A közös origó

Több írásban megemlékeztem a magyarországi görögkatolikus püspökeink törekvéseiről.Természetesen csak hallgatás követte az írásokat, nem látták szükségét a cáfolatnak, ahogy a katolikus hit megvallásnak sem. Kocsis Fülöp és társai nem érezték botrányosnak a hit hiányát mímelni a hitet romboló cselekvéseikben. Ennek oka pedig valószínűleg abban keresendő, amit már oly sokszor leírtam: az erények mímelhetők, de a hiányuk nem, mert még a leplezett erény is megakadályozná, hogy a hiányát mímeljék. Ha tehát valakinek mégis sikerülni látszik egy ilyen erény hiányát mímelni, akkor az az erény bizony nem létezik. És ez igaz a természetfölötti, isteni erényekre is, így a hitre is.

De ha valaki a gyökerekre kíváncsi, azt talán meglepheti, hogy a görögkatolikus püspökök pályájának kezdeteinél ugyanaz a mozgalom bábáskodott, amely a római rítust leromboló deformokat előkészítette: a híres-nevezetes liturgikus mozgalom. Meglepőnek tűnhet, mert a görögkatolikusok eddig megúszni látszottak a liturgikus deformot, ők tehát liturgikus deformáció lépését kihagyva térnek egyből a lényegre, a hitvesztésre. Ebben a tekintetben persze tökéletes és lényegi az azonosság a római deformmal, amelynek okai szintén a prelátusok és teológusok hitvesztése volt, és az ugyanúgy vezetett a tömegek hitvesztéséhez, ahogy a görögkatolikus hierarchák hitvesztése is ahhoz fog vezetni.

A liturgikus mozgalom csodálatos kezdés (Dom Prosper Guéranger) után már a két világháború között nagyrészt eltért a katolikus iránytól. A második világháborúig már minden összeállt eszmei és gondolati szinten, sőt a követett módszerek tekintetében is abból, ami a háború után, és majdan a II. vatikáni zsinaton győzelemre jutott. A belga mozgalom egy része, Dom Lambert Beauduin, az (e)világi papból lett szerzetes vezetésével az ökumené felé fordult. A német mozgalom Dom Ildefons Herwegen, a Maria Laach monostor apátjának vezetésével arra törekedett, hogy a középkori csökevényektől megszabadítsa a liturgiát, visszatérve az ókeresztény kor általuk feltételezett liturgiájához. Ezt folytatta Dom Odo Casel, aki már az áldozatbemutatás furcsa gondolatától is szabadítani kívánta az Egyházat. Majd következett Romano Guardini, aki költői vénájából ömlesztett vért a mozgalomba: ő adta az „áldott” homályt a mozgalomhoz, amely az örök keresés, a semmit sem tudás elvének követésével megfoghatatlanná és csúszóssá tette a mozgalmat, és sötétben tartotta céljait: semmit sem állítani nyíltan és biztosan, csak sejtetni és utalgatni, hiszen különben is, ki tudhat biztosan bármit is? Az osztrákok a klosterneuburgi Pius Parsch révén járultak hozzá a mozgalom deformálásához, a protestáns biblicizmus meghonosításával, annak judaizáló jellegével, az örök kísérletezés szellemével, amelynek lényege már akkor is a szabályoknak való ellentmondás volt, a nagyságos énjük kiszolgálása mellett, persze.

Talán egy ilyen rövid összefoglaló is elég ahhoz, hogy Guardini szellemében sejtethessem: a félrecsúszott liturgikus mozgalom prioritásai a II. vatikáni zsinat, és egyben a szinodális szinódus prioritásai is, így valószínűleg – mélyebb elemzés nélkül is belátható módon – okai is. Ha tehát Kocsis Fülöp meghívott volt a szinodális szinóduson, annak oka nem a teljesen vak és roppant süket véletlen lehetett. Orosz Atanáz és Kocsis Fülöp egyaránt abban az ökumenikus monostorban képződött szerzetessé, amelyet Dom Beauduin, a liturgikus mozgalom nyughatatlan beduinja alapított.

Aki a maga részéről azáltal vált érzékennyé az ökumenére, hogy a szerzetesi hivatás kötelességei helyett az evilági aktivizmus felé fordult a német megszállás idején. Így egy idő után menekülnie kellett Angliába, ahol szívélyes kapcsolatot építhetett ki anglikánokkal, és érzékennyé válhatott az ökumenére. Felfigyelhetett az ortodoxok és anglikánok közötti közeledésre is, amelynek kezdetei még a 19. századra nyúlnak vissza, amikor több anglikán püspök próbálta ortodoxoktól vásárolt szenteléssel pótolni a nekik püspökként is fájóan hiányzó egyházi rend szentségét, amely miatt XIII. Leó pápa olyan szépen volt kénytelen kifejteni, hogy miért is érvénytelen továbbra is az anglikán „mise”.

Beauduin két ökumenikus monostort is világra hozott: az Amay-sur-Meuse-ban alapított Egység Monostorát még elsodorta ugyan a Mortalium Animos tanítása a mai értelemben vett, tehát hamis ökumené elítélésével, de a következő, Chevetogne-ban alapított ökomonostor megmaradt, és sikerrel szolgálja urait a mai napig, küzdve a görögkatolikus főpásztoraink által oly nagyon megvetett és kiírtani kívánt „latinizmus” ellen is. Beauduin túlélte az ökumenizmus és vallási relativizmus ma is érvényben lévő elítélését, megérte a teljes fordulatot, és nem véletlenül vált az ő munkássága nyomán azonossá a Liturgikus Mozgalom az elítélt ökumenikus mozgalommal.

A nyughatatlan liturgikus beduin a háború után a nagy öreggé vált, a látnokká, aki szügyig belemerült a liturgikus deform előkészítésébe. Ez volt az az időszak, amikor Guardini költői homálya egyre kevésbé takarta a mozgalmárok igazi céljait. Dom Lambert Beauduin a Centre de Pastorale Liturgique megalapításában és működésében is részt vett, és az ő újítóként szerzett korábbi tapasztalatai iránymutatásul szolgáltak az liturgikus deform propagálásában. Amelynek okaiként 1945-ben már ilyesmiket sorolt fel:

„jelenlegi liturgiánk oly kevéssé tűnik alkalmazkodónak híveink pszichológiai igényeihez, itt a francia földön, a XX. században! Annyi az archaikus, elavult, stilizált elem; annyi a visszafejlődött, minden dinamizmustól megfosztott szerv, amely képtelen hatást gyakorolni a kortárs lélekre: egy nagy múltú valóság tiszteletreméltó maradványai; múzeumi darabok, hang és élet nélkül! És minden arra szövetkezik, hogy ezt a benyomást keltse bennünk: elmosódott szimbólumok, elavult formulák, merev (papos) gesztusok, idegen nyelv; a megkereszteltek úgy vannak a templomban, mint idegenek egy olyan országban, amelynek sem a szokásait, sem a nyelvét nem ismerik.” (La Maison-Dieu : cahiers de pastorale liturgique | 1945 | Gallica)

És mi a megoldás az elavult, múzeumi darabok által uralt liturgia helyett? Hát a visszatérés az ősi, csak muzeológusok számára ismertnek vélt formákhoz. Logikus, nem?

De görögkatolikus főpapjaink szellemi fejlődésére Dom Lambert eszközei és módszerei is hathattak. Ezekről három pontban elvi iránymutatást adva imígyen szóla vala Beauduin:

„a) Hierarchikusan eljárni: gyakorlati kezdeményezésként kizárólag olyasmit szabad tenni, ami megfelel a liturgia jelenlegi szabályainak; például: a hívek felé fordulva bemutatott szentmise — az ambóról, vagy még jobb, ha az ambókról végzett olvasmányok — a bevonulási körmenet — a hívek testtartásai. Itt is legyünk azonban óvatosak. Sok olyan dolog, ami történelmi értelemben hagyományos, már több évszázada nincs gyakorlatban; ezek tehát nem felelnek meg a jelenlegi hagyománynak, még akkor sem, ha a mostani liturgikus könyveinkben még szerepelnek, mint például a hívek felé fordított oltár. A Szentszék ezekben az esetekben megkövetelheti a helyi főpásztor (ordinárius) jóváhagyását.”

Értjük, kedves olvasó? a jelen hagyomány nem az igazi hagyomány. És hogy a törvénykövetés durva vádjától mentesíthessem, egy közbevetett idézetecske tőle:

„Vajon nem kellene megszabadítanunk magunkat a jelenlegi liturgikus szabályok kicsinyes fegyelmétől, és visszaadnunk a szentségi jeleknek, valamint a keresztény intézményeknek teljes erejüket és hatékonyságukat?”

