A karácsonyi titok azoknak valóság, akik a világ éhező, fázó, otthontalan gyermekeiben felismerik a fénytelen barlangistálló jászlába fektetett Gyermeket. E felismerésben megérkezik a boldogság a földre, s nyomában a béke.
E felismerésben fogant Assisi Szent Ferenc lelkében az elhatározás: „Amit kívánsz, kedvedért mindent megteszek!” Egy, a társainak elviselhetetlen, de tőlük a gondozásra átvett „elvetemült poklosnak” mondta ezt, akinél ő is kudarcot vallott. Ferenc, Isten megtapasztalt jóságának örömében volt erre képes. Abban az örömben, hogy most valamicskét visszaadhat abból az elfogadó, megbocsátó, gyógyító, irgalmas szeretetből, amit ő az Úrtól kapott.
Mindegyikünk vágyott-áldott jutalma lehet az, amit e testben-lélekben meggyógyult ember − útban az égi haza felé − Szent Ferencnek üzen: „Maradj meg Isten áldásában!”
E felismerésben választ királyi születésével végletesen ellentétes életmódot − kortársait lenyűgözve − Árpádházi-Thüringiai Szent Erzsébet. A szegény Krisztus menyasszonyaként minden elesettel együtt érez, minden szenvedővel együtt szenved, minden szegényben Krisztust látja. S mert a szükség csak közelről látszik, személyesen kereste fel a szegényeket. Férjének és családjának él, mégis van ideje mindenki számára, akit közelébe hoz az élet.
Olyan örökséget hagyott ránk, amelynek felhasználásával, a jólét és nyomorúság között meredő falak legyőzhetők, s összekapcsolhatjuk az eget a földdel.
E felismerésben értelmezhető a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak rácsodálkozó kérdése: „Te vagy, Uram?”
Egy kedves legenda szerint mielőtt egy beteg szegényt asztalhoz ültetett volna, ágyba fektetett volna, lábát megmosta. Mikor fölébe hajolt, látta, hogy a láb szögekkel átvert. Áhítattal emelte föl fejét: „Te vagy, Uram?” A koldus mosolyogva bólintott és eltűnt.
A látomás megszűnt, de Istenes Szent János elhatározása megerősödött a betegek szolgálatára. Azóta az ő művében, intézményeiben, családjában az irgalom győzedelmeskedik az ítélet felett.
Oly korban élünk, amikor sokan elveszítik hitüket. Az ember nem úgy veszíti el a hitét, mint egy pénztárcát, vagy lakáskulcsot, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy a hit alakítsa életét. Helyette mentegeti magát, enged a kényelemnek, az önzésnek, az emberek hízelgésének, az előítéleteknek, amik mérgezik a családok, a közösségek, a társadalom életét.
Akik a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.Akik a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.
A múlt század elején történt. Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett.
Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. „Nem is lehet drága” − folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. „Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” − és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.” A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart. „Szó sincs róla, uram” − szólt a kereskedő. „Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.”
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.
Budapest, 2011 Karácsonyán
P. Kozma Imre OH
prior
E felismerésben fogant Assisi Szent Ferenc lelkében az elhatározás: „Amit kívánsz, kedvedért mindent megteszek!” Egy, a társainak elviselhetetlen, de tőlük a gondozásra átvett „elvetemült poklosnak” mondta ezt, akinél ő is kudarcot vallott. Ferenc, Isten megtapasztalt jóságának örömében volt erre képes. Abban az örömben, hogy most valamicskét visszaadhat abból az elfogadó, megbocsátó, gyógyító, irgalmas szeretetből, amit ő az Úrtól kapott.
Mindegyikünk vágyott-áldott jutalma lehet az, amit e testben-lélekben meggyógyult ember − útban az égi haza felé − Szent Ferencnek üzen: „Maradj meg Isten áldásában!”
E felismerésben választ királyi születésével végletesen ellentétes életmódot − kortársait lenyűgözve − Árpádházi-Thüringiai Szent Erzsébet. A szegény Krisztus menyasszonyaként minden elesettel együtt érez, minden szenvedővel együtt szenved, minden szegényben Krisztust látja. S mert a szükség csak közelről látszik, személyesen kereste fel a szegényeket. Férjének és családjának él, mégis van ideje mindenki számára, akit közelébe hoz az élet.
Olyan örökséget hagyott ránk, amelynek felhasználásával, a jólét és nyomorúság között meredő falak legyőzhetők, s összekapcsolhatjuk az eget a földdel.
E felismerésben értelmezhető a Betegápoló Irgalmasrend alapítójának, Istenes Szent Jánosnak rácsodálkozó kérdése: „Te vagy, Uram?”
Egy kedves legenda szerint mielőtt egy beteg szegényt asztalhoz ültetett volna, ágyba fektetett volna, lábát megmosta. Mikor fölébe hajolt, látta, hogy a láb szögekkel átvert. Áhítattal emelte föl fejét: „Te vagy, Uram?” A koldus mosolyogva bólintott és eltűnt.
A látomás megszűnt, de Istenes Szent János elhatározása megerősödött a betegek szolgálatára. Azóta az ő művében, intézményeiben, családjában az irgalom győzedelmeskedik az ítélet felett.
Oly korban élünk, amikor sokan elveszítik hitüket. Az ember nem úgy veszíti el a hitét, mint egy pénztárcát, vagy lakáskulcsot, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy a hit alakítsa életét. Helyette mentegeti magát, enged a kényelemnek, az önzésnek, az emberek hízelgésének, az előítéleteknek, amik mérgezik a családok, a közösségek, a társadalom életét.
Akik a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.Akik a legkisebbeket felkarolják, azok egy jobb világ hírnökei.
A múlt század elején történt. Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett.
Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. „Nem is lehet drága” − folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. „Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
„Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” − és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.” A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart. „Szó sincs róla, uram” − szólt a kereskedő. „Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.”
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.
Budapest, 2011 Karácsonyán
P. Kozma Imre OH
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése