A Montini, alias VI. Pál rítusa szerinti pap- és püspökszentelések érvényességének kérdése
1. A PROBLÉMA AKTUALITÁSA
Azáltal, hogy egy idő óta a modern egyház papjai közül egyesek a Szent
X. Pius Papi Közösségbe kérik felvételüket, a modern pap- és
püspökszentelések érvényességének kérdése váratlan és új aktualitást
nyert. Hogyan viselkedjünk ezen papokkal szemben? Felszentelésüket
kétségen kívül érvényesnek kell tekinteni vagy sem? Ezek a kérdések
akaratlanul felvetődnek, amint valaki a lelkigondozás, vagy még inkább
az Egyház papi hierarchikus felépítése iránt felelősséget kezd érezni. …
Az én véleményem szerint e szentelések érvényessége és
megengedettsége az Anyaszentegyház alapját magát érintik, szentségi
alapját, és ezzel a lelkek megmentését célzó egész rendes kegyelmi
közvetítését. Ez a tanulmány ezért megpróbál egy teológiai ítéletet adni a modern pap- és püspökszentelések érvényességét illetően.
Az elmúlt években a kutatás néhány új eredményt hozott, melyek a
kétséget az „új szentelések” érvényességében jelentősen megerősítette.
Ezzel kapcsolatban a következő tanulmányokra utalunk: Főtisztelendő Paul
Schoonbroodt „Comité International Rore Sanctifica“ című alapos
munkájára, Thilo Stopka és P. Joao Maria Torres-Coelho „Die Frage der
Gültigkeit der Priester- und Bischofsweihen nach dem Ritus von Paul VI.”
című átfogó és rengeteg forrással ellátott művére [internetről német
nyelven letölthető], valamint minden fontos tény és érv átlátható
összefoglalását Johannes Rothkranz: „Die dreifache Ungültigkeit der
neuen Bischofsweihe“ című könyvében [ez utóbbi és az előző is
megrendelhető a Pro Fide Catholica kiadótól].
Az Egyház tanítása szerint azt a szentséget, melynek érvényességével
kapcsolatban a jogosnak tartott kételynek akár csak az árnyéka felmerül,
legalább feltételesen meg kell ismételni, azaz az Egyház megköveteli a
szentségek érvényességének abszolút bizonyosságát („Tutiorismus“).
[Ez a tanulmány több mint 10 évvel ezelőtt íródott, amikor az FSSPX még
„szilárdan” – ráadásul vezetőitől egyedüliként beállítva – képviselte az
ú. n. tradicionális mozgalmat. Mára ez a kérdés sokkal fontosabb lett,
és már semmi köze az FSSPX-hez. A mai kérdés így hangzik: Létezik-e
egyáltalán még érvényes mise, általában a világban, de számunkra
fontosabbként: Magyarországon vagy sem? Mert ha nincs többé érvényes
mise, vagy teljesen kétségessé válik meglétük, akkor megszűnik a
természetfeletti élet lehetősége. Ha nincs érvényes pap, akkor nincs
érvényes szentmise, akkor nincsenek érvényes szentségek, és akkor Isten
kegyelme nem jut el az emberekhez – legalábbis az eddig ismert és előírt
módon nem. És akkor olyasmi jön, ami ma naponta fokozottabban
bontakozik ki a szemünk előtt: a már itt a földön szinte tökéletesen
megvalósuló pokol. E mostani cikkel kapcsolatban lásd a honlap korábbi
cikkét:
Új püspökök, üres tabernákulumok]
2. A KÉRDÉSFELTEVÉS PONTOSÍTÁSA2.1. Anyag és forma
A szentségek szubsztanciájáról szóló hagyományos katolikus tanítást XII.
Pius pápa a „Sacramentum Ordinis” kezdetű apostoli konstitúcióban így
foglalja össze: „Az Egyház ezeket a Krisztustól, az Úrtól alapított
szentségeket az idők folyamán se nem helyettesítette, se nem
helyettesíthette más szentségekkel, mivel, ahogy ezt a Trienti Zsinat
tanítja, az Újszövetség hét szentségének mindegyikét Urunk Jézus
Krisztus rendelte, és az Egyháznak e szentségek lényege felett nincs
teljhatalma, vagyis, afelett, amit az isteni Kinyilatkoztatás
forrásainak tanúsága alapján maga Krisztus, az Úr szentségi jelekben írt
elő megőrzésre.”
[Schutz: Dogmatika: „Az Egyház már századokkal a Trienti Zsinat előtt
tanúsította, hogy a hét szentség kezelése reá van bízva; másfelől mindig
vallotta, hogy neki nincs hatalma és joga szentségek alapítására, Tehát
a szentségeket úgy kellett tekintenie, hogy azokat, mint a
változhatatlan hit-letétemény tartozékait magától az Alapítótól kapta. S
minthogy az Egyház a hitbeli dolgokban nem tévedhet, ez a tény egymaga
teljes bizonyságot szolgáltat.”]
Ezek szerint a szentségek szubsztanciája az, „amit az isteni
Kinyilatkoztatás forrásainak tanúsága alapján maga Krisztus, az Úr
szentségi jelekben írt elő megőrzésre.” Ebből az következik, hogy az
Egyház a szentséget csak „ugyanabban az értelemben és
jelentéstartalomban” hozhatja létre, mint Krisztus, és ezért a
szentségek lényegi formájának megőrzése a Tanítóhivatal egyik fő
feladata. Ennek megfelelően áll a pápai koronázási esküben, az Indiculum
Pontificis-ben: „Fogadom, hogy az Egyház fegyelmét és rítusát, úgy,
ahogy találtam és szent elődeimtől áthagyományozva kaptam, sértetlenül
megóvom és az Egyház ügyeit csorbítatlanul megőrzöm, és azon igyekszem,
hogy ezek csorbítatlanul megőrizve maradjanak; (fogadom, hogy) a
hagyományon, amit legmegbízhatóbb elődeimtől megóvva megkaptam, semmit
nem csonkítok, nem változtatok és semmilyen újítást nem engedélyezek.”
A szentségeknél különböző mozzanatokat kell megkülönböztetni. Egy
szentség „jel egy szent dolog számára és a láthatatlan kegyelem látható
alakja”. [Schütz: „Az újszövetségi szentség jel, mely Krisztus
rendeléséből természetfeletti javakat, főként kegyelmet jelent és közöl;
rövidebben: természetfeletti javaknak Krisztus rendelte hatékony
jele.”] Következésképpen minden szentség két momentumból jön létre, egy
külső látható rítusból és egy ennek megfelelő, a szentség által
közvetített kegyelemből.
