2014.
április 15-én a „Catholoc Family News” leközölt egy interjút Roberto de
Mattei ismert történész-professzorral a most vasárnap szentté avatandó
két pápáról. A katholisches.info két nappal később németre fordította az
interjút.
Kérdés:
XXIII. János és II. János Pál küszöbön álló szentté-avatása különböző
okokból kétséget és zűrzavart idéz elő. Ön, mint katolikus és történész,
hogyan ítéli ezt meg?
Roberto de Mattei: Személyes
véleményemet tudom elmondani, anélkül, hogy azt a látszatot kelteném,
hogy ezt a komplex problémát meg tudom oldani. Először is, engem
egészében megdöbbent az a felületesség, amivel az elmúlt években a
szentté-avatási pereket megkezdik és eldöntik. Az I. Vatikáni Zsinat
definiálta a pápa joghatósági primátusát és bizonyos körülmények között a
tanítóhivatali tévedhetetlenségét, de egészen biztosan nem a pápák személyes makulátlanságát.
Az Egyház történelmében voltak jó és voltak rossz pápák, és azok száma,
akiket szentté avattak, csekély. Ma az embernek az a benyomása, hogy
azon igyekeznek, hogy a pápa tévedhetetlenségét személyes
makulátlanságával helyettesítsék. Az összes pápát, jobban mondva a II.
Vatikáni Zsinat utáni összes pápát szentként prezentálják. Nem véletlen,
hogy XXIII. János és II. János Pál szentté-avatása IX. Pius
szentté-avatását és XII. Pius boldoggá-avatását a háttérbe szorította,
miközben VI. Pál boldoggá-avatási pere teljes gőzzel halad. Majdnem úgy
tűnik, mintha a zsinatot és a zsinatutáni időt a szentség
nimbuszával akarnák körülövezni, hogy ezzel egy történelmi kort
„tévedhetetlenné” nyilvánítsanak, mely az Egyházban a tan elsőbbségének a
lelkipásztori gyakorlat elsőbbségével való felcseréléséhez vezetett.
Kérdés: Ön viszont azt állítja, hogy az utolsó pápák nem voltak szentek?
Roberto de Mattei:
Engedje meg, hogy csak az egyik pápáról beszéljek, akit történészként a
legjobban ismerek, vagyis XXIII. Jánosról. A II. Vatikáni Zsinat
tanulmányozásával kapcsolatban alaposan megvizsgáltam az életét és
konzultáltam a boldoggá-avatási perének aktáiról. Ha az Egyház egy hívőt
szentté avat, akkor ezt nem azért teszi, hogy minket arról
biztosítson, hogy az elhunyt a mennyben van, hanem sokkal inkább a
heroikus erények példaképeként állítja elénk őt. A mindenkori
esettől függően ezek a szentek perfekt szerzetesek, pásztorok,
családapák stb. voltak. Egy pápa esetében az érintettnek, hogy szentként
tekintsünk rá, pápai missziójának gyakorlásában heroikus erényeket kell
felmutatnia, mint ez például Szent V. Pius vagy Szent X. Pius pápák
esetében történt. Nos, ami XXIII. Jánost illeti, alapos megfontolás után
biztos vagyok benne, hogy pontifikátusa objektív káros volt az
Egyház számára, és ezért lehetetlennek tűnik, hogy nála szentségről
beszéljünk. Innocenzo Colosio domonkos atya – olyan
valaki, aki a szentségről mindent tud és korunkban a spiritualitás
területén az egyik legnagyobb történész – ezt már előttem kijelentette
híres cikkében a „Rivista di Ascetica e Mistica”-ban.
[Eddig a pontig de Mattei professzor azt mondta, amit az értelme
diktált neki. A következő kérdéstől kezdve pedig már azt mondja, amit a
helyzete lehetővé tesz számára, mármint azzal a feltétellel, hogy azt
megőrizhesse. Mikor utoljára az Immaculata ferencesek érdekében bírálta
Bergoglio-t, másnap kitiltották a Mária Rádióból, amit ő nagyon zokon
vett. Tudja, hogy következmények nélkül nem lehet az igazságot
kimondani, és ő nem akarja pozícióját ezzel veszélyeztetni –
természetesen ezt nem tudatosan, előre elhatározva teszi, hanem csak
úgy, mint a túlnyomó többség: kicsit elfordítja a valóságot, hogy ne
kelljen meghozni azokat a döntéseket, melyek az igazság elfogadásából és
megvallásából következnének.]
Kérdés:
Ha Ön úgy gondolja, hogy XXIII. János nem volt szent pápa, és ha, ahogy
tűnik, a szentté-avatások tévedhetetlen pápai aktusok, akkor nagy
ellentmondással állunk szemben. Nem áll itt fenn annak rizikója, hogy
szedisvakantizmusba esünk?
Roberto de Mattei: A
szedisvakantisták a pápai tévedhetetlenségnek túlságos jelentőséget
tulajdonítanak. [Hihetetlen megjegyzés! Hogy lehet egy dogmának
„túlságos” jelentőséget tulajdonítani? Ha dogma valami, akkor azt nem
lehet se túl-, se alulértékelni, az egyszerűen van és kész.] Az ő
gondolkodásmódjuk durván leegyszerűsítő. [?] Ha a pápa tévedhetetlen és
valami rosszat tesz, akkor ez azt jelenti [m. m. a buta, ostoba, olvasni
nem tudó szedisvakantisták számára], hogy Péter széke üres. A valóság
sokkal komplexebb, és az az előfeltevés, hogy a pápa minden tette – vagy
majdnem minden tette [na, a professzor úr egy kicsit megengedi, hogy a
szedisvakantisták az analfabétáknál talán egy kicsit okosabbak] –
tévedhetetlen, hamis. [Ilyen ostobaságot, m. m., hogy a hagyományhű
katolikusok azt hiszik, hogy a pápa minden szava és tette tévedhetetlen,
csak a kommunisták, meg az Egyház többi ellensége mondott eddig, azok
gúnyolódtak a pápai tévedhetetlenség dogmájáról így.]
Akkor is,
ha a küszöbön álló szentté-avatások problémát okoznak, a
szedisvakantizmus a lelkiismeret számára valójában sokkal nagyobb
problémát jelent. [Ez igaz, ezért aztán a szokásosnál is gondosabb
mérlegelés előzi meg annak eldöntését, hogy melyik oldalnak van igaza.
Még szerencse, hogy a katolikus vallás objektív igazságokon és nem
szubjektív meggyőződésen alapul, így aztán szinte tudományos alapon ki
lehet számítani, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Ahogy 2 + 2 = 4, szinte
úgy lehet megmondani, hogy aki az Egyház csaknem kétezer éves tanítása
szerint nem lehet pápa, mert eretnekségeket tanít és képvisel, emberek
lelki üdvét veszélyezteti folyamatosan évtizedek óta, nem szenteket avat
szentté, tesz példaképpé a hívek számára, az nem pápa. Csak, aki fél e
döntés következményeitől a maga számára, az keres úgy mentséget, hogy „ez annál sokkal bonyolultabb” – egyébként ez a mondat a hitetleneknek is egyik kedvenc kifogása, szólama, ami mögé elbújnak,]
Kérdés: Mégis, a teológusok többsége – különösen a jobbak, a Római Iskola tagjai – megerősíti a szentté-avatások tévedhetetlenségét.
Roberto de Mattei:
A szentté-avatások tévedhetetlensége nem dogma, hanem a teológusok
többségének a véleménye, különösen XIV. Benedek óta – aki ezt privát
tanvéleményként jelentette ki, és nem pápaként. [Jé, egy pápai levél,
amiben még a professzor úr szerint is „tanvélemény” áll, tehát egy
levél, amiben a tannal kapcsolatos magyarázat áll, nem pápai vélemény,
hanem személyes vélemény? Akkor az Egyház miért hivatkozik például Római
Szent Kelemen pápa levelére a római püspök primátusával kapcsolatban?]
Ami a Római iskolát illeti, ennek ma élő legmegbecsültebb tagja, Msgr.
Brunero Gherardini nemrég sorolta fel egy cikkben a kétségeit a
szentté-avatások tévedhetetlenségével kapcsolatban.
[Itt jön e
kétségek összefoglalása, amit nem fordítok le, hiszen a zsinat utáni
idők „elismert” teológusainak véleménye egyszerűen nem hiteles. Hiszen,
ha nem azt mondanák, amit a mai tisztségviselők hallani akarnak, akkor
nem lennének többé se „elismertek”, se bármilyen „Római Iskolának” a
tagjai, hanem mellőzött, kirúgott, elfeledett senkik. Sokkal inkább
utalok e témában az egyháztörténelem valóban nagy tudósainak a
véleményére, melyek a honlap „A tanától megfosztott katolicizmus” című cikkében olvashatók.]
[A következő kérdésre adott választ annak illusztrálására fordítom le,
hogy az igaság nem-vállalása, még a legképzettebb, és különben okos
embereket is milyen elképesztően kicsavart magyarázkodásokra vezeti.]
Kérdés:
Mi a véleménye Aquinói Szent Tamás téziséről, miszerint, ha a pápa nem
lenne tévedhetetlen egy ünnepélyes kinyilatkoztatásnál, mint amilyen a
szentté-avatás, akkor magát s az Egyházat is becsapná?
Roberto de Mattei:
Először is egy jelentéstani félreértést kell tisztáznunk. Egy
nem-tévedhetetlen aktus nem egy hamis tan, ami szükségszerűen
félrevezet, hanem csak egy aktus, ami a tévedés lehetőségét hordozza
magában. A valóságban ez a tévedés nagyon ritka lehet – vagy soha nem
fordul elő. Szent Tamás, mint mindig, most is kiegyensúlyozott az
ítéletében, de nem tévedhetetlen a végsőkig. [?] Joggal igyekszik az
Egyház tévedhetetlenségét védeni, és ezt egy teológiailag okos érvvel
teszi. Érve tágabb értelemben akceptálható [?], de meg kell engednie a
kivételt. Egyetértek vele, hogy az Egyház, mint egész, nem tévedhet. De
ez nem jelenti azt, hogy az Egyháznak minden aktusa, mint például a
szentté-avatás aktusa önmagában szükségszerűen tévedhetetlen. [Tény,
hogy ezt nem definiálták így meg, de attól még nem lehet letagadni, hogy
a múltban egyszerűen az elfogadott, a „normális” vélemény ez volt.] A
jóváhagyás, melyet a szentté-avatás aktusával szemben kell tanúsítani,
az egyházi, nem pedig az isteni hit jóváhagyása. [Lásd ezzel
kapcsolatban a fentebb említett cikkben
Heinrich német teológus 1882-ben közzétett vélekedésének eme részét:
„Nem csak a tisztelet, az utánzás és a szentek közbenjárásának kérése
általában, hanem az egyes szentek is és ezért ezek kanonizálása is Isten
terveiben szerepel, és ennek megfelelően, bár nem formálisan és
közvetlenül, de implicit és közvetve az isteni Gondviselésben bírja
alapját.”]
Ez azt jelenti, hogy a hívő hiszi, mert elfogadja
azt az elvet, hogy az Egyház normális esetben nem téved. A kivétel nem
érvényteleníti a szabályt. Egy befolyásos német teológus, Bartmann, „A
dogmatika tankönyve” című munkájában egy hamis szent tiszteletét
(kultuszát) azzal a hódolattal hasonlítja össze, amit egy király hamis
követével szemben tanúsítanak. A tévedés nem befolyásolja az elvet,
miszerint egy királynak igazi követei vannak és az Egyház igazi
szenteket kanonizál.
[Szeretném tudni, hogy mit mond arra az
esetre Bartmann teológus, ha a hamis követet mindenki felismeri az
idegen udvarban, hiszen a hamis követ minden ismérvét magán viseli.
