„Aki
elfordul Krisztus tanításától, és nem marad hozzá hű, nem mondhatja
magáénak az Istent. ... Ha valaki nem ezzel a tanítással megy hozzátok,
még csak ne is köszönjetek neki, mert aki köszön neki, részes gonosz
tetteiben” (2 Jn 9/10)
[P. Barbara ezt a Szent János-i
parancsot a „KONZIL, MESSE, PAPST – WAS WIRKLICH IN FRAGE STEHT (Zsinat,
mise, pápa – Az igazi probléma)” című tanulmányában azzal kapcsolatban
idézi, hogy az Egyház mindig szigorúan tiltotta, hogy a hívek olyan pap
miséjén vegyenek részt, aki notórius eretnek vagy szakadár, mert a
„Communicatio in sacris” által így a hívek részesei lesznek a celebráns
eretnekségének vagy szakadárságának, majd hozzáteszi, hogy az Egyháznak
ez a tiltása Szent János apostolnak fenti parancsára nyúlik vissza.]
Szent Jánost a szeretet apostolának
nevezik, mert szüntelenül a „testvér szeretetére” szólította fel
Krisztus követőit. Ezt az igazságot a mai papok – hovatartozásuktól,
hitüktől függetlenül – nagyon szeretik ismételni; még olyanok is, akik
alig pár évvel ezelőtt a „szeretet” szótól dührohamot kaptak (mint
például Williamson püspök úr), vagy akik ezt a szeretetet szinte alig
gyakorolják, különösen nem a laikusokkal szemben. Azt, hogy a szeretet
valójában nem a szív, hanem az akarat aktusa, és azt jelenti, hogy a
felebarátomnak is azt a jót kívánom, amit magamnak, még csak-csak
hozzáteszik ehhez a szeretet-szólamhoz; de arról már egy szót sem
ejtenek, hogy Jézus és az apostolok, meg az Egyház kikkel kapcsolatban
írja elő a szeretetet.
Jézus egyszer azt mondja, hogy az
ellenségeiteket is szeressétek, máskor pedig azt, hogyha nem köszöntenek
benneteket egy házban „még a port is rázzátok le a lábatokról” (lásd:
Mt 10,14-15), és úgy hagyjátok ott őket. Vagyis, még az Evangéliumot sem
szabad a szeretetről (másról sem) úgy idézni, hogy közben
elfelejtkezünk a szövegösszefüggésekről.
Szent János apostolnál azonban nincs is szükség a szövegkörnyezetre, mert ő mindig kifejezetten a testvérek iránti
szeretetről beszél, azt követeli meg. Testvérek alatt pedig
egyértelműen a hitet elfogadó embereket érti. Gondolom, az ő idejében
még nehéz volt egy szenátornak megmagyarázni, hogy ha keresztény lesz,
akkor a rabszolgáját is szeretnie kell Krisztusban (vagyis azokban a
korokban, amikor még léteztek társadalmi osztályok), mint a mai
embernek, hogy a mellette ülő embert szeresse (azaz jót akarjon neki).
Vagyis, az apostolok figyelmeztetésére nagy szükség volt. Ugyanakkor
Szent János és a többi apostol is, Krisztus tanítását követve, világosan
megparancsolja, hogy a hitetleneket ne is „köszöntsék”, velük semmiben
sem közösködjenek, sőt tartsák magukat távol tőlük, különben „részesek
lesznek gonosz tetteikben”.
A fenti Szent János idézet után még
néhány tanítás a „szeretet apostolától”: 1 Jn 2,15: „Ne szeressétek a
világot, sem azt, ami a világban van!” [azaz a világ embereit]; – 1 Jn
3,8: „Aki bűnt követ el,a sátántól való” [gondolom a sátánnal való
emberek szeretetére nem buzdít Szent János] – 1 Jn 3,10: „Aki nem az
igazsághoz szabja tetteit, az nem Istentől való” [lásd az előző
megjegyzést]; – 1 Jn 5,16: „Van halált jelentő bűn is; nem az ilyenről
mondom, hogy könyörögjön érte” [vagyis nem a halálos bűnben élők
szeretetéről beszél, az ilyenekért való imákat, könyörgéseket kéri]. A
sort a végtelenségig lehetne még az Újszövetségből is folytatni, hát még
az Ószövetségből, ami – nem kéne elfelejteni – szintén a
Kinyilatkoztatás része!