[Schütz: Aquinói Szent Tamás: „A szentségek mint eszközök működnek a
kegyelem-közlésben.” „A szentségnek eszköz-jellegű kegyelem-okozó
szerepe van.” – „A szó tulajdonképpeni értelmében vett szentség az, ami a
kegyelemnek úgy jele, hogy annak hasonlóságát fejezi ki és okaként
működik.”]
Vagy ahogy XII. Pius fogalmaz: „És mindenki tudja, hogy az Újszövetség
szentségeinek érzékelhető jelekként, vagyis a láthatatlan kegyelem
eszközlőiként egyrészt jelölniük kell azt a kegyelmet, amelyet
eszközölnek, és eszközölniük is kell azt, amelyet jelölnek.” (Denz 1310,
1606)
Fizikailag nézve a szentség egy látható jel, ami dologból (elem vagy
cselekedet) és szavakból van összerakva, tehát „anyagból és formából,
amiben a szentség lényege áll”, vagy ahogy Szent Ágoston mondja: „Az
elemhez jön a szó és szentség lesz, a maga részéről mintegy látható
szó.”
[Denz 3315: „Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási
cselekményében joggal teszünk különbséget a szertartási és a lényegi
rész között, amelyet anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak
nevezni.”]
Tehát ezeket a látható jeleket kell megvizsgálni, ha mind azokat a
változtatásokat, amik az egyháztörténelem folyamán a szentségeken
történtek, meg akarjuk ítélni.
2.2. Significatio ex adjunctis (Értelmező kiegészítések)
De nem csak az anyag és a forma lehet befolyással a szentség érvényességére, hanem az értelmező kiegészítések is, melyek a szentség lényegét tovább magyarázzák.
Aquinói Szent Tamás adja meg azt az alapelvet, amire eközben figyelni
kell: „A szavak hozzátartoznak a szentség formájához a megjelölt lényeg
szerint. Ha olyan szavakat tesznek hozzá vagy vesznek el, amikkel a
szándékolt lényeghez semmit nem tesznek hozzá vagy nem vesznek el
belőle, akkor a szentség lényege megmarad.”
Szent Tamás ugyanebben a cikkelyben tárgyalja azt a kérdést, hogy vajon a
szavakhoz, melyekből a szentség formája áll, hozzá szabad-e valamit
tenni. Válaszában ez áll: „Mind ezen változtatásoknál, melyek a
szentségek formájában előfordulhatnak, két dolgot kell szem előtt
tartani: Az első azt érinti, aki a szavakat kimondja. … A második, amire
figyelni kell, a szavak jelentéstartalmát érinti. A szentségekben ugyanis a szavak abban az értelemben hatnak, amit kifejeznek. Ezért
ügyelni kell arra, hogy vajon egy ilyen változtatás feloldja-e a szavak
szándékolt értelmét. Mert az ilyen esetben nyilvánvalóan meg lesz
semmisítve a szentség valósága.”
Következésképpen a szentségi formától megköveteltetik, hogy a szent
történést egyértelműen megnevezze; mert csak az jön létre, ami tényleg
jelezve lesz. Tehát egy változtatásnak nem szabad a szentség
valóságát érintenie. Szent Tamás ezután arra mutat rá, hogy ez – a
szentség valóságának megsemmisítése – kétféleképpen mehet végbe,
nevezetesen elhagyás (diminutio) és hozzátevés (additio) által.
Az első móddal kapcsolatban kijelenti: „Nyilvánvaló, hogy a szavak
szándékolt értelme eltűnik, ha abból hagynak el valamit, ami a szentségi
forma lényegéhez tartozik, és ezért a szentség nem jön létre. Ezért
mondja Didymus is »A Szentlélekről« című könyvében: »Ha valaki úgy
próbálna meg keresztelni, hogy akár csak egy nevet kihagyna a korábban
megnevezettekből, vagyis az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevéből, úgy a
szentség végrehajtása nélkül keresztelne.« Ha azonban olyasmit hagy el,
ami nem tartozik a forma szubsztanciájához, úgy egy ilyen megrövidítés
nem érvényteleníti a szavak szándékolt értelmét, következésképpen a
szentség létrejöttét sem. Mint például az Eucharisztia formájában, »Mert
ez az én testem” a „mert” elhagyása nem törli el a szavak szándékolt
értelmét.”
A változtatás második módjával, a hozzátoldással kapcsolatban Szent
Tamás így folytatja: „A hozzátoldást tekintve az kell tudni, hogy a
formához hozzá is lehet tenni valamit, ami a szándékolt értelmet
tönkreteszi. Például, ha a keresztelés formájában ezt mondja valaki:
»Megkeresztellek a nagyobb Atya és a kisebb Fiú nevében”, ahogy az
ariánusok kereszteltek. És ezért törli el egy ilyen betoldás a szentség
létrejöttét. Ha azonban egy olyan betoldást tesznek hozzá, ami a
szándékolt értelmet nem törli el, akkor a szentség valósága nincs
érintve. És annak sincs jelentősége, hogy egy ilyen betoldás az elején, a
közepén vagy a végén áll. Például, ha valaki azt mondaná:
»Megkeresztellek téged a mindenható Atya és az ő egyszülött Fia és a
vigasztaló Szentlélek nevében«, akkor ez igazi keresztelés. És
hasonlóan, ha valaki azt mondaná: »Megkeresztellek az Atya és a Fiú és a
Szentlélek nevében és a Boldogságos Szűz segítsen téged”, akkor ez is
érvényes keresztelés. De ha valaki azt mondaná: »Megkeresztellek téged
az Atya és a Fiú és a Szentlélek és a Boldogságos Szűz Mária nevében”,
akkor ez valószínűleg nem érvényes keresztelés, mert 1 Kor 1,13 azt
mondja: "Vajon Pált feszítették értetek keresztre, avagy Pál nevében
keresztelkedtetek meg?" Tehát biztosan érvénytelen, ha úgy értik, mintha
a Boldogságos Szűz nevére ugyanúgy keresztelhetnének, mint a
Szentháromság nevére, amire a keresztelés történik: mert egy ilyen
értelem ellenkezne az igaz hittel, és ezért megszüntetné a szentség létrejöttét.
Ha azonban a toldást mint »és a Boldogságos Szűz nevére« értik, vagyis
nem úgy, mintha a Boldogságos Szűz neve bármit is eredményezne a
keresztelésben, hanem csak azt kívánják, hogy az ő támogatása szolgálja a
megkeresztelt javát a keresztelési kegyelem megőrzésében, akkor a
szentség létrejötte megtörténik.”
