Ha
megírnám valamelyik kedvenc haladáromnak levélben, hogy „HALÁL FIA
VAGY!”, feljelentene életveszélyes fenyegetésért, és joggal tenné. De
ha ugyanő azt olvassa a Szentírásban Jézus Krisztustól mondani, hogy
Júdás a kárhozat fia, nem érti, hogy ez ugyan miért jelenthetné azt,
hogy Júdás elkárhozott.
Talán
azért, mert ahogy Hans Urs von Balthasar írta, az Egyház mindig csak
szenteket avatott, és sosem nyilatkozott arról, hogy valaki a pokolba
került volna. Ha pedig nem tudjuk ilyen biztosan, nyilván
reménykedhetünk abban, hogy nincs is senki a pokolban, fenntartva persze
a kárhozat elvi lehetőségét a dogma látszólagos „sértetlensége”
érdekében, ugye? „Win-win!” – kiálthatja erre az éhes káposzta a
megmaradt kecskének…
Sőt,
tanította Balthasar, nem is tudunk fenntartás nélkül szeretni, ha
valakiről kijelentjük, hogy elkárhozott. Aki tehát szeret, vagy
legalábbis nem akar a szeretetlenség gyanújába keveredni, az ne
beszéljen elkárhozottakról. Így Júdásról, akit maga Jézus Krisztus
nevezett a kárhozat fiának, akinek jobb lett volna, ha meg sem születik
(Mt 26,24), aki egyedül veszett el az apostolok közül („senki más nem
veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék.” –
Jn 17, 21), végképp nem tudhatják haladárék, hogy elkárhozott, mert az
Egyház nem adott ki erről dogmát, és ugye ők a világért sem vétenének a
szeretet ellen. Hiába tanúskodnak az egyházatyák írásai, prédikációi
arról, hogy sosem volt kétely közöttük Júdás sorsát illetően, erre
hivatkozni teljesen súlytalan a haladárok előtt.
Hogy
miként jutottunk idáig? Megtagadva a Szentírást, a kinyilatkoztatás
őreit és tanúit, a szenthagyományt, az atyák tanítását, tévtanokat
hirdetve, végül pedig magát Istent kijavítva saját elgondolásoknak
megfelelően. És közben, ahogy Szent Ágoston mondja az eretnekekről,
hitnek nevezve a téves elgondolásokat.
Amikor
VI. Pál megreformálta a zsolozsmát, három teljes zsoltárt is száműzött
belőle. Pedig ezek közül a 108. zsoltár különösen is fontos, hiszen
Júdás halála után ezt idézve döntöttek az apostolok Júdás helyének
betöltéséről (ld. Csel 1,16-26): „tisztségét vegye át más”. És Szent
Péter apostol volt annyira „keresztényietlen”, hogy a tisztségre
vonatkozó előírást az átok egy részével együtt idézze…
Mert
igen, a 108. zsoltár átokzsoltár, ráadásul nem általános, hanem egy
személyre irányuló. És ilyent a felvilágosult és a szeretettől majd
kicsattanó modern keresztények nem szívesen olvasnak, hiszen ellenkezik
istenképükkel. És mivel a valóságnak mindig vinnyogva kell az ő
lábaikhoz kucorodni, megszokták, hogy az ilyen szövegek nem is lehetnek
igazán sugalmazottak. És különben is: Isten bármikor kijavítható, ezért
célszerű is kihagyni a zsolozsmából, például „lélektani nehézségek”-re hivatkozással, ahogy az az Imaórák Liturgiájának Általános Rendelkezései 131. pontjában olvasható.
Pedig
amikor Krisztus arról szólt, hogy mindez azért történt, hogy az Írás
beteljesedjék, nem pusztán a 41. zsoltár egyetlen sorára utalt („Még jó barátom is, akiben reméltem, aki kenyeremet ette, felemelte sarkát ellenem”), hanem a 108. zsoltárban megírtaknak is be kellett teljesednie. Ezért mondta feltámadása után: „Ezt
mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie
mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat,
és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie
kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és
hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép
között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk.”
(Lk 24, 44-48). Hát innen tudták az apostolok rögtön a feltámadás
után, hosszas elmélkedés, teológiai reflexió nélkül, hogy ez a zsoltár
Júdásra vonatkozik, és tanúságot is tettek erről.
