"Középutas" próbálkozás a brazil püspöki kar új Amoris Laetitia értelmezése

Újabb "színnel" bővült az a spektrum, ahogyan nemzeti püspöki karok Ferenc pápa Amoris Laetitia (AL) szinódus utáni apostoli buzdítását értelmezik.

Ismeretes, hogy a máltai, a német, és a belga püspöki karok az AL-t értelmező instrukcióikban (különböző fokozatokban ugyan, de végeredményben) a házasságon kívül és a házasságtörésben együttélők saját lelkiismereti döntésének rendelték alá a szentségekhez engedésüket. A lengyel püspöki kar eközben az Egyház korábbi tanításának megfelelően úgy értelmezte az AL-t, hogy az újraházasodott elváltak közül a kizárólag a súlyos okból különválni nem tudó, egyúttal a szexuális élettől tartózkodó párok számára teszi lehetővé a szentségek vételét. Az AL értelmezésére a világ több püspöke is többféle instrukciót kiadott, amelyek között a hagyományos közel teljes tiltástól a házasságtörésben élők áldoztatására külön ünnepi szentmise megszervezéséig mindenféle "árnyalat" szerepelt.

Az első, egyben legszélsőségesebb püspökkari választ az AL-re a háromfős máltai püspöki kar adta: ők -- megfeledkezve Isten segítő kegyelméről, amelyet minden katolikus hisz és vall -- arra hivatkoztak, hogy a párok testvérként való együttélése "emberileg lehetetlen", és ezzel egyenesen szükségtelen feltételnek ítélték az önmegtartóztató életmód folytatását az ilyen párok áldoztathatóságához. A német püspökök, hangsúlyozva a párok lelkiismereti döntése tiszteletben tartásának kötelezettségét, az egyedi elbírálást a plébánosokra bízták, azzal, hogy csak azok a párok részesülhetnek így szentáldozásban, akik a helyzetükért nem "súlyosan vétkesek" [akármit is jelentsen ez - a szerk.]. A belga püspöki kar szintén plébánosi "kíséréssel" szintén szabad döntést hagyott az újraházasodott pároknak abban, hogy szentáldozáshoz járulnak-e, jótékonyan figyelmeztetve azonban őket Szent Pál szavaival, hogy méltatlanul azért ezt ők se tegyék [ismét: akármit is jelentsen náluk ez - a szerk.].

Az Egyház tanítása a kérdésben az AL-ig világos és egyértelmű, a jóváhagyott pásztori gyakorlat pedig egységes volt. Mivel mind a házasságon kívüli, mind a házasságtörő együttélést az Egyház (Krisztus kinyilatkoztatásával összhangban) a belső természete szerint -- azaz a körülményektől és szándéktól függetlenül -- bűnösnek ismerte el, csak az abból való kilépés szándéka mellett, és legfeljebb a különválást külső kényszerből halogató, a házasfeleket megillető szexuális érintkezéstől tartózkodó (azaz "testvérként és nővérként" együttélő) pároknak tette lehetővé a szentségekhez járulást. Az Egyház egyúttal elvárta a pásztoroktól azt is, hogy még az e feltételeknek megfelelő szentségkiszolgáltatásokban is kerüljék a botrányokozást - azaz annak még látszatát is, hogy az Anyaszentegyház bűnös cselekedeteket és életállapotokat jóváhagy.

A Hittani Kongregáció frissen menesztett prefektusa, Gerhard Müller bíboros az AL-nek az Egyház hagyománnyal összhangban lévő értelmezését hangsúlyozta a menesztése előtt, és azóta is folyamatosan. Az AL kijelentéseinek zavarosságát, és a nyomában a liberális püspökök által eszkalált zűrzavart látva az Egyház négy bíborosa tisztázást kért Ferenc pápától, amelyre a Szentatya, többek és többszöri kérés ellenére, máig válaszolni, a bíborosokkal pedig -- immár kétségtelen tudatossággal -- szóba állni sem volt hajlandó. A négy bíboros egyike, Carlo Caffara, az AL-válságot a Ferenc pápának írt legutóbbi levelében így foglalta össze: "[A] helyzet az - milyen fájdalmas ezt látni! - hogy ami bűn Lengyelországban, az jó Németországban, és ami tilos a philadelphiai érsekség területén, az megengedett Máltán."

Az AL gyakorlatba ültetéséhez az elmúlt héten ezúttal a brazil püspöki kar adott ki hivatalos instrukciót. Az instrukció tartalma a püspökök április 26-án és május 5-én tartott rendes találkozóin állt össze.

A brazil püspökök útmutatója egyfajta "középutat" látszik követni a teljes tanításbeli hagyományhoz világosan ragaszkodó lengyel püspökök, és az újító német és belga püspöki kar között. A püspöki kar dokumentuma több lényeges ponton (értelmezés és az Egyház korábbi tanításának nyílt megerősítése nélkül) visszhangozza csupán az AL sokféleképpen értelmezett, hiányos és kétértelmű szavait; helyenként pedig saját maga is ilyen szabados, újító nyelvezetet használ. Miközben azonban a (liberális) Crux katolikus magazin már a tudósításuk címében is azt hangsúlyozza, hogy a brazil püspökök "nyitva hagyták az újraházasodott elváltak áldoztatásának lehetőségét", a leírt részletekből már inkább tűnik úgy, hogy ez a lehetőség csak a hagyományos tanításnak megfelelő esetekre "maradt nyitva".

A brazil püspökök is azt (az AL-vitában többféle kontextusban is előkerült) kijelentést hangsúlyozzák, hogy a buzdítás összhangban van az Egyház eddigi tanításával. Mint írják, az AL "nincs szakadásban" a korábbi tanítással, hanem annak további kifejtését jelenti.

"Semmi sem áll jobban az Amoris Laetitia 8. fejezetének tartalmával szemben, mint az a gondolat, hogy erkölcsi relativizmust vagy egyenesen szituációs etikát képviselne. Épp ellenkezőleg: megerősíti a tanítást a házasság felbonthatatlanságáról, és a házasságtörés belsőleg bűnös voltáról." - írja a püspöki kar a dokumentum 39. bekezdésében [a kiemelés tőlünk - KV].

A dokumentum a pásztorokat az egyedi esetek vizsgálatára hívja fel, "megtalálva a megfelelő utat rá, hogy segítsék a hívek lelkiismeretének formálását". A pásztorok a "megkülönböztetés folyamatán" hat pontot követve kell, hogy végigvezessék az "irreguláris" együttélésben lévő párokat: megtérés a Krisztussal való "személyes találkozáson" keresztül [ez zavaros protestáns érzelmi szóhasználat; mi, katolikusok, a mi Urunkkal az Egyházban találkozunk misztikusan, és az Oltáriszentségben "személyesen" - KV]; kísérés az erkölcsi és lelki növekedésben [ez is újító szóhasználat; az Egyház növekedésre "tanít" és "vezet", nem "kísér" a növekedésben - KV]; az egyedi helyzetük megértése és átgondolása; az első házasság érvénytelenségét kimondani [kizárólagosan - KV] jogosult egyházi eljárás esetleges megindítása; a szükséges feltételek és enyhítő körülmények számbavétele; a szexuális önmegtartóztatás.

A brazil püspökök nem mondják ki nyíltan, hogy az újraházasodott elváltak egyes esetekben szentáldozáshoz járulhatnak. Ehelyett azt írják, hogy a megkülönböztetési folyamat "nem szimplán visszatérést jelent a szentségi élethez, mivel az nem mindig lehetséges". A dokumentum 45. bekezdésében azonban azt írják: "Vannak olyan korlátozott esetek, ahol az együttélés megszakítatlanságára felmentő körülmények vannak, mint amilyen például a gyermekek léte, vagy bizonyos erkölcsi körülmények, amik csökkenthetik vagy akár semmissé is tehetik az erkölcsi felelősséget, és a törvénytelen cselekedetek felróhatóságát." [A bűnös együttélési forma fenntartásában nem pusztán a közös (pl. akár nagykorú és különélő) gyermekek léte, hanem a közös gyermekek károsodásának reális veszélye jelent enyhítő külső kényszert, ami ugyanakkor nem ment fel az önmegtartóztató életvitel erkölcsi kötelezettsége alól. Ez a külső kényszer is csak a párkapcsolat megszakításának elmaradására jelent enyhítő vagy felmentő körülményt, de nem a megvalósult házasságon kívüli paráznaság vagy házasságtörés tényére, ami mindkettő szándéktól és körülményektől függetlenül menthetetlenül (ti. belső természeténél fogva) bűnös. - KV]

A dokumentum ilyen, erkölcsi felelősséget csökkentő tényezőkért az AL 301. és 303. pontjait idézi, ami azonban ugyanúgy semmiféle konkrétumot nem tartalmaz arról, mik lehetnek ezek, miközben azt a tévesen [a "belsőleg bűnös" erkölcsi kategória igazságával, objektivitásával, és sajátosságaival szemben - KV] értelmezhető és idézhető kijelentést teszi, hogy "többé nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy mindazok, akik valamilyen 'irreguláris' élethelyzetben vannak, halálos bűn állapotában élnek, és meg vannak fosztva a megszentelő kegyelemtől." Az AL e kijelentése és ezen pontjai pontosan azok közé tartoznak, amelyek tisztázását a négy "dubia" bíboros és sokan mások is kérték.

Az "irreguláris" együttélési formák közül az újraházasodott elváltak helyzetével explicite a püspökkari dokumentum 46. bekezdése foglalkozik, ami a szexuális önmegtartóztatásról azt írja: "A szexuális önmegtartóztatás gyakorlata a második együttélésben lévő párok számára nem elhagyható. Ilyen pároknál a gyóntató irgalmasságot gyakorolhat az esetenkénti elbukással szemben."

Egyéb források híján a beszámolónk a brazil püspöki kar instrukciójáról lényegében egyedül a Crux magazin tudósítására támaszkodik. Ha a dokumentumról más forrásból több is kiderül, vagy rá más érdemi reakció érkezik, igyekszünk majd arról is tájékoztatást adni. - KV

Beer Miklós: katolikus pappá kellene szentelni a rátermett nős férfiakat.

Néhány évtizeden belül elfogyhatnak a katolikus papok – húzta meg a vészharangot a magyar püspöki kar elnöke. Nyugaton kényszermegoldásként plébániák százait vonják össze, és egyre kevésbé ördögtől való gondolat a nős férfiak felszentelése. Amint a csütörtöki Heti Válaszból kiderül, Beer Miklós váci püspök kifejezetten támogatja az utóbbi elképzelést.

Tavasszal először fordult elő, hogy a hazai katolikus egyház valamely püspöke nyilvánosan, ráadásul drámai szavakkal figyelmeztessen a paphiányra és annak következményeire. Veres András, a győri egyházmegye vezetője, a püspöki kar elnöke körlevelében imaközösséget hirdetett a hivatásokért.

A Heti Válasz tucatnyi egyházi embert megszólaltatva világítja meg a válság okait, hátterét, és a lehetséges megoldásokat. Utóbbiak közül minden bizonnyal Beer Miklós szavai fogják a legnagyobb visszhangot kiváltani, a váci püspök ugyanis – Ferenc pápa hasonló értelmű felvetése nyomán – kijelentette: „Nagy álmom, hogy még az én hivatali időmben pappá lehessen szentelni az arra méltó, családos férfiakat. Emellett egyre inkább új megközelítésben hiszek: nem arra kellene várnunk, hogy végre valaki lelkipásztornak jelentkezzen, hanem az egyháznak kellene felismernie a rátermett személyeket, és meghívni őket a szolgálatra.”

http://valasz.hu/itthon/beer-miklos-katolikus-pappa-kellene-szentelni-a-ratermett-nos-ferfiakat-125030

A VILÁG számos vallásában, például a római katolikus egyházban, az ortodox egyházakban vagy a buddhizmusban elvárják a vallásvezetőktől és a papoktól, hogy cölibátust fogadjanak. De sokan úgy érzik, hogy a papok körében egyre inkább felbukkanó szexuális botrányoknak eredendően a cölibátus az oka.

Ezért jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban követelmény-e az egyházi vezetőknél a cölibátus. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és terjedt el ez a szokás, és nézzük meg, mi Isten nézőpontja róla.

CÖLIBÁTUS A VALLÁS TÖRTÉNELMÉBEN.

Az Encyclopædia Britannica szerint a cölibátus kifejezés nőtlenséget, illetve szexuális kapcsolattól való önmegtartóztatást jelent, melyet rendszerint egy vallási hivatást betöltő személlyel vagy vakbuzgó hívővel kapcsolatban használnak. XVI. Benedek pápa 2006-os, római kúriához intézett beszédében „az apostolok utáni időkbe visszanyúló hagyományként” utalt a kötelező cölibátusra.

Azonban az első századi keresztények nem fogadtak cölibátust. Az akkor élő Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy lesznek olyan férfiak, akik majd félrevezető tanításokat terjesztenek, és „tiltják a házasságot” (1Timóteusz 4:1–3).

A cölibátus a második században kezdett utat törni magának a nyugati, keresztény egyházakban. Egy könyv szerint ez a gyakorlat jól összefért a szexuális önmegtartóztatás új irányzatával, ami akkoriban megfigyelhető volt a Római Birodalomban (Celibacy and Religious Traditions).

A következő századokban az egyházi zsinatok és az úgynevezett egyházatyák is támogatták a cölibátust. Azt vallották, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezi az embert, és nem egyeztethető össze a papi hivatással. Ennek ellenére az Encyclopædia Britannica rámutat, hogy „a X. században már sok papnak, sőt püspöknek volt felesége”.

A cölibátust a Rómában tartott lateráni zsinatokon is megerősítették 1123-ban, majd 1139-ben, és a római katolikus egyháznak a mai napig ez a hivatalos állásfoglalása. Ez az intézkedés megakadályozta, hogy az egyház elveszítse a hatalmát és a vagyonát. Ellenkező esetben a házas papok a gyerekeikre hagyták volna végrendeletükben az egyház tulajdonát.

ISTEN NÉZŐPONTJA A CÖLIBÁTUSRÓL.

Isten álláspontja a cölibátusról világosan látszik Szavából, a Bibliából. Jézus beszélt azokról, akik hozzá hasonlóan „az egek királysága miatt” egyedülállók maradtak (Máté 19:12). Pál apostol pedig úgy fogalmazott azokról a keresztényekről, akik az ő példáját követve nem házasodtak meg, hogy „a jó hírért” tettek így (1Korintusz 7:37, 38; 9:23).

De sem Jézus, sem Pál nem kötelezte a keresztényeket arra, hogy cölibátust fogadjanak. Jézus szerint az egyedülállóság ajándék, melyet nem kap meg mindenki a követői közül. Amikor Pál azokról írt, akik sosem házasodtak meg, őszintén elismerte: „A szüzek felől pedig nincsen parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet” (Máté 19:11; 1Korintusz 7:25).

Továbbá a Bibliából kiderül, hogy sok első századi keresztény, például Péter apostol, házas volt (Máté 8:14; Márk 1:29–31; 1Korintusz 9:5). Valójában Pál a Rómában egyre inkább terjedő erkölcstelenség miatt írta azt, hogy ha egy keresztény felvigyázó nős, akkor „egyfeleségű férj” legyen, „akinek gyermekei alárendeltségben vannak” (1Timóteusz 3:2, 4).

Elmondhatjuk, hogy nem szűzies házasságokról volt szó, hiszen a Biblia nyíltan kijelenti, hogy „a férj adja meg a feleségének, ami megilleti őt”, illetve hogy a házastársak ne fosszák meg egymást a szexuális kapcsolattól (1Korintusz 7:3–5). Nyilvánvaló, hogy a cölibátust nem várja el Isten, és nem is lehet kötelező az egyházi vezetők számára.

https://www.jw.org/hu/kiadvanyok/folyoiratok/ortorony-2017-2-szam-marcius/colibatus/

“Mielőtt látható jelet kap az emberiség, három figyelmeztetés lesz a világban” Mirjana a rájuk bízott tíz titokról.

2017. augusztus 8.
Az 1982. december 25-ei jelenés alkalmával Mirjana állítása szerint a Madonna bizalmasan közölte a tízedik, utolsó titkot, és elárulta neki a dátumokat, amelyeken a titkok megvalósulnak. A Szent Szűz kinyilatkoztatott Mirjanának néhány jövőbeli eseményt, részletesebben, mint az eddigi összes többi látnoknak. Emiatt számolok be e cikkben arról, amit Mirjana közölt egy 1983. november 5-i beszélgetés során. Összefoglaltam alapvető mondanivalóját – szószerinti idézés nélkül – annak, amit Mirjana mondott. Íme:

Mielőtt az emberiség látható jelet kap, három figyelmeztetés lesz a világban. A figyelmeztetések földi események lesznek. Mirjana mindháromnak szemtanúja lesz. Tíz nappal az isteni figyelmeztetések előtt Mirjana értesíteni fogja az általa kiválasztott papot. Mirjana tanúságtétele a figyelmeztetések megerősítése és a világ megtérésére való ösztönzés lesz.

A figyelmeztetések után látható jel jelenik meg a medjugorjei jelenések helyszínén, hogy az egész világ láthassa. Ez a jel tanúságtételként szolgál a jelenésekre és arra, hogy az emberek újra Istenhívők legyenek.

A kilencedik és a tízedik titok fontos. A világiak bűneinek következményeivel, azok büntetésével kapcsolatos. A büntetés elkerülhetetlen, mivel nem várhatjuk, hogy az egész világ megtér. A büntetést enyhíteni lehet imával és vezekléssel, de nem lehet elhagyni. Mirjana azt mondja, hogy a gonosz még mindig fenyegeti a világot, de a sok imának és a böjtnek köszönhetően elhárult az, amit a hetedik titok tartalmazott. Ezért bátorít Szűz Mária imára és böjtre: „Elfelejtettétek, hogy az imán és a böjtölésen keresztül elháríthatjátok a háborúkat és megtörhetitek a természeti törvények rendjét.”

Az első figyelmeztetést rövid idő után követi majd a többi. Így az embereknek lesz némi ideje a megtérésre.
Ez az időszak lesz a kegyelem és megtérés időszaka. Miután a látható jel feltűnik, az élő embereknek lesz némi ideje a megtérésre. Emiatt a Szent Szűz sürgős bűnbánatra és megbékélésre hív.

Az imádságra és bűnbánatra való felhívása azért van, hogy megakadályozza a gonosz erejét és a háborúkat, de a legfőképpen, hogy lelkeket mentsen.

Mirjana szerint a Szűzanya által megjósolt események már közel vannak. Ezen megtapasztalás alapján Mirjana azt hirdeti a világnak: „Térjetek meg, amilyen gyorsan csak lehet! Nyissátok meg szíveteket Istennek.”

“Ne haragudj, de tisztában kell legyél azzal, hogy a sátán létezik. Egy nap megjelent Isten trónusa előtt és engedélyt kért, hogy az Egyházat próbára tehesse. Isten egy évszázadig tartó engedélyt adott neki, hogy próbára tegye az Egyházat. Ez az évszázad az ördög hatalma alatt van, de amikorra a titkokat kinyilatkoztatják, hatalma megsemmisül. Még most is, hogy a hatalma kezd gyengülni, egyre agresszívabb lesz. Elpusztít házasságokat, családokat, viszályt okoz a papok között és ő felelős a gyötrelmekért és a gyilkosságért. Nektek böjttel és az imádsággal kell megvédenetek magatokat ezektől a dolgoktól, különösen a közösségi imával. Hordjatok szentelt dolgokat magatokkal! Helyezzétek ezeket el a házatokba és használjátok újra a szentelt vizet!”

Fordította: Tar Márta Flóra
Forrás: http://mysticpost.com/2017/08/before-the-visible-sign-is-given-to-mankind-there-will-be-three-warnings-to-the-world-mirjana-on-the-ten-secrets/

1982.december 25.:

James Martin lelki békéje

Az elöljárói támogatják, "hisztérikus" bírálóit "a saját komplex szexualitásuk" zavarja

Az új könyve miatt őt ért bírálatokra (köztük egy érsektől és egy püspöktől is kapottra) válaszolandó, üzenetsorozattal jelentkezett a Twitteren a Vatikán disszidens és LMBT-lobbista kommunikációs tanácsadója, a teológiai nonszenszeiről ismert jezsuita James Martin, aki a könyve reklámkampányában az "LMBT papok" "előbújását", a Katolikus Egyház Katekizmusának "LMBT-barát" átírását szorgalmazta, és arról értekezett, hogy a mennyben "LMBT szentek" fognak várni minket.

Üzenetsorozatában így ír:

Rengetegen jelentkeztek nálam, akik a támogatásukat fejezték ki, miután online támadások értek az LMBT katolikusokról írt új könyvem miatt.

Had mondjam tehát el: Jól és békességben vagyok. Miért? Először is, mert a bírálatok elkerülhetetlenek, még az erős bírálatok is. Ez történik bármely eszmecserében.

Másodszor, mert az emberek döntő többsége - személyesen vagy online - elismerését fejezte ki a könyvemért, gyakran rendkívül érzelmes módon.

Harmadszor, mert tudom, hogy az egyes hisztérikus reakciók olyan emberektől jönnek, akiket zavar a saját komplex szexualitásuk.

Negyedszer, mert a jezsuita elöljáróim, a jezsuita testvéreim, és számos bíboros és püspök támogatását bírom, nyíltan és privátban egyaránt.

Ötödször, ami a legfontosabb, hogy az imáim azt mondatják velem, hogy ez a helyes cselekedet, hogy ez fontos, és hogy ez az irgalmasság cselekedete.

Köszönöm tehát a támogatást, teljességgel békében vagyok. Folytatni fogom a próbálkozásaimat, hogy a magukat az egyházunk peremén érzőket segítsem.

Sötét irónia, hogy miközben Martin az LMBT-lobbikampányát - az imáira alapozva - "az irgalmasság cselekedetének" ítéli, az Egyház által az irgalmasság cselekedeteiként elismertek közé épp a tevékenységével gyökeres ellentétben álló "a bűnösöket jóra inteni, a tudatlanokat oktatni, a kételkedőknek jó tanácsot adni" cselekedetek tartoznak.

Ismeretes, hogy az "LMBT" emberek és családjaik hiteles egyházi szolgálatát a nemzetközi Courage International végzi, már 1980-as alapítása óta. A jezsuita James Martin szándékosan tesz és beszél úgy, mintha nem tudna róla, miközben az új könyve és a kapcsolódó médiaszereplései egy olyan, magát katolikusnak mondó LMBT-lobbiszervezet tudatos reklámja, amelyet a Vatikán (még a korábbi pápák alatt) és az Egyesült Államok püspöki konferenciája is többször elítélt.

Martin könyvével egyidőben egy másik könyv is megjelent, amely a homoszexualitásról szóló katolikus tanításról a megfelelő megközelítésben ír, és amelyet a saját neméhez vonzódó, de tisztaságban élő Daniel Mattson írt "Miért nem nevezem magamat melegnek?" ("Why I Don't Call Myself Gay") címmel. A könyv a jezsuita alapítású Ignatius Press kiadásában jelent meg, méltató előszavát az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa, Robert Sarah bíboros írta, Philadelphia érseke, Charles Chaput pedig kifejezetten Martin könyve helyett ajánlotta a téma iránt érdeklődők figyelmébe.

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/08/07/james_martin_lelki_bekeje

Az erkölcsi semlegesség mítosza

Manapság annyi konfliktus fakad a relativista nézetekből, bár a konfliktusok résztvevői ezzel nem mindig vannak tisztában, hogy ideje itt is beszélni a jelenségről. Érintőlegesen nagyon sokszor felmerült már, de úgy gondoltam, hogy egy, vagy akár több önálló posztot is érdemel a téma.