Ó, jaj, az a káros fegyelem! És az a csodás lelkipásztori hatékonyság, amelynek nyitját mindig a felvilágosult nagyjaink ismerik: egykor a liturgikus beduin, ma a nattudású Gerfel és Fülöp érsek tudják, hogy mitől döglik a légy, Isten és az Egyház évszázadokon keresztül tévedett és tévelygett. Csak véletlenül lehet ismerős a görögkatolikus könyvek és a hitvallás revíziójából is ugyanez a szellemiség, ugye?

„b) Türelmesen eljárni: mértéktartóan kell alkalmazni azt, ami ma legitim, és készíteni a jövőt azáltal, hogy vágyat és szeretetet ébresztünk az ősi liturgiában rejlő minden gazdagság iránt; fel kell készíteni a lelkeket: Róma mindenekfelett a hívők körében fellépő botránytól tart. (E tekintetben a paraliturgiák rendkívül hatékonyak lennének. Ilyen például a keresztény beavatás szertartása, amelyet a liturgián kívül rekonstruálnának úgy, ahogyan az a kora középkorban a Lateránban zajlott.) Azonban minden elhamarkodottság halogató vagy késleltető intézkedéseket vonhat maga után: „Non expedire” (Nem tanácsos) vagy „reponatur in archivio” (irattárba helyezendő): ezek olyan fékek, amelyek különösen ártanának mozgalmunknak.”

Oan naon szép, nem? A múzeumi darabokat lecserélni nem kell félnetek jó lesz az általunk kitalált ősi liturgia elemeire, erre kell vágyat, sőt, szeretetet (!) ébreszteni a hívekben, hogy már valósággal követeljék az ősi kor sosem volt elemeinek és gazdagságának visszaállítását a múzeumi ótvar régiségekkel szemben.

„c) Módszeresen eljárni. Terjeszteni az elképzeléseket történelmi tanulmányok, és különösen komoly ismeretterjesztő munkák révén. Ebből a szempontból olyan gyűjtemények, mint a „La Clarté-Dieu”, vagy folyóiratcikkek, amelyekben bebizonyítják, hogy a római liturgia egykor ismerte azokat a nagy liturgikus funkciókat, amelyeket egy napon szeretnénk újra viszontlátni: a nagyheti zsolozsmákat — a húsvéti éjszakát (vigíliát) — a koncelebrációt, stb.”

Értjük, ugye: olyan cikkeket kell írni, amelyek bebizonyítják, hogy már régen is voltak azok, amiket részben vagy egészben mi találunk ki. És mi előre kérhetjük, hogy írják meg a tanulmányokat, amelyek majd be fogják bizonyítani azt, amit mi véletlenül már most tudunk. Mert ez a történelmi kutatások sajátos természete: tudjuk, hogy mi van a meg sem talált forrásokban. Vagy esetleg a történelmi munkák alatt olyasmiket kell értenünk, mint a kézbeáldozás hazug történetét bemutató tudddományos művek, a kitalált liturgiák, az étterem teraszán írott eredeti ősi eucharisztikus ima? Mivel ők szerették volna látni azt, ami sosem volt úgy. És hogy mindenki megnyugodhasson a hitvesztés felülről induló jellegére vonatkozó állításom tekintetében, ezt írta a nyugtalan beduin a hierarchia szerepéről a hitvesztés gyakorlati előkészítésében:

„Harmadik megfigyelés. — A római Egyházat erősen hierarchikus szellem fűti: Kívánságainkat és kéréseinket a püspökök által kell előterjesztenünk. Ennélfogva a püspöki kar több tagját is érdekeltté kell tennünk a mozgalmunkban, akik aztán Rómában kívánságaink pártfogói és posztulátorai lesznek. Nem elegendő egy távolságtartó és protokolláris püspöki védnökség; meggyőződéses és cselekvő támogatásra van szükségünk. A főpapok aktív jelenléte a gyűléseinken – amint azt múlt januárban is láthattuk – rendkívül értékes erőfeszítéseink sikere szempontjából.

Vajon hogyan lehetett érdekeltté tenni a püspöki kar több tagját? De mindegy is, ki ne látná be, hogy meeecsoda zseniális húzás volt ott képeztetni a görögkatolikus szerzeteseket, azaz a leendő püspököket, ahol egykor ilyen szellemi naccság működött. Akit a XX. századi liturgia Mózesének is neveztek. Az új Mózes, aki egyszerre két helyről vezette ki a népét: a múzeumi liturgia fogságból az ősi kor igen ősi liturgiájának szabadságára, a hitből pedig a hitvesztésre.

Vajon ki találta ki, hogy az ő sírja mellé menjenek képződni görögkatolikus főpapjaink?

https://invocabo.wpcomstaging.com/2026/06/24/a-kozos-origo/