Arra különösen kell ügyelni, hogy a formának hozzátoldás által történt
megváltoztatásában a forma „lényeg” és „állomány” fogalmai valami más,
szélesebb értelmet vesznek fel, mint az elhagyás által történt
változtatásnál. Szent Tamás más helyen „alkalmas (megfelelő, illő,
célszerű) formáról” (forma conveniens) beszél. Ebben az átfogó
értelemben tehát: Lényegét tekintve a formához tartozónak számítanak
azok a szavak, melyek a szentségi történést (mint a res significata)
mind közvetlenül kifejezik, mind lényegi tulajdonságaiban kifejezetten
és tematikusan is meghatározzák, melyek tehát a lényegi formát
ugyanabban az értelemben és gondolati tartalomban megmagyarázzák.
Ezek alapján megállapítható, hogy csak az adott szentségi forma értelmező kiegészítéseinek a vizsgálata vezethet kielégítő ítélethez arra nézve, hogy a kérdéses szentség érvényes-e vagy sem.
2.3. Az intenció [a szentség-szolgáltatási szándék]
A szentség kiszolgáltatójának intenciója a szentség szubjektív oldala.
Mindazonáltal kell egy objektív aspektusnak lenni, mely alapján az
intenciót meg lehet ítélni. Ez a szentségeknél elsőnek közvetlenül a
felhasznált rítus által fejeződik ki. Szent Tamás tanítja: „Az egyik azt
érinti, aki a szavakat kiejti, amennyiben ennek szándéka a szentséghez
elengedhetetlen. Ha az a szándéka, hogy ilyesfajta betoldás vagy
elhagyás által egy másik rítust vezessen be, amit az Egyház nem ismert
el, akkor a szentség nem tűnik létrejönni, mert nem világos, hogy
szándékában áll-e azt tenni, amit az Egyház tesz.”
Szent Tamás tehát egy szentség kiszolgáltatásánál az intenciót nagyon
szorosan összeköti a megfelelő katolikus rítus végrehajtásával. Egy
másik rítust bevezetni szerinte azt jelenti, hogy más az intenció, mint
ami az Egyházé, és emiatt a szentség nem jön létre.
Ugyanilyen értelemben mutat rá XIII. Leó az „Apostolicae curae
caritatis“ kezdetű bullájában az intenció és a rítus összefüggésére: „A
beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső
dolgok, az Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is
megnyilvánulnak, már ítéletet kell róluk mondania. Márpedig, ha valaki a
szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen
alkalmazza az előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk
kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az
elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is
szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember
szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus
szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra. Ha azonban a rítust
változtatják meg azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy másik, az Egyház
által el nem fogadott vezessenek be, és hogy azt, amit az
Egyház tesz, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez
tartozik, elvessék, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a
szentséghez szükséges szándék, de ezen túl a szentséggel szembenálló és
ellenkező szándékról is szó van.
Tehát a rítus és az intenció között lényegi összefüggés áll fenn; és ezért
a
katolikus Egyház azt akarja, hogy egy szentséget a megfelelő katolikus
rítusban szolgáltassanak ki. A hajlandóság egy bizonyos rítus
végrehajtásához mindig magában foglalja az e rítus teológiájával való
valamelyes azonosulást. Negatív értelemben véve, ebből a máshitűek
számára egy bizonyos belső szükségszerűség következik, egy új, a saját
intenciónak megfelelő rítus kialakítására. Bár ez a gyakorlatban olykor
hosszabb időt vehet igénybe, de az egyháztörténelem folyamán e feltevés
igazsága mindig bebizonyosodott: minden szekta megalkotta előbb-utóbb a
saját rítusát. [Lásd az
anglikánokról szóló cikket]
Innen
nézve az intenció nem pusztán szubjektív érzés, és első, érzékelhető
kifejeződése a mindenkori rítusban közvetlenül megfigyelhető. (Persze
olyan is előfordulhat, hogy az intenció ellentmond a rítusnak, de ez
csak a kiszolgáltató személyes vallomásából állapítható meg, írja Szent
Tamás.)
3. A VI. PÁL-FÉLE RÍTUS SZERINTI PAPSZENTELÉSEK KÉRDÉSE
3.1. Anyag és forma
Mivel az anyag – a kézföltevés – az új rítusban nem változott,
vizsgálatunk csak a formára szorítkozik. Az 1947. november 30-i
„Sacramentum ordinis” konstitúció szerint a papszentelés formájában a
jelentős szavak ezek: „Da, quaesumus, omnipotens Pater, in hunc famulum
tuum Presbyterii dignitatem; innova in visceribus eius spiritum
sanctitatis, ut acceptum a Te, Deus, secundi meriti munus obtineat
censuramque morum exemplo suae conversationis insinuet.”
„Add meg, ó kérünk téged, mindenható Atya, ennek a te szolgádnak a papi
hivatal méltóságát; újítsd meg szívében a szentség Lelkét, hogy a tőled, Istentől kapott második fokozatú hivatalt megtartsa, és élete az erények példája legyen.”
A VI. Pál-féle új rítus változtatása a XII. Pius által megszabott
formával szemben „csupán” egyetlen szó. Az „ut” összekötőszót kihagyták
az újból. Még akkor is, ha ezen elhagyás miatt a Szentlélek kiáradása és a papi hivatal átadása közötti okozati összefüggés nem jut többé kifejeződésre,
pusztán materiálisan ezt elsőként úgy lehet megítélni, ahogy Aquinói
Szent Tamás példájában, az átváltoztatásban a „mert” szó elhagyását
(lásd fentebb).
Persze fontos felvetni azt a kérdést is, hogy mi volt az oka ennek az elhagyásnak. De ez már nem a forma problémájához tartozik, hanem a következő fejezethez.
A népnyelvű „fordításokban”, melyek a mindenkori szentelés szempontjából
döntőek, még további változtatásokra is sor kerülhet, amiért egyesével
minden használatban levő népnyelvű rítust meg kellene vizsgálni. A
felszentelő ima hivatalos latin szövegének német fordítása a következő
[a magyar nyelvű verziót eddig nem sikerült megkapnom, ha sikerült
megszerezni, azonnal közlöm]:
A felszentelő ima
„Légy segítségünkre, Uram, szent Atya, mindenható, örök Isten. Te adod
az Egyháznak a rendjét, te osztod ki a szolgálatokat és a hivatalokat.
Te bontakoztatod ki a teremtést és te tartod azt fenn, általad magaslik
ki a Lélek világa a bölcsen elrendelt rend szerint. Így bontakozott ki
szent jelekben a papi hivatal mindkét fokozata és a leviták szolgálata.
Mert te főpásztorokat hívsz néped vezetésére és egy második fokozat
férfiait a közös műhöz segítőül.
Az Ószövetségben Mózes szellemét közölted a hetven legidősebbel, úgy
hogy a pusztában a nagyszámú népet könnyebben tudják vezetni. Te adtál
Áron fiainak részt apjuk méltóságából, hogy a papok száma elegendő
legyen a folyamatos szolgálatra és a mindennapi áldozatra. Az
Újszövetségben valóra váltottad az Ószövetség előképét, és az apostolok
mellé a hit tanítóit adtad társul, hogy az egész földön hirdessék az
örömhírt.
Ezért kérünk téged, ó Uram, hogy adj nekünk ilyen segítőket, mert mi még
inkább, mint az apostolok segítségre szorulunk gyengeségünkben. Mindenható
Isten, kérünk téged: add meg szolgáidnak az áldozópapi méltóságot.
Újítsd meg bennük a szentség Lelkét. Add, ó Uram, hogy ragaszkodjanak
ahhoz a hivatalhoz, amit a te kezedből kapnak; életük legyen mindenki
számára ösztönzés és mérce.
Nekünk, püspököknek derék munkatársaink legyenek, hogy az Evangélium a
föld határáig eljusson és Krisztusban minden ember Isten szent
közösségében egyesüljön. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki
veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben, Isten, mindörökkön
örökké. – Amen.” (a vastagon szedett szöveg a VI. Pál-féle rítusban a
szentség formája.)
[A hivatalos magyar szövegből eddig csak pár kifejezést találtam meg egy
cikkben. E részek szerint a forma magyar fordítása kb. így szólhat: Mindenható
Isten, kérünk téged: add meg szolgáidnak az áldozópapi méltóságot.
Újítsd meg szívük mélyén a szentség Lelkét. Add meg nekik, ó Uram, a
papság második fokozatát, és add, hogy életük az erények példája legyen.
Egy
magyar weboldalon találtam egy cikket, melyből érdemes idézni: » A
papszentelés lényeges cselekménye a püspöki kézrátétel. A szentség
formája a szentelési prefáció, amit a püspök a kézrátétel után imádkozik
el. A papszentelés többi szertartása ugyan nem szükséges e szentség
érvényességéhez, ezek csak szentelmények, de egyrészt kiválóan
alkalmasak a papság lényegének megértéséhez, másrészt a felszenteltnek
kegyelmi segítséget adnak.
A régi rítusban e szertartások fontosabb részei a kezek megkenése, a
kehely és paténa átnyújtása, és a szentelési ima végén történő újbóli
kézrátétel a gyónási hatalom átadásával. A pap kezeinek megkenése
elsősorban az általa majd adandó áldásra való tekintettel történik. A
püspök ezalatt ezt mondja: „Áldott legyen, amit ezek a kezek megáldanak,
szent legyen, amit megszentelnek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” A
kezek megkenése után a püspök a felszenteltnek átnyújt egy borral és
vízzel töltött kelyhet, valamint egy paténát ostyával, miközben ezt
mondja (a régi rítusban ezt mondta): „Vedd a hatalmat az Istennek szóló
áldozat és szentmise bemutatásához mind az élők, mind a megholtak
javára.” Ezek a szavak nagyon szépen kifejezik, hogy a szentmiseáldozat
bemutatásához az áldozónak hatalomra, felhatalmazásra van szüksége,
melyet a pap éppen papszentelésekor kap meg.
(A VI. Pál-féle újításig) a mise végén a püspök minden felszenteltre még
egyszer ráteszi kezét, hogy nekik a gyónási hatalmat azokkal a
szavakkal adja át, melyekkel maga Krisztus adta az apostoloknak a bűnök
bocsánatára szóló hatalmat: „Vedd a Szentlelket, akiknek megbocsátod
bűneit, azoknak meg vannak bocsátva, és akiknek megtartod, azoknak meg
vannak tartva.”
Bár ezek a szertartások nem tartoznak a szentség érvényességéhez, mégis
jellemző az új pap-képhez, hogy az új szentelési ceremóniában (a VI.
Pál-féle rítusban) a kehely és paténa átadásakor mindössze ezek a szavak
hangzanak el: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk”, és hogy a gyónási hatalom külön átadását eltörölték.
Úgy tűnik, az a tény, hogy a papnak olyan hatalma van, mely az egyszerű
népnek nincs, hogy csak ő tudja a szentmisét bemutatni és a bűnöket
megbocsátani, és az egyszerű hívő nem, olyan igazságok, melyek
kimondását korunk „nagykorú” laikusa már nem viseli el. Ezért lesz a pap
az áldozat felhatalmazott bemutatójából csak olyan valaki, aki a „szent
nép” adományát elfogadja és Istennek továbbítja. Ezenkívül úgy tűnik,
hogy manapság a bűnök megbocsátására is más formákat találtak, mint a
pap előtt való gyónás és bűnbánat.«]
3.2. Az értelmező kiegészítések
[Dr. Füzes Ádám: A papszentelés lényegi része: „A püspök néma
kézfeltétele, majd a jelenlevő papoké is (epiklézis). A püspök ezután
mondja el a felszentelő imát. A szentelés lényege a kézföltétel és az
adott rendhez szükséges szentelő imádság. Ezt még egyéb megvilágító
szertartások kísérik. A keleti egyházban és eredetileg nyugaton is ez
volt a lényeg, később nyugaton a szerek átadása (evangéliumos könyv,
ostya, kehely, stb.) is részei lettek a szentelés lényegének, 1947 óta
lényege újra csak a kézföltétel és fölszentelő imádság.”
[Schütz: Dogmatika 1923: „Tétel. Az egyházirend szentségének anyaga a püspök kéz-föltevése. Biztos
és ma majdnem egyetemes nézet. A skolasztikában majdnem általános volt
az a fölfogás, hogy a szentség anyaga az egyházi szerek átnyújtása. ….
Mivel az Egyháznak nincs hatalma változtatást tenni a szentségi jel
lényege körül, következik, hogy a kéz-föltevés az egyházi rend szentségi
lényegéhez tartozik. A középkorban ez volt Bonaventura véleménye, mely
mióta a hittudomány látóhatára a múltban és a jelenben kitágult, szinte
egyetemessé vált. … Rendkívül tanulságos, hogy a Trienti Zsinat,
jóllehet résztvevői jobbára a középkori skolasztika álláspontján voltak,
ebben a kérdésben semmit nem definiált, sőt ez utóbbi álláspontnak
kedvezett. … A kéz-föltétel igen alkalmas módon juttatja kifejezésre
ennek a szentségnek lényegét: a nép közül való kiválasztást, a felső
küldetést, az Isten szolgálatára való végleges lefoglalást.
Természetesen a többi szertartás is fölötte alkalmas a szentség gazdag
tartalmának liturgiai kifejtésére, és mindegyik hatásos szentelmény, ezért nem szabad ezeket kevésbe venni.]
