2014.
április 15-én a „Catholoc Family News” leközölt egy interjút Roberto de
Mattei ismert történész-professzorral a most vasárnap szentté avatandó
két pápáról. A katholisches.info két nappal később németre fordította az
interjút.
Kérdés:
XXIII. János és II. János Pál küszöbön álló szentté-avatása különböző
okokból kétséget és zűrzavart idéz elő. Ön, mint katolikus és történész,
hogyan ítéli ezt meg?
Roberto de Mattei: Személyes véleményemet tudom elmondani, anélkül, hogy azt a látszatot kelteném, hogy ezt a komplex problémát meg tudom oldani. Először is, engem egészében megdöbbent az a felületesség, amivel az elmúlt években a szentté-avatási pereket megkezdik és eldöntik. Az I. Vatikáni Zsinat definiálta a pápa joghatósági primátusát és bizonyos körülmények között a tanítóhivatali tévedhetetlenségét, de egészen biztosan nem a pápák személyes makulátlanságát. Az Egyház történelmében voltak jó és voltak rossz pápák, és azok száma, akiket szentté avattak, csekély. Ma az embernek az a benyomása, hogy azon igyekeznek, hogy a pápa tévedhetetlenségét személyes makulátlanságával helyettesítsék. Az összes pápát, jobban mondva a II. Vatikáni Zsinat utáni összes pápát szentként prezentálják. Nem véletlen, hogy XXIII. János és II. János Pál szentté-avatása IX. Pius szentté-avatását és XII. Pius boldoggá-avatását a háttérbe szorította, miközben VI. Pál boldoggá-avatási pere teljes gőzzel halad. Majdnem úgy tűnik, mintha a zsinatot és a zsinatutáni időt a szentség nimbuszával akarnák körülövezni, hogy ezzel egy történelmi kort „tévedhetetlenné” nyilvánítsanak, mely az Egyházban a tan elsőbbségének a lelkipásztori gyakorlat elsőbbségével való felcseréléséhez vezetett.
Roberto de Mattei: Személyes véleményemet tudom elmondani, anélkül, hogy azt a látszatot kelteném, hogy ezt a komplex problémát meg tudom oldani. Először is, engem egészében megdöbbent az a felületesség, amivel az elmúlt években a szentté-avatási pereket megkezdik és eldöntik. Az I. Vatikáni Zsinat definiálta a pápa joghatósági primátusát és bizonyos körülmények között a tanítóhivatali tévedhetetlenségét, de egészen biztosan nem a pápák személyes makulátlanságát. Az Egyház történelmében voltak jó és voltak rossz pápák, és azok száma, akiket szentté avattak, csekély. Ma az embernek az a benyomása, hogy azon igyekeznek, hogy a pápa tévedhetetlenségét személyes makulátlanságával helyettesítsék. Az összes pápát, jobban mondva a II. Vatikáni Zsinat utáni összes pápát szentként prezentálják. Nem véletlen, hogy XXIII. János és II. János Pál szentté-avatása IX. Pius szentté-avatását és XII. Pius boldoggá-avatását a háttérbe szorította, miközben VI. Pál boldoggá-avatási pere teljes gőzzel halad. Majdnem úgy tűnik, mintha a zsinatot és a zsinatutáni időt a szentség nimbuszával akarnák körülövezni, hogy ezzel egy történelmi kort „tévedhetetlenné” nyilvánítsanak, mely az Egyházban a tan elsőbbségének a lelkipásztori gyakorlat elsőbbségével való felcseréléséhez vezetett.
Kérdés: Ön viszont azt állítja, hogy az utolsó pápák nem voltak szentek?
Roberto de Mattei: Engedje meg, hogy csak az egyik pápáról beszéljek, akit történészként a legjobban ismerek, vagyis XXIII. Jánosról. A II. Vatikáni Zsinat tanulmányozásával kapcsolatban alaposan megvizsgáltam az életét és konzultáltam a boldoggá-avatási perének aktáiról. Ha az Egyház egy hívőt szentté avat, akkor ezt nem azért teszi, hogy minket arról biztosítson, hogy az elhunyt a mennyben van, hanem sokkal inkább a heroikus erények példaképeként állítja elénk őt. A mindenkori esettől függően ezek a szentek perfekt szerzetesek, pásztorok, családapák stb. voltak. Egy pápa esetében az érintettnek, hogy szentként tekintsünk rá, pápai missziójának gyakorlásában heroikus erényeket kell felmutatnia, mint ez például Szent V. Pius vagy Szent X. Pius pápák esetében történt. Nos, ami XXIII. Jánost illeti, alapos megfontolás után biztos vagyok benne, hogy pontifikátusa objektív káros volt az Egyház számára, és ezért lehetetlennek tűnik, hogy nála szentségről beszéljünk. Innocenzo Colosio domonkos atya – olyan valaki, aki a szentségről mindent tud és korunkban a spiritualitás területén az egyik legnagyobb történész – ezt már előttem kijelentette híres cikkében a „Rivista di Ascetica e Mistica”-ban.
