is rávilágítanak, amely épp V. Pál egyhangú megválasztásával fejezte ki legfeltűnőbben egy új kor szellemét.

A kúria köreiben való átalakulás természetszerűleg nem történt egyetlen intőjelre. A reneszánsz-pápák udvara nem is változhatott át egyetlen fordulattal a buzgalom templomává. Még látunk pápákat, így III. Pált (1534-1549) és III. Gyulát (1550-1555), amint fényes ünnepségeket rendeznek a Vatikánban, amelyeken előkelő szerep jut bohócoknak és táncosnőknek is. Még látjuk, amint a pápák lármás vadászatok örömeit élvezik, vagy magas egyházpolitikai méltóságokra emelt rokonaik fényűző mulatságaiban gyönyörködnek, de a pápa már nemcsak a műélvezetet, a művészetet és családjának felemelését, vagy a hatalom világias kihasználását tartja élete feladatának, mint tették egykor reneszánsz-kori elődei. A zajos ünnepségek mellett már mind nagyobb és nagyobb jelentőséget nyernek a dolgos hétköznapok, amelyeken már komoly gondolatokkal és kemény munkával azon fáradnak, hogyan lehetne magát a pápai udvart magasabb erkölcsi színvonalra emelni, hogyan lehetne a vallási életet föllendíteni, az egyházi életet megreformálni, a hitújítás veszedelmes terjedését megállítani, Krisztus tanításának új híveket szerezni az eddig elhanyagolt Távol-Keleten és az új világrészeken.
     Új gondolatok ezek és új világ távlatát mutatják. III. Pált még nem hatotta át teljesen az új szellem. Nála még a reneszánsz-gondolkozásnak sok csökevénye maradt meg, de már bontogatni kezdi egy hivatásáról megfeledkezett kor épületének köveit, és pápasága már elvezeti a lelkeket az új világ tornácába. Így lesz ő és az utána következő két utód, III. Gyula és IV. Pál, annak az átmeneti kornak a képviselője, amely az Egyház hajóját a reneszánsz romlottságától a megújhodás viharos, de tiszta vizei felé vezette.

III. Pál pápa (1534-1549), családi néven Allessandro Farnese és utóda, III. Gyula, a római származású Giovanni del Monte ennek az átmeneti kornak vérbeli pápái. Lelkükben az élet könnyed kiélvezése mellett még erősen tart a reneszánsz kor egy másik fattyúhajtása is, hogy túlzottan buzgólkodjanak családjuk felmagasztalásában. III. Pál két unokáját még egészen fiatalon tette bíborossá, a harmadikat, Ottaviót Pármai Margittal, V. Károlynak természetes, nem törvényes leányával házasította össze, míg saját törvénytelen fiát, Pier-Luigi Farnesét Párma és Piacenza hercegévé emelte. A családi politikának e túlhajtása nagyon lekötötte a pápa erejét és súlyos összeütközésbe sodorta magával a császárral is, ami épp e korban semmiképp sem vált hasznára az Egyháznak.
     Más oldalról azonban, mintha csak világias gondolkozásából eredő hibáit igyekezett volna jóvátenni, III. Pál az első pápa a reneszánsz óta, aki teljes odaadással csüngött az egyházi reformokon, jóllehet ö alatta még javában virágzott a reneszánsz szellem. Az elvilágiasodott bíborosi testületet olyan bíborosok kinevezésével törekedett megváltoztatni, akik a pápa reformtörekvéseiben már felismerték a pápaság fő feladatát. Fisher János rochesteri püspök, az angol katolicizmus vértanúja, Gasparo Contarini, az egyházias irányú új bíboros-nemzedék nagy nevelője, Gian Pietro Carafa, a későbbi IV. Pál pápa, a theatinus rend társalapit6ja, Marcello Cervini, a trienti zsinat első elnöke, a később csak 22 napig uralkodó IL Marcell pápa, a híres Reginald Pole canterburyi érsek, Giovanni Morone, a nagyhírű pápai legátus és még számos más bíboros az egyházias reformok erős hívei voltak és III. Pál legfőbb támogatói a reformok megindításában. Mindegyiket III. Pál tette bíborossá, akiknek kinevezésével új vonásokat nyert az Egyház központjának, a római kúriának arculata is.
     Ezzel az új kúriával hajtotta végre III. Pál a régi szerzetesrendeknek megreformálását és erősítette az új rendeknek, az Egyház új zászlóvivőinek: a theatinusoknak, a barnabitáknak, a kapucinusoknak, de főként a jezsuitáknak, a „regimen militantis Ecclesiae” szabályzatát és így előkészítette a megújuló Egyházra várakozó nagy küzdelem annyi fényes győzelmét.
     III. Pál nevéhez fűződik a később „Sanctum Officium”-nak nevezett római inkvizíció (egyházi vizsgálóbírói intézmény) újjászervezése 1542-ben. Ennek a hat bíborosból álló központi intézménynek feladatává tette az Egyház tanításának sértetlen fennmaradásáról való gondoskodást, hogy a vallásújítás Franciaországba, de különösen Itáliába be ne hatolhasson és el ne terjedjen. Ez az intézmény ítélőszéke elé idézhette mindazokat, akik az Egyházzal ellenkező tanokat hirdettek, vagy akiknek működése ebben a tekintetben gyanút kelthetett.
     Emellett nagy figyelmet szentelt III. Pál az új világrészek felé tóduló missziós-mozgalomnak is, hogy az ottani hitterjesztéssel pótolja az Egyháznak Európában szenvedett veszteségét. Uralkodása legfőbb eredménye azonban a trienti zsinatnak, a katolikus megújhodás e legkiemelkedőbb eseményének összehívása. Nem fogadhatjuk el teljesen Ranke ítéletét, aki szerint III. Pál személyes befolyásával nem vett részt a meginduló katolikus megújhodás mozgalmaiban, legfeljebb csak vitette magát ezekkel a mozgalmakkal. A Ranke után napvilágot látott okmányok egész tömege bizonyítja, hogy a zsinat összehívását elődjének, VII. Kelemennek zsinatellenes állásfoglalásával szemben III. Pál éppen uralkodása egyik fő feladatának tekintette. A bíborosi testület új szellemű összeállítása is az ö legszemélyesebb műve, márpedig új idők csak új lelkülettel születhetnek, amelyet új emberek hordoznak.

III. Pálhoz hasonlóan utódjának, III. Gyulának (1550-1555) is vannak elévülhetetlen érdemei a katolikus megújhodás terén. A III. Pál alatt feloszlott trienti zsinatot újból összehívta, a Collegium Germanicum-ot 1552-ben megalapította és az intézményt épp a jezsuiták vezetésére bízta, hogy a német katolicizmus részére olyan papokat neveljenek, akik mély vallásossággal párosult buzgóság és tudományos képzettség tekintetében is a: kor színvonala fölé emelkednek. Mindez hervadhatatlan érdeme III. Gyula pápa működésének, bármennyire hibáztatnunk kell rokonpártoló s világias hajlandóságait.

Utódja Gian Pietro Carafa lett, aki mint IV. Pál uralkodott (1555-1559). Ezzel a 79 éves aggastyánnal szokatlan, sőt túlzott erély és buzgalom vonult be a római kúriába. Pápasága szellemére előre lehetett következtetni eddigi működéséből. Már bíboros korában olthatatlan reformvágy fűtötte. III. Pál alatt is ő mozgatta a leghatározottabban a római inkvizíció korszerű átszervezését. Mint pápa akaraterejének egész hevével a reformoknak szentelte életét. Szüntelenül azon dolgozott, hogy az egyházi életbe becsúszott visszaéléseket megszüntesse és az egyházi életet s kormányzatot megjavítsa. „Megígérjük és esküszünk, – hirdette trónralépésekor kiadott bullájában –, hogy igazságosan gondoskodni fogunk, hogy az egyetemes Egyház és a római udvar megreformálása végrehajtassék.”
     Egész uralkodása ennek az eskünek szellemében folyt le. Üldözte a simóniát, reformokat léptetett életbe és ezek végrehajtásában kíméletlen szigorúsággal járt el. Elrendelte, hogy a püspökök és érsekek székhelyeiken tartózkodjanak, a szerzetesek pedig kolostoruk falai között éljenek. Súlyos büntetéssel tiltotta, hogy az uralkodó pápa életében az utód személyéről tárgyalásokat és megbeszéléseket tartsanak és érvénytelennek nyilvánított minden választást, amely olyan embert emelne a pápai trónra, aki csak egyszer is, még ha átmenetileg is, eltávolodott az Egyháztól.

Legfőbb gondja azonban arra irányult, hogy a hitújítás terjedésének gátat vessen és különösen Itáliát teljesen megtisztítsa a protestantizmustól. Ezzel a pápa eljutott ahhoz a kérdéshez, amit már bíboros korában is a legfontosabbnak tartott, az inkvizícióhoz. Mivel a kereszténységnek lényege és alapja a hit, mondotta 1555-ben az inkvizíció bíborosainak ünnepélyes gyűlésén, ezért kötelességének tartja ennek minden erővel való megvédelmezését. Az inkvizíciót rangban a kúria minden más kongregációja elé helyezte és elrendelte, hogy minden hivatal támogassa.
     Oly nagyra értékelte ennek az intézménynek működését, hogy minden más munkát félretett, csakhogy részt vehessen ez intézmény heti ülésein. Jogkörébe utalta mindazokat a politikai ügyeket is, amelyek bármily távolról is érintették a hittani kérdést. Hatáskörébe került minden erkölcsi kihágás, káromkodás, a böjt megszegése stb. Ezzel az inkvizíció legfőbb erkölcsi bírósággá emelkedett és túllépte eredeti rendeltetését, a katolikus hit tisztaságának gondos megóvását. Azzal pedig, hogy utóbb a reform ügyek is e testület hatáskörébe jutottak, mert ezek is érintik a hittani kérdéseket, az inkvizíció olyan túlsúlyra emelkedett, hogy már magának az egyházszervezetnek egyensúlyát is veszélyeztette. A hatáskör ilyen kiszélesítése szükségessé tette az inkvizítorok létszámának emelését is. Főként domonkosok közül választotta őket, akik mozgó vizsgálóbírákként járták be Itáliát. Hatáskörük kiterjedt még a püspökökre és érsekekre is; ezeket, ha jónak látták, szigorúbb életre és fokozottabb egyházkormányzati buzgóságra intették. A túlhajtott buzgalom azonban gyakran szült visszaéléseket, a vizsgálat gyakran üldözésbe ment át és a hatalommal élni nem tudó bírák gyakran besúgóknak is hitelt adtak, akik alaptalanul vádoltak olyanokat is, akiknek erkölcsi tisztaságában, hitbeli meggyőződésük sértetlenségében kételkedni sem lehetett, mint azt Morone és Reginald Pole esete is bizonyítja [?]. Itáliát félelem töltötte el az inkvizíció uralma alatt, de mindez IV. Pált nem indította kíméletre. Előtte az elv, a cél lebegett, amely mellett az ember eltörpült minden tekintélyével, méltóságával együtt. [És mint ma már tudjuk, neki volt igaza.]
     Mikor meghalt, a nép megrohanta és feldúlta az inkvizíció épületét. A kíméletlen eréllyel féken tartott erőszakos római főnemesek is felszabadultak, a pápa tiarás szobrát lerombolták. Ez a rombolás azonban a történelem távlatában ma már nem fogadható el tárgyilagos ítéletnek a vaskezű pápa uralkodásának megítélésében.
     A katolikus vallás tanításának eredeti tisztaságában való fenntartására irányult IV. Pál törekvése a tiltott könyvek jegyzéke, vagyis az Index kiadásával is (1557). Az Indexbe felvett könyveket, köztük Machiavelli és Erasmus írásait elégettette és olvasásukat a legszigorúbban eltiltotta. Igaz, hogy az Index összeállításában, éppen úgy, mint egyéb intézkedéseiben később olyan szigorúság nyilvánult meg, hogy az indexrendelet egyes helyeken, különösen Németországban, nem is volt végrehajtható és a Szentszéknek nemsokára vissza is kellett vonnia.

A világias életet megvető IV. Pál pápára azonban árnyékot vetett a nepotizmus nagyfokú ápolása, amely semmiképpen sem volt összeegyeztethető az egyébként szigorúan egyházias felfogású pápa gondolkodásával. De nepotizmusa nem is annyira világias gondolkodásból, mint inkább a pápa autokratikus, ellentmondást nem tűrő természetéből eredt. Egyszer kimondott elhatározásából tapodtat sem engedett s ez intézkedéseire sokszor szélsőséges jelleget nyomott. Ebből származott, hogy rendelkezéseit nem egyszer a bíborosi kollégiumnak éppen legegyháziasabb szellemű tagjai helytelenítették. Ez viszont azt eredményezte, hogy a pápában – aki minden ténykedéséből lelkiismereti kérdést csinált – általános bizalmatlanság ébredt a bíborosok iránt. Úgy érezte, hogy teljes bizalmával csak mindenben tőle függő rokonait ajándékozhatja meg, azért mind az egyházi, mind az állami kormányzatban nagy szerepet juttatott nekik. Annál érzékenyebben érintette azonban, amidőn uralkodásának utolsó évében arról kellett meggyőződnie, hogy ezt a bizalmát is érdemtelenekre pazarolta, akik önkényeskedéseikkel és szégyenletes üzelmeikkel bemocskolták az ő tiszta szándékait. Kíméletet azonban nem gyakorolt megtévedt rokonaival szemben sem; méltóságuktól könyörtelenül megfosztotta s Rómából is száműzte őket. Rokonai bukása egyébként bukását jelentette a szerteágazó nepotizmusnak is, amely IV. Sixtus óta sötét árnyékkal vonta be sok pápa érdemét.