A szentség formája nem áll elkülönülve és függetlenül a rítusban, hanem
az egész rítus által tágabb jelentésben részesül. Így lett a papság a
korábbi rítusban a legkülönbözőbb oldalakról megvilágítva, megnevezve és
megmagyarázva, minek következtében a papság nagyon gazdag képe
tárulkozott fel, ami nagy világossággal adta vissza az Egyháznak a papságról vallott tanítását.
Ezek a kísérő szertartások a kezek megkenése, a paténa és kehely
átadása és a miseruha kibontása. Még akkor is, ha ezek a szentelmények a
szentség érvényességének nem elengedhetetlen feltételei, nem lehet őket
jelentéktelennek nevezni, mert a szentségi jelleg lehető legátfogóbb
bemutatása a hit számára tanító és erősítő hatással bír.
Az Anyaszentegyház számára ezért valós kívánalom, hogy a rítusokban a
hit igazságait ne csak röviden megemlítsék, hanem gazdagon
kibontakoztassák. A szentség érvényessége szempontjából az egész rítus jelentőségét gyakran igen kevéssé veszik figyelembe,
mivel a szentség létrejötte az anyag és a forma által történik. [Ez az
állapot 1947. november 30-a óta áll fenn, amikor XII. Pius a liturgikus
mozgalom jegyében első ízben szabta meg a szentségek anyagát és
formáját.] Pedig Aquinói Szent Tamás utalt rá – lásd a 2.2. fejezetet –,
hogy egyes részek elhagyása vagy új részek hozzátoldása révén a szentség érvénytelen lehet, akkor is, ha az anyag és a forma teljes.
XIII. Leó
„Apostolicae curae et caritatis”
kezdetű bullájában az anglikán „szentelések” példáját mutatja be,
amelyeknél a rítus egyes részeinek betoldása és elhagyása érvénytelenné
tette ezeket. Kövessük érvelését, hogy ebből az új szentelési rítusok
érvényességével kapcsolatos kérdés számára világos ítélkezési alapot
szerezzünk.
»Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes értékelésére – azonkívül,
amit egynémely részével kapcsolatban már kárhoztattunk – valójában
semmi sem alkalmasabb, mint józanul számba venni,
milyen körülmények közt született meg és került nyilvános bevezetésre. Sokáig tartana ezt részletesen elmondani, de nem is szükséges: mert
annak
a kornak a története éppen elég egyértelműen utal arra, hogy a
Szertartási Rend szerzői milyen indulatokat tápláltak a katolikus Egyház
iránt, miféle pártfogókat szereztek a különböző hitvallású szekták
körében, és végül is mire irányultak a szándékaik.
Nyilvánvalóan pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a
hitet az istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a
liturgia egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát
helyreállítsák, az újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon
eltorzították. Ezért az egész Szertartási Rendben nemcsak, hogy
semmilyen nyílt említés nincs az áldozatra, a felszentelésre, a papságra
és teljhatalmára az átváltoztatáshoz és az áldozat bemutatásához, hanem
még ráadásul az ilyen dolgoknak a nem teljesen elvetett katolikus
rítusú könyörgésekben még megmaradt összes nyomát szántszándékkal ki is
törölték és meg is semmisítették, amit feljebb már említettünk.
Így válik a Szertartási Rend jellege és – ahogy ők mondják –
szellemisége azáltal nyilvánvalóvá, ahogy beszélnek. És ha e
fogyatkozások miatt a kezdetektől fogva nem lehetett érvényesen
használni a szentelésekre, úgy az érvényességet az idők folyamán –
minthogy olyan maradt, amilyen volt – sem tudta elnyerni. Hiába
ügyködtek azok, akik I. (Stuart) Károly idejétől fogva a Szertartási
Rendhez kiegészítést illesztve megkísérelték valamennyire az áldozatot
és a papságot beleilleszteni, és hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az
anglikánoknak az a nem túl nagy, a legújabb időkben egyesült része,
amely úgy véli, hogy ugyanezt a Szertartási Rendet jó és helyes
értelemben lehet felfogni és értelmezni.
Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból
az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán
Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a
szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a
katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer
bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét
kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben az
átváltoztatásról és az áldozatról semmiféle említés nem történik, e
formula: a „Fogadd a Szentlelket” ereje már nincs meg, hiszen ez a Lélek
a szentség kegyelmének segítségével árad a lélekbe. Az „áldozópapi
hivatalra és munkára” vagy „a püspöki hivatalra és munkára”
kifejezéseknek és hasonló szavaknak már nincs hatásuk; puszta
elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül.«
XIII. Leó pápa elsőnek azt hangsúlyozza, milyen fontos egy átalakulás
körülményeit megvizsgálni, hogy így a célját, tényleges szándékát fel
lehessen ismerni. Az újítók mindig olyan változtatásokat akarnak, melyek
saját hamis hitükből erednek, mert a hit törvényes és az ima törvénye
között elválaszthatatlan összeköttetés áll fenn. Az újítók nagyon
gyorsan egymásra találnak, és támogatják egymást abban a törekvésükben,
hogy saját ideáikat megvalósítsák. Eközben gyakorta alkalmazott alibi,
ami mögé a tényleges szándékot akarják elrejteni, hogy azt mondják,
csupán az eredeti formát akarják visszaállítani.
A változtatás szellemiségének világos ismertetőjelei az egyértelmű
katolikus tartalmak kiiktatása, mint a mi esetünkben az áldozat, a
felszentelés, a papság és ennek teljhatalma az átváltoztatásra és az
áldozat bemutatására elhagyása. Ezeket szándékosan irtották ki, hogy az
új tanítást bevezethessék.
Ha ez egyszer megtörtént, akkor hiába igyekszik bárki az új rítust
katolikus jelentésben értelmezni, mert a szavak, amik erre esetleg
alkalmasak lehetnének, mivel kétértelműek, „nem képesek ugyanazt az
értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy
láttuk, a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az
egyházi rend szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és
amelyben a szentelésről és az áldozatról semmiféle említés nem
történik, a »Fogadd a Szentlelket« – azaz azt a Lelket, ami a szentség
kegyelmének segítségével árad a lélekbe – formulának már nincs meg az
ereje, nincs meg a hatása.”
XIII. Leó érvelésében világossá teszi, hogy milyen nagy jelentőség
jut a rítus egészének a szentség interpretációjában, milyen fontosak
lehetnek tehát az értelmező kiegészítések a rítus érvényessége számára!
XIII. Leó szerint a rítus egésze más jelentést vesz fel, ahogy egy hamis
hit keretébe állítják: „Azt mondjuk, meddők voltak és most is
meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha még vannak is
olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek kétféle
értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az
értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak.”