Akkor hát, miért felejtkeznek el az
apostoli, egyházi tanítás ezen feléről a mai prédikálók, pláne miért
nevezik, tartják általában minden ember szeretetét a hit, az
Isten-szeretet mércéjének? Az Isten-szeretet mércéje – ez világosan,
egyértelműen, minden félremagyarázást kizárva benne van a Szentírásban
–, ahogy Jézus több ízben, több helyen elmondta Isten parancsainak
teljesítése: Jn 14,2l: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret
engem”, vagy Mt 7,21 stb.
A mai papok másik kedvenc témája az,
hogy a híveket óvják az ítélkezéstől, arra hivatkozva, hogy se Urunk
Jézus Krisztus, se az Egyház soha nem ítélt meg senkit – azaz soha nem
ítélt el/meg embereket, hanem csakis a tetteiket. Ez minden katolikus
katekizmusban benne van, feltehetően minden katolikus ismeri, és aki
valóban katolikus akar maradni, azaz komolyan veszi a hitét, nyilván be
is tartja.
Ugyanakkor itt is meg kéne keresni a szövegösszefüggéseket, melyekben az Egyház eme tanítása elhangzik. Például XI: Pius pápa
Quas Primas kezdetű, Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körlevelében ezeket írja:
„Így Jeremiás Dávid igaz csemetéjének föltámadását jósolja, aki országlani fog mint király és bölcs leszen,
s ítéletet és igazságot tesz a földön.” (Jer 23,5)
„Hogy a bírói hatalmat is megkapta az Atyától, azt az Úr Jézus nyíltan
kijelenti a zsidóknak, akik az inaszakadt csodálatos meggyógyítása miatt
a szombat megszentségtelenítését vetették szemére: »És az Atya nem is
ítél senkit, hanem minden ítéletet átadott a Fiúnak.« (Jn 5,22)
Ebben bennfoglaltatik a jog az embereket még életükben megjutalmazni vagy megbüntetni, mint olyan jog, amely a bírói hatalomtól el nem választható.” Az nyilván nem szorul magyarázatra, hogy
„megjutalmazni
vagy megbüntetni” csak egy ítélet meghozása után lehet valakit. Vagyis
egy tévedhetetlen egyházi okirat azt állítja, hogy Jézus „még életükben”
megítéli az embereket. XIII. Leó pápa Apostolicae Curae
kezdetű 1896. szeptember 18-án az anglikán püspök- és papszentelések
érvénytelenségét kimondó körlevelében ezt írja: „A gondolat vagy az
intenció, mint az ember bensőjének ügye, nem esik az Egyház ítélete alá.
De ennek [m. m. az Egyháznak] ítélkeznie kell ezek külső megnyilvánulásai felett.
…. Ha azonban a rítust azzal a nyilvánvaló szándékkal változtatták meg,
hogy egy másikat, az Egyház által nem engedélyezett rítust
bevezessenek, és elutasítsák azt, amit az Egyház használ, és ami
Krisztus megalapítása szerint a szentség természetéhez tartozik, akkor
nem csupán az intenció hiányzik, hanem ráadásul olyan intenció van
jelen, mely a szentséggel ellenkezik.” XIII. Leó ebből következteti,
hogy az anglikánok papszentelése, bár a formát [az Úr szavait] és az
anyagot [bor és kenyér] megtartják.
P. Barbara, P. Weinzierl, P.
Cekada stb. az „una cum famulo tuo Papa nostro Franziskus” formula
kapcsán hivatkoznak XIII. Leó tévedhetetlen ítéletére: Eszerint, aki egy
eretnekkel közösségben mutatja be a legszentebb szentmiseáldozatot,
annak az intenciója ellenkezik az Egyház intenciójával, és aki ilyen
szentmisén részt vesz, az Szent János apostol szavai szerint maga is
részese lesz ennek az eretnek magatartásnak.