Roberto de Mattei: Engedje meg, hogy csak az egyik pápáról beszéljek, akit történészként a legjobban ismerek, vagyis XXIII. Jánosról. A II. Vatikáni Zsinat tanulmányozásával kapcsolatban alaposan megvizsgáltam az életét és konzultáltam a boldoggá-avatási perének aktáiról. Ha az Egyház egy hívőt szentté avat, akkor ezt nem azért teszi, hogy minket arról biztosítson, hogy az elhunyt a mennyben van, hanem sokkal inkább a heroikus erények példaképeként állítja elénk őt. A mindenkori esettől függően ezek a szentek perfekt szerzetesek, pásztorok, családapák stb. voltak. Egy pápa esetében az érintettnek, hogy szentként tekintsünk rá, pápai missziójának gyakorlásában heroikus erényeket kell felmutatnia, mint ez például Szent V. Pius vagy Szent X. Pius pápák esetében történt. Nos, ami XXIII. Jánost illeti, alapos megfontolás után biztos vagyok benne, hogy pontifikátusa objektív káros volt az Egyház számára, és ezért lehetetlennek tűnik, hogy nála szentségről beszéljünk. Innocenzo Colosio domonkos atya – olyan valaki, aki a szentségről mindent tud és korunkban a spiritualitás területén az egyik legnagyobb történész – ezt már előttem kijelentette híres cikkében a „Rivista di Ascetica e Mistica”-ban.
[Eddig a pontig de Mattei professzor azt mondta, amit az értelme
diktált neki. A következő kérdéstől kezdve pedig már azt mondja, amit a
helyzete lehetővé tesz számára, mármint azzal a feltétellel, hogy azt
megőrizhesse. Mikor utoljára az Immaculata ferencesek érdekében bírálta
Bergoglio-t, másnap kitiltották a Mária Rádióból, amit ő nagyon zokon
vett. Tudja, hogy következmények nélkül nem lehet az igazságot
kimondani, és ő nem akarja pozícióját ezzel veszélyeztetni –
természetesen ezt nem tudatosan, előre elhatározva teszi, hanem csak
úgy, mint a túlnyomó többség: kicsit elfordítja a valóságot, hogy ne
kelljen meghozni azokat a döntéseket, melyek az igazság elfogadásából és
megvallásából következnének.]
Kérdés:
Ha Ön úgy gondolja, hogy XXIII. János nem volt szent pápa, és ha, ahogy
tűnik, a szentté-avatások tévedhetetlen pápai aktusok, akkor nagy
ellentmondással állunk szemben. Nem áll itt fenn annak rizikója, hogy
szedisvakantizmusba esünk?
Roberto de Mattei: A szedisvakantisták a pápai tévedhetetlenségnek túlságos jelentőséget tulajdonítanak. [Hihetetlen megjegyzés! Hogy lehet egy dogmának „túlságos” jelentőséget tulajdonítani? Ha dogma valami, akkor azt nem lehet se túl-, se alulértékelni, az egyszerűen van és kész.] Az ő gondolkodásmódjuk durván leegyszerűsítő. [?] Ha a pápa tévedhetetlen és valami rosszat tesz, akkor ez azt jelenti [m. m. a buta, ostoba, olvasni nem tudó szedisvakantisták számára], hogy Péter széke üres. A valóság sokkal komplexebb, és az az előfeltevés, hogy a pápa minden tette – vagy majdnem minden tette [na, a professzor úr egy kicsit megengedi, hogy a szedisvakantisták az analfabétáknál talán egy kicsit okosabbak] – tévedhetetlen, hamis. [Ilyen ostobaságot, m. m., hogy a hagyományhű katolikusok azt hiszik, hogy a pápa minden szava és tette tévedhetetlen, csak a kommunisták, meg az Egyház többi ellensége mondott eddig, azok gúnyolódtak a pápai tévedhetetlenség dogmájáról így.]