Ezt a betekintést akarjuk most a VI. Pál-féle papszentelés rítusára
alkalmazni. Már megállapítottuk, hogy egyedül a forma felöl nézve e
rítus érvényessége nem vonható kétségbe. Ha viszont az egész rítust
szemléljük, akkor pont ugyanazt találjuk, amit XIII. Leó az anglikán
rítussal szemben felró. A rítusban nem esik szó nyíltan az áldozatról, a
szentelésről, a papságról és annak hatalmáról az átváltoztatásra és az
áldozat bemutatására.
A német fordításban ugyan az áldozat kifejezés többször is előfordul, de
ezeknél egyetlen egyszer sem említik meg ennek az áldozatnak az
engesztelő jellegét. Ráadásul az egész rítusban egyetlen egy szó sem esik az átváltoztatáshoz való hatalomról!
Ezzel szemben XI. Pius „Ad catholici sacerdotii” kezdetű enciklikájában
még kifejezetten megerősíti: „A pap lényegi hatalma az átváltoztatásból,
az áldozatbemutatásból és Krisztus Testének és Vérének a
kiszolgáltatásából áll, és másodlagos és kiegészítő hatalma a bűnök
megbocsátásából és Isten igéjének a hirdetéséből áll.”
A papszentelés VI. Pál-féle rítusából mindazokat a világos
kijelentéseket eltörölték, melyek a pap ezen lényegi hatalmát
kifejezték. A helyükre egy másik gondolat lépett, ami a régi rítustól teljesen idegen volt, nevezetesen: az elöljáróé.
A felszentelő rítust bevezető beszédében a püspök a papi feladatokról
ezt mondja: „Krisztushoz, az örök Főpaphoz azonosulva, és mint segítők a
püspökökkel a papságban összekötve, ezek az Újszövetség áldozópapjaivá
lesznek szentelve, hogy az Evangéliumot hirdessék, Isten népét irányítsák és az istentiszteletet vezessék, mindenekelőtt az Úr áldozatánál.”
Vagyis itt az van definiálva, amit az új teológia a papság és áldozat
alatt ért. Vagyis: „a papnak vezetnie kell az istentiszteletet,
mindenekelőtt az Úr áldozatánál”! Ez a kijelentés árulkodó fényt vet
arra, mi a felfogása az új rítusnak a papságról.
Beszéde további részében a püspök a papi hivatalt még részletesebben, a
következőképpen írja le: „Éppen így részesedtek Krisztus papságában,
hogy az embereket megszenteljétek. Mert a ti szolgálatotok által válik
tökéletessé a hívek szellemi áldozata egységben Krisztus áldozatával,
ami a ti kezetek által, együtt a hívekkel a szent Eucharisztiában lesz
megjelenítve. Ismerjétek fel tehát, amit tesztek, utánozzátok, amit
végrehajtotok, mivel ti Krisztus halálának misztériumát és feltámadását
ünneplitek, törekedjetek arra, hogy magatokban minden gonoszat
legyőzzetek és új életben járjatok.”
Egyetlen protestánsnak sem eshet nehezére ezeket a megfogalmazásokat
elfogadni. Egy protestáns elöljáró is meg tudja jeleníteni „Krisztus
áldozatát a szent Eucharisztiában kezei által együtt a hívekkel”. És ha
ehhez még azt is hozzátesszük, hogy minden olyan helyen, mely a pap
tevékenységéről szól, az igehirdetés áll az első helyen, csak megerősödik az a benyomás, hogy itt a papság protestáns teológiája jut kifejezésre, és az anglikán szertartásrenddel való hasonlatosság még feltűnőbbé válik.
3.3. Az intenció
Az intenció vizsgálatánál mindenek előtt ez a teljesen alapvető kérdés
merül fel: Miután XII. Pius 1947. november 30-án a szentelések
szentségének anyagát és formáját véglegesen megállapította és előírta
(DH 3860), egyáltalán miért kellett egy új rítust alkotni?
Létezik a katolikus gondolkodás szemszögéből bármilyen belátható ok, ami
szükségessé tehette, hogy egy ősrégi idők óta használt, az
Anyaszentegyház legfőbb Tanítóhivatala által kifejezetten jóváhagyott
rítust megváltoztassanak? Vagy még érthetőbben fogalmazva: még egyszer megváltoztassanak?
Ezt a kérdést csak a körülmények felől nézve lehet megválaszolni, ahogy
ezt XIII. Leó az anglikán „szentelésekkel” kapcsolatban tette. A
körülmények ugyanis megmagyarázzák, mely indítékokból történtek ezek a
változtatások.
Alapos megfontolás után kizárólag egyetlen indítékot lehet találni, mely
a szentségek rítusainak megváltoztatására irányuló szándékban szerepet
játszhatott: mégpedig az új teológiát! Az Egyház minden időben pont
ezért nevezte az eretnekeket újítóknak! Miként az anglikánoknál, úgy a
VI. Pál-féle rítusok kidolgozásánál is máshitű szekták előmozdítói
működtek közre. Protestáns szekták hat képviselője volt nem csak
megfigyelőként jelen, hanem vett részt aktívan a rítusok átdolgozásában.
Mgr. Baum 1967-ben ezt írta: A protestáns pásztorok „nem csak, mint
megfigyelők vannak jelen, hanem inkább, mint szakértők, és aktívan részt
vesznek a liturgikus megújításokról tartott vitákban.” Az anglikán
Jasper 1977-ben, e ténytől láthatóan maga is meglepődve, ezt
nyilatkozta: „Tényleg fel voltunk hatalmazva, hogy kommentáljunk,
bíráljunk és javaslatokat tegyünk.” (ITINERARIES, 1977. április)
XIII. Leó következő megállapítása az anglikánokról szintén igaz a mi
esetünkre is; miszerint az újítók valódi céljukat a liturgia
megváltoztatására azon kifogás alá próbálták elrejteni, hogy „az ősi
formát helyreállítsák”. A Pontificalis Romani recognitio „apostoli”
konstitúcióban az egyházi rend szentségéről Montini, alias VI. Pál maga
írja: „A rítus átdolgozásánál egynémely dolgot hozzá kellett toldani, ki
kellett hagyni vagy meg kellett változtatni, hogy a szöveget a régi
mintákhoz híven helyreállítsuk.”
Ha ezután meggondoljuk, hogy mik voltak ezek a régi minták, és ezekből
mit csináltak, akkor csak igazat lehet adni XIII. Leónak: „Nyilvánvalóan
pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a hitet az
istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a liturgia
egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát helyreállítsák, az
újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon eltorzították.”
Csak egy új, egy másik, nem-katolikus teológia követelhet ilyen jellegű változtatásokat az Egyház eme legszentebb javaiban. És hogy a zsinat utáni „egyházban” újítók dolgoztak és dolgoznak, ezt senki nem vonja kétségbe.