Aquinói Szent Tamás az Apostoli Hitvallás kifejtésében ezt írja erről a következő
cikkelyről:
„„Onnan fog eljönni ítélni eleveneket és holtakat”: „A megítélendők
között négyféle különbség van, amint Gregorius mondja. A megítélendők
ugyanis vagy jók vagy rosszak. A rosszak közül pedig némelyek
elkárhoznak, de nem kerülnek ítélet alá, mert mint hitetlenek, tetteik
nem képezik ítélet tárgyát, hiszen »aki nem hisz, már megítéltetett”,
amint a Jn 3,18 mondja.«” [És Jn 12,48: „Van annak bírája, aki elvet és
nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az
utolsó napon.”]
Isten tehát nem csak a túlvilágon, de itt a földön is ítél, és ezt követően jutalmaz vagy büntet. Az értelem elsötétedése egészen biztosan isteni büntetés, ezzel jár minden bűn elkövetése.
Mt 13,12-15 idézi Jézus szavait, aki erről a büntetésről beszél:
„Akinek van, annak még adnak, … de akinek nincs, attól még azt is
elveszik, amije van. … Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek,
de nem láttok…” De az igazság felismerése is csak Isten beavatkozásával, azaz ilyenkor jutalmazásával jöhet létre az emberben! Ezt a jutalmazást is valamiféle ítélet előzi meg [de erről majd egy legközelebbi cikkben lesz szó].
De nem csak Jézus ítél, majd büntet még a
földön is, de az Egyház is, benne minden gyóntató papja. Ha nem így
lenne, nem tudna elégtételt, vezeklést kiszabni, nem tudná feloldozni a
gyónót. Hiszen egy „tettet” nem lehet se feloldozni, sem elégtételre,
vezeklésre „ítélni”. Ezt csak egy személlyel teheti meg a pap, vagyis,
mielőtt ezeket kiszabja, meg kell ítélnie nem csak magát a tettet, de a
tettet elkövető körülményeit, tudását, vagyis személyét is. Tehát a
személlyel áll szemben, felőle ítél, minden körülményt mérlegelve.
Köztük a lelkiismeretét is, mert hiszen az sem közömbös a feloldozás és a
kiszabandó vezeklés számára, hogy a gyónó megbánása őszintének tűnik,
vagy sem.
Vagyis kimondhatjuk, hogy Jézus is ítélt, az Egyház is ítél.
És mit tesz a katolikus hívő?
Először is meg vagyok győződve, hogy egy
hitét komolyan vevő katolikus, mondjuk ki, az egy, szent, katolikus és
apostoli Egyház mostani szentségében és tévedhetetlenségében is hívő
katolikusnak ez az ítélkezés-téma nem jelent igazi problémát. Ki merem
jelenteni, hogy nem is foglalkozik vele. Olyan ez, mint a szerelem.
Abból lehet csalhatatlanul megállapítani, hogy valaki már nem szerelmes,
ha nem gondol többé a másikra, már nem haragszik rá, következésképpen
nem is ítéli el. Vagyis, az a katolikus, aki komoly tépelődés után
meggyőződésből döntött a szedesvakantizmusnak nevezett, valójában pedig
egyetlen igaz katolikusság mellett, e döntésével egyidőben megszűnt hátrafelé nézni,
azokról ítélkezni, akikkel szakított. Az „igaz utat követni” egyet
jelent a korábbi téves utak mintegy elfelejtésével. Talán ezt is jelenti
Jézusnak ez a figyelmeztetése: „Aki az eke szarvára teszi kezét és
hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9,62)
Ezért az, aki valóban
megérkezett már a másik oldalra, nem is gondol arra, hogy elítéljen
bárkit is, aki a túlsó parton maradt, csak imádkozik értük Istenhez,
hogy világosítsa fel őket is. Aki ítélkezésről beszél és attól óv
másokat, az valószínűleg még nem teljesen biztos döntése helyességében.
Az viszont egészen biztos, hogy foglalkoztatja ez az „ügy”, tehát
dolgozik a lelkiismerete a túlsó parton maradottakkal szemben.
Másodszor: Egy laikus csak örülhet, hogy nem kell ítélkeznie embertársai felett. Ugyanakkor Jézus parancsa, hogy ne ítélkezzünk egyáltalán
nem jelenti azt, hogy nem szabad, sőt KELL véleményt alkotnunk – és nem
csak mások tetteiről, hanem magukról a tettek elkövetőiről is. Az
okosság erénye ezt követeli. És Jézus is azt mondja, hogy
gyümölcseikről ismeritek fel a fát, amelyik fa rossz gyümölcsöt terem,
az rossz fa – vagyis nem csak a gyümölcsről beszél, hanem a rosszat
termő alanyról is. Hiszen fel kell ismernünk, mert csak úgy tudunk
óvakodni a rossz fától, nehogy rohadt gyümölcsöt szedjünk. Ha gonosz
tettei alapján valakiről nem merem meghozni az ítéletemet, hogy ez egy
rossz ember, akkor nem csak vétek az okosság erénye ellen, de kiteszem
magam annak, hogy ez a rossz ember – mivel nem tartom magam távol tőle –
testileg vagy lelkileg kárt okoz nekem.
Ez a figyelmeztetés
százszorosan igaz a tévedéseket tanítókra. Jézus igenis megköveteli a
hívektől, hogy használják józan ítélőképességüket, „ismerjék parancsait,
tanítását”, elsősorban azért, hogy biztosan meg tudják különböztetni a
jó pásztort a bérestől. Ettől függ ugyanis a lelkünk üdve: Ha az
eretnekséget követő béres után futunk, és nem az igazságot tanító jó
pásztort követjük, akkor mi is tévútra kerülünk. Ez a fajta
vélemény-alkotás nem egyenlő azzal, hogy isteni bírót játszunk a másik
ember felett, sőt. Miközben úgy döntök, hogy a jövőben elkerülöm az
illetőt, nem szaladok egy eretnek után, egyben hálát adok Istennek, hogy
nem kell ítélkezzek felette olyan értelemben, ahogy azt Jézus tiltotta.
Annak megállapítását, hogy valaki eretnekséget tanít-e vagy
sem, azaz eretnek-e vagy sem, meg kell hozzam. A „ne ítélkezz” isteni
tiltása csak arra vonatkozik, hogy ehhez NE tegyem hozzá, hogy emiatt ez
az ember el fog kárhozni! Ezeket a dolgokat jó lenne különválasztani, világosan megkülönböztetni egymástól, nem pedig folyton összekeverni!
Az Egyház azt tanítja, hogy hitetleneket
kerüljük el, mert megronthatnak bennünket. Az ilyen emberekkel szemben a
szeretet és a „ne ítélkezz” parancsa azt diktálja, hogy őszintén
kívánjuk számukra, hogy megtérjenek, de amíg ez meg nem történik, ne
közösködjünk velük – lásd Szent János, a szeretet apostolának szavait.
Hogy ezt betartsuk, ahhoz a valóban katolikusnak nincs szüksége nagy
erőfeszítésre, sőt különös figyelmeztetésre sem, hiszen
az
igazságnak az is egyik jellemzője, hogy aki megtalálta, az nem szidalmaz
senkit, nem bujtat fel senkit mások ellen, egyszóval a megtalált
igazsággal, azaz Jézussal és az Ő Egyházával van elfoglalva, és nem a
„háta mögötti dolgokkal”. A mások felbujtása, izgatása, lerohanása nem az igazságban levőkre jellemzők, ezeket ugyanis
a rendetlen indulatok szülik, amik azokat töltik el, akik nem az igazságban vannak.
http://katolikus-honlap.hu/1402/itel.htm