Az itáliai zsidó kérdést is kemény kézzel oldotta meg a papa. A zsidóság, amely a középkorban Európa keresztény államaiban gazdasági és társadalmi tekintetben csak másodrendű szerepet játszott, a reneszánsz-pápák alatt a spanyol és portugál inkvizíció elől menekülve nagy számban telepedett török védnökség alá a Balkánon, de megszállotta Itáliát, különösen az Egyházi Államot is. VI. Sándor, X. Leó, VII. Kelemen, de még III. Pál is szívesen fogadta őket. A régi pápák szigorú zsidótörvényeit eltörölték, a zsidókra kivetett külön adókat felfüggesztették és megkülönböztető sárga zsidójel nélkül vegyülhettek el a keresztény lakosság között. X. Leó kedvezése a zsidóság iránt annyira ment, hogy engedélyt adott, hogy Rómában héber nyomdát állítsanak fel, sőt ahhoz is hozzájárult, hogy a Talmudnak Velencében való kinyomatásával megjelenhessenek az akkori Itáliának gazdag könyvpiacán is. E kedvezések folytán a Portugáliából menekülő álkeresztény zsidó társaikkal, a maránókkal számuk annyira megnövekedett Rómában, hogy VII. Kelemen alatt már önálló községgé alakultak, amelyben a portugáliai bevándorlók paritásos képviseletet nyertek a régi zsidó lakossággal. A gazdasági életben nyert befolyásukkal mind nagyobb jelentőségre emelkedtek. Ez külsőleg a zsinagógák számának emelkedésében jutott kifejezésre. III. Pál még a Jézus kínszenvedéséről szóló népies passiójátékok ama részeit is töröltette a kedvükért, amelyek alkalmasak lettek volna zsidóellenes hangulat keltésére.
     III. Pálnál azonban a reneszánsz-pápák világias gondolkodását a zsidókérdésről már erősen gyengítette a katolikus megújhodás hevülete. Bár a Nápolyból 1540-ben elűzött zsidóknak menedéket adott, de egy 1539-ben kiadott rendelete már szigorú intézkedéseket tartalmazott a zsidó bankárok haszonleső uzsora-üzelmeinek megfékezésére. Ezenkívül kiterjedt figyelme a zsidókérdés lelki vonatkozásaira is. Felvetődött lelkében a római zsidók megtérítésének gondolata. E célra külön missziókat indított meg Rómában és 1543-ban egy hitújonc-házat alapított, hogy a kereszténységre áttérő és ezért zsidó hitsorsosaiktól kitaszított hitújoncok otthont találjanak. E tervéhez fűzött nagy várakozása azonban füstbe ment. Csalódnia kellett reményeiben. A zsidóság, melyet a reneszánsz-pápák pénzügyi érdeklődése emelt fel a megaláztatásból, mai történetírói magasztalással emlegetik ezeket a pápákat. III. Pál szelleme s elgondolásai azonban teljesen idegenek maradtak előttük.

Csalódásnak kellett azonban érnie a zsidóságot is, mihelyt a katolikus megújhodás szelleme erősebb lett a pápai udvarban. Minél inkább a lelkiség felé fordult a Szentszék figyelme s minél inkább ez a szempont kezdett uralomra jutni a politikai, pénzügyi és a családi kérdések fölött, annál inkább közeledett a pápaság a régihez viszonyítva szigorúbb álláspont felé a zsidósággal szemben.
     Meggondolásra késztette a pápákat, hogy vajon a kereszténységnek érdeke-e, hogy a zsidó könyvek nyomtatására szabadságot adjanak, és a keresztényerkölcsiséggel nem áll-e ellentétben, hogy gazdasági és pénzügyi téren éppen annak a fajnak túlzott fensőbbsége védelmeztessék, melynek erkölcsi felfogása nem vágott egybe a keresztény erkölcs tételeivel. Ezekre a kérdésekre először III. Gyula adott feleletet, amidőn elrendelte a Talmud és egyéb héber könyvek elégetését. Ez nagy csapást mért a zsidó könyvnyomtatásra nemcsak Rómában, hanem Velencében, Milánóban, Bolognában is.
     E rendeletet csak felületesen magyarázza az a ma is szertehangoztatott vélekedés, hogy ez a könyvégetés három megkeresztelkedett zsidónak „aljas besúgására” történt csupán, akik egykori hitsorsosaik megrágalmazásával akarták szerencséjüket megalapítani. Az inkvizíció könyvégetési rendeletének az illetékes bíborosok szakértelmén kívül más alapjának is kellett lennie, és mivel a héber könyveknek egy része katolikusellenes szempontokat is tartalmazott, megvoltak a könyvégetést kiváltó fő okok. Különben semmi értelme sem lett volna a zsidók 1554. évi ferrarai gyűlésének, amely preventív intézkedésként felállította a zsidó cenzúrát és kimondta, hogy ezentúl minden zsidó nyomdából kikerülő könyvet előzőleg három, e célra kijelölt rabbinak kell megcenzúráznia és a nyomdának a cenzorok aláírásával hitelesített jóváhagyást a könyv elején fel kell tüntetnie. Egyébként a Talmud elégetésének első következménye a talmud-iskolák, elnéptelenedése és bezárása volt. A zsidóság irodalmi élete így Rómában és az Egyházi Államban megszűnt. A zsidók irodalmi központja most Génua lett, míg Ghislieri főinkvizítor [a későbbi V. Pius pápa] kérésére a milánói spanyol helytartó Génuában is el nem rendelte a talmudista könyvek elégetését.

Előrelátható volt, hogy IV. Pál még tovább fogja fejleszteni elődje intézkedéseit. 1555-ben csakugyan megengedhetetlennek jelentette ki, hogy a zsidók Rómában és az Egyházi Államhoz tartozó területeken tovább élvezzék az eddigi szabadságot, és a helyett, hogy mint bevándorló nép alázatosan meghúzódnának, mindenáron hatalmat akarnak kezükbe kaparintani. Épp ezért felújította a reneszánsz-pápák előtt érvényben lévő zsidó korlátozásokat. Elrendelte, hogy a keresztény lakosságtól elválasztott külön utcákban lakjanak és lakóhelyüket Rómában a Tiberis-szigeten állapította meg. Eltiltotta, hogy ingatlanokat vásároljanak és elrendelte, hogy meglévő ingatlanaikat záros határidőn belül vissza kell adniuk eredeti keresztény tulajdonosaiknak. A zsidó férfiaknak ezentúl sárga sapkát, a nőknek pedig sárga fejkendőt kellett hordaniuk. Szigorúan megtiltotta, hogy keresztény szolgát vagy cselédlányt tartsanak, és hogy a keresztényekkel közös fürdőt használjanak. Minden városban csak egy zsinagógát építhettek, Rómában kettőt és a keresztény ünnepeket éppúgy munkaszünettel kellett megülniük, mint a keresztény lakosságnak. Eltiltotta, hogy élelmiszerekkel kereskedjenek, a bankároknak pedig elrendelte, hogy az ellenőrzés megkönnyítése végett olasz nyelven vezessék üzleti könyveiket.
     A zsidóságot megrémítették a pápa szigorú rendelkezései. Már többször tapasztalták, hogy az ilyen rendeleteket nagyobb összegek felajánlásával hatálytalanítani lehetett több hatóságnál. Megkísérelték ezt IV. Pállal szemben is és 40,000 scudót ajánlottak fel a pápának – óriási összeg volt ez abban az időben –, ha rendeleteinek életbeléptetését elhalasztja. IV. Pál elhatározását azonban nem lehetett pénzzel befolyásolni, a rendeleteket könyörtelenül végrehajtatta nemcsak Rómában, hanem az Egyházi Állam többi városaiban is. Különösen a maránókat, a megkeresztelt, de titokban zsidó vallásban élő zsidókat vetette meg, akik főképen az Egyházi Állam nagyforgalmú kikötőjét, Anconát lepték el.
     Természetével sehogy sem tudta összeegyeztetni, hogy ő, a római inkvizíció nagy pártfogója, az Egyházi Államban megtűrje azokat, akiket a portugál inkvizíció száműzött Portugáliából. Elrendelte az Anconában lakó többszáz maránó letartóztatását, akik közül az inkvizíció többeket mint visszaeső bűnösöket halálra is ítélt. Legtöbben azonban az urbinói herceg birtokába tartozó szomszédos Pesaro kikötőjébe menekültek és szaloniki-i, meg más törökországi hitsorsosaikhoz fordultak, hogy segítségükkel a levantei kereskedelmet Ancona helyett Pesaróba irányítsák. Így akartak bosszút állani a pápán és megsemmisítő csapást mérni az Egyházi Állam külkereskedelmére. IV. Pált azonban, amint pénzügyi megkörnyékezéssel sem lehetett eltántorítani, kereskedelmi bojkottal sem lehetett rendelkezéseinek megmásítására bírni. Ehelyett inkább a Pesaróba menekült maránók és az anconai zsidók között tört ki az ellentét, amelyben az utóbbiak győztek és levantei hitsorsosaikat ismét rábírták, hogy a kereskedelmet visszatereljék Anconába. Az urbinói herceg látva, hogy a maránók pesarói megjelenése korántsem jár azzal a haszonnal, amit ígértek, kétévi ott-tartózkodás után maga is kiűzte őket Pesaróból. A zsidóság helyzete ettől fogva a 18. század első feléig nagyjában ugyanez maradt Rómában és az Egyházi Államban. Egyes pápák enyhítettek IV. Pál rendszabályain, mások azonban ismét visszatértek azokhoz, úgyhogy a zsidóság általában szigorú ellenőrzés alatt állott társadalmi és szellemi téren egyaránt.

Ami a reneszánsz-pápák jelleméből IV. Pálon leghatározottabban megjelölhető, az abban foglalható össze, hogy túlzott jelentőséget tulajdonított a politikának. Az V. Károly kezében összpontosuló nagy hatalom, amely Németországon, Spanyolországon és Németalföldön kívül a pápa szülőhazáját, Nápolyt is felölelte, IV. Pálban azt az aggodalmat keltette, hogy ez a nagy hatalom a pápai szék függetlenségét is veszélyeztetni fogja. Ebből kifolyólag nagy bizalmatlanság töltötte el a Habsburgok iránt. V. Károlynak még a katolikus valláshoz való őszinte ragaszkodását is kétségbe vonta, amidőn ez a vallás egységét, tagadhatatlan jószándékból, interimmel gondolta helyreállíthatónak. Ezért természetének egész hevességével a császár, majd ennek spanyol utóda, II. Fülöp ellen fordult s ennek túlhatalmával szemben II. Henrik francia királyban kereste a Habsburg-politika ellensúlyát. Ez az állásfoglalás viszont akaratlanul is olyan hatalommal hozta védő és támadó szövetségbe, amely a Habsburgok iránti féltékenységből mindig készen állt a német protestáns fejedelmek támogatására és ráadásul még a kereszténység fő ellenségével, a törökkel is baráti viszonyt tartott fenn. II. Fülöp személyében ellenben olyan ellenfél állott szemben a pápával, aki mielőtt a pápa ellen megindította hadait, a lőweni egyetem egyházjogi szakértőitől kért véleményt, hogy e háborújával nem kerül-e ellentétbe egy katolikus uralkodó egyházias kötelezettségeivel. A spanyol hadsereget is a hithű katolikus Alba herceg vezérletére bízta, aki előnyomulása alatt is féltékenyen őrködött a pápai tekintély fenntartására, míg a pápát támogató francia hadsereg zömét német zsoldos csapatok tették ki, amelyeket kihágásaik és a katolikus érzületet lépten-nyomon sértő magatartásuk éppen nem mutattak méltónak arra, hogy az Egyház fejét védelmezzék Alba herceggel szemben. Bár a pápát csak a spanyolok újabb franciaországi győzelme visszakoztatta a túlhajtott politikai szerepléstől, a kudarc azonban mégsem vált az Egyház kárára, mert figyelmeztetésül szolgált IV. Pál utódainak, hogy figyelmüket az új idők szellemének megfelelően elsősorban a reformokra fordítsák.

Pál pápa utóda, IV. Pius (1559-1565), bár könnyed, világias szellemével még magán viseli a reneszánsz halványodó bélyegét [őt a történelem még a reneszánsz pápák közé sorolja, míg IV. Pált, aki pedig előtte uralkodott, már nem], de lényében közelebb esett az újkor szelleméhez. Nála a politika már jelentéktelenebb tényező, a nepotizmust pedig teljesen száműzte a pápai udvarból. Egyetlen unokatestvérét, Carlo Borromeót, a későbbi Borromei Szent Károlyt emelte fel és tette Milánó érsekévé. Ez a rokon azonban nemcsak a pápának, hanem az egész egyetemes Egyháznak is a díszére vált, akiben már egész tisztaságában jelentkezik a reformkor szelleme.
     Ez a szellem azonban erősen érintette már IV. Piust is. Élénk természetének egész buzgalmával dolgozott a zsinat felújításán. A zsinat előkészítését 1562 januárjában sikerült is újból megkezdenie és kétévi gyümölcsöző munka után 1564. január 26-án befejeznie. Egyháztörténeti vonatkozásban ez a legfőbb érdeme IV. Pius pápának.

Ezenfelül felállított olyan intézményeket és végrehajtott olyan intézkedéseket, amelyekre a zsinat csak zsinórmértéket szabott, de részletes kidolgozásukkal már nem foglalkozhatott. Első ténykedése ezen a területen a zsinati határozatok végrehajtására felügyelő bíborosi kongregáció felállítása volt. A zsinati megállapítások alapján ő állította össze a trienti hitvallást, amelyet ezentúl minden egyházi személynek le kellett tennie hivatalának és méltóságának átvétele alkalmából. A zsinati határozatok szellemének megfelelően új Indexet szerkesztett, s ez a tiltott könyvek felsorolásán kívül a könyvtilalomra is tíz olyan általános szabályt állapított meg, amely egészen XIII. Leó uralkodásáig érvényben volt. [!] Sokkal többet nem is alkothatott, mert a halál korán elragadta a zsinat bezárása után. A nagy reformkérdések megoldása utódaira, a reformpápákra maradt.

Az egyháztörténelem a zsinat után következő három pápát reformpápáknak nevezi. Velük emelkedik fel a pápaság ismét arra a magaslatra, amelyen a pápák helyét VI. Adorján szándékai kijelölték. Az átmeneti pápákkal szemben az ő pápaságuk lényegesen eltérő jegyet visel. Amazok észrevették a reneszánsszal ellentétes új korszellemet, ezzel nemcsak hogy nem helyezkedtek szembe, hanem az Egyháznak az új szellem hullámaira kapott hajóját ügyesen is kormányozták az új áramlat pályáira. Ezzel szemben a reformpápák már nemcsak kormányozták a hajót, hanem egyúttal irányítói és szabályozói lettek azoknak az eleven vizeknek, amelyek magukkal hordozták az Egyház gályáját. Velük lett a pápaság vezére és középpontja a katolikus megújhodásnak. A bíborosi testület újjászervezésével, új bíborosi kongregációk alakításával, az egyházkormányzat mesteri központosításával és a püspökök ellenőrzésével vigyáztak a zsinati reformok végrehajtására. A nunciatúráknak, a pápaság diplomáciai testületének kiépítésével lehetővé tették, hogy rendelkezéseik életbeléptetése megtalálja azt a formát, ami megfelelt az egyes országok sajátos viszonyainak. Papnevelő-intézetek és tudományos intézmények létesítésével gondoskodtak arról, hogy a papság szellemi felkészültsége megfeleljen annak a magas követelménynek, amit a rájuk váró nagy feladatok megoldása végett előírt az idők szelleme. Az új szerzetesrendeknek, így az oratoriánusoknak, a kapucinusoknak, de főképen a jezsuitáknak, a katolikus megújhodás élcsapatának erősítésével nemcsak biztosították az új szellem további előnyomulását, hanem azt is elérték, hogy az Egyház megmaradt lélekállományát megmentették, az elpártoltakat nagyrészben visszahódították és a tengereken túl új népeket vezettek Krisztus keresztjéhez. Az Egyházban így újjáéledt az egység tudata, aminek hiánya eddig mérhetetlen veszteségeket okozott. Visszatért az önbizalom, amely a lelkeket újból megerősítette, hogy bízzanak a főpásztor vezetésében, aki ismét szilárd és biztos kézzel intézte a lelkek irányítását.
     A pápaság így eredeti feladatához tért vissza és a katolikus megújhodás nagyszerű lendületével új, dicsőséges fejezetet iktatott az Egyház történetébe.

A változás elsősorban ismét a római kúrián volt észrevehető. A pápai udvarból, de a bíborosokéiból is eltűntek az udvari bolondok, száműzték a dús lakomázást, a fényes ünnepélyeket és a táncosnőket. A pompás vadászatok és a világias szórakozások helyét a komoly munka váltotta fel. Az eddigi fény és pompa a templomokra, istentiszteletekre és körmenetekre terelődött, amelyeken a pápák fedetlen fővel vettek részt és alázatból gyakran mezítláb maguk vitték a legméltóságosabb Oltáriszentséget. A nép előtt eddig a pápák inkább mint hatalmas fejedelmek jelentek meg, most ámulva látták, hogy a pápa mint alakult át elsősorban pappá, a legfőbb pappá, akinek szeme előtt egyetlen cél lebeg, a krisztusi tanítás megmentése, eredeti tisztaságában való fenntartása, a megújhodás Krisztusban, s minden más, amire tekintete ezenkívül még kiterjed, csak eszköz ennek a szent célnak érdekében.

Mindez természetesen nem zárta ki azt sem, hogy a reformpápák gondot fordítsanak a tudományok és művészetek ápolására, de itt is elsősorban egyházias szellem hatotta át lelküket. Nagy erőfeszítéseket tettek a kereszténység fő ellenségének, a török hatalomnak megtörésére, ha azonban ezirányú ténykedésüket nem is koronázta állandó siker és törekvésük gyakran meg is feneklett a keresztény hatalmak egymással marakodó széthúzásán, a török kérdést sohasem zárták ki legfontosabb feladataik köréből.
     Nem hiányzik e pápák tevékenységéből a politika sem, de ennek lényege is teljesen elütött a reneszánsz-pápák ezirányú működésétől. A reformpápák politikáját már nem a sivár és sokszor céltalan hatalomkeresés jellemezte, hanem kizárólag függetlenségük biztosítása a katolikusság európai érdekeinek védelmére. Ennek elérésére is inkább a diplomáciát választották. Spanyolország túlsúlyával és II. Fülöpnek egyházgátló törekvéseivel szemben Franciaországot fogadták védelmükbe, hogy ezzel egyrészt a francia katolicizmus érdekében erkölcsi nyomást gyakoroljanak a francia kormányra, másrészt pedig a katolikus Spanyolország nyomasztó hatalmával szemben egy másik katolikus hatalomban: a katolicizmus uralmát helyreállító Franciaországban nyerjenek ellensúlyt. Így korlátok közé akarták szorítani II. Fülöpöt, az Egyházat pedig megmenteni egy keleti színezetű cezaropapizmustól, amely az Egyház tekintélyét politikai eszközzé süllyesztette volna. Mindez egyrészt történelmileg igazolt törekvés volt, másrészt a reform pápák szellemével is ellenkezett volna, hogy egy katolikus fejedelemmel vívott egyházpolitikai küzdelmükben esetleg protestáns hatalmak támogatását legyenek kénytelenek igénybe venni.

Az igazi nagy reformpápák sorát V. Pius (1566-1572) nyitotta meg.

Az új pápa, Antonio Ghislieri, 1504-ben a savoyai Boscó-ban született Alessandria mellett, egy teljesen szegény családból. Gyermekkorában juhokat kellett legeltetnie. Szülei szegénysége mellett szó sem lehetett iskoláztatásáról. Egyik jobbmódú földijük azonban, mint fia kísérőjét, a kis Ghislierit is felvétette a boscói dominikánusok iskolájába. A szerzetesek korán felismerték a szegény diák nagy képességeit s mély vallásosságát, és Antoniót kívánsága szerint már 14 éves korában felvették a rendbe. Szerzetesi neve Mihály lett és midőn tanulmányait a bolognai és génuai egyetemen befejezte, 1528-ban pappá szentelték. Mint papot szerzetesi alázatosság, egyszerűség és éles kötelességérzet hatotta át. Makulátlanul tiszta élete s fáradhatatlan tevékenysége külső megjelenésén is elömlött. Kötelességének teljesítésétől még az életveszedelem sem riasztotta vissza, minden aprólékos ügyet gondos lelkiismerettel hajtott végre.
     Rendi teljesítményei magára vonták a Szentszék figyelmét is, III. Gyula 1550-ben a comói püspökség inkvizítorává nevezte ki. Ezzel a legnehezebb inkvizítori megbízatást vállalta. Azon a területen ugyanis a Svájchoz való közelséggel és a protestantizmusnak Graubünden vidékére való behatolásával a katolicizmus nagyobb veszélyben forgott, mint Itália többi részein. Midőn vizitátori körútján figyelmeztették, hogy öltsön álruhát, ha a protestáns Graubündenen keresztül utazik, máskülönben élete is veszélyben forog, azt válaszolta, hogy örülni fog, ha Szent Domonkos ruhájában szenvedhet vértanú halált.
     Feladatát teljesen megoldotta és működése valóban azt mutatta, hogy ez a töretlen erényű, vallási ügyekben megalkuvást nem ismerő, egyszerű és alázatos szerzetes magában hordozta a megújhodó kor ígéretét. III. Gyula pápa Carafa bíborosnak, a későbbi IV. Pálnak indítványára öt nevezte ki az inkvizíció főmegbízottjává, majd IV. Pál Sutri és Nebi püspökévé, 1557-ben pedig bíborossá és nagyinkvizítorrá tette. E tisztségét is szigorú lelkiismeretességgel töltötte be, ugyanezt követelte az alája rendelt inkvizítoroktól is, de óva intette őket a túlbuzgóságtól és főleg az elhamarkodottságtól. Mivel azonban IV. Piusnak világias felfogása nagyon különbözött az új bíboros szigorúan egyházias gondolkozásától, ezért az új bíboros befolyása csökkent is IV. Piusnál, aki egyébként Ghislieri bíborost főinkvizítori joghatóságában is korlátozta.

Midőn IV. Pius halála után az idők követelménye és Carlo Borromeo befolyása a pápai trónra emelte, az aszkézis és a szerzetesi egyszerűség szelleme, a munka és ima vonult be ismét a római kúriába. Asztala mindvégig olyan szegényes maradt, mint szerzetes korában. Szakácsának kiközösítés terhe mellett megtiltotta, hogy ételébe böjt idején még betegsége alatt se keverjen húsféléket.
     Nemcsak a szorosan vett háztartási költségeket szállította le, hanem a pápai testőrséget is a legszűkebbre csökkentette. Amikor ezt az intézkedését egyes bíborosok kifogásolták, azt mondta, hogy az Egyháznak nem ágyúkra és katonákra van szűksége, hanem imádság, böjt és a Szentírás a fegyvere. Inkább azoknak a pápáknak példáját követi, akik az Egyházat szellemi fegyverekkel védelmezték. Mindez azt mutatja, hogy a reformgondolat a maga teljességével eltöltötte az új pápát és a pápai hivatást új értelmezésben fogta fel.
     Pápaságának egész iránya kifejezésre jutott ama szavaiban, amelyeket megválasztása után az első általános konzisztóriumon intézett a bíborosokhoz. Mivel a hitújítás keletkezését és terjedését – mondta – nem csekély mértékben a papság erkölcsi süllyedése mozdította elő, azért arra intette a bíborosokat, hogy törekedjenek a maguk és háznépük életének megreformálására. Felhívta figyelmüket arra, hogy szigorúan ragaszkodik a zsinat rendelkezéseinek tökéletes megtartásához. Szívesen áll, úgymond, a fejedelmek rendelkezésére és támogatására, de azt kívánja tőlük, hogy viszonzásul ők is támogassák a zsinati rendelkezések végrehajtását.

II. Miksa követe, Arco előtt is nyíltan kijelentette, hogy a törökkel szemben szívesen támogatja a császárt, de kímélje meg őt minden olyan kérelemtől, amely a protestantizmusnak teendő engedményeket tartalmazna. Midőn pedig a követ azzal fordult hozzá, hogy a császár egyik pártfogoltját tegye bíborossá, kijelentette, hogy elődjei az Egyház szenátusát már annyira kibővítették, hogy neki egyáltalán nincs szándékában új bíborosok kinevezése. Kitűnt, hogy e pápát mindenekfelett az egyházi reform érdekli, egyúttal azonban elszántan fog törekedni, hogy függetlenségét minden világi befolyás és politika ellen megvédelmezze.
     Ilyen felfogás mellett a nepotizmus érvényesülése nála nem is volt várható. Rokonságának támogatásában csak arra volt hajlandó, hogy néhány unokaöccsének a Germanicumban való nevelését fedezze, kijelentette azonban, hogy ha a tudományokban való előmenetel és magaviselet tekintetében teljesen megfelelnek, fog ugyan róluk gondoskodni, de valami nagy dolgot ne várjanak tőle, mert Isten öt nem arra hívta, hogy az Egyház őneki szolgáljon, hanem hogy ö szolgáljon az Egyháznak. Egyik öccsét 1566-ban mégis bíborossá tette, de csak a bíborosok általános kívánságára, hogy a császárnak és a fejedelmeknek a pápai rokon személyén keresztül alkalma nyílhassék a pápasággal olyan bizalmas érintkezésre és tárgyalásra, aminőre idegen bíborosok közvetítésével, a kor szokása szerint, nem volnának hajlandók. Ha azonban ebből a szempontból engedett is a bíborosok kívánságának, már unokaöccsének, Bonelli bíborosnak hatáskörét éppen olyan erősen korlátozta, mint jövedelmét. Még háztartását is maga vizsgálta felül és az alkalmazottak számát is ö állapította meg.
     Hogy magát teljesen az egyházkormányzatnak és a reformfeladatoknak szentelhesse, a bíborosokból különleges kongregációt szervezett az Egyházi Állam ügyeinek vitelére. Ennek a kongregációnak a bíborosi kollégium legkiválóbb diplomatái voltak a tagjai, mint Morone, Farnese, Granvella, Commendone.

Az állami vonatkozású ügyektől megszabadulva, minden erejét a trienti zsinat rendelkezéseinek végrehajtására fordította. Kézbevette a Római Katekizmus megszerkesztését, hogy a katolikus vallás tanítása az egész világon tökéletes egységgel történjék. Bár ezt a munkát már IV. Pius megkezdte, határtalan volt a pápa öröme, amikor a Római Katekizmus első példánya 1556-ban megjelenhetett. Gondoskodott arról is, hogy fordítása megtörténjék a világ különféle nyelveire is. Az ő nevéhez fűződik a papi zsolozsmás könyvnek, a Breviarium Romanumnak a zsinat kívánságai szerint való megjavítása, majd 1570-ben a misekönyvet adta ki újonnan. Azoknak az egyházmegyéknek és szerzetesrendeknek, melyeknek sajátos szertartásai nem voltak 200 esztendősek, ezt az új misekönyvet kellett bevezetniük. Az új liturgia azonban gyorsan terjedt ott is, ahol folyamatosan 200 évnél régebbi liturgikus könyveket használták. Pápai engedéllyel sokat átvettek az új liturgiából, úgyhogy a hitvallás belső dogmatikus egysége az új liturgiával elnyerte az egység külső kereteit is.

Mivel a protestantizmus terjedése azt bizonyította, hogy a katolikus vallás főképpen azokon a helyeken tartotta meg uralmát, ahol a püspökök székhelyükön tartózkodtak és gondot fordítottak egyházmegyéikre, a pápa elrendelte, hogy a püspökök és érsekek állandóan székhelyeiken tartózkodjanak, és egyházmegyei vagy tartományi zsinatok összehívásával és főpásztori látogatással iparkodjanak megszüntetni a bajok forrásait, amint ezt egyébként a zsinat is elrendelte. Buzdította a püspököket, hogy gondoskodjanak papnevelő-intézetek felállításáról, mert csak a hivatásában megerősödött, erkölcsi és tudományos tekintetben egyaránt megfelelő papság képes feladatát helyesen megoldani. Ugyanilyen gonddal fordult a szerzetesházak felé, ahol elrendelte a klauzúrát és vizitátorokat küldött ki a kolostori fegyelem visszaállítására.
     Kiterjedt V. Pius gondoskodása arra is, hogy megjavítsa Róma meglazult erkölcseit. Minden erkölcsi megtévelyedést szigorú büntetéssel sújtott. Figyelme még az albérleti lakásokra is kiterjedt. A bíráktól annyira megkövetelte a szigorúságot, hogy gyakran kellett öt figyelmeztetni, hogy nem angyalokkal, hanem emberekkel van dolga. A pápát azonban az ilyen figyelmeztetések el nem térítették átgondolt módszerétől; viszont hetenként tartott kihallgatásokat, amelyeken a bírák ítélete ellen mindenki előadhatta panaszát, s ahol az igazságtalanság megállapítható volt, ott ugyanolyan szigorú megtorlást alkalmazott, mint a vétségekkel szemben.
     Legfőbb gondja azonban mégis a katolikus hitrendszer hamisítatlan megóvására irányult. Ebből a célból újjászervezte a római inkvizíciót, amelynek működésében visszatért IV. Pál szigorúságához. A Rómában tartott eretnek-visszafogadás (autodafé) szertartása és szigorúan megállapított rendje legfőbb bizonyítéka annak, hogy a pápa milyen nagy fontosságot tulajdonított a hitvallás változatlan fenntartásának.
     Mivel az inkvizíció, mint már IV. Pál idejében is, elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a hitújítást lehetetlenné tegye Itáliában, ezért működése az Egyházi Államon kívül kiterjedt Itália más államaira is. Szükség volt erre, mert a hitújítás szálai már benyúltak a félszigetre is. Hívei jobbára mint kereskedők járták Itália városait és titokban terjesztették Luther vagy Kálvin tanítását. Titkos terjesztői között még egyházi személyek is akadtak, tehát indokolt volt a pápa ama nagy figyelme, amellyel az inkvizíció működése felé fordult. Jellemző egyúttal V. Pius egyéniségének súlyára, hogy az inkvizícióra vonatkozó rendeleteit – s ebben a pápa nem ismert semmi melléktekintetet – végrehajtották Itália minden államában, és a megidézetteket kiadták a római inkvizíciónak, Milánó éppúgy, mint Velence, Génua, Nápoly, Firenze vagy Itália többi államai. A nagy tekintély elsősorban abban a szigorúságban gyökerezett, amelyet a pápa önmagával szemben is gyakorolt. „A nép – mondja Ranke – magánkívül volt, ha látta őt körmeneteken mezítláb, arcáról az életszentség tiszta kifejezése sugárzott s így hordozta körül az Oltáriszentséget. Úgy érezték, hogy ilyen szent pápa még nem uralkodott és puszta meglátása megtérítette a protestánsokat.” Valóban ilyennek is kellett lennie. Ö eddig az utolsó pápa, akit az Egyház szentjei közé emeltek. [1940-es adat]

A hitrendszer megőrzésére irányuló fáradhatatlan buzgalmára jellemző, hogy e tekintetben állami szempontok sem kötötték meg elhatározását. Az „In coena Domini” kezdetű bullát, amely a Szentszék fennhatósága alá tartozó bűnök jegyzékét tartalmazta és 1364 óta évenként háromszor, többek közt nagycsütörtökön ünnepélyesen hirdettek ki Rómában, V. Pius nemcsak hogy kihirdette, hanem Erzsébet angol királynéval szemben szigorúan alkalmazta is. Erzsébetet, mivel a katolikus Egyházzal szemben tanúsított magatartásával koronázási esküjét megszegte, trónvesztettnek nyilvánította és alattvalóit feloldozta a hűségeskü alól. Ez volt az utolsó eset, hogy a pápa egy uralkodót kiközösített az Egyházból.

Nagy volt a szent pápa öröme, amikor a lengyel, német és francia katolikus újjáéledés első sikereiről értesült, vagy amikor az óceánon túlról érkeztek a hírek a missziók eredményeiről, amelyek az Angliában ért veszteségekért legalább némi kárpótlást nyújtottak. Bár olthatatlan szomjúságát az eredmények nem elégítették ki, de a századok távlatában is jeles alakja mégis a világtörténelem egyik legkimagaslóbb egyénisége lett, aki a pápaságot ismét az Egyház fényforrásává tette, melynek sugarai az utódok egész sorának kijelölték az egyedül járható utat.

(A fotókon IV. Pál pápa, majd az ő síremléke - amit V. Pius pápa készíttetett el - a Santa Maria Sopra Minerva templom Carafa kápolnájában, illetve Szent V. Pius pápa, és az ő síremléke a Santa Maria Maggiore bazilikában)

http://katolikus-honlap.hu/1401/csoka.htm

A Hit Gyülekezetét a gyűlölet táplálja

A Hit Gyülekezete minden kétséget kizáróan tömöríti azokat a beteglelkű, sátáni megszállottság alatt lévő, zavart elméjű emberi hulladékokat, akik magukat a tolerancia bajnokainak és emberi értékek zászlóvivőinek tartják. Nos, minden értelmes ember megmosolyogja a földön fetrengő, ugrándozó, önmagából kifordult torzszülötteket. Másfelől, elborzasztanak bennünket ezek a dolgok, hiszen rengeteg ember ment már tönkre a veszélyes business-szekta regnálása alatt. Ezek családjukat elveszítve vagy családostul csatlakoztak a gyűlölet légiójához. Szégyenletes életüket a sötétség urának szolgálatába állították.

Egy klasszikus felvétel az Index videómegosztójáról.

Németh Sándor és holdudvara pedig busás haszonra tett szert a sok beteg emberből. Nagyon-nagyon szomorú, hogy az ilyen szélsőséges szektát a történelmi egyházak közé is felvettek és horribilis összegeket zsarolnak ki az államtól ezáltal. Államot képeznek az államban, külön törvényeik vannak, adómentesek. Terjesztik a magyargyűlöletet. Szeánszaikon az izraeli zászlók lengedeznek és nem győzik hangsúlyozni a híveiknek, hogy a zsidóság felsőbbrendű faj, a legmagasabb erkölcsiséggel, kultúrát teremtett a többi népnek, akik mind őket hivatottak szolgálni.

Mit is képzelünk, hogy egy papíron "magyar" és "történelmi" egyház nagygyűlésén esetleg magyar zászló is lehetne...

Mi, egészséges gondolkozású magyarok úgy gondoljuk, hogy a Hit Gyülekezete nem más, mint nemzetbiztonsági kockázat, ami hamarosan minden képzeletet felülmúló hatalomra tehet szert. Magyar embertársaink közül szedi áldozatait, okoz visszafordíthatatlan károkat, felborítva a társadalmi harmóniát és egészséges egyensúlyt. Mentálisan súlyosan sérült tagjai most éppen a Jobbik ellen agitálnak a változatosság kedvéért, és buzdítanak az LMP mellett való voksolásra. Egy őrült és pszichopata irányítása alatt álló hadsereg járja az utcákat, felforgat, uszít, megfertőzi a magyar jövőt. Ellepik életterünket Az Új Világrend (Novus Ordum Seclorum) bélpoklosai. A pribékek köztünk járnak és embertársainkat teperik le halálos szellemi vírusukkal. Mindenütt ott vannak, elbizonytalanítják és humanizmussal mérgezik a tiszta elmét. A sátántól kapták a hatalmat, egyenesen az ördög hatalmazta fel őket.

Ellent kell állnunk. Nem hagyhatjuk, hogy diadalt arasson a sötétség serege. Nem hagyjuk, hogy fortélyos félelem igazgassa életünket és megbetegítse a jövőnket!

Balassa Viktor

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Mindaddig, amíg a szeretet növekszik, az emberi faj képes a túlélésre (&145.)

2014. április 3. csütörtök, 17:11

Drága szeretet leányom, a szeretet Isten egyik legerősebb Ajándéka. Mindaddig, amíg a szeretet növekszik, az emberi faj képes a túlélésre. A szeretet felülmúl minden gonoszságot, megosztottságot és gyűlöletet, mert az, az Istentől van, Aki Mindenható, és éppen ezért a gonosz ereje nem tudja azt teljesen elpusztítani.

Amikor egy lélek valóban közel áll a Szívemhez, Én szeretettel fogom azt eltölteni. Ezzel az Ajándékkal árasztom el ezt a személyt, és ennek köszönhetően nehezére fog esni az, hogy másokat gyűlöljön, beleértve azokat is, akik őt gyötrik. Amikor a szeretet jelen van egy lélekben, Isten ezt arra fogja felhasználni, hogy a többi lelket is magához vonzza; hogy örömet és vigasztalást hozzon a rászorulóknak és azoknak, akik szenvednek. Azonban ez egy Kegyelem, és a lelkek, akik ebben részesülnek, arra választattak ki, hogy ezt másokkal is megosszák, Isten dicsőségére. Ó, milyen nagy örömet hoznak Nekem ezek a lelkek, amikor feltétel nélkül elfogadják Tőlem a Szeretetet; amikor nyitott szívvel üdvözlik Jelenlétemet, és megengedik Nekem, hogy elárasszam a lelküket. Ezek a lelkek az Én edényemmé válnak, és mint egy jó bor, ki fogják tölteni és ki fogják elégíteni azokat a lelkeket, akik szomjazzák Jelenlétemet.

A Szeretet az a mód, ahogyan Én a világgal értekezem, egészen a Nagy Napig, amikor vissza fogok jönni, hogy visszaköveteljem Királyságomat. Ahol igaz szeretet van, ott Vagyok Én is. Ahol nincs szeretet, ott a Jelenlétem megszűnik. Sok ember kizár Engem az életéből, és így képtelenek érezni a Szeretet Ajándékának a teljességét, mint ahogy annak lennie kellene.

Én mindnyájatoknak megígérem, hogy ezen a Küldetésen keresztül terjeszteni fogom Szeretetem Ajándékát. Szeretetem sajátos jellegű lesz, és mindazok, akik válaszolnak a Hívásomra, be lesznek burkolva Szeretetemmel, amikor a Keresztes Imahadjárat eme imáját imádkozzák:

A Keresztes Imahadjárat 145. imája: Tölts el engem Szereteted Ajándékával

Drága Jézus, tölts meg engem, üres edényt, Szereteted Ajándékával. Áraszd el szívemet Jelenléteddel. Segíts, hogy úgy szeressek másokat, ahogyan Te szeretsz Engem. Segíts nekem Békéd, Nyugalmad és Irgalmad edényévé válnom. Nyisd meg a szívemet mindenkor mások sorsára, és adj nekem Kegyelmet, hogy megbocsássak azoknak, akik elutasítanak Téged, és akik ellenem vétkeznek. Segíts, hogy példamutatóan hirdessem Szereteted, ahogyan azt Te az Én helyemben tennéd. Ámen.

Én meg fogom érinteni a lelkét mindenkinek, aki csak megengedi Nekem, hogy oda belépjek. A Szeretet örök boldogságot fog hozni nektek. Ha nyílt szívvel és megkérdőjelezés nélkül elfogadjátok a Szeretetemet, nagy örömet fogtok okozni Nekem. Az Én Ajándékom most már a tietek, és azt kívánom, hogy a mai naptól kezdve, mindenben, amit csak tesztek, helyezzétek magatok elé a Szeretet Ajándékát. Ily módon segíteni fogtok Nekem legyőzni a gyűlöletet, mely a Sátántól jön, és amely megfertőzi az emberiséget. A szeretet ezen ajándékával mindnyájatokra egy különleges Áldást árasztok – egy Áldást, mely egyedülálló és erőteljes, amelyet érezni fogtok, amikor ezt az imát imádkozzátok, különösképpen a Keresztes Imahadjárat csoportjaiban, mely különösen fontos e Küldetésemben, az Üdvösség Küldetésében.

Jézusotok

Bergoglio és egy általa kinevezett újpüspök

[Mivel egyre kevésbé helyeslem, hogy valakinek a honlapjáról mindennemű saját munka nélkül rendszeresen írásokat vegyenek át a legkülönbözőbb blogok tulajdonosai, nehezen szántam rá magam e cikk közlésére. De egyfelől fontossága, a mai helyzetet mindenféle írásnál jobban bemutató tartalma, másfelől rövidsége miatt kivételesen átvettem ezt a rövid, de jellemző mai hírt a http://sztkereszt.blogspot.hu/ oldalról.]

Passau új püspöke

Stefan Oster szalézi szerzetest (dogmatika professzort!) nevezte ki 2014. április 4-én, pénteken délelőtt Bergoglio Passau új püspökévé.

Az új püspökről itt található videó, amit mindenkinek látnia kell, hogy végre felfogja, miről is van szó, azaz mi folyik a hivatalos egyházban:

http://www.kathtube.com/player.php?id=28433
Az új püspök [!] képekben:


Persze ez nem csoda. Íme, aki kinevezte:

(forrás: http://sztkereszt.blogspot.hu/ – 2014. április 4.)

Tenger csoda!

Az eltűnt malaysiai repülő maradványai után kutatva, az Indiai óceán fenekén, Sri Lanka közelében, a búvárok egy beszédesen szép arcú, teljesen ép Mária szobrot találtak talapzaton állva.

https://www.facebook.com/photo.php?v=10152063897623546

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Üdvösség Anyja: A megtérés, amelyet Atyám Ígért, ebben a hónapban fog elkezdődni (&144.)

2014. április. 2. szerda, 16:27

Gyermekem, a megtérés, amelyet Atyám Ígért, ebben a hónapban fog elkezdődni, és a Szentlélek ereje által el fog terjedni az egész világon. A lelkek kegyelemben fognak részesülni, és Fiam nagy Irgalommal lesz még a legkeményebb lelkek iránt is.

Sokan azok közül lesznek az elsők, akik nem hisznek Istenben, és az életüket úgy élik, mintha Örök Élet nem létezne, de akiknek Atyám meg szeretné mutatni az Igazság Fényét. Ezek az emberek nagyon szeretve vannak, és a hitetlenségük szeretettel és a Jézus Krisztussal való megbékéléssel lesz felcserélve, Akit ők elhagytak. A következő lelkek azok lesznek, akik szörnyű bűnöket követtek el, és akiket az ördög befolyása megfertőzött. Ők nagy Kegyelmeket fognak kapni, és Fiam Irgalma olyan hirtelen fogja átszúrni a szívüket, hogy azonnal meg fognak térni. Ez a csoda olyan váratlanul fog megtörténni, hogy amikor elkezdik terjeszteni az Evangéliumot, sokan felegyenesednek majd és hallgatni fogják őket.