Nekem személyesen az a véleményem, hogy egyedül az a tény, hogy a
szentségek minden (!) rítusát a zöld asztalnál megújították, egyértelmű
és jellemző jele az újítók e mögött rejlő szándékának! Tudomásom
szerint ez a történés egyedülálló az egész egyháztörténelemben.
Egyáltalán nem lehet összehasonlítani a Trienti Zsinat utáni
restauráláshoz, hanem sokkal inkább az anglikán rítusok megalkotásához.
Vajon
nem lehet Ottaviani és Bacci bíborosok következő kérdését mutatis
mutandis azonos értelemben a papszentelések VI. Pál-féle rítusára
vonatkozóan is feltenni? „Azok a papok, akik nem fogják megkapni (ahogy
ez a közeli jövőben történni fog) a hagyományos kiképzést, és akik hogy
"azt tegyék, amit az Egyház tesz" a Novus Ordo-ra hagyatkoznak, vajon
érvényesen fognak-e még konszekrálni? Igencsak kétséges.” (lásd: A NOM
rövid kritikai vizsgálata IV. lábjegyzet 15)
Vagy XIII. Leó: „Ha azonban a szertartási rendet változtatják meg, azzal
a nyilvánvaló szándékkal, hogy másik, az Egyház által el nem fogadott
rendet vezessenek be, és hogy azt, amit az Egyház tesz, és ami Krisztus
rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, elvessék, akkor
nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez szükséges szándék, de
ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező szándékról is szó van.”
[szerk. megj.: Az 1963-as német nyelvű Teológiai és Egyházi Lexikon
ezeket írja a liturgikus mozgalomról: „XII. Pius az 1947. november 20-án
kiadott
Mediator Dei kezdetű enciklikájával
a liturgikus mozgalomnak ajándékozta a Magna Charta libertatis-t, és
magáévá tette, tovább vitte és megvalósította a liturgikus mozgalom
ideáit (számos rítus szövegének és énekének népnyelvre való fordítása és
elmondása, a zsoltárok új latin fordítása, a szent hét és nagyszombat
liturgiájának megújítása, a rubrikák leegyszerűsítése, esti misézés
bevezetése, az eucharisztikus böjt előírásainak enyhítése stb.” – lásd a
honlap következő
cikk-sorozatát, illetve H. Weinzierl atya cikk-sorozatát német nyelven a honlapon
www.katolikus-honlap.hu/1401/zaby/3fuzet-100oldal.pdf dokumentum 25. oldalától: Liturgische Metamorpose.)
XII. Pius mindössze 10 nap múlva, november 30-án adta ki a „Sacramentum
ordinis” kezdetű konstitúciót, amiben a szentelések lényegét az
elengedhetetlen forma megszabásával, azaz az addigi szentelési szöveg
megkurtításával pár szóra korlátozta csupán. Ezután a liturgikus
mozgalom egyre gyorsabb ütemben és egyre nagyobb változtatások
bevezetésével, főleg A. Bugnini szabadkőműves barát munkájának
eredményeképpen, már gát nélkül törte magának az utat a NOM-hoz, majd
még ezen is túl, napjaink rémisztő újításai felé.
Williamson püspök írta egyszer, hogy a NOM érvényességének védelmezői az
intenciót könnyen elintézik azzal, hogy a NOM-os papok nyilván azt
akarják tenni, amit az Egyház tesz, tehát az intenciójuk is helyes.
Holott túlnyomó többségüknek fogalma sincs a katolikus Egyház
tanításáról, tehát azt sem tudhatják, hogy mit jelent, azt tenni, amit
az Egyház tesz. Illetve, ami még ennél a tudatlanságnál is rosszabb,
helytelen fogalmuk van arról, hogy mit is tesz Krisztus Egyháza.
Mint
már többször megírtam, egy Rómában végzett fiatal pap, amikor azt
mondtam neki, hogy a szentmiseáldozat Isten előtt hódoló, Őt dicsőítő,
Neki hálát adó, Őt engesztelő és Hozzá könyörgő áldozat, azt válaszolta,
hogy ő erről még soha senkitől nem hallott. (Bergoglio nem azt állítja
éppen most, hogy a házasok nagy részének fogalma sincs, hogy mi a
katolikus tanítás, és mi a házasság, és ezért el lehet választani őket?
Ha a katolikus házasságot kötőknél ekkora a tudatlanság, holott
esküvőjük előtt papjuktól jegyes-oktatásban részesültek, akkor ezzel
maga Bergoglio implicite elismeri, hogy a papok sem ismerik ezeket,
mármint a katolikus tanítást.)
Nos, az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok és pl. e mostani írás
alapján egy laikus számára a VI. Pál-féle újítások érvényességét állítók
azokhoz az írástudókhoz hasonlítanak, akiket Jézus azzal vádolt, hogy
miközben a törvényt szó szerint értelmezik és követik, addig a törvény
szellemét teljesen figyelmen kívül hagyják, sőt, a szószerinti értelmezés éppen arra való a számukra, hogy könnyebben kibújhassanak a törvény szelleme alól. Pontosan így gondolom én is: nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez
az 1947. novemberi intézkedés, amiben kétezer év után megszabták a
szentségek anyagát és formáját, valójában arra szolgált, hogy megadja az
alapot a „törvény szelleme alól való kibújáshoz”. Ezt a gyanúmat
csak növeli, hogy jószerivel ugyanazok hajtották ezt végre, akik az
ekkor induló liturgikus újításokat is kidolgozták. 1947 óta van
„törvényes” kibúvójuk azoknak, akik a forma és anyag meglétére
hivatkozva érvénytelen szentelések temérdek sokaságát végzik vagy
ismerik el – aminek „mindössze” az a következménye, hogy a
TABERNÁKULUMOK ÜRESEK, földünk Isten kegyelme nélkül maradt – ami
tökéletesen meg is látszik a mai világon.
A VI. Pál-féle szertartások szerint kiszolgáltatott szentségek
érvényességének a védelmezői, akik minden súlyos visszaélést,
hitetlenséget, sőt eretnekséget azzal védelmeznek, hogy a szentség
kiszolgáltatói mind ezalatt betartották az anyag és a forma szabályaira
hozott előírásokat – szerintem, azaz egy laikus szerint – nem olvassák
el pontosan a hivatalos katolikus szövegeket és figyelmen kívül hagyják a
törvény szellemét. XIII. Leó ezt írja az „Apostolicae curae caritatis“
kezdetű bullájában: „Ha valaki a szentség elvégzésénél és
kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az
előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy
törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az elvre
támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is szentségről
van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember szolgálata révén
részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus szertartási rend
szerint került kiszolgáltatásra.”