A néhai Allan Bloom filozófia professzor szerint^{Allan Bloom, The Closing of the American Mind (New York: Simon and Schuster, 1987), 25. oldal} a relativizmus nem csupán egy trend, hanem igazi forradalom és sok más forradalomhoz hasonlóan nem egy puskalövéssel, hanem egy elgondolással indult, suttogva haladva szájról szájra sok különböző helyzetben és környezetben. Az akadémia világából indult, de idővel a társadalom valamennyi rétegéhez eljutott. Terjedése annyira észrevétlen, hogy mára szinte kiirthatatlan részévé vált a közgondolkozásnak, és nemcsak az értelmiségi réteg kardoskodik mellette, de azok is, akik pontosan a relativista nézeteknek köszönhetően szinte képtelenné váltak az erkölcsi fogalmakat is magában foglaló értelmes párbeszédre vagy gondoldásra.  Az amerikai elme bezárulása című könyvében a professzor lerírja, hogy az egyetemeken széles körben elfogadott nézet, hogy az „igazság relatív”, ugyanakkor „a diákok képtelenek megvédeni álláspontjukat. Ez egy olyan nézet, amit egyszerűen beléjük neveltek.”^{Dennis Prager, “Just Another Two Days in the Decline of America,” The Prager Perspective, 1 January 1997, 1.}

Vagy ahogy a Harvard Egyetem egyik diákja fogalmazta meg szomorúan:

„Napjaink szabadsága abban áll, hogy bármilyen értéknek szabadon odaszentelhetjük magunkat, azzal a feltétellel, hogy nem tartjuk igaznak.”^{Recorded in The Presbyterian Layman, July-August 1996, 8.}

A téma persze rendkívül szerteágazó, így ebben a posztban csupán egyetlen, de fontos szegmensre szeretnék rávilágítani Francis J. Beckwith és Gregory Koukl segítségével. Ahogy a címből is kiderül, az erkölcsi semlegességről van szó.

A relativizmus egyik legmakacsabb feltevése egy erkölcsileg semlegesnek mondható álláspont létezése. Egy olyan állásponté, ami teljességgel elfogulatlan, és amiben nem létezik ítélkezés vagy a személyes nézeteknek a másikra „erőltetése”. Az álláspont hívei úgy gondolják, hogy ők semlegesek mások erkölcsi nézetei iránt. Ez lenne a tolerancia lényege, mondják.

Pedig az erkölcsi semlegesség egy mítosz. Nem létezik, az alábbi illusztrációból pedig kiderül, hogy miért.

Faye Wattleton, a Planned Parenthood korábbi elnöke „Önmeghatározás: az erkölcs” című írásában a következőket adta közzé:

„A legtöbb szülőhöz hasonlóan azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyerekemnek adhatok, ha erkölcsi felelősségre tanítom. Az erkölcs átadása azonban nem jelenti azt, hogy ráerőltetem a saját erkölcsi értékeimet másokra, hanem azt, hogy megosztom a bölcsességet, megindokolom, hogy miért hiszek abban, amiben hiszek és hagyom, hogy mások ezt átgondolják és saját belátásuk szerint ítéljenek.
A szüleim erkölcsi értékei saját vallásos meggyőződésükből eredt, amit azonban igazi tolerancia hatott át és tett kimértté, aminek lényege mások nézeteinek tiszteletben tartása. Arra tanítottak, hogy értelmes emberek nézetei eltérhetnek erkölcsi kérdésekben, és mások alapvető tiszteletben tartása az erkölcsösség legnemesebb formája.
Egész karrieremet egy olyan világ megteremtésére szántam, amelyben Felicia lányom egy ilyen hagyatékot örökölhet. Remélem, hogy a szülőként feléje mutatott toleranciát és tiszteletet megerősítik számára a munkámmal összefüggő, látható tetteim: vagyis a harcom azért, hogy minden ember szabadon hozhassa meg erkölcsi döntéseit a gyerekvállalásról.
Hetvenöt évvel ezelőtt Margaret Sanger megalapította a Planned Parenthood-ot, hogy felszabadítsa az egyént „az elnyomás hatalmas gépezetétől”. Azt írta, hogy „Amerika férfiai és asszonyai azt követelik, … hogy saját maguk alakíthassák életüket és azt ne az egyház vagy az állam, hanem saját lelkiismeretük és ítélőképességük diktálja.”
Büszkén folytatom ezt a harcot, hogy megvédjem minden ember jogát saját hitéhez. Amikor mások rám, a lányomra vagy bárkire akarják erőltetni a nézeteiket, az nem erkölcs, hanem zsarnokság. Ez nem igazságos és nem amerikai.”

Elég meggyőző, nem? Öt bekezdésben nem is lehetne jobban vagy erőteljesebben megfogalmazni ezt a nézetet. Annyira értelmes, annyira ésszerű és toleráns! Csak egy baj van vele.

Wattleton arra a bizonyos semleges alapra szándékozta helyezni álláspontját. Arra az alapra, amire felállva megszűnik az erkölcsi ítélkezés. Csakhogy Wattleton nem semleges, ahogy az saját szavaiból világosan kiderül.

Cikkében azt állítja, hogy mindenkinek tisztelnie kellene mások nézeteit, majd rögtön utána arra utal, hogy minden az övével ellentétes nézet erkölcstelen, nem amerikai és zsarnoki. Ha én nem értek egyet vele abban, hogy minden nézet egyformán érvényes, akkor az én nézetem érvénytelen.

Az érvei saját magukat ássák alá.

Álláspontja ellentmond önmagának, hiszen a „tolerancia” nevében saját igazát akarja ráerőszakolni másokra: „mások alapvető tiszteletben tartása az erkölcsösség legnemesebb formája”, mondja. Vagyis az ő nézete mindenek felett áll.

A megvalósítás érdekében pedig egyenesen a törvény erejéhez fordul. Azt írja: „Egész karrieremet egy olyan világ megteremtésére szántam, amelyben a lányom Felicia, egy ilyen hagyatékot örökölhet.”

Milyen hagyatékot? Az ő nézeteit. Hogyan képzeli el a megvalósítást? Törvények beiktatásával. Wattleton olyan törvények beiktatására szánta a karrierjét, amik saját nézeteit juttatják érvényre.

A cikkben éppen az a legzavaróbb, hogy az író semlegesnek, pártatlannak és toleránsnak tartja magát, miközben nem az.

Egyetlen semleges pozíció létezik: a hallgatás. Amint kinyitjuk a szánkat, megfogalmazzuk a véleményünket vagy kifejtjük az álláspontunkat, többé nem állíthatjuk, hogy semlegesek vagyunk.

Az alábbi eset is jól szemlélteti, hogy miről van szó.

1994 májusában az amerikai kongresszus elfogadott egy törvényt, ami megtiltja, hogy bárki elzárja a bejárást egy abortusz klinikára.^{The Freedom of Access to Clinic Entrances Act (FACE). Passed in the Senate on 12 May 1994.}

Pamela Maraldo, a Planned Parenthood akkori elnöke így üdvözölte a döntést:

„Ez a törvény megmutatja, hogy senki sem erőltetheti rá a nézeteit másokra.”

Az önellentmondás újabb tökéletes példája. Minden törvény valakinek a nézeteit erőlteti rá másokra. (És itt most nem arról van szó, hogy egy abortusz klinika bejáratának eltorlaszolása a tiltakozás helyes formája-e vagy sem.)

Az erkölcsi semlegesség egy erényes álláspontnak tűnik, pedig nem az, ráadásul kizárólag buktatói vannak. Manapság senki sem áll meg ott, hogy „megosztja a bölcsességet” megindokolja, hogy „miért hisz benne és hagyja, hogy mások ezt átgondolva saját belátásuk szerint ítéljenek” és ez így van rendjén, mert ha nem így lenne, a világon eluralkodna az anarchia.

Ehelyett erkölcsi érveléssel, nyilvános állásfoglalásokkal és törvények segítségével próbáljuk erősíteni az erényt és megfékezni a veszélyes és erkölcstelen viselkedést. Feltéve persze, hogy a relativizmus nem bénított meg bennünket erkölcsileg.


http://idokjelei.hu/2017/08/az-erkolcsi-semlegesseg-mitosza/