Akkor is, ha a küszöbön álló szentté-avatások problémát okoznak, a szedisvakantizmus a lelkiismeret számára valójában sokkal nagyobb problémát jelent. [Ez igaz, ezért aztán a szokásosnál is gondosabb mérlegelés előzi meg annak eldöntését, hogy melyik oldalnak van igaza. Még szerencse, hogy a katolikus vallás objektív igazságokon és nem szubjektív meggyőződésen alapul, így aztán szinte tudományos alapon ki lehet számítani, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Ahogy 2 + 2 = 4, szinte úgy lehet megmondani, hogy aki az Egyház csaknem kétezer éves tanítása szerint nem lehet pápa, mert eretnekségeket tanít és képvisel, emberek lelki üdvét veszélyezteti folyamatosan évtizedek óta, nem szenteket avat szentté, tesz példaképpé a hívek számára, az nem pápa. Csak, aki fél e döntés következményeitől a maga számára, az keres úgy mentséget, hogy „ez annál sokkal bonyolultabb” – egyébként ez a mondat a hitetleneknek is egyik kedvenc kifogása, szólama, ami mögé elbújnak,]
Roberto de Mattei: A szedisvakantisták a pápai tévedhetetlenségnek túlságos jelentőséget tulajdonítanak. [Hihetetlen megjegyzés! Hogy lehet egy dogmának „túlságos” jelentőséget tulajdonítani? Ha dogma valami, akkor azt nem lehet se túl-, se alulértékelni, az egyszerűen van és kész.] Az ő gondolkodásmódjuk durván leegyszerűsítő. [?] Ha a pápa tévedhetetlen és valami rosszat tesz, akkor ez azt jelenti [m. m. a buta, ostoba, olvasni nem tudó szedisvakantisták számára], hogy Péter széke üres. A valóság sokkal komplexebb, és az az előfeltevés, hogy a pápa minden tette – vagy majdnem minden tette [na, a professzor úr egy kicsit megengedi, hogy a szedisvakantisták az analfabétáknál talán egy kicsit okosabbak] – tévedhetetlen, hamis. [Ilyen ostobaságot, m. m., hogy a hagyományhű katolikusok azt hiszik, hogy a pápa minden szava és tette tévedhetetlen, csak a kommunisták, meg az Egyház többi ellensége mondott eddig, azok gúnyolódtak a pápai tévedhetetlenség dogmájáról így.]
Akkor is, ha a küszöbön álló szentté-avatások problémát okoznak, a szedisvakantizmus a lelkiismeret számára valójában sokkal nagyobb problémát jelent. [Ez igaz, ezért aztán a szokásosnál is gondosabb mérlegelés előzi meg annak eldöntését, hogy melyik oldalnak van igaza. Még szerencse, hogy a katolikus vallás objektív igazságokon és nem szubjektív meggyőződésen alapul, így aztán szinte tudományos alapon ki lehet számítani, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Ahogy 2 + 2 = 4, szinte úgy lehet megmondani, hogy aki az Egyház csaknem kétezer éves tanítása szerint nem lehet pápa, mert eretnekségeket tanít és képvisel, emberek lelki üdvét veszélyezteti folyamatosan évtizedek óta, nem szenteket avat szentté, tesz példaképpé a hívek számára, az nem pápa. Csak, aki fél e döntés következményeitől a maga számára, az keres úgy mentséget, hogy „ez annál sokkal bonyolultabb” – egyébként ez a mondat a hitetleneknek is egyik kedvenc kifogása, szólama, ami mögé elbújnak,]
Kérdés: Mégis, a teológusok többsége – különösen a jobbak, a Római Iskola tagjai – megerősíti a szentté-avatások tévedhetetlenségét.
Roberto de Mattei: A szentté-avatások tévedhetetlensége nem dogma, hanem a teológusok többségének a véleménye, különösen XIV. Benedek óta – aki ezt privát tanvéleményként jelentette ki, és nem pápaként. [Jé, egy pápai levél, amiben még a professzor úr szerint is „tanvélemény” áll, tehát egy levél, amiben a tannal kapcsolatos magyarázat áll, nem pápai vélemény, hanem személyes vélemény? Akkor az Egyház miért hivatkozik például Római Szent Kelemen pápa levelére a római püspök primátusával kapcsolatban?]
Ami a Római iskolát illeti, ennek ma élő legmegbecsültebb tagja, Msgr. Brunero Gherardini nemrég sorolta fel egy cikkben a kétségeit a szentté-avatások tévedhetetlenségével kapcsolatban.
[Itt jön e kétségek összefoglalása, amit nem fordítok le, hiszen a zsinat utáni idők „elismert” teológusainak véleménye egyszerűen nem hiteles. Hiszen, ha nem azt mondanák, amit a mai tisztségviselők hallani akarnak, akkor nem lennének többé se „elismertek”, se bármilyen „Római Iskolának” a tagjai, hanem mellőzött, kirúgott, elfeledett senkik. Sokkal inkább utalok e témában az egyháztörténelem valóban nagy tudósainak a véleményére, melyek a honlap „A tanától megfosztott katolicizmus” című cikkében olvashatók.]