Szerinte, mit tesznek egy ilyen követtel, és mit gondolnak arról a
királyról, aki őt küldte? És különösen akkor, ha ugyanaz a király egymás
után több hamis követet küld. Szerinte, lesz még egyetlen uralkodó
testület ezek után, aki ezt a bizonyos hamis követeket küldő királyt
komolyan veszi, vagy netán kedveli, tiszteli? Amit itt a professzor
mond, az igaz lehet elvileg egy olyan szentre, akit mindenki és az
alapos egyházjogi vizsgálat is szentnek tart, de valami rejtett hibája
miatt – amit csak Isten ismer – még sem az. Ilyenkor az Egyház a hívek
könyörgését ehhez a nem-szenthez kiegészíti a saját „tárházából”, mert a
tévedés önhibán kívül történt. És nem sérül senkinek a hite. De
most nem ilyen esetekkel állunk szemben! Itt se komoly vizsgálatot nem
végeztek, se a szentté-avatás szabályait nem tartották be, és ráadásul
komolyan vehető emberek – és ahogy a professzor is fogalmaz – az értelem
is azt mondja, hogy nem kivételről van szó, hanem rossz, hamis,
szentségtelen és ismétlődő gyakorlatról! Arról már nem is
beszélve, hogy mindezek a szentté-avatások annak ismeretében zajlanak,
hogy mostanáig a szentté-avatásokat igenis minden katolikus
tévedhetetlennek hitte, tartotta. Az ebben való kételkedés csak akkor
kezdte felütni a fejét, amikor II. János Pál alatt megindultak a
kétséges kanonizálások. Úgy vélem, most pont olyan esettel állunk
szemben, amikor korábban az Egyház, hogy a közbotrányt elkerülje, egy
„mindenki által hitt” tételt vagy dogmaként definiál, vagy végérvényesen
elvet – hogy a hívek hitét ne gyengítse, hogy ne teremtsen zűrzavart
stb. Egy valódi főpásztornak ez kellene a legfontosabb dolga legyen:
juhai megnyugtatása, a köztük meglévő összevisszaság megszüntetése.]
Kérdés: Milyen értelemben beszélhetünk akkor az Egyház tévedhetetlenségéről a szentté-avatásoknál?
Roberto de Mattei:
[Itt megint jön egy modern korból való homályos modernista szöveg,
aminek végén áll ez a mondat]: Az Egyház nem téved az univerzális
Tanítóhivatalában, de az egyházi tekintélyek részéről előfordulhat
tévedés időben és térben korlátozva.
[Ezt sem értem: Ha egy
pápa kihirdetett egy dogmát, akkor egyszer-kétszer előfordulhatott már
az Egyház történetében, hogy tévedett? És ha ez valóban így van, akkor
ki, mikor állapíthatja meg, hogy ez vagy az a tan nem igaz. És létezik
még ezek után valaki, aki hisz a dogmákban? És, amikor egy pápa rendes
vagy rendkívüli tanítóhivatali megnyilatkozásában éppen téved, akkor a
Szentlélek hol jár? Vagy ez azt is jelenti, hogy a professzor szerint
Isten is tévedhet olykor? És akkor az a szikla, amire Krisztus építette
Egyházát, mennyire szilárd? És ki mondja meg, hogy most éppen szilárd-e,
vagy éppen kivételesen puha és bizonytalan lett? És hogy lehet még az
egész katolikus tant komolyan venni, ha ilyen tévedések fordulhatnak elő
benne?]
Kérdés: Hogyan foglalná össze ezek után a pozícióját?
Roberto de Mattei:
XXIII. János szentté avatása a pápa ünnepélyes aktusa, ami az Egyház
legfelsőbb tekintélyéből van levezetve – és ezt tisztelni kell –, de ez
nem egy olyan ítélet, ami önmagában tévedhetetlen. Az értelem
használata, támogatva a tények alapos megvizsgálásától elég világosan
megmutatja, hogy XXIII. János pontifikátusa nem szolgálta az Egyház
javát. Ha nekem el kellene ismernem, hogy Roncalli pápa heroikus módon
gyakorolta az erényt, amikor szerepét mint pápa betöltötte, akkor hitem
racionális előfeltételeit a legmélyén ásnám alá. Kétséges esetekben a
hit dogmájához tartom magam, amit az I. Vatikáni Zsinat jelentett ki,
miszerint hit és értelem között nem létezhet ellentmondás. A hit
felülmúlja az értelmet és felemeli, de nem mond neki ellent, mert Isten,
aki maga az igazság, nem lehet ellentmondásos. Lelkiismeretem előtt
vállalni tudom azt a felelősséget, hogy ezen szentté avatással
kapcsolatos összes fenntartásomat megőrizzem.
Az 2014. március 29-i szerkesztői üzeneteket így kezdtem: „Alig egy
hónap múlva minden katolikusnak – ha magát valóban katolikusnak tartja,
és ismeri vallását – döntenie kell. Persze tudjuk, hogy a túlnyomó
többség most sem fog dönteni, még azok sem, akik pedig ismerik azokat az
okokat, amik miatt erre a döntésre feltétlenül szükségük lenne.
»Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg
volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek
számból” (Jel 3,15-16), mondja az Úr.«”
Nos, de Mattei
professzor mostani interjúja „válasz” volt, azok válaszának prototípusa,
akik inkább a legképtelenesebb magyarázatokat találják ki, a
legképtelenebb kifogásokat veszik elő, csak ne kelljen igent vagy nemet
mondaniuk. Maradnak inkább az is-is-nél. És mindezt bevallottan vagy
bevallatlanul annak érdekében, hogy továbbra is számítsanak, legyenek
valakik az emberek előtt.
A legszomorúbb az, hogy ez a
„legyenek valakik az emberek előtt” csábító vágy minden szinten működik,
azoknál, akik szinte alig veszthetnek már el valamit, mert már csaknem
mindent elveszítettek ugyan olyan erősen, mint azoknál, akik sokat
veszthetnek, magas rangot, nagy elismertséget, sok pénzt. Számomra
egyedül ez magyarázhatja meg Williamson püspök úr utolsó kommentárját,
melyben újfent, sokadszorra a zsinatutáni pápák valódisága mellett tör
lándzsát a csúnya, gaz szedisvakantistákkal szemben.
Ezt írja:
„Az a pap, aki a szentmise kánonjában nem hajlandó pápanevet mondani,
azt reszkírozza, hogy jobb felé tér le a helyes útról. Aki felismeri a
modernizmusnak a hitet fenyegető halálos veszélyét, az látja azokat a
hatalmas objektív károkat, amiket a zsinati pápák az egyháznak okoztak.
Mégis, őszintén kijelenthetem, hogy semmi katolikus nincs többé bennük?
Nincsenek például még legalább jó szubjektív szándékaik? Nem tudom akkor
a szentmisét azzal egységben ünnepelni, ami ezekben a pápákban még
katolikus maradt? A hivatalos egyház lehet, hogy halálosan beteg, de a
magam részéről én nem akarom kijelenteni, hogy egyáltalán semmi
katolikus nincs többé benne. Még nem teljesen halott. »Biztos dologban
egység, a bizonytalan dologban szabadság, és minden dologban felebaráti szeret.«”
[Ha meggondolom, hogy Williamson püspök úr néhány éve még szinte
üvöltött – magam fülével hallottam –, ha ezt a szót „szeretet” a
katolikus vallással, tannal kapcsolatban valaki érvként felhozta.]
Az FSSPX – az Egyház kétezer éves tanítására hivatkozva – 40 éve azt
tanítja híveinek az ökumenizmus hamisságának bizonyítékaként, hogy ami a
nem-katolikus vallásokban igaz, az a katolikus Egyház tanításából
megmaradt rész, de maguk ezek a hamis vallások nem szolgálhatnak „az
üdvösség eszközéül”, mint ahogy azt a II: Vatikáni Zsinat kijelentette.
[Lásd például A II. VATIKÁNI ZSINAT IDŐZÍTETT BOMBÁI című tanulmányt.]
Nyilván Lutherben is maradt valami eredeti vallásából, ha más nem,
akkor legalább annyi, hogy Krisztust elismerte Isten Fiának. Akkor hát
őt is meg lehet említeni a szentmise legszentebb részében a kánonban a
püspök úr szerint? Akkor Hans Küng-gel is lehet egységben ünnepelni a
szentmisét, akiben nyilván imitt-amott szintén pislákol még valami
gyerekkora vallásából? Hogyan lehet ilyesmit érvként felhozni?
Ha csak nem úgy, hogy az FSSPX-nek hátat fordított hívek, papok túlnyomó
többsége – az FSSPX-től hozott batyuként – hallani sem akar arról, hogy
– például napjainkban – Bergoglio nem pápa. És olyan püspököt akar
vezetőnek (akiért áldozatot hozni is hajlandó), aki szintén így
gondolkodik. Vagyis, ahogy de Mattei professzor az olasz kulturális
életben, úgy a püspök úr az „ellenállásban” betöltött szerepéről nem
akar lemondani. Persze ez csak feltételezés a részemről, de hát más
magyarázat, akárhogy is tűnődöm, nem jut az eszembe.
(forrás:
www.katholisches.info – 2014. április 17.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1401/mattei2.htm