Az első idézett mondatban jó lenne meghatározni – már amennyire lehet –,
hogy mit kell a „komolyan” szó alatt érteni egy szentség
létrehozásakor. Szerintem, egy laikus szerint, ehelyütt a „komolyan”
csakis azt jelentheti, hogy a kiszolgáltató alaposan ismeri az Egyház
örökérvényű tanítását és annak megfelelően akar cselekedni. – A bulla
idézett szövegének második mondatában pedig – ahogy ez aztán a bulla
többi részében egyértelműen kiderül – az az állítás, hogy egy eretnek is
érvényesen szolgáltathat ki egy szentséget – számomra, egy laikus
számára – csak azt jelentheti, hogy ha az Egyház egésze katolikus, a
helyi egyházszervezet katolikus, egyáltalán az Egyház házatáján minden
az igaz hit szerint történik, de egy helyi pap bűnbe esett, pláne
eretnek lett, amíg azt teszi, amit egy katolikus papnak tennie kell,
hívei érvényes szentségekhez jutnak. És semmiképpen nem jelentheti azt,
hogy egy olyan szervezetnek a tagjai érvényes szentségeket hozhatnak
létre, ami főpapostól, kispapostól, egyszóval mindenestül következetesen
és évtizedek óta eretnekséget tanít,! Következésképpen ez az érvelés a
mai zsinati szektára és ennek tagjaira nem illik! De nem csak egy laikus
gondolkozhat így, hiszen Szent Hermenegild-et (†585) az Egyház éppen
azért avatta szentté, mert inkább a halált választotta, mint hogy egy
eretnektől elfogadja a szentostyát, melynek pedig „valódiságáról” nem
lehetett kétsége.]
4. A VI. PÁL-FÉLE RÍTUS SZERINTI PÜSPÖKSZENTELÉS KÉRDÉSE
4.1. Anyag és forma
Szemben a papszenteléssel, a püspökszentelésnek még a formáját is jelentősen megváltoztatták.
A Pontificalis Romani recognitio „apostoli” konstitúciójában, mellyel
az új szentelési rítusokat promulgálta, Montini, alias VI. Pál
kijelentette: „E szavakat [m. m. a régi rítus szavait] a püspökök
apostoli utódlásáról és feladatairól és kötelességeiről szóló több
jelentős tanítóhivatali kijelentéssel ki kell egészíteni. Ezek a
feladatok ugyan benne vannak a püspökszentelés eddig érvényes
szövegeiben, de jobban és pontosabban ki kell őket fejezni. Ezen okból
kívánatosnak tűnt régi forrásokból átvenni a szentelési imát, ami egy a
3. század elejéről származó írásban, az ú. n. 'Traditio Apostolica des
Hippolyt von Rom" található. Ezt az imát nagy részben még ma is
használják a koptok és a nyugati szírek szentelési rítusaikban. Ily
módon lesz magában a szentelési cselekményben tanúsítva a keleti és
nyugati tradíció egysége a püspökök apostoli hivatalára vonatkozóan.”
Hippolyt úgynevezett „Apostoli hagyománya” azonban egy több részből
összeillesztett dokumentum, ami kétséges forrásoknak köszönheti
létrejöttét, miközben még arra sincs semmilyen bizonyíték, hogy valaha
is fel lett használva püspökszentelésre. Ráadásul Hippolyt akkor írta
„Apostoli hagyományát”, amikor elszakadt az Egyháztól, szkizmában volt,
mégpedig valószínűleg azért, hogy saját szakadár szektája számára legyen
egy szentelési rítusa. Mivel Hippolyt rendkívül konzervatív volt –
elutasított néhány jogszerű egyházi törvényt, különösen azokat, melyek
azon keresztények megbocsátására és áldozáshoz engedésére vonatkoztak,
akik az üldözések idején áldoztak a római bálványoknak –,
feltételezhető, hogy az Egyház akkor használatos rítusát megtartotta, de
ez nem biztos.
Hippolyt görögül írt; ezért amikor a római Egyház szinte kizárólagosan
áttért a latin nyelvre, gyakorlati alkalmazás céljából írt munkái
feledésbe mentek. Az „Apostoli hagyományt” 1691-ben Job Ludolf fedezte
fel Etiópiában. Kopt dokumentumok tanulmányozása során 1848-ban ennek a
műnek egy újabb verziója is napvilágra került. Még később találtak meg
egy sahidi változatot, és ezután, 1900 körül került elő egy a 6.
században görögből latinra fordított szöveg. E szövegek egyike sem volt
teljes, ezért kellett tudósoknak különböző részeket rekonstruálni, hogy
egy relatív összefüggő dokumentumot létre tudjanak hozni.
Burton Scott Easton szerint ezen összeállított dokumentum szövegéről a
következőket lehet elmondani: „Az Apostoli hagyomány eredeti görög
szövegét, eltekintve kisebb részektől, nem találták meg. A latin szöveg
ugyan általában hitelt érdemlő, de nem teljes. Az egyetlen további
hitelt érdemlő változat, a sahidi szöveg, szintén nem teljes, és
fordítójának közepes képessége a későbbi fordításokban további
zavarokhoz vezettek. Az arab változat csekély jelentőségű szöveg, és
kevés olyat kínál, ami a sahidi szövegben nincs meg. Az egyetlen,
gyakorlatilag teljes, etióp változat harmadkézből való és egyébként is
megbízhatatlan. Mind ez a négy változat egy közös görög eredetiből
származik, melyben két különböző befejezés lett összetoldva. A többi
forrás, a konstitúciók, a testamentum és a kánonok egyértelműen
átdolgozott változatok, melyekben az eredeti szöveget gyakran fel sem
lehet ismerni, vagy még ellent is mondanak neki. Ilyen feltételek
mellett egy valóban pontos szöveg helyreállítása nyilvánvalóan
lehetetlen.” (Burton Scott Easton: The Apostolic Tradition of
Hippolytus, Cambridge University Press, 1934; újra kiadva: Arenon Book,
England, 1962)
[szerk. megj.: Számomra, egy laikus számára már ennyi is elég ahhoz –
pedig lesz még ennél is több meglepő adat –, hogy megkérdezzem: Tényleg
nincs a katolikus apostoli szent Egyháznak elég megbízható, hiteles,
mártírok, szentek által megszentelt szövege, hogy ne kelljen egy ilyen
kétséges, megbízhatatlan, hiteltelen, talán soha nem is létezett
szöveghez nyúlnia az egyik legszentebb, és Krisztus Egyháza
fennállásának szempontjából döntő jelentőségű szertartáshoz – ha már
mindenáron változtatni akar a régin? Hogy lehet ilyesmit katolikusnak
tartani és elfogadni?]
(forrás:
www.antimodernist.org/am – 2014. május 12.)
http://katolikus-honlap.hu/1501/weinzierl.htm