Roberto de Mattei: A szentté-avatások tévedhetetlensége nem dogma, hanem a teológusok többségének a véleménye, különösen XIV. Benedek óta – aki ezt privát tanvéleményként jelentette ki, és nem pápaként. [Jé, egy pápai levél, amiben még a professzor úr szerint is „tanvélemény” áll, tehát egy levél, amiben a tannal kapcsolatos magyarázat áll, nem pápai vélemény, hanem személyes vélemény? Akkor az Egyház miért hivatkozik például Római Szent Kelemen pápa levelére a római püspök primátusával kapcsolatban?]
Ami a Római iskolát illeti, ennek ma élő legmegbecsültebb tagja, Msgr. Brunero Gherardini nemrég sorolta fel egy cikkben a kétségeit a szentté-avatások tévedhetetlenségével kapcsolatban.
[Itt jön e kétségek összefoglalása, amit nem fordítok le, hiszen a zsinat utáni idők „elismert” teológusainak véleménye egyszerűen nem hiteles. Hiszen, ha nem azt mondanák, amit a mai tisztségviselők hallani akarnak, akkor nem lennének többé se „elismertek”, se bármilyen „Római Iskolának” a tagjai, hanem mellőzött, kirúgott, elfeledett senkik. Sokkal inkább utalok e témában az egyháztörténelem valóban nagy tudósainak a véleményére, melyek a honlap „A tanától megfosztott katolicizmus” című cikkében olvashatók.]
[A következő kérdésre adott választ annak illusztrálására fordítom le,
hogy az igaság nem-vállalása, még a legképzettebb, és különben okos
embereket is milyen elképesztően kicsavart magyarázkodásokra vezeti.]
Kérdés:
Mi a véleménye Aquinói Szent Tamás téziséről, miszerint, ha a pápa nem
lenne tévedhetetlen egy ünnepélyes kinyilatkoztatásnál, mint amilyen a
szentté-avatás, akkor magát s az Egyházat is becsapná?
Roberto de Mattei: Először is egy jelentéstani félreértést kell tisztáznunk. Egy nem-tévedhetetlen aktus nem egy hamis tan, ami szükségszerűen félrevezet, hanem csak egy aktus, ami a tévedés lehetőségét hordozza magában. A valóságban ez a tévedés nagyon ritka lehet – vagy soha nem fordul elő. Szent Tamás, mint mindig, most is kiegyensúlyozott az ítéletében, de nem tévedhetetlen a végsőkig. [?] Joggal igyekszik az Egyház tévedhetetlenségét védeni, és ezt egy teológiailag okos érvvel teszi. Érve tágabb értelemben akceptálható [?], de meg kell engednie a kivételt. Egyetértek vele, hogy az Egyház, mint egész, nem tévedhet. De ez nem jelenti azt, hogy az Egyháznak minden aktusa, mint például a szentté-avatás aktusa önmagában szükségszerűen tévedhetetlen. [Tény, hogy ezt nem definiálták így meg, de attól még nem lehet letagadni, hogy a múltban egyszerűen az elfogadott, a „normális” vélemény ez volt.] A jóváhagyás, melyet a szentté-avatás aktusával szemben kell tanúsítani, az egyházi, nem pedig az isteni hit jóváhagyása. [Lásd ezzel kapcsolatban a fentebb említett cikkben Heinrich német teológus 1882-ben közzétett vélekedésének eme részét: „Nem csak a tisztelet, az utánzás és a szentek közbenjárásának kérése általában, hanem az egyes szentek is és ezért ezek kanonizálása is Isten terveiben szerepel, és ennek megfelelően, bár nem formálisan és közvetlenül, de implicit és közvetve az isteni Gondviselésben bírja alapját.”]
Ez azt jelenti, hogy a hívő hiszi, mert elfogadja azt az elvet, hogy az Egyház normális esetben nem téved. A kivétel nem érvényteleníti a szabályt. Egy befolyásos német teológus, Bartmann, „A dogmatika tankönyve” című munkájában egy hamis szent tiszteletét (kultuszát) azzal a hódolattal hasonlítja össze, amit egy király hamis követével szemben tanúsítanak. A tévedés nem befolyásolja az elvet, miszerint egy királynak igazi követei vannak és az Egyház igazi szenteket kanonizál.
[Szeretném tudni, hogy mit mond arra az esetre Bartmann teológus, ha a hamis követet mindenki felismeri az idegen udvarban, hiszen a hamis követ minden ismérvét magán viseli. Szerinte, mit tesznek egy ilyen követtel, és mit gondolnak arról a királyról, aki őt küldte? És különösen akkor, ha ugyanaz a király egymás után több hamis követet küld. Szerinte, lesz még egyetlen uralkodó testület ezek után, aki ezt a bizonyos hamis követeket küldő királyt komolyan veszi, vagy netán kedveli, tiszteli? Amit itt a professzor mond, az igaz lehet elvileg egy olyan szentre, akit mindenki és az alapos egyházjogi vizsgálat is szentnek tart, de valami rejtett hibája miatt – amit csak Isten ismer – még sem az. Ilyenkor az Egyház a hívek könyörgését ehhez a nem-szenthez kiegészíti a saját „tárházából”, mert a tévedés önhibán kívül történt. És nem sérül senkinek a hite. De most nem ilyen esetekkel állunk szemben! Itt se komoly vizsgálatot nem végeztek, se a szentté-avatás szabályait nem tartották be, és ráadásul komolyan vehető emberek – és ahogy a professzor is fogalmaz – az értelem is azt mondja, hogy nem kivételről van szó, hanem rossz, hamis, szentségtelen és ismétlődő gyakorlatról! Arról már nem is beszélve, hogy mindezek a szentté-avatások annak ismeretében zajlanak, hogy mostanáig a szentté-avatásokat igenis minden katolikus tévedhetetlennek hitte, tartotta. Az ebben való kételkedés csak akkor kezdte felütni a fejét, amikor II. János Pál alatt megindultak a kétséges kanonizálások. Úgy vélem, most pont olyan esettel állunk szemben, amikor korábban az Egyház, hogy a közbotrányt elkerülje, egy „mindenki által hitt” tételt vagy dogmaként definiál, vagy végérvényesen elvet – hogy a hívek hitét ne gyengítse, hogy ne teremtsen zűrzavart stb. Egy valódi főpásztornak ez kellene a legfontosabb dolga legyen: juhai megnyugtatása, a köztük meglévő összevisszaság megszüntetése.]
Roberto de Mattei: Először is egy jelentéstani félreértést kell tisztáznunk. Egy nem-tévedhetetlen aktus nem egy hamis tan, ami szükségszerűen félrevezet, hanem csak egy aktus, ami a tévedés lehetőségét hordozza magában. A valóságban ez a tévedés nagyon ritka lehet – vagy soha nem fordul elő. Szent Tamás, mint mindig, most is kiegyensúlyozott az ítéletében, de nem tévedhetetlen a végsőkig. [?] Joggal igyekszik az Egyház tévedhetetlenségét védeni, és ezt egy teológiailag okos érvvel teszi. Érve tágabb értelemben akceptálható [?], de meg kell engednie a kivételt. Egyetértek vele, hogy az Egyház, mint egész, nem tévedhet. De ez nem jelenti azt, hogy az Egyháznak minden aktusa, mint például a szentté-avatás aktusa önmagában szükségszerűen tévedhetetlen. [Tény, hogy ezt nem definiálták így meg, de attól még nem lehet letagadni, hogy a múltban egyszerűen az elfogadott, a „normális” vélemény ez volt.] A jóváhagyás, melyet a szentté-avatás aktusával szemben kell tanúsítani, az egyházi, nem pedig az isteni hit jóváhagyása. [Lásd ezzel kapcsolatban a fentebb említett cikkben Heinrich német teológus 1882-ben közzétett vélekedésének eme részét: „Nem csak a tisztelet, az utánzás és a szentek közbenjárásának kérése általában, hanem az egyes szentek is és ezért ezek kanonizálása is Isten terveiben szerepel, és ennek megfelelően, bár nem formálisan és közvetlenül, de implicit és közvetve az isteni Gondviselésben bírja alapját.”]
Ez azt jelenti, hogy a hívő hiszi, mert elfogadja azt az elvet, hogy az Egyház normális esetben nem téved. A kivétel nem érvényteleníti a szabályt. Egy befolyásos német teológus, Bartmann, „A dogmatika tankönyve” című munkájában egy hamis szent tiszteletét (kultuszát) azzal a hódolattal hasonlítja össze, amit egy király hamis követével szemben tanúsítanak. A tévedés nem befolyásolja az elvet, miszerint egy királynak igazi követei vannak és az Egyház igazi szenteket kanonizál.