Valóban
„lélektani nehézséget” okozhat, ha azt feltételezzük, hogy eme zsoltár
egyszerű érzelmi alapú szidalmazása, megsorozása az ellenségnek, a
harag, gyűlölet megnyilvánulása. De ha a Jézustól kapott megértést
áthagyományozó apostolokkal együtt tudjuk, hogy mindez Júdásról volt
megírva, akkor megérthetjük, hogy ez az Igazságos Bíró ítélete Júdás
fölött: „Szerette az átkot: érje hát utol! Nem akarta az áldást: legyen hát távol tőle!”
És ezt értették az apostolok, az egyházatyák, a szentek, csak
haladárék nem akarják érteni. Inkább bonyolult szóvirágokból építenek
légvárat a hamis irgalomnak.
Ennek
igazi oka pedig a szentíráshoz és szenthagyományhoz való viszonyukban
keresendő: még ha tagadnák is ezt a megállapítást, ők valójában nem
hisznek abban, hogy a Szentírás sugalmazott lenne, vagy ha mégis, nem
úgy értik a sugalmazottságot, ahogy az Egyház: ők legfeljebb a
„lényegi” részeket tartják ilyeneknek. Arról pedig, hogy mi a lényeg,
mindig ők nyilatkoznak tévedhetetlenül. Pedig „teljesen lehetetlen a
sugalmazást csupán a Szentírás néhány részére szűkíteni, vagy
megengedni azt, hogy a szentíró tévedett. Hiszen az isteni sugalmazás
nemcsak, hogy egymagában kizár minden tévedést, hanem azt oly
szükségképpen zárja ki és űzi el magától, amilyen szükségszerű az, hogy
Isten, a legfőbb Igazság, semmiféle tévedés szerzője nem lehet. Ez az
Egyház ősi és következetes hite”. (XIII. Leó pápa: Providentissimus Deus) Ezért az I. Vatikáni Zsinat, hogy „a
sugalmazásra vonatkozó hamis elméleteket megbélyegezze, kijelentette,
hogy ezeket a könyveket szenteknek és kánoniaknak kell tartani, nem
azért, mintha pusztán emberi szorgoskodásból jöttek volna létre, s az
Egyház csak utólag hagyta volna őket tekintélyével jóvá, nem is amiatt
csupán, mert tévedés nélkül tartalmazzák a kinyilatkoztatást, hanem
azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük és ilyen
minőségben adták át az Egyháznak”. XII. Pius pápa: Divino afflante Spiritu)
Ha VI.
Pál hitt volna abban, hogy a 108. zsoltár valóban Istentől sugalmazott,
Ő maga a szerzője, nem hagyta volna ki a zsolozsmából. Sőt, ha hitt
volna abban, hogy a tridenti zsinat által egyetlen biztos
áthagyományozási láncúnak, azaz megbízhatónak mondott latin Vulgata
(azaz nem a görög újszövetségi szövegtanúk vagy a héber maszoréta
ószövetség) tévedhetetlenül tartalmazza a sugalmazott szent szövegeket,
nem vette volna át a Krisztust gyűlölő rabbik szövegverzióját, a
maszoréták ószövetségét. De a zsoltárt kihagyta, a rabbik szövegét pedig
átvette.
És ha a
II. vatikáni zsinat utáni teológusok hittek volna a katolikus
hagyomány megbízhatóságában, a sugalmazottság katolikus tanításában,
nem írtak volna például olyanokat, amit Hans Urs von Baltahasar többek
között írt: „A seolt ezért a szó klasszikus értelmében kell vennünk,
és ki kell kapcsolnunk a késői zsidóság perzsa és hellenista hatásra
kialakult, a halál utáni jutalmazásra és büntetésre vonatkozó
spekulációit, még ha az efféle elgondolások itt-ott (jellemző módon
Lukácsnál) beszivárogtak is az Újszövetségbe (a Lázárról mondott
példabeszédben: 16,19-31, és Jézusnak a latorhoz intézett szavaiban:
23,43) (A három nap teológiája, 142.o.)
