Kifizetetlen számlák

Írországban egy tehetős nagybirtokos, aki hűséges keresztény volt, a birtokain foglalkoztatott embereknek néha igen eredeti és mély benyomást keltő prédikációt is tartott. Egyszer birtokának legforgalmasabb pontjain felhívásokat függesztett ki a következő szöveggel:
„Jövő hétfőn délelőtt tíztől-tizenkettőig az irodámban leszek. Ebben az időpontban kész vagyok alkalmazottaim kifizetetlen számláit kiegyenlíteni. A számlákat természetesen mindenki hozza magával.”

Attól kezdve naphosszat csak erről beszélgetnek a munkások egymás között. Egyesek azt mondták, ámítás az egész. Voltak akik úgy vélték, hogy az uraság megzavarodott.
 Mégis, amikor elérkezett a kijelölt nap, számos embert lehetett látni, akik az iroda felé tartottak. A földbirtokos percnyi pontossággal megérkezett a kocsiján, titkárával együtt kiszállt, bement az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. Kint izgatott beszélgetés kezdődött: „Mégis lenne valami a dologban? Talán csak azt akarja, hogy nyíltan kiteregessük eléje adósságainkat, és aztán megaláz bennünket?”
Elmúlt egy teljes óra, de senki nem ment be, hogy a kifizetetlen számláit felmutassa. Amikor azt tanácsolta valaki a szomszédjának, hogy próbálja meg, azt a mérges választ kapta: ”Én nem vagyok annyira eladósodva, mint te, nincs szükségem rá. Próbáld meg inkább te.” És így telt a drága idő. Végül, amikor már fél tizenkettő volt, egy idős házaspár érkezett karonfogva. Az öreg ember kezében egész köteg számlát szorongatott. A két öreg szaván fogja a földbirtokost. Kissé félénken nyitották ki az ajtót, és beléptek az irodába. Ott szívélyes fogadtatásban volt részük. A számlákat összeadták, majd pedig kézhez kapták a teljes összegről szóló csekket a birtokos aláírásával. Hálától túláradó szívvel készültek elhagyni az irodát, amikor azt mondta a titkár: „Ne menjenek még, maradjanak mindaddig, amíg az óra tizenkettőt üt, és bezárjuk az irodát.” Erre azt felelték, hogy kint sokan várják hogy kimenjenek és meghallják, igaz-e az ajánlat. A birtokos azonban szigorúan megtiltotta és azt mondta: „Maguk szavamon fogtak, és a többieknek, akik kint várnak, szintén azt kell tenniük, ha azt akarják, hogy adósságukat kifizessem.” Így teltek az értékes percek. A tömeg az ajtó előtt már nyugtalan, de egyikük sem merte lenyomni a kilincset, hogy belépjen az irodába. Végre tizenkét órakor az idős házaspár sugárzó arccal lépett ki. „Megtartotta szavát?” Záporoznak feléjük a kérdések mindenfelől. „Igen, nézzétek csak, itt a csekk, mely éppen annyit ér, mintha készpénzt adott volna.”
Nemsokára kilépett a földbirtokos a titkárával együtt a házból, és a kocsihoz siettek. Körülfogta őket a tömeg és mindenünnen kifizetetlen számlákat nyújtottak feléjük. „Most már késő. Bőségesen volt időtök és alkalmatok. Kifizettem volna a ti számláitokat is, ti azonban nem hittetek nekem.”
És felhasználva az alkalmat tanítani kezdi ez embereket: A délelőtt eseményeit ahhoz hasonlítja, ahogyan az emberek Isten ajánlatát visszautasítják. Mégpedig azt az ajánlatát, hogy minden bűnünket megbocsátja, ha Jézus Krisztushoz, Istennek megfeszített és feltámadott Fiához fordulnak. Jézushoz, az Úrhoz és Üdvözítőhöz, aki meg tudja és meg akarja fizetni bűneinkért az árat. És ünnepélyes komolysággal figyelmezteti az embereket, hogy ne legyenek ostobák, és ne becsüljék le Istennek ezt a nagylelkű ajánlatát, ne mulasszák el a gyorsan tovaszálló időt kihasználni.

(levélben kaptam)