[Szeretném tudni, hogy mit mond arra az esetre Bartmann teológus, ha a hamis követet mindenki felismeri az idegen udvarban, hiszen a hamis követ minden ismérvét magán viseli. Szerinte, mit tesznek egy ilyen követtel, és mit gondolnak arról a királyról, aki őt küldte? És különösen akkor, ha ugyanaz a király egymás után több hamis követet küld. Szerinte, lesz még egyetlen uralkodó testület ezek után, aki ezt a bizonyos hamis követeket küldő királyt komolyan veszi, vagy netán kedveli, tiszteli? Amit itt a professzor mond, az igaz lehet elvileg egy olyan szentre, akit mindenki és az alapos egyházjogi vizsgálat is szentnek tart, de valami rejtett hibája miatt – amit csak Isten ismer – még sem az. Ilyenkor az Egyház a hívek könyörgését ehhez a nem-szenthez kiegészíti a saját „tárházából”, mert a tévedés önhibán kívül történt. És nem sérül senkinek a hite. De most nem ilyen esetekkel állunk szemben! Itt se komoly vizsgálatot nem végeztek, se a szentté-avatás szabályait nem tartották be, és ráadásul komolyan vehető emberek – és ahogy a professzor is fogalmaz – az értelem is azt mondja, hogy nem kivételről van szó, hanem rossz, hamis, szentségtelen és ismétlődő gyakorlatról! Arról már nem is beszélve, hogy mindezek a szentté-avatások annak ismeretében zajlanak, hogy mostanáig a szentté-avatásokat igenis minden katolikus tévedhetetlennek hitte, tartotta. Az ebben való kételkedés csak akkor kezdte felütni a fejét, amikor II. János Pál alatt megindultak a kétséges kanonizálások. Úgy vélem, most pont olyan esettel állunk szemben, amikor korábban az Egyház, hogy a közbotrányt elkerülje, egy „mindenki által hitt” tételt vagy dogmaként definiál, vagy végérvényesen elvet – hogy a hívek hitét ne gyengítse, hogy ne teremtsen zűrzavart stb. Egy valódi főpásztornak ez kellene a legfontosabb dolga legyen: juhai megnyugtatása, a köztük meglévő összevisszaság megszüntetése.]
Kérdés: Milyen értelemben beszélhetünk akkor az Egyház tévedhetetlenségéről a szentté-avatásoknál?
Roberto de Mattei: [Itt megint jön egy modern korból való homályos modernista szöveg, aminek végén áll ez a mondat]: Az Egyház nem téved az univerzális Tanítóhivatalában, de az egyházi tekintélyek részéről előfordulhat tévedés időben és térben korlátozva.
[Ezt sem értem: Ha egy pápa kihirdetett egy dogmát, akkor egyszer-kétszer előfordulhatott már az Egyház történetében, hogy tévedett? És ha ez valóban így van, akkor ki, mikor állapíthatja meg, hogy ez vagy az a tan nem igaz. És létezik még ezek után valaki, aki hisz a dogmákban? És, amikor egy pápa rendes vagy rendkívüli tanítóhivatali megnyilatkozásában éppen téved, akkor a Szentlélek hol jár? Vagy ez azt is jelenti, hogy a professzor szerint Isten is tévedhet olykor? És akkor az a szikla, amire Krisztus építette Egyházát, mennyire szilárd? És ki mondja meg, hogy most éppen szilárd-e, vagy éppen kivételesen puha és bizonytalan lett? És hogy lehet még az egész katolikus tant komolyan venni, ha ilyen tévedések fordulhatnak elő benne?]
Roberto de Mattei: [Itt megint jön egy modern korból való homályos modernista szöveg, aminek végén áll ez a mondat]: Az Egyház nem téved az univerzális Tanítóhivatalában, de az egyházi tekintélyek részéről előfordulhat tévedés időben és térben korlátozva.
[Ezt sem értem: Ha egy pápa kihirdetett egy dogmát, akkor egyszer-kétszer előfordulhatott már az Egyház történetében, hogy tévedett? És ha ez valóban így van, akkor ki, mikor állapíthatja meg, hogy ez vagy az a tan nem igaz. És létezik még ezek után valaki, aki hisz a dogmákban? És, amikor egy pápa rendes vagy rendkívüli tanítóhivatali megnyilatkozásában éppen téved, akkor a Szentlélek hol jár? Vagy ez azt is jelenti, hogy a professzor szerint Isten is tévedhet olykor? És akkor az a szikla, amire Krisztus építette Egyházát, mennyire szilárd? És ki mondja meg, hogy most éppen szilárd-e, vagy éppen kivételesen puha és bizonytalan lett? És hogy lehet még az egész katolikus tant komolyan venni, ha ilyen tévedések fordulhatnak elő benne?]
Kérdés: Hogyan foglalná össze ezek után a pozícióját?
Roberto de Mattei: XXIII. János szentté avatása a pápa ünnepélyes aktusa, ami az Egyház legfelsőbb tekintélyéből van levezetve – és ezt tisztelni kell –, de ez nem egy olyan ítélet, ami önmagában tévedhetetlen. Az értelem használata, támogatva a tények alapos megvizsgálásától elég világosan megmutatja, hogy XXIII. János pontifikátusa nem szolgálta az Egyház javát. Ha nekem el kellene ismernem, hogy Roncalli pápa heroikus módon gyakorolta az erényt, amikor szerepét mint pápa betöltötte, akkor hitem racionális előfeltételeit a legmélyén ásnám alá. Kétséges esetekben a hit dogmájához tartom magam, amit az I. Vatikáni Zsinat jelentett ki, miszerint hit és értelem között nem létezhet ellentmondás. A hit felülmúlja az értelmet és felemeli, de nem mond neki ellent, mert Isten, aki maga az igazság, nem lehet ellentmondásos. Lelkiismeretem előtt vállalni tudom azt a felelősséget, hogy ezen szentté avatással kapcsolatos összes fenntartásomat megőrizzem.