De így a
svájci ex-jezsuitától kellett arról értesülnünk, hogy Lukácsnál, Jézus
szavaiban holmi spekulációk szivárogtak be az Újszövetségbe, tehát nem
tudhatjuk, hogy Jézus valóban mondott-e ilyent, és ha mondott, akkor
esetleg nem tévedett-e. Azt pedig ugye végképp nem állíthatjuk ezek
után, hogy Isten gondoskodott arról, hogy a Szentírás tévedhetetlenül
tartalmazza a valóságnak megfelelő igazságot, és ne legyen abban
tévedés. Így mindig gyanakodva kutakodhatunk újabb „beszivárgások”
után.
Eme
elszólás oka az, hogy Balthasar szerint az ember Jézus nem részesült
ténylegesen a második isteni személy mindentudásában, mert (igencsak
költői módon) lemondott róla, így az önkiüresítése miatt a mindentudás
nem volt „operatív” benne. Az Ignatius Press kiadásában nyomtatásban is
megjelent (You crown the year with Your goodness) egyik
rádióbeszédében ezt mondta erről: „De Isten Fia nem szintén Isten?
Mint ilyen nem mindentudó? Igen, de ez nem jelenti azt, hogy minden
isteni tulajdonságát meg akarta osztani az emberi természetével. (…)
ahogy a Fiú, mint Isten örökké teljes istenséget (és így teljes
mindentudást) kap az Atyjától, úgy örökké visszaadja önmagát, mindazt,
amije van és ami ő maga, hálából az Atyának: Atyja kizárólagos
rendelkezésére áll. Így valamiképpen megérthetjük, hogy amikor a Fiúnak
az Atyától való örök “születése” a világba való “küldetés” formáját
ölti, a Fiú letétbe helyezi isteni tulajdonságait (anélkül, hogy elveszítené azokat) az Atyánál a mennyben.”
És
ismét win-win, mert ezzel a lírai zaci-elmélettel látszólag nem mond
ellent az Egyház tanításának Krisztus isteni tulajdonságairól, így
mindentudásáról, valójában tagadja annak lényegét, mert milyen
mindentudás az, amivel tulajdonosa nem rendelkezik? Hát igen: elvben
létező. Pedig Jézus mindentudása az Isten és ember hüposztatikus
egységéből következett, az ember Jézus tehát fogantatása pillanatától
Isten színelátásában, szemlélésében létezett, ebből fakadt mindentudása.
Ha viszont nem volt tényleges mindentudása, akkor ez a szemlélés sem
lehetett meg benne, így aztán az általa tanítottakba tévedések és
esetlegességek kerülhettek. Ilyen felfogás mellett érthető, hogy miként
meri feltételezni Balthasar akár a fentiekben idézett téves
„spekulációk” „beszivárgását” is Jézus Krisztus tanításába.
És ha
beszivárogtak ilyen tévedések, mitikus elemek, már csak a
posztvatikáner nyakkendős próféták segíthetnek rajtunk, akik
tévedhetetlenül hámozzák nekünk a forró krumplit, hogy aztán
kérlelhetetlen magabiztossággal nyilatkoztassák ki a szentírás, a
szenthagyomány és a magisztérium ellenében, hogy mi az aktuális igazság.
Esetenként kedvesen minősítve a szent atyák által mondottakat „naiv, dialektikátlan felfogás”-nak,
ahogy Aquinói Szent Tamás esetében tette Balthasar. Mert ha a
szentírás nem szent számukra, mitől lenne az a hagyomány? Erről ezt
írja Balthasar:
„Az
eddig elmondottak alapján kritikus szempontból kell értékelnünk az
első század végétől napjainkig húzódó teológiai hagyományt.
Természetesen nem vetjük el a tradíció egészét, hanem amellett, hogy egyes kijelentéseit azok sajátos jelentősége szerint rangsoroljuk, e kijelentéseket valamiképpen ízekre is kell szednünk, hogy azután új elrendezésben illeszthessük össze
őket. Ennek során bizonyos elemek jelentős mértékben háttérbe szorulnak
majd (így a hádészban lejátszódó aktív küzdelem mitikus köntösbe
öltöztetett formái), másokat, kiváltképpen egy merev rendszer érdekében
az újabb dogmatikából mellőzött szótériológiai szempontokat, újszerűen kell majd értelmeznünk” (A három nap teológiája, 141.o.)
Ha nem
olvastam volna, nem hinném el, hogy lehetséges ennyire kiváló leírást
adni az eretnekségek lényegéről, amelyekben per definitionem mindig
elvetik a tradíció egy részét, szétszedik, saját ízlés szerint
válogatják és összeillesztik a tanítást, a maradékot pedig újszerűen
értelmezik. Micsoda zseniális teológus! Kár, hogy ez éppen az egyik
főművében általa követett program.
Még
nagyobb kár, hogy számos rajongója van. Például az a fiatal plébános,
aki Balthasarból írta a szakdolgozatát, és szívesen is beszél arról, hogy nagyon szereti őt. És ismeri is tanítását, hiszen lényegretörően így foglalja össze: „Ő
hozza vissza a teológiába a hitvallásnak azt a részét, hogy Jézus
alászállt a poklokra – amiről nagyon keveset beszélünk. Amikor Jézus
pokolra száll, Isten elkárhozik, és ezzel elfoglalja a legjobban
elkárhozott ember utáni helyet.”
Valóban
ő hozta vissza a zsinat után témaként Krisztus pokolra való
alászállását, mert a Zsinat Szelleme nem szívesen beszélt mindaddig
pokolbéli vereségéről, amíg meg nem érett a helyzet az esemény
átértelmezésére. De azért mintha egy pöttyöt erős volna ez az
elkárhozás-állítás, bár a jelek szerint valamiért nem igazán csörgött a
hitérzék, vészt jelezve…
De
vajon miért volt fontos Balthasarnak, hogy szétszedje az egyházi
hagyományt Jézus pokolraszállásáról, majd újraértelmezze azt, ahogy
tette a Három nap teológiájában, hogy állítsa Jézusnak alászállását a
kárhozottak poklába Aquinói Szent Tamással szemben, cáfolva az angyali
doktort?
Mert ez kellett ahhoz, hogy bekövetkezhessék az, amit kedves plébánosom így ír le: „Olyan
távolság alakul ki a végtelen jó és az elkárhozott Isten között, ami
átfogja a teremtés minden szegmensét, és az életünk minden végletét. Így emel be Isten mindenünkkel együtt a megváltásba.” – és mindenkit, tehetjük hozzá azt, amit Balthasar nem mert kimondani.
Mert
ugyan az eretnekek mindig elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjenek az
isteni igazságokban és ellenkezzenek vele, ellentmondjanak a „dicső és
szent férfiak”-nak, akik erről korábban hit szerint tanítottak,
leggyakrabban mégsem elég bátrak ahhoz, hogy ezt nyíltan tegyék. És ezt
Balthasar sem tette meg nyíltan. Nála gyakoriak az írásban korábban
említett win-win szituációk. Ő látszólag elfogadja a dogmát, majd ősi
módszer szerint „fecsegések szentségtelen újításával” (©
Lerinumi Szent Vince) lyukat beszél a dogma „hasába”. Kiváló irodalmi
érzéke révén lírai mondatokkal, misztikus mélységűnek tűnő képekkel a
látszólag fenntartott dogma ellenére is megszülethet olvasóiban a
remény, ezzel együtt a kétely a dogma igazságtartalmával kapcsolatban.
Ezért a reménnyel szított kétely mestere Hans Urs von Balthasar, és
bőven vannak követői.
És
mivel őneki sikerült úgy elszórni a magot, hogy nem aratott semmiféle
ellenállást, mai követői, például egy mai magyar jezsuita immár nyíltan kimondhatja, hogy „nem csak gyakorlati-lelkipásztori megfontolásokból, hanem teológiailag is remélhetünk a pokol „ürességében”, és „ha
a dolog mélyére megyünk – a XX. század két legnagyobb katolikus
teológusával, Karl Rahnerrel (1904-1984) és Hans Urs von Balthasarral
(1905-1988) teljes egyetértésben –, csendes reménnyel mondhatjuk, s
talán ki is kell mondanunk, hogy a pokol üres.”
De
ugyan mi mást jelenthet az üres pokolban való remény, mint azt, hogy
reménykedünk abban, hogy az Egyház által tanítottak mégsem igazak? Ha
pedig nem igazak, akkor az Egyház, és maga Jézus Krisztus is tévedett.
Ha viszont az Egyház nem tévedhetetlen és Jézus tévedett, ugyan miért
hinnénk benne?
Ugyanerre
a következtetésre juthatunk akkor, ha elfogadjuk Balthasar
alaptételét, hogy nincs meg abban a szeretet, aki el tudja képzelni akár
egyetlen ember elkárhozását. Hiszen láthattuk, hogy maga Jézus
kárhozottnak mondta Júdást, így nyilván nem lehetett meg benne a
szeretet, ha Balthasar tézise igaz lenne. Ha viszont nem volt benne
tökéletes szeretet, akkor nem volt Isten.
Sőt, Jézus még rá is tett egy lapáttal a mai eretnekek kedvéért is, mert az elkárhozottak nagy számáról is beszélt: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak”
(Lk 13,24). És ennek megfelelően tanított az Egyház közel kétezer
évig, mert hogyan mondhatott volna mást, mint amit Krisztus
kinyilatkoztatott? Ezért aztán az Egyház még azt a tételt is eretnekként
ítélte el, hogy minden keresztény üdvözül (Ds. 1362), Aquinói Szent
Tamás pedig hit szerinti premisszákból kiindulva cáfolhatatlan logikával
azt is elmondta, hogy miért vannak többen a kárhozottak, mint az
üdvözültek, de persze haladáréknak ezek nem érvek.
És az
öntudatlanul is a hegeli csecseken (pfúj, elképzeltem…) dialektikus
logikán nevelkedett kortársak közül senki sem látja, hogy miként öli
meg a hamis irgalmasság a hitet, mert már régen nem értik, hogy mit
jelent az ellentmondásmentesség elve. Képtelenek belátni, hogy egyetlen
dogma lényegének kitartó tagadásával is megszűnik a hit: az ő
személyes természetfeletti hitük azonnal, az egész hitrendszer pedig
kínos agóniával, amíg csak minden tévtanításból fakadó következmény
nyilvánvalóvá nem válik. És ez szükségszerűen vezet ahhoz, amit ma
látunk az Egyházban.
Utolsó interjújában
maga Balthasar említi „barátjának, Rahnernek” megjegyzését, mely
szerint nem ők változtak meg és váltak liberálisból konzervatívvá, hanem
az Egyház körülöttük. Tehát ők ugyanazok maradtak, de balról előzték
meg őket váratlanul és viharosan. Én pedig elhiszem, hogy igaza van. Már
csak ezért sem mentegetném azzal Baltahasart, hogy ő azért szíve
mélyén mégiscsak egy konzervatív teológus volt, lám ellenezte a nők
pappá szentelését, fontosnak tartotta az egyházi hierarchiát,
hagyományos klerikális szemináriumokat akart, pokolba kívánta a
bizottságokat. Mert ezek pusztán az általa lebecsült Aquinói Szent
Tamás igazát bizonyítják, aki tanította, hogy akár a természetfölötti
hit elvesztése után is lehet sok kérdésben helyes véleménye valakinek,
de ez nem a hit jele, és valóban nem elegendő az üdvösséghez. Így a
tömeges hitvesztés miatt eljutottunk oda, hogy a zsinat utáni
liberálisok és neokonzervatívok között már nem az eretnek tanok
hirdetése vagy azok hiánya a különbség, hiszen az előbbi közös
jellemzőjük, hanem a még esetleg meglévő helyes véleményeik aránya.
Balthasar
óvatossága veleszületett természetén kívül a magába szívott svájci
egyensúlyozó hozzáállás következménye is lehetett. Ez az szellemiség,
ami miatt állítólag a svájci forradalmárok Isten és ember elleni
lázadásának biztos jele lehet az, amikor a gondosan kimosott és
tökéletesen laposra taposott műanyag flakont a papírhulladékos gyűjtőbe
teszik. És mintha valamiképpen hasonlítana is hozzájuk Balthasar.
De az ő
tanítása éppen ettől, az általa is hangoztatott arany középen haladás
látszatától veszélyes. Elsősorban azokra, akik emiatt bizalommal
olvassák írásait, és szellemi teljesítményként ünnepelhetik sorainak
valamilyen szintű megértését, ahogy az Rahner műveinél is szokott
történni: kispapokra, teológiai hallgatókra. Akik révén aztán terjedhet
és leszivároghat eszméinek hatása a hívekhez is.
Ezért ismétlem meg reménykedve Balthasarnak Rahnerről írt mondatát, Rahner nevét felcserélve: „Balthasar meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve.”
https://invocabo.wordpress.com/2024/04/17/a-remennyel-keltett-ketely/