A leginkább lesújtott lelkek megtérésének lesz köszönhető, hogy egyre több lelket meg lehet menteni, és meg is lesznek mentve. Ezt követően az, hogy ezek a lelkek hűek szeretnének-e maradni Fiamhoz és Tanításaihoz, vagy sem, mindazokon fog múlni, akik az Igazságot már követik. Ezek a lelkek lesznek azok a lelkek, akik a legtöbbet fognak szenvedni, mert ők Istentől vannak, és ezért a gonosz minden erőfeszítést meg fog tenni, hogy kétségekkel kínozza őket az Igazságot illetően. Ezek lesznek azok a lelkek, akiket a gonosz el fog húzni Fiamtól, és akikre Ő a legjobban vágyik.

Kérlek, imádkozzátok a Keresztes Imahadjárat ezen imáját az egész világon élő Keresztények hitének a megvédéséért:

A Keresztes Imahadjárat 144. imája: A Keresztény hit megvédéséért

Ó, Üdvösség Anyja, kérlek, járj közben a Keresztény lelke nevében az egész világon.

Kérlek, segíts nekik, hogy a hitüket megőrizzék, és hűségesek maradjanak Jézus Krisztus Tanításaihoz. Imádkozz, hogy hitük fenntartásához legyen mindenkor elegendő szellemi és lelki erejük. Járj közben, drága Édesanyám, a nevükben, hogy nyissák meg szemüket az Igazságra, és hogy kapják meg azokat a Kegyelmeket, melyek segítségével minden, Fiad Nevében nekik bemutatott hamis tant fel tudnak ismerni.

Segíts nekik, hogy maradjanak továbbra is igaz és hű szolgái Istennek, és hogy ellentmondjanak a gonosznak és a hazugságoknak akkor is, ha emiatt szenvedést és gúnyolódást kell elviselniük.

Ó, Üdvösség Anyja, oltalmazd minden gyermekedet, és imádkozz, hogy minden Keresztény utolsó leheletéig kövesse az Úr útját. Ámen.

Gyermekek, Jézus mindenkit szeret. Ő mindig harcolni fog, hogy megvédjen benneteket a bajtól és a legkülönlegesebb módon fog közbelépni, hogy a sötétség napjaiban megvédjen benneteket minden gonoszságtól, amelyet az Ő Nevében kell elviselnetek. Bízzatok bennem, szeretett Édesanyátokban, mivelhogy én közben fogok járni a ti nevetekben, hogy az előttetek álló megpróbáltatások során közelebb vigyelek Fiamhoz benneteket.

Köszönöm, hogy válaszoltatok erre a Mennyei Hívásra.

Szeretett Édesanyátok,

Az Üdvösség Anyja

Égi Édesanyánk 2014. április 2-ai üzenete Medjugorje-ből

Mirjana által kapott üzenet:

"Drága gyermekek, édesanyai szeretettel szeretnék segíteni nektek abban, hogy életetek, imátok és bűnbánatotok őszinte próbálkozás legyen a Fiamhoz és isteni fényéhez való közeledésre, hogy el tudjatok szakadni a bűntől. Minden ima, minden mise és minden böjt próbálkozás a Fiamhoz való közeledésre, emlékeztetés dicsőségére és menedék a bűntől, út, amely a jó Atyának és gyermekeinek újra egyesüléséhez vezet. Ezért, drága gyermekeim nyitott, szeretettel telt szívvel kiáltsátok a Mennyei Atya nevét, hogy a Szentlélekkel beragyogjon benneteket. A Szentlélek által lesztek Isten szeretetének forrása. Ebből a forrásból isznak majd mindazok, akik nem ismerik Fiamat, mindazok, akik Fiam szeretetére és békéjére szomjaznak. Köszönöm nektek. Imádkozzatok pásztoraitokért. Én imádkozom értük és azt szeretném, hogy mindig érezzék édesanyai kezem áldását és édesanyai szívem támogatását."

Aisa szexdzsihadja!

A 15 éves szaudi leányzó-Aisa-három hónapra Sziriába ment, segiteni az Asszad elnökkel szembeni lázadókat. Muhamed al Afiri prédikátor tanitását követve.

Az elszánt szaudi fiatal lány szexuálisan segitette a dzsihad harcosait Sziriában. Három hónapon át. Közel ezer harcos lelki békéjét billentve helyre. Többnyire algériai, pakisztáni, szomáliai, etiópiai és iraki harcosokon könnyitett a “sztahanovista” lendületű markotányoslány. De balesetet szenvedett. Terhes lett. A népes seregből pedig ugyan ki tudná megnevezni a büszke apát?

Persze van Aisának egy gyanúja! Dzabha an Nuszra bandavezér lehet az ajándékozó. A leányzó gyanúját arra alapozza, hogy a vélhető tettes magával vitte őt egy izraeli tanulmányútra. Ahol izraeli tisztek világositották meg a dzsihadisták elméjét atekintetben, hogy miként kellene harcolni a szir hadsereg ellen! A felvilágositás szüneteiben pedig-ahogyan azt Aisa a Faktxeber.com riporterének elmesélte-segitett az oktatókon is. Szövetségesi hűségtől áthatva. Három napon át.

Hanem egy napon kiderült, hogy a szent harcosok nem látnak semmi esélyt a győzelemre. Mély depresszióba zuhantak emiatt. Amin még Aisa sem volt már képes segiteni. Harci kedvet nem tudott előcsiholni az elszánt férfiakból még oly csábos fenékriszálással se. Ráadásul hogy érte ez a kis baleset is, Aisa úgy döntött: az ő Dzsihadja véget ért. Hazamegy Szaúdi-Arábiába! Megszüli a baleset következményét-oszt’ jónapot!
Ő megtette már a magáét! Nem rajta múllott a Szent Háború sikere!
(Forrás: http://ru.faktxeber.com)

A Noé film bukott angyal „hősei”

A filmmel kapcsolatban elsőként azt kell tudni, hogy egyértelműen a bukott angyalokat állítja be jófiúként, akiket az emberiség iránt érzett együttérzésük miatt penderítettek ki a mennyországból, amit mi sem mutat jobban, minthogy a film szerint ők segítenek Noénak a bárka építésében, amiért haláluk után mennybe szállnak, de csak miután megvédték a bárkát a gonosz emberektől.

Darren Aronofsky, a film köztudottan ateista rendezője azt nyilatkozta, hogy „az eddigi legkevésbé biblikus filmet” akarta elkészíteni és úgy tűnik, ez sikerült neki. A Noéban szinte minden pont fordítva van, mint ahogy azt a Bibliában olvashatjuk. A bukott angyalok nem gonoszok, hanem egyenesen hősök. Noét pedig nem igaz prédikátornak (I. Mózes 7:1), hanem pszichopata őrültnek állítja be, aki gyűlöli az emberiséget és kész megölni születendő unokáját, amennyiben az lány. Azt is sikerült elérnie, hogy az „Isten” szó egyetlen egyszer sem hangzik el a filmben, sőt, amikor Noé megpróbálja elmagyarázni családjának, hogy a világ „teremtése” miként ment végbe, a vásznon a darwini evolúció képeit láthatja a néző. A filmet körülövező viták azonban úgy tűnik, hogy leginkább a készítők bevételét növelik. Észak-Amerikában már a bemutató első hetében 44 millió dollárt hozott a kasszába.

Biztosan sokan várták a film megjelenését, arra számítva, hogy az remek lehetőséget kínál majd a világban folyó fontos események megvitatására. Sajnos azonban a film szinte a felismerhetetlenségig torzítja el az eredeti történetet és olyan téveszméket ültet a Bibliát nem ismerők fejébe, amiknek semlegesítése jóval több időt igényel, mint a film időtartama, tehát több kárt okoz, mint hasznot.

Sajnos Bibliaismeret hiányában sokan abban a hiszemben állnak fel az előadás után, hogy Noé igaz történetét látták, ami nem is lehetne távolabb az igazságtól.

Mielőtt megvizsgáljuk, hogy miként mutatja be a rendező a bukott angyalokat, olvassuk el, hogy pontosan mit ír erről a Biblia:

1 Történt pedig, hogy amikor az emberek kezdtek elszaporodni a földön, és leányaik születtek,
2 látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai, ezért feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek maguknak.
3 Akkor ezt mondta az Úr: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test. Legyen az életkora százhúsz esztendő.
4 Abban az időben, amikor az istenfiak bementek az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szültek nekik – sőt még azután is -, óriások éltek a földön. Ők azok a vitézkedők/hatalmasok, akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak. (I. Mózes 6:1-4)

Istennek egyértelműen nem tetszett, hogy a bukott angyaloknak és az emberek lányainak hibrid utódai születtek. Júdás levelében azt olvashatjuk, hogy ezeket a bukott angyalokat bilincsben tartja az ítélet napjára:

Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére. (Júdás 1:6)

Énok könyvéből, ami nem része a Bibliának, de éppen Júdás levelében olvashatunk utalást rá, több részletet is megtudhatunk ezekről a „Virrasztókról”, ahogy ott nevezik őket:

A Virrasztók (arámi: עִירִין, iyrin) olyan angyalok, akiket azért küldtek a földre, hogy figyeljék az emberiséget. Egy idő után vágyakozni kezdtek az ember leányai után és vezérük, Shemjáza bíztatására, aki biztos akart lenni abban, hogy nem egyedül viszi véghez ezt a tettet, csoportosan kiváltak az angyalok közül, hogy az ember lányaival utódokat nemzzenek és saját gonoszságaikra tanítsák az emberiséget. Ezekből a frigyekből születtek a Nefilimek, akik rendkívül aljas természetű óriások voltak és sok gonoszságot követtek el a földön, veszélybe sodorva az emberiséget. Shemjáza és társai többek között megtanították az embereknek a harci technikákat, a fegyvergyártás művészetét, az arc kifestését, a varázslást vagy például, hogy hogyan „üthetnek meg úgy egy embriót, hogy elvetéljen”. Végül Isten elküldte az özönvizet, hogy megtisztítsa a földet a Nefilimektől, előtte azonban elküldte hírnökét Noéhoz, hogy figyelmeztesse, és rajta keresztül megtartsa az emberi fajt. A Virrasztókat sötétségben és bilincsben tartja fogva az ítéletig. (Wikipédia összefoglaló)

Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy egy Noéról készült filmben a bukott angyalok egyértelműen a rosszfiúk.

Sajnos rosszul gondolnánk.

Az Arnofsky féle verzióban ők a jófiúk, akik segítenek Noénak a bárkakészítésben, ráadásul amolyan kőóriásokként mutatja be őket, akik ahhoz képest, hogy a kezük egy szikladarab, elég ügyesen bánnak a szerszámokkal.

A filmben a bukott angyalok könyörületesebbek, mint a Teremtő, és miután az emberek iránt mutatott együttérzésük miatt száműzik őket a földről, Methuséláh megmenti őket tüzes kardjával.

A forgatókönyv szerint a Virrasztók jóban vannak Methuséláhval, mert egyszer korábban már megmentette őket, amikor lejöttek, hogy segítsenek az embernek, akiket a Teremtő kiűzött az Éden kertjéből, amiért büntetésként a földhöz kötötte és kőlényekké változtatta őket. Az emberek azonban miután mindent megtanultak tőlük, megpróbálták rabigába hajtani és megölni őket. Menekülésük közben Methuséláh tüzes kardjával harcolva segíti őket.

A film végén a bukott angyalok ítélet helyett a mennyországot kapják jutalmul, miután életükkel védték a bárkát a vad embercsordákkal szemben.

A bukott angyalok Shemjáza vezetésével védik Noét az özönvíz kezdetén Tubálkain dühöngő seregével szemben, akik a bárkára próbálnak feljutni. A Virrasztók egymás után esnek el. Az első halála után a Mennyekhez kiáltva kérik bocsánatukat, ami után kőtestük fénnyé változik, majd felszáll az égbe. A „feltámadást” látva az egyik kőóriás így kiált fel: „Visszatér a Teremtőhöz!”

El lehet képzelni hogyan reagálnak majd a gyerekek a filmre. A Noét segítő, hősként viselkedő kőóriások lesznek az újdonsült szuperhős példaképek és sejtelmük sem lesz, hogy valójában kik is ezek a Virrasztók, illetve, hogy nem mesehősökről, hanem valódi, mégpedig gonosz lényekről van szó.

Általában nem érdemes sok időt tölteni a Hollywoodi filmek elemzésével, ez esetben azonban sok százmillió emberhez jut el egy olyan hamis üzenet, ami nemcsak a múlt, de a jelen szempontjából is nagyon fontos.

A bukott angyalok valós lények és tényleg az ember lányai közül vettek feleségeket maguknak. Utódaik, a Nefilimek szintén valóságosak.

A Nefilimekkel foglalkozó egyéb posztok:
Bukott angyalok
Mi köze lehet a 3000 éves hieroglifáknak a Nefilimekhez?

Noé is egy létező személy, akit Jézus példaként állított elénk, arra figyelmeztetve, hogy a visszajövetele körüli idők nagyon hasonlítanak majd az ő napjaira:

Ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is.
Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. (Máté 24:37-39)

A film tehát a Biblia helyett az illuminátus elit ideológiáját követve próbálja tovább népszerűsíteni azt az ősi hazugságot, hogy Isten vagy nem létezik vagy gonosz, segítséget pedig inkább a sötét oldaltól várhatunk.

„Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!” – Ézsaiás 5:20

A filmmel kapcsolatos beszélgetéseink során érdemes feltenni néhány olyan kérdést, amire az alkotás nem vagy helytelenül válaszol. Például „Honnan tudta Noé, hogy mit akar tőle Isten?”, „Milyennek mutatja be a film az emberiséget?”, „Miért küldte Isten az özönvizet?” vagy „Miért építette Noé a bárkát?” és mutassuk meg mit ír erről a Biblia.

Nem utolsósorban pedig ne felejtsük el átadni, hogy amiként Noé kegyelmet talált Isten szemében és a bárka segítségével megmenekült, mi Jézushoz fordulhatunk a Megváltás bárkájáért.

Forrás: The Truth Wins

Időkjelei : Valószínűleg már most sokan elmentek megnézni a bibliai Noéról, Russel Crowe főszereplésével készült filmet. Mivel a téma nemcsak a múlt, de a jelen szempontjából is fontos, úgy gondoltuk mindenképpen meg kell osztanunk néhány alapvető problémát a filmmel kapcsolatban. Mivel az alkotás nagyon sok ponton tér el a Bibliától, itt most csak a leglényegesebb, legmegtévesztőbb és a végső időkkel is összefüggő kérdésre koncentrálunk. Az alábbi linkeken további hasznos elemzések olvashatók, részletezve a filmmel kapcsolatos egyéb problémákat, az elsőben magyarul, a másodikban pedig angol nyelven:

bibliaszov.hu, answersingenesis.org

Torzítások, hazugságok sorozata a "Noé" film

Az idén mozikba került Noé-film mindennek mondható, csak jónak nem. Mivel a Tórában leírt özönvíztörténetet a zsidó származású filmkészítőknek illenék ismerni, azért akár egy jó filmet is várhatnánk, - de ismerve a filmkészítés, elsősorban a nyugati filmkészítők lelkének bugyrait, eleve nem számíthatunk semmi jóra.

Érdemes minden filmet ezzel az alapvető szemlélettel megvizsgálni, nehogy az ember valamilyen módon elfogadja a ténynek beállított dolgokat, illetve olyan érzelmi behatást, ami valamilyen banális eredményt válthatna ki (mint a holokauszt-filmek filoszemitizmusra, hazug részvétre vagy együttérzésre nevelő, vagy a tudományos-fantasztikus filmek amerikai típusú demokráciát éltető és tökéletességét hangsúlyozó propagandája). Az embernek oda kell figyelnie, mert még a végén áldozata lesz a liberális agymosásnak. Akár viccnek is felfoghatnánk ezt, ha nem lenne általában a tömegekre ilyen hatékony népbutító eszköz egy-egy produkció, - és kérem, ne mentegessük őket azzal, hogy ez művészet, hogy nekik mindent szabad!

Visszatérve a Noé-filmre: a film az eretnekség miatt a könyvtárak lezárt részlegeibe száműzött apokrifok benyomását kelti. A filmkészítő valahogy az alapvető teológiai ismeretek hiányától szenvedve is képes volt valamilyen torz mítoszt létrehozni, és még a bátorságot is vette hozzá, hogy ezt mindenféle látványelemekkel mozgókép-sorozattá szerkessze. Néhány apróság viszont arra hívja fel az ember figyelmét, hogy a hitelesnek tekintett történettől okkal tértek el az alkotók.

Russel Crowe mint Noé

Nézzünk néhány részletet. Nincs hangsúlyozva, hogy a vízözön előtti emberek jelentősen tovább éltek (többszáz évig), és nincs hangsúlyozva Énok felvétele sem (Isten magához vette). Ellenben kapunk valamilyen óriás-mítoszt, a földre hullott angyalokról, amelyek a kövek rabságába estek büntetésként, de aztán valahogy mégis bocsánatot nyernek.

Az óriások (neflim) szó nem egyértelműen nagy termetű emberre utal. A szó nagyjából annyira hivatkozik tízméteres emberekre, mint a ma általánosan használatos "sztár" szó az ég valódi csillagaira. Remélhetőleg pár évszázad múlva senki sem hiszi majd azt, hogy valamikor a földön valódi csillagok izzottak... Az óriások szó elsősorban rendkívüli képességű embereket jelentett (ettől még lehettek kissé magasabbak, mint a vízözön utáni Góliát), akik viszont a szüleiktől kapható szellemi örökségüket, képességeiket vesztették el. Káin és Széth nemzetségének összekeveredése ugyanis a szellemi örökség, a tiszta hit általános visszaszorulását eredményezte. A hívő embereket a szent iratok több helyen is "Isten fiainak" nevezik, utalva az ember teremtésére, hogy végső soron Istentől származunk, az ő akarata hozott létre minket. Az a szellemiség, amit Isten adott az embereknek, öröklődhet emberről emberre, amennyiben a nemzedékek vigyáznak a hitükre és megtartják azt, illetve elveszhet, ha letérnek a hit útjáról. Van viszont egy olyan általánosan elterjedt, alaposabban megnézve értelmetlen és elfogadhatatlan értelmezés is, amelyik szerint az óriások az angyalok és az emberek keveredéséből jöttek létre. Ez viszont így kifejezetten nincs leírva sehol, ezért fölösleges ilyesmin fantáziálni. A bűnbe esett angyalokat (küldötteket) az újszövetség viszont említi, mint olyanokat, akik sohasem szabadulhatnak a sötétség láncaiból, mert az ítéletre vannak fenntartva.  Valami olyan érzése támad az embernek a filmet nézve, hogy Noét démonok segítik, akik ezután megint angyalok lesznek. No ez megint olyasmi, amit gyorsan el kell felejteni. 

Az özönvíz előtti nemzetségtáblázatok felsorolásánál Káin és Széth (vagyis a harmadik gyermeke Ádámnak) nemzetségtáblázatait megfigyelve láthatjuk, hogy egyrészt Káiné rövidebb, másrészt nincs feltüntetve, hogy Káin leszármazottai hosszabb ideig éltek volna. Viszont neveik beszédes nevek, ami utal arra, hogy volt valami szellemi örökség ott is, egészen Káin bűnének ismétlődéséig - Káin leszármazottja Lámekh (nem összekeverendő a másik Lámekh-el) ugyanis szintén gyilkossá vált. Itt is szól Isten: "Ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekhért". Miután nyilvánvalóvá válik a Káin-vérvonal teljes kudarca, Széth és leszármazottai kerülnek előtérbe. Noé pedig "ötszáz esztendős volt, és nemzette Sémet, Hámot és Jáfetet". Ugyan nincs hangsúlyozva, de ha ötszáz esztendős korában nemzette mindhármat, valószínűleg ikrek, és ezzel együtt egykorúak voltak. Erre nem látunk utalást a filmben.

Tubálkáin-ról tudjuk, hogy valószínűleg ő volt az első kovács, ami a filmben meg is jelenik. De vajon miért lett belőle király? A húsevéstől való idegenkedés viszont Noé részéről érthető, mivel a húsfogyasztás nem volt engedélyezett az ember számára a vízözön előtt. 

Érdekes a földből feltörő víz gondolata. Az még érdekesebb, hogy az amerikai kreacionalistáknak sem igazán jut eszébe, hogy a víz alatt itt egyszerűen folyadékot kell érteni. A Földnek, vagyis az égitestnek a nagy része folyékony, a vékony, megszilárdult kéreg egy hatalmas folyékony lávaóceánon úszik. Ha arra gondolunk, hogy a mélyből feltörő folyadékok a felszíni folyadékokkal keverednek hatalmas területeken, könnyen érthetővé válik, hogy miért esik folyamatosan hónapokig az "eső" mindenütt. A mélység kútjai tehát vulkánok. 

A film egyik elgondolkodtató üzenete, hogy az emberi tevékenység az özönvíz előtt is kopárrá és kietlenné tehette a világot. Az eredeti történetekben viszont a hitetlenség, a bálványimádás, az ölés és az erőszak van okként megnevezve. "Az ember minden cselekedete szüntelen csak rossz" - olvashatjuk, Noé viszont "igaz, tökéletes férfi volt a vele egykorúak közt, Istennel járt Noé". Ki lehetett volna hangsúlyozni Noé nevének a jelentését a cselekedetein keresztül, ezt viszont nem látjuk. 

Külön érdekessége a vízözön-történetnek, hogy csak a vízözön elvonulása után vannak megemlítve az évszakok változásai, mivel azelőtt a teremtett világ egy nyugalmi állapotban volt, és a tökéletes állapotok a vízözönnel értek véget. Ezzel együtt véget ért az emberek hosszabb élettartama is, ezután van megszabva száz húsz évben. Ez igen komoly büntetés, gondoljunk arra, hogy mi lenne, ha az utánunk következő generációk csak nyolc-tíz évig élhetnének. Összehasonlításul: Noé kilencszázötven éves korában hal meg, Ha összeadjuk, hogy ki milyen nagy kort ért meg, azt a meglepő eredményt is láthatjuk, hogy Sém még élt Ábrahám idejében. 

Összességében lehetett volna ez egy nagyon jó film is. De nem lett. Azt is mondhatnánk, hogy a gnosztikus és esszénus (vagy inkább az illuminátus-sátánista gondolatokra gyanakodjunk?) behatás tetten érhető, de még az onnan származó gondolatok is elég rosszul és következetesség nélkül lettek megjelenítve. Látványosnak látványos, de semmiképpen sem építő szellemi tartalmú, inkább összezavaró jellegű film, nem érdemes megnézni. Kár érte.

Tamási Attila

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

A Getszemáni Kertben ezekért a szegény lelkekért sírtam Vérkönnyeket

2014. április 1. kedd, 21:00

Drága szeretett leányom, néha ennek a Küldetésnek a sebessége és növekedése nyomasztó lehet. Fontos, hogy minden országban meghallják Szavamat, és minden nemzetben alakuljanak Keresztes Imahadjárat-csoportok, különösen azokban az országokban, ahol nem tisztelnek Engem.

Soha ne engedjétek, hogy ennek a Szónak az intenzitása háttérbe szorítsa az okát annak, amiért el kell érnem a világot. Én azt akarom, hogy még a legkeményebb lelkek is, akik nem kívánják, hogy a Szentlélek megérintse a lelküket, hallgassanak arra – és hallják meg, amit mondok, és értsék meg Ígéretemet.

Az Üdvösség Tervem nem a leghűségesebbek megvédésére van – ez mindenki számára van, beleértve a legfeketébb lelkeket is, akiktől talán undorodtok. A Getszemáni Kertben ezekért a szegény lelkekért sírtam Vérkönnyeket. Ők voltak azok a megkeseredett, elveszett lelkek – a fenevad kedvelői – akikkel a Sátán a Színem előtt kérkedett. Ő megmutatta Nekem, hogy még mindig mennyien elutasítanának Engem, annak ellenére, hogy szolgálatkészen feláldoztam Magam Istennek, és azon Vágyam ellenére, hogy Kereszthalálom által megváltsam a világot.

Fájdalmam kínzó eme lelkek miatt, és neked Leányom, soha nem szabad figyelmen kívül hagynod azon Vágyamat, hogy elérjem a hitetleneket. Nem számít az, hogy ezért mennyire megvetnek, leköpnek és elátkoznak téged, neked fölül kell emelkedned a gyűlöleten – mely továbbra eme Küldetés ellen fog irányulni -, és hozd el Nekem ezeket a lelkeket, nem számít, hogy milyen áron. Hozd el Nekem szeretett követőimet, majd pedig azokat, akik nem ismernek, vagy nem szeretnének megismerni Engem. Aztán hozd el Nekem azokat a lelkeket, akik gyűlölnek Engem. Ez legyen mindnyájatok célja. Ha elhozzátok Nekem ezeket a szegény szomorú lelkeket, Én nagy Kegyelmeket adok nekik, hogy Irgalmasságomba tudjam vonzani őket.

Amikor körülnéztek, és látjátok azokat a lelkeket, akikkel kapcsolatba kerültök, akik megfeledkeztek azon Tervemről, hogy újra eljövök, el kell érnetek és nekem kell szentelnetek őket. Ha ezt megteszitek, nagy vigaszt és örömet fogtok hozni Nekem, mert akkor bármit meg tudok tenni, hogy egyesítsem mind a lelkeket, bárhol lennének is.

Menjetek, és sokasodjatok a szerint, mert az út már el van készítve. Rövid idő telt el azóta, hogy Én e Küldetésen keresztül először felszólítottam a világot. Mindazonáltal ez egy fáradságos utazás volt, és most minden út fel fog osztódni és szét fog ágazódni, hogy egy nemzet se legyen kizárva; ilyen az Én Irgalmam.

Jézusotok

Hétköznapi keresztényellenesség Angliában

Tizenkilenc órán nem adtak enni a fogdán annak a keresztény utcai prédikátornak, aki két meleg férfinek az angliai Manchesterbeni azt mondta: ” Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst!". A férfi beperelte a rendőrséget és 4,8 millió forint kártérítést kapott az éheztetésért.

” Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst!" - Ezt mondta John Craven két meleg tininek, akik ezután csókolóztak a férfi előtt, majd odamentek egy rendőrhöz. A rendőr letartóztatta Cravent és a rendőrség 19 órán keresztül fogva tartotta őt, itt nem kapott enni és a gyógyszereihez sem jutott hozzá, írja a Daily Mail.

A férfit végül elengedte a rendőrség és semmilyen büntetőeljárást nem indítottak ellene. A prédikátor az emberi jogainak megsértése, jogtalan letartóztatás és jogellenes bebörtönzés miatt indított pert a rendőrség ellen, a 2011-es ügy miatt, most egyeztek meg egy 13 000 fontos (4,8 millió forintos) kártérítésben.

(index)

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Isten, az Atya: Földrengések fogják sújtani városaitokat

2014. március 31. hétfőn, 14:00

Drága leányom, most elérkezett az ideje annak, amikor az ember – miután már oly régóta vétkezik és beszennyezte magát az Én Szememben – most el fog süllyedni a végső romlottság mélyébe, miközben törekedni fog arra, hogy mindent elpusztítson, ami az Enyém és szent.

Minden élet Tőlem származik. A lélek élete az Enyém. A test élete szintén az Enyém. Senki se avatkozzék abba bele – nehogy a saját élete vesszen el Számomra. Efelől biztosak lehettek. Minden életforma, amelyet az Én Kezem alkotott, el lesz pusztítva a gonosz emberek kezei által. El fogják venni azok életét, akik az anyaméhben vannak, és kijelentik, hogy ez az emberi jogok egyik formája. Nektek, gyermekeim, nincs jogotok elpusztítani a többi gyermekem életét – sem a születés előtt, sem pedig utána – és ha ezt mégis megteszitek, akkor rettenetes büntetést fogtok elszenvedni. A Velem való kiengesztelődés és ezen utálatos bűn megbánása hiányában, el foglak pusztítani benneteket, akárcsak azokat az országokat, amelyek erre a gonoszságra ösztönöznek. Amikor tönkreteszitek a saját életeteket, azzal Engem bántotok meg, mert az nem egyedül a tietek; egyedül csak Nekem van jogom, az Én Időmnek megfelelően, életet adni, és azt elvenni. A test életébe való kártékony beavatkozással Istenségembe avatkoztok bele, és Én sohasem fogok meghátrálni és figyelmen kívül hagyni az ilyen sértést Teremtésemmel szemben.

Amikor az ember már nem elégszik meg azzal, hogy elvegye az életet, akkor fondorlatos módon – halált hozván Szent Szavamra – a lelket fogja támadni, amelynek minden részét addig fogja taposni, amíg csak a lába alatt kaviccsá nem válik. Aztán az ember arrogánsan, és saját képességeinek elvetemült nézetével eltelve, megpróbál egy új bolygót keresni, hogy új otthont találjon az emberiség számára, de ez lehetetlen. A jó termőföld Ajándékáról, amelyre az emberiséget helyeztem, azt fogják tartani, hogy nem elégíti ki az ember szükségleteit. És ez a menetelés így folytatódik tovább az önpusztítás felé. Az ember a saját kimúlásának lesz a szerzője. Ő módszeresen el fog mindent pusztítani, ami Számomra szent.

Az élet Ajándékát, amelyet minden teremtményem számára adtam, az ember el fogja lopni Tőlem, anélkül, hogy akár egy szemernyi lelkiismeret furdalása is lenne. Gyilkos szándékainak minden részével szemben elnéző lesz, mígnem az élet elvételét is jó dolognak fogja nyilvánítani. Az abortusz általi halál az összes sértés közül a legnagyobb, éppen ezért figyelmeztetem az emberiséget, hogy az Igazságszolgáltatás az Enyém lesz, mert többé nem fogom megengedni nektek, hogy ilyen módon átkozzatok Engem.

Földrengések fogják sújtani városaitokat, és a következőt mondom azoknak a nemzeteknek, melyek elnézők az élet kioltásával szemben: ti érezni fogjátok, hogy Haragom feltámad, amint lesújtok a ti utálatos és gyűlöletes szívetekre. Azok, akik megbánást keresnek eme rossz cselekedetek miatt, meg lesznek kímélve, de tudnotok kell, hogy közületek egyetlen nemzet sem fog megmenekülni ettől a büntetéstől.

Egyházam halálát nem fogom eltűrni, mivel az ember a hamis vezetőkkel együtt – akiket ő rabszolga módra követni fog – el fogja pusztítani a Szentségeket, és annyira át fogja alakítani, hogy azok el fognak tűnni. Én lerombolom majd templomaitokat, miközben ti továbbra is megszentségtelenítitek Fiam Testét. Ti megostoroztátok, kigúnyoltátok Őt, és követőit üldöztétek, míg végül barbár módra megöltétek Őt, amikor Keresztre feszítettétek. Mégsem tanultatok semmit. Alázatos szolgaságotok hiánya Az iránt, Aki nektek életet adott, Aki nektek Megváltást hozott, és Aki most megpróbál felkészíteni benneteket a Nagy Napra, undorít Engem.

Szomorú Vagyok. Bánatos és Dühös Vagyok, mert végül is sikerrel jártatok minden életforma meggyilkolásában, amelyet nektek adtam. Utalok itt úgy a test, mint a lélek életére. Ti többé már nem elégedtek meg azzal az élettel, amelyet nektek adtam, így tehát az utolsó Napom vissza fogom venni azoktól, akik visszadobták azt Nekem. Miközben az Ellenem, a Világ Teremtője és a mindenek Teremtője elleni háborús cselekedetek folytatódnak, Én a ti megsemmisítő gonosz tetteiteket csak egy rövid ideig fogom megengedni.

Most időt adok nektek, hogy felülvizsgáljátok az emberiség bűneit mindazzal szemben, amit Én szentnek tartok, hogy engesztelhessetek a világ bűneiért. A végső csata elkezdődött, és az ember még sok életet fog elpusztítani – az Általam teremtett élet Ajándékát. És ezért fogom Én megbüntetni a világot.

Atyátok,

A Legmagasságosabb Isten

Bizonyságtétel

EGY KEDVES TESTVÉRTŐL KAPTAM.

Szombaton, a Szeretetláng Közösség szervezésében két autóbusznyi zarándoktársammal együtt Százhalombattán voltam szentmisén. A mise után a plébános atya kitett az oltárra egy összehajtogatott misekendőt, amin egy sötétvörös, alvadt vérrögöt láttunk.

A történet: március 30-án, áldoztatás közben leesett egy szentostya a földre. Az előírás szerint betették egy pohár vízbe, hogy amikor szétoszlik, virágra locsolják. Ám ez az ostya nem oszlott szét, először piros, majd vörös színű lett, nagycsütörtökre egy élő szív formáját vett fel. Később kivették a vízből, részecskéit többféle vizsgálat alá vetették. Vizsgálati eredmény még nincs. Jelenleg  a misekendőn, a tabernákulumban őrzik, színe, alakja azóta is változott. Most olyan, mint egy nemrég megalvadt vér, sötétvörös színű, szabálytalan alakú.

Végighallgattuk a történetet, majd az átváltozott ostyát egyenként, egész közelről is megnézhettük.

Bár bennem eddig sem volt semmi kétség, hogy az átváltoztatott ostyában Jézus valóságosan jelen van, ennek bizonyságát, Jézus vérét, mégis megrendítő volt így látni.

Azért írom meg mindezt, hogy tudjatok róla és gondolkodjunk el közösen. Miért történt ez most, mi az üzenet számunkra, hívők számára.

Akik pedig nem hívők: mit gondoltok erről? Ha nem hiszitek el: miért nem? Ha igen: változtat-e valamit bennetek?

ui. Illésy Mátyás plébános azt mondja, amíg a vizsgálat le nem zárul, nem beszélhetünk csodáról, hivatalos közleményt nem is kíván mindaddig kiadni a történtekről.

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Ó, jaj azoknak, akiket az Úr kiválasztott, hogy szolgálják Őt az utolsó napokban, mert nem lesznek éberek Hívásomra

2014. március 30. vasárnap, 20:00

Drága szeretett leányom, nektek adott szavaimat soha ne vegyétek magától értetődő dolognak, mert azokat Nagy Irgalmasságom Cselekedetének köszönhetően kapjátok. Szavaimat nem azért adom a világnak, mert az ember méltó rá, inkább azért, mert az ember éhezik az Igére.

Minden Ajándék, mely Kereszthalálom óta Édesanyám közbenjárására adatott az emberiségnek, azért volt, hogy segítsen felkészülni a bűnösöknek a Nagy Napra. Édesanyám válaszolt Atyám Isteni Akaratára, amikor világra hozott Engem, a világ Üdvözítőjét és Megváltóját. Ő viszont, mint közbenjáró lett kinevezve az ember és az Isteni Igazságszolgáltatás között. Az Ő szerepe az, hogy közbenjárjon a bűnösök érdekében, figyelmeztetvén és felkészítvén őket arra, hogy az utolsó Napon fogadjanak el Engem, az ő Fiát.

Szeretett és Áldott Édesanyám minden egyes jelenése, amelyre sor került a világban, Atyám Hatalma által történt. Mindaz, amit ő megjövendölt, most fog bekövetkezni, és mindazt, amit kihirdetett, felszentelt szolgáim nagytöbbsége elfelejtette, akik úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják figyelmeztetéseit.

Ó, jaj azoknak, akiket az Úr kiválasztott, hogy szolgálják Őt az utolsó napokban, mert nem lesznek éberek Hívásomra. A süketek és a vakok Atyám Könyvének egy felhígított változatát fogják követni, és ahelyett, hogy összegyűjtenék a gyümölcsöket, amelyekre elhívatottak, semmi más nem fog a szájukból ömleni, mint rothadt gyümölcs. Gőgösen és arrogánsan megtagadták Édesanyám közbenjárását, jelenéseit és hívását, hogy összegyűjtse őket annak érdekében, hogy a Mennyei Hierarchia bölcsességébe vigye őket, ahol az Igazság Királyként uralkodik. Az Igazság elkerülte őket, és ahelyett, hogy meztelen alázattal Isten Trónja elé borulnának, emberi szabályokat követnek – az esendő emberét -, aki nem ismeri Isten saját népének tett Ígéretei Igazságát.

A mai világ még ha nagy lépéséket tett is az orvostudomány, a technológia és más tudományok terén, de a bölcsességet, amelyre szüksége lenne ahhoz, hogy belépjen Királyságomba, felcserélte pénzre, gazdagságra és hatalomra. Ennek a világnak a dolgai – mint a pénz, a hatalom, a vagyon vagy a kormányban való hatalmi pozíciók – semmik az Én Szememben. Kezem egyetlen mozdulatával eltörölhetem azokat. Az emberi tudás és a tudományokban való előrehaladás tisztelete felesleges, mivel azok nem tőletek származnak – ezek olyan értékek, melyeket Isten adott az embernek az Ő gyermekei iránti Szeretetéből. Ha Ő mindezt elvenné tőletek az összes anyagi kényelemmel együtt, mivel maradnátok? Semmivel.

Azok, akik valóban ismernek Engem, nem aggódnak semmi miatt, mert tudják, hogy – amennyiben ők az Enyéim – megkönnyebbülést nyerhetnek, ha teljesen megbíznak Bennem, mert tudják, hogy Én sohasem hagynám magukra őket. Akkor miért keresitek azokat a dolgokat, amelyek nem Tőlem valók – dolgok, amelyek sohasem fognak kielégíteni benneteket? Minél jobban elutasítotok Engem, üres ígéreteket keresvén, annál jobban elszigeteltnek érzitek majd magatokat, miközben eljön Számomra annak az ideje, hogy szétválasszam a konkolyt a búzától.

Az egyetlen választás, amelyet tehettek, hogy Isten igaz gyermekeivé váltok, Aki nélkül semmik vagytok. Nem az számít, hogy kik vagytok, hogy milyen állást töltötök be ebben az életben, vagy milyen szerepet játszotok. Csupán egyetlen ok miatt fogtok megmenekülni: mert Isten Szeret benneteket. Egyetlen ember sem méltó arra, hogy Színem előtt megálljon. Senki sem annyira tiszta lelkileg, hogy tökéletes szentségre jusson. Érdemeinek köszönhetően senki sem emelhető fel Királyságomba.

Egyedül Irgalmasságom tehet képessé benneteket arra, hogy Örök Életet éljetek.

Jézusotok

"Ő új eget és új földet hirdetett..." - Dr. Barsi Balázs OFM gondolatai

Igaz, hogy Jézus sok beteget meggyógyított, mint a mai Evangéliumban is, de ezeket a jeleket és csodákat azért adta, hogy egy nagyobb horderejű valóságról tanúskodjanak: Isten országáról, mely őbenne elérkezett közénk. 

Hiszen bármennyi beteget meggyógyított is, még többen voltak, akik nem jutottak a színe elé, s akiknek gyógyulásáért nem járt közben senki, így nem szabadultak meg betegségükből. De ha minden beteget meggyógyított volna is – Isten Fiaként akár ezt is megtehette volna –, és ezáltal tíz-húsz évvel meghosszabbította volna földi életüket, ugyan mit használt volna nekik? Isten Fia nem érhette be azzal, hogy toldozva-foldozva javítgassa, ami a bűn miatt elromlott a világban. Ő új eget és új földet hirdetett, amelynek csíráit már magunkban hordozzuk, s a természet sóhajtozva várja, hogy kibontakozzék bennünk Isten fiainak megígért dicsőséges élete. Minden egyes csodája ebbe az irányba mutat, ezt a több, bőségesebb, új minőségű életet szolgálja bennünk.

És valóban: Mi a kenyér megszaporítása, a víz borrá változtatása vagy a betegek meggyógyítása ahhoz a csodához képest, hogy Isten a semmiből hozta létre a világot, vagyis hogy egyáltalán van víz és bor meg kenyér, emberi test és emberi élet? Mi a kenyér megszaporítása és a víz borrá változtatása ahhoz a csodához képest, amely a szentmisén a konszekráció pillanatában nap mint nap végbemegy, amikor a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé lényegül át? S mi a királyi tisztviselő fiának távolból történő meggyógyítása ahhoz a csodához képest, amikor a pap egyetlen szavára minden bűnünk eltöröltetik a szentgyónásban?

Úr Jézus Krisztus, segíts, hogy jobban figyeljünk rejtett, de annál jelentőségteljesebb csodáidra, melyeket szentségeid által viszel végbe köztünk, s így helyesen értsük az Evangéliumban leírt csodáid üzenetét is. Add, hogy ezek szemlélése és amazok megtapasztalása kitágítsa horizontunkat, mozdítson ki e földi élet gyakorlati materializmusából, s hitünket megerősítve azt az életet táplálja, növelje, gyógyítsa bennünk, mely örökké megmarad.

Dr. Barsi Balázs OFM

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Az elkövetkezendő két esztendőben a tudomány emberei minden erőfeszítést meg fognak tenni, hogy megcáfolják Isten Létezését

2014. március 29. szombat, 14:30

Drága szeretett leányom, az elkövetkezendő két esztendőben a tudomány emberei minden erőfeszítést meg fognak tenni, hogy megcáfolják Isten Létezését. Félrevezető módon azt fogják állítani, hogy az ember képes a Földön kívül más bolygókon fenntartani az életet. A Föld az egyetlen élő része a világegyetemnek, amelyet Isten az Ő gyermekei számára teremtett. De nem csak ez lesz az egyetlen ok, amellyel bizonyítani fogják, hogy Isten nem Létezik. Ők az ember nagyságát, intelligenciáját, a tudományban tett előrehaladását fogják hirdetni, csakhogy eloszlassák azt a felfogást, hogy az embert Isten teremtette. A legnagyobb sértés az lesz, amikor bejelentik, hogy az embert a tudomány csodája hozta létre.

A végletekig el fognak menni, hogy bebizonyítsák, az ember legyőzhetetlen; és mégsem lesz válaszuk arra, hogy mi történik az emberi test fizikai halála után, amellyel minden embernek szembe kell néznie. Ezt a részt figyelmen kívül fogják hagyni azok, akik hazudnak és tagadják Istent.

Ezek az emberek nevetségessé fogják tenni azokat, akik kijelentik, hogy hisznek a Mennyország létezésében, és a Legmagasságosabb Istenben, az ő Igaz Teremtőjükben. És mindeme nyilvános nyilatkozatok közepette egyetlen szavukat sem fogják hallatni azok, akik azt állítják, hogy Egyházamat vezetik. Az utolsó napokban a vallás egy pogány fogalommá fog válni, amikor a Föld, a Nap, a Hold és a csillagok tömjénezése fogja helyettesíteni az Isten iránti hódolatot.

A világ többsége a pogánysághoz fog fordulni, és így halált hoznak a lelkük számára. Atyám minden Beavatkozása ellenére, ők egy másik irányba fognak fordulni. Azért ígérte meg Atyám a világnak az Igazság Könyvét, érthetővé téve a Jelenések Könyvét, hogy megmentse sajnálatraméltó lelketeket. Az ember makacs. Az ember büszke, hiú, és minél jobban előrehalad a tudományban, annál kevesebbet tud, és annál jobban eltávolodik az Igazságtól.

Szenteljetek most figyelmet Szavamnak, mert mindazt, amit földi Egyházamról tanítottam nektek, hamarosan fokozatosan, szakaszonként, vissza fogják vonni. Az Igét elveszik majd tőletek, de Én soha nem foglak cserbenhagyni benneteket, mert Én mindig veletek maradok, vezetvén, tanítván és eltöltvén benneteket Szeretetemmel. Ti mindig a Szívemben lesztek és az Irántam való szereteteteknek lesz köszönhető, hogy meg tudom menteni azokat, akik már elvesztek. Ti, szeretett követőim, az összekötő kapocs vagytok Isten gyermekeihez, Én pedig imátokon keresztül a világ egyesítésére fogok törekedni. Éppen ezért nektek soha nem szabad kétségbe esnetek, még akkor sem, amikor minden reménytelennek tűnik.

Jézusotok

Riport Barsi Balázs ferences atyával

Az ausztrál püspökök támogatnák a pénteki hústilalom újbóli bevezetését

Az ausztrál püspökök közül többen támogatnák azt az angol és wales-i kezdeményezést, mely újra bevezetné az egész éves pénteki böjtöt – tájékoztat a Catholic Herald.

Többek között Peter Elliott, melbourne-i segédpüspök, Geoffrey Jarrett, lismore-i püspök, és Michael Kennedy armidale-i püspök nyilatkozott úgy, hogy helyeselnék a pénteki böjtöt, amelynek elmulasztása viszont nem számítana bűnnek – harminc évvel azután, hogy eltörölték a kötelező érvényű évközi pénteki böjtöt Ausztráliában.

Az angol és a wales-i püspökök 2011-ben vezették be újra a pénteki önmegtartóztatást, azután, hogy 1985-ben – csakúgy, mint Ausztráliában – lazítottak az addigi szabályokon, és lehetővé tették, hogy a hívek a bűnbánat más formáit válasszák a böjt helyett. Az amerikai főpásztorok már 1966-ban eltörölték a pénteki böjt kötelező jellegét.

Peter Elliott püspök úgy látja, nagy pasztorális és spirituális hiba volt megszüntetni a kötelező pénteki önmegtartóztatást: „Értem, hogy miért született ez a döntés, annak a kornak a szellemében érthető, de azt gondolom, a döntésnél nem vették figyelembe az emberi psziché működését.”

A pénteki hústilalom általános gyakorlat volt a katolikus egyházban, amíg napvilágot nem látott VI. Pál Poenitemini című apostoli konstitúciója 1966-ban. A dokumentum lehetővé tette, hogy a püspöki konferenciák maguk döntsenek a böjt és önmegtartóztatás kérdéseiben.

Az 1983-as kánonjogi törvény ezt megerősítette, s kimondta: az egyetemes egyházban böjti nap minden péntek, illetve a nagyböjt ideje – de a püspöki konferenciák helyettesíthetik az étkezésben gyakorolt önmegtartóztatást a bűnbánat más formáival. A hústilalom és böjt a 14 év feletti és 60 év alatti hívekre vonatkozik, pénteki napokra, kivéve, ha főünnep esik péntekre.

Az ausztrál püspöki konferencia 1985-ben úgy döntött: a pénteki bűnbánatot ki lehet fejezni imával, önmegtagadással, vagy jócselekedetekkel is – azonban a püspökök közül néhányan úgy látják, hogy kudarcot vallott ez a hozzáállás.

„Idealista és irreális volt az az elképzelés, hogy az emberek kitalálnak majd maguknak bűnbánati formákat” – fogalmazott Peter Elliott, majd hozzátette: azóta a katolikusok többsége vagy nincs tisztában a pénteki böjt kötelezettségével, vagy megfeledkezik róla. Ha az egyház írná elő a bűnbánati formát, azt mindenki könnyebben emlékezetében tartaná, és a katolikus identitást is erősítené. „A tágabb értelemben vett, inkluzív egyházban, melyről Ferenc pápa beszélt, szükség van olyan egyszerű jelekre, amelyek kifejezik az egyházhoz tartozást, és amelyeket az alkalmi templomba járók is magukénak érezhetnek, és a pénteki hústilalom is ezek közé tartozott” – magyarázta Peter Elliott.

Lismore püspöke hasonlóan látja a helyzetet: csekély számú katolikus tartja az egész éves pénteki böjtöt. Geoffrey Jarrett püspök szerint a pénteki böjt „réges-régi, általános katolikus gyakorlat, amely mélyen beleivódott katolikus identitásunkba”. Julian Porteous érsek úgy látja, „a pénteki böjt eltörlésével a katolikus identitás egy megkülönböztető jegyét” vesztettük el, amelyet visszahozni azonban csak úgy lehetséges, ha a hívek megértik és elfogadják az indítékokat.

Terence Drainey, brit püspök így fogalmazott: az a tudat, hogy péntekenként az összes katolikus a világon egyesül a böjtben, lelki ajándékot jelentene a hívek számára.

Magyarországon 1966. december 13-án adott ki az MKPK rendelkezést a Poenitemini helyi bevezetéséről. Ebben a nagyböjtön kívüli péntekekről a következőket írja: „vagy a hústól való tartózkodással, vagy ehelyett az irgalmas szeretet vagy jámbor áhítat valamely gyakorlatával tehetünk eleget a bűnbánat isteni parancsának. ”

 
Magyar Kurír

Lepatkányozta XVI. Benedeket, felfüggesztették a vatikáni tudósítót

Felfüggesztette munkájából Robert Mickens vatikáni tudósítót a The Tablet című brit katolikus hetilap. Munkatársuk ugyanis rágalmazó kifejezésekkel illette XVI. Benedek nyugalmazott pápát a privát Facebook-oldalán. A Vatikánnal és az egyházzal foglalkozó olasz sajtó megdöbbenéssel fogadta Robert Mickens tevékenységét.

A hírt a The Tablet honlapja pár sorban közölte. Azt írták, vizsgálat indult az újságíró ellen.

A vatikáni sajtóközpontban tekintélyes tudósítóként ismert Robert Mickens a név első betűit levágva – patkánynak (Rat) nevezte Joseph Ratzingert (XVI. Benedek nyugalmazott pápát), és minél előbbi temetést is kívánt neki. Ezenkívül negatív megjegyzéseket tett II. János Pálra is, akit az egyház április 27-én avat szentté.

"Milyen tájékoztatást kaphattak a brit katolikus olvasók XVI. Benedek pápasága éveiben Robert Mickenstől?" – kérdezte blogján Marco Tosatti, a La Stampa című olasz napilap vatikáni szakértője. „Ha az ilyen vatikáni tudósítók az egyház és a nyugalmazott pápa barátainak számítanak, milyenek lehetnek az ellenségei?"

A XVI. Benedek pápasága utolsó hónapjaiban kirobbant botrányokról (egyebek között az egyházfő komornyikja általi kiszivárogtatásokról, a Vatileaks-ügyről), továbbá az egyházfő tavaly februári lemondásáról és a Ferenc pápát megválasztó konklávéról Robert Mickens tudósított, nemcsak a The Tablet oldalain, hanem több európai és nemzetközi médiumnak nyilatkozva is. 

A Vatikánnal foglalkozó olasz újságírók és hírportálok követelik Robert Mickens kizárását a vatikáni sajtóközpontból, és azt kérdezik, hány "kétszínű tudósító" van még közöttük. "Ha a korábbi beszámolók mögött a XVI. Benedek iránti gyűlölet húzódott, a Ferenc pápát övező túlzott sajtólelkesedést őszintének lehet-e tartani?" – kérdezte Tosatti. Más arra vár választ: "Mickens ostobaságból adta-e ki magát a Facebookon, vagy azt hitte, hogy neki mindent szabad?"

(MTI, origo)

Az európai látnoknő (Maria Divine Mercy) által kapott üzenetek - 'The Warning'

Megengedvén, hogy a pogányok zsarnokoskodjanak fölöttük, ők is pogányokká válnak

2014. március 27., csütörtök, 14:30

Drága szeretett leányom, az a Vágyam, hogy követőim – beleértve minden felekezet Keresztényeit is – most több időt töltsenek Társaságomban.

Független attól, hogy milyen közelinek gondoljátok a Velem való kapcsolatotokat, a gonosz minden erejét be fogja vetni, hogy a gonoszság mindenféle formájával kísértsen benneteket.

Egyikkőtöknek sem elég erős a hite ahhoz, hogy ellenálljon a gonosz lélek befolyásának. Nektek törekednetek kell arra, hogy naponta egyre több időt töltsetek imában, és ezt az időt használjátok arra, hogy védőburkot építsetek magatok köré, mely fontos, hogy védve legyetek, ha hűségesek akartok maradni Hozzám. Ha elhanyagoljátok azt, hogy az ima és a Szentségek által Velem legyetek, akkor elgyengültök, Irántam való szeretetetek bizonytalanná válik, s aztán megnyíltok a kétségek előtt, melyek Tanításaimmal, Ígéretemmel és Hatalmammal kapcsolatosak. A megpróbáltatásokat, melyekkel szembe kell néznetek, és amelyek nagyon nehezek lesznek, az eljövendő rémtettek fogják okozni az Én igaz követőimnek, akik továbbra is rendíthetetlen hűséggel fognak ragaszkodni Isten Szent Szavához.

Isten nektek szabad akaratot adott, mely a ti természetes veleszületett jogotok és mégis, azok a csalók, akik elözönlik Egyházamat, megpróbálják majd elvenni tőletek azt.

Kényszeríteni fognak benneteket, hogy fogadjátok el azokat a hazugságokat, amelyeket a Szent Evangéliumok új kiadásainak leple alatt mutatnak be nektek, és ha bátorkodtok azt megkérdőjelezni, akkor megszégyenítve száműznek majd benneteket. Nagyon sokan közületek a gyávaság, lelki vakság és azok iránti téves tisztelet miatt, akikről azt hiszitek, hogy nyájamat vezetik, azon fogjátok majd találni magatokat, hogy megöleltétek a hamis tant.

A bevezetésre kerülő hamis tanokat szeretetteljes szavakkal fogják gondosan álcázni. Háromféle módon ismeritek majd fel, hogy ez nem Tőlem származik: az első helyre a bűnösök igényeit helyezik, azt nyilatkozván nektek, hogy imádkoznotok kell azon emberi jogok felmagasztalásáért, mely Isten előtt bűnnek számít. Másodszor, arra fognak kérni benneteket, hogy nyilvánítsátok a bűnt egy természetes dolognak, és hogy a bűn miatt sohasem szabad félnetek a jövőtől, mert Isten soha nem fog elutasítani egy bűnöst sem, és hogy Isten minden gyermeke be fog lépni a Paradicsomba. Harmadszorra pedig azt fogják mondani nektek, hogy a Szentségeket, melyek a Kereszténységben gyökereznek, a saját keresztény gyökereikhez igazítva, alkalmassá kell tenni arra, hogy megszólítsák a pogányokat, akik megérdemlik, hogy emberi jogaikról gondoskodjanak Isten Szemében.

Amikor ezek a dolgok megtörténnek, mindez csupán egyetlen dolgot fog jelenteni: Az ember a saját értelmezéseit fogja bemutatni az Isten által lefektetett Szabályokról mindenhol, Egyházam oltárai előtt a szerint, hogy mi felel meg számára, és mi nem. Elvárja majd Istentől, hogy meghajoljon követelései előtt. Valójában így ő fog diktálni Istennek, mivelhogy azt hiszi önmagáról, nagyobb, mint Én.

Én el fogom dobni Magamtól ezeket a lelkeket, mert többé már nem mondhatják el magukról azt, hogy Keresztények. Megengedvén, hogy a pogányok zsarnokoskodjanak fölöttük, ők is pogányokká válnak. Az Én Királyságomban nincs helyük az olyanoknak, akik nem úgy adják át magukat Nekem, ahogyan azt Én nekik tanítottam, amikor a Földön jártam. Az elkövetkezendő években nehéznek fogjátok találni, hogy továbbra is hűek maradjatok Tanításaimhoz, mert azok, akik azt állítják, hogy Engem képviselnek, súlyos tévedésbe fognak benneteket vezetni, amint az előre meg volt jövendölve. Legyetek óvatosak! Arra figyeljetek, hogy mi az, amit kérni fognak tőletek, hogy elfogadjátok, mint Szent Szavam helyettesítőjét. Azok, akik a Szentlélek Ereje által megkapták a valódi megkülönböztetést, azonnal tudni fogják, hogy ezek a dolgok mikor történnek. Mások nem lesznek megáldva ezzel a kegyelemmel, mert nem figyeltek mindarra, amit tanítottam nekik. Ők egy nagyon sötét és magányos helyen fogják találni magukat, anélkül, hogy Jelenlétem Megvilágítaná számukra az Igazság útját. Ez az idő nagyon hamar kirajzolódik.

Jézusotok