Roberto de Mattei: XXIII. János szentté avatása a pápa ünnepélyes aktusa, ami az Egyház legfelsőbb tekintélyéből van levezetve – és ezt tisztelni kell –, de ez nem egy olyan ítélet, ami önmagában tévedhetetlen. Az értelem használata, támogatva a tények alapos megvizsgálásától elég világosan megmutatja, hogy XXIII. János pontifikátusa nem szolgálta az Egyház javát. Ha nekem el kellene ismernem, hogy Roncalli pápa heroikus módon gyakorolta az erényt, amikor szerepét mint pápa betöltötte, akkor hitem racionális előfeltételeit a legmélyén ásnám alá. Kétséges esetekben a hit dogmájához tartom magam, amit az I. Vatikáni Zsinat jelentett ki, miszerint hit és értelem között nem létezhet ellentmondás. A hit felülmúlja az értelmet és felemeli, de nem mond neki ellent, mert Isten, aki maga az igazság, nem lehet ellentmondásos. Lelkiismeretem előtt vállalni tudom azt a felelősséget, hogy ezen szentté avatással kapcsolatos összes fenntartásomat megőrizzem.
Az 2014. március 29-i szerkesztői üzeneteket így kezdtem: „Alig egy
hónap múlva minden katolikusnak – ha magát valóban katolikusnak tartja,
és ismeri vallását – döntenie kell. Persze tudjuk, hogy a túlnyomó
többség most sem fog dönteni, még azok sem, akik pedig ismerik azokat az
okokat, amik miatt erre a döntésre feltétlenül szükségük lenne.
»Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg
volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek
számból” (Jel 3,15-16), mondja az Úr.«”
Nos, de Mattei professzor mostani interjúja „válasz” volt, azok válaszának prototípusa, akik inkább a legképtelenesebb magyarázatokat találják ki, a legképtelenebb kifogásokat veszik elő, csak ne kelljen igent vagy nemet mondaniuk. Maradnak inkább az is-is-nél. És mindezt bevallottan vagy bevallatlanul annak érdekében, hogy továbbra is számítsanak, legyenek valakik az emberek előtt.
A legszomorúbb az, hogy ez a „legyenek valakik az emberek előtt” csábító vágy minden szinten működik, azoknál, akik szinte alig veszthetnek már el valamit, mert már csaknem mindent elveszítettek ugyan olyan erősen, mint azoknál, akik sokat veszthetnek, magas rangot, nagy elismertséget, sok pénzt. Számomra egyedül ez magyarázhatja meg Williamson püspök úr utolsó kommentárját, melyben újfent, sokadszorra a zsinatutáni pápák valódisága mellett tör lándzsát a csúnya, gaz szedisvakantistákkal szemben.
Ezt írja: „Az a pap, aki a szentmise kánonjában nem hajlandó pápanevet mondani, azt reszkírozza, hogy jobb felé tér le a helyes útról. Aki felismeri a modernizmusnak a hitet fenyegető halálos veszélyét, az látja azokat a hatalmas objektív károkat, amiket a zsinati pápák az egyháznak okoztak. Mégis, őszintén kijelenthetem, hogy semmi katolikus nincs többé bennük? Nincsenek például még legalább jó szubjektív szándékaik? Nem tudom akkor a szentmisét azzal egységben ünnepelni, ami ezekben a pápákban még katolikus maradt? A hivatalos egyház lehet, hogy halálosan beteg, de a magam részéről én nem akarom kijelenteni, hogy egyáltalán semmi katolikus nincs többé benne. Még nem teljesen halott. »Biztos dologban egység, a bizonytalan dologban szabadság, és minden dologban felebaráti szeret.«” [Ha meggondolom, hogy Williamson püspök úr néhány éve még szinte üvöltött – magam fülével hallottam –, ha ezt a szót „szeretet” a katolikus vallással, tannal kapcsolatban valaki érvként felhozta.]
Nos, de Mattei professzor mostani interjúja „válasz” volt, azok válaszának prototípusa, akik inkább a legképtelenesebb magyarázatokat találják ki, a legképtelenebb kifogásokat veszik elő, csak ne kelljen igent vagy nemet mondaniuk. Maradnak inkább az is-is-nél. És mindezt bevallottan vagy bevallatlanul annak érdekében, hogy továbbra is számítsanak, legyenek valakik az emberek előtt.
A legszomorúbb az, hogy ez a „legyenek valakik az emberek előtt” csábító vágy minden szinten működik, azoknál, akik szinte alig veszthetnek már el valamit, mert már csaknem mindent elveszítettek ugyan olyan erősen, mint azoknál, akik sokat veszthetnek, magas rangot, nagy elismertséget, sok pénzt. Számomra egyedül ez magyarázhatja meg Williamson püspök úr utolsó kommentárját, melyben újfent, sokadszorra a zsinatutáni pápák valódisága mellett tör lándzsát a csúnya, gaz szedisvakantistákkal szemben.
Ezt írja: „Az a pap, aki a szentmise kánonjában nem hajlandó pápanevet mondani, azt reszkírozza, hogy jobb felé tér le a helyes útról. Aki felismeri a modernizmusnak a hitet fenyegető halálos veszélyét, az látja azokat a hatalmas objektív károkat, amiket a zsinati pápák az egyháznak okoztak. Mégis, őszintén kijelenthetem, hogy semmi katolikus nincs többé bennük? Nincsenek például még legalább jó szubjektív szándékaik? Nem tudom akkor a szentmisét azzal egységben ünnepelni, ami ezekben a pápákban még katolikus maradt? A hivatalos egyház lehet, hogy halálosan beteg, de a magam részéről én nem akarom kijelenteni, hogy egyáltalán semmi katolikus nincs többé benne. Még nem teljesen halott. »Biztos dologban egység, a bizonytalan dologban szabadság, és minden dologban felebaráti szeret.«” [Ha meggondolom, hogy Williamson püspök úr néhány éve még szinte üvöltött – magam fülével hallottam –, ha ezt a szót „szeretet” a katolikus vallással, tannal kapcsolatban valaki érvként felhozta.]
Az FSSPX – az Egyház kétezer éves tanítására hivatkozva – 40 éve azt
tanítja híveinek az ökumenizmus hamisságának bizonyítékaként, hogy ami a
nem-katolikus vallásokban igaz, az a katolikus Egyház tanításából
megmaradt rész, de maguk ezek a hamis vallások nem szolgálhatnak „az
üdvösség eszközéül”, mint ahogy azt a II: Vatikáni Zsinat kijelentette.
[Lásd például A II. VATIKÁNI ZSINAT IDŐZÍTETT BOMBÁI című tanulmányt.]
Nyilván Lutherben is maradt valami eredeti vallásából, ha más nem, akkor legalább annyi, hogy Krisztust elismerte Isten Fiának. Akkor hát őt is meg lehet említeni a szentmise legszentebb részében a kánonban a püspök úr szerint? Akkor Hans Küng-gel is lehet egységben ünnepelni a szentmisét, akiben nyilván imitt-amott szintén pislákol még valami gyerekkora vallásából? Hogyan lehet ilyesmit érvként felhozni?
Ha csak nem úgy, hogy az FSSPX-nek hátat fordított hívek, papok túlnyomó többsége – az FSSPX-től hozott batyuként – hallani sem akar arról, hogy – például napjainkban – Bergoglio nem pápa. És olyan püspököt akar vezetőnek (akiért áldozatot hozni is hajlandó), aki szintén így gondolkodik. Vagyis, ahogy de Mattei professzor az olasz kulturális életben, úgy a püspök úr az „ellenállásban” betöltött szerepéről nem akar lemondani. Persze ez csak feltételezés a részemről, de hát más magyarázat, akárhogy is tűnődöm, nem jut az eszembe.
Nyilván Lutherben is maradt valami eredeti vallásából, ha más nem, akkor legalább annyi, hogy Krisztust elismerte Isten Fiának. Akkor hát őt is meg lehet említeni a szentmise legszentebb részében a kánonban a püspök úr szerint? Akkor Hans Küng-gel is lehet egységben ünnepelni a szentmisét, akiben nyilván imitt-amott szintén pislákol még valami gyerekkora vallásából? Hogyan lehet ilyesmit érvként felhozni?
Ha csak nem úgy, hogy az FSSPX-nek hátat fordított hívek, papok túlnyomó többsége – az FSSPX-től hozott batyuként – hallani sem akar arról, hogy – például napjainkban – Bergoglio nem pápa. És olyan püspököt akar vezetőnek (akiért áldozatot hozni is hajlandó), aki szintén így gondolkodik. Vagyis, ahogy de Mattei professzor az olasz kulturális életben, úgy a püspök úr az „ellenállásban” betöltött szerepéről nem akar lemondani. Persze ez csak feltételezés a részemről, de hát más magyarázat, akárhogy is tűnődöm, nem jut az eszembe.
(forrás: www.katholisches.info – 2014. április 17.)
http://www.katolikus-honlap.hu/1401/mattei2.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése