Megjegyzés:
VI. Pius pápa Auctorem fidei bullájában ítélte el az 1786-ban Pistoia-ban tartott szinódus tévtanait – lásd DH 2600-2700.]

Mint már említettük, mi mindig készek vagyunk a hibát másokban keresni. De ma ki kell mondanunk, hogy mi magunk és elsősorban a klérus a felelős azért a szerencsétlenségért, amibe ez a világ került. Ezek nem az én szavaim, hanem az Apostoli Szék képviselőinek a szavai a Trienti Zsinat megnyitóján. Ők hangsúlyozták ki a beiktató beszéd bevezetőjében: „Azért jöttünk össze, hogy a bajokat leküzdjük, melyek elsősorban az eretnekségek, az egyházi fegyelem és erkölcsök felbomlása, a háborúk. Most ki kell mondani, hogy mi magunk, vagyis mi, papok, viseljük ezekért elsősorban a felelősséget, mert elhagytuk az élő víz forrását, és ehhez egy még nagyobb bajt is hozzáadtunk, nevezetesen azt, hogy azt hittük, hogy saját okosságunkkal képesek leszünk e bajokat orvosolni.”
A Szentírás szavai azok, melyeket meg kell fontolnunk: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,13) – Mit jelentenek a repedezett ciszternák, ha nem saját okoskodásunkat, melyekkel lemondunk a Szentlélek segítségéről, és saját eszünkkel és saját erőnkkel próbálunk boldogulni egy olyan dologban, melyben rendet teremteni egyedül Isten joga?
„A legnagyobb baj az eretnekségek. … Megfelel az igazságosságnak, hogy vétkesnek ítéljük magunkat, mert amikor az eretnekségek felbukkantak, nem léptünk közbe, hogy kiirtsuk, hanem hagytuk tovább burjánzani őket, és ily módon ugyanannyira hibásak vagyunk, mint azok, akik a konkolyt elszórták. Az egyházi fegyelem és erkölcsök azáltal lettek megsértve, hogy nem vettük tekintetbe az Apostoli Szék megtámadhatatlan határozatait, és ezzel lemondtunk a Szentlélekről, sőt megvetettük Őt. Közületek ki ne tudná, hogy minden pozitív erő egyedül Krisztusnak a kereszten hozott áldozatának a megjelenítéséből és megújításából ered, és ha ez akadályoztatva van, mint ahogy ez ma történik, a negatív válik úrrá. És ha emiatt szenvedünk, akkor ez a mi hibánk, és elsősorban a klérusé, de közületek minden egyesé is.”
II. Lipót, Toscana nagyhercege 1786-ban a fennhatósága alá tartozó püspököknek egy 57 cikkelyből álló Memorandumot küldött az egyházfegyelem megújításáról. Ezek elfogadására hívott össze Scipione de’Ricci püspök egy zsinatot a toscanai Pistoia-ba. E zsinat határozatai magjukban mind azokat a követeléseket tartalmazták, amit aztán az ú. n. II. Vatikáni Zsinat csaknem 200 évvel később elfogadott és elterjesztett: a liturgia átalakítását, a megrövidítését, a népnyelv bevezetését, a hangos előadást, a breviárium átdolgozását stb. Mindezek az eretnek jozefinizmus és janzenizmus termékei voltak, melyek hivatalos, konkrét formában itt jelentek meg.
De Izrael pásztora akkor nem aludt. VI. Pius teljes erejével fellépett e szinódus ellen, és az itt hozott határozatok közül 85 tételt elítélt Auctorem fidei, 1794-ben kiadott bullájában. E bulla meghagyásai és szankciói így szólnak: „Parancsoljuk tehát az összes, mindkét nemből való krisztushívőnek, hogy ne merészkedjenek a felsorolt tételekről és tanításokról másképp gondolkodni, tanítani és azokkal kapcsolatban a szószékről beszélni, mint ahogy rendelkezésünkben nyilatkozunk: mégpedig úgy, hogy aki ezeket vagy közülük valamelyiket összekapcsolva vagy külön-külön tanítja, védelmezi, kiadja, vagy róluk akár vita címén, nyilvánosan vagy magánérintkezésben … hacsak nem támadó szándékkal – megnyilatkozik, pusztán ezen tettéért mindenféle további magyarázat nélkül az egyházi büntetéseknek és más, a hasonló dolgokat elkövetők ellen a jogban meghatározott büntetéseknek (azaz a kiközösítésnek) teszi ki magát.” (DH 2694)
Az, hogy a klérus ignorálta ezen apostoli konstitúciót, nem változtat semmit a lényegen: a kiközösítés érvényes és örök időkre érvényes marad mindazok számára, akik a Pistoia-i zsinat téves határozatait hirdetik és alkalmazzák [vagyis mára már az egész zsinati szektára]. Hiszen VI. Pius bullája egyértelműen a csalatkozhatatlan Tanítóhivatal része, vagyis nem egy pápa, hanem maga a Szentlélek beszélt belőle.
Mi tehát a ti dolgotok, amit, ha nem tesztek meg, magatok is felelőssé váltok: A katekizmust kézbe venni, és újra és újra elolvasni, különösen korunk zűrzavaraiban. És ha valaki hozzátok jön, és mást mond, mint ami a régi katolikus katekizmusban le van írva, akkor bárki is legyen az, nem tagja az Egyháznak. Senki nem állíthatja közületek, hogy nem tud eligazodni a mai káoszban, hiszen mindenkinek rendelkezésére áll csaknem kétezer év katolikus tévedhetetlen tanítása.
Ezért kérjük a Szentlelket, hogy jöjjön – Veni, Sancte Spiritus – és újítsa meg ezt a szegény világot, ami a nyomorúságban és a bűnben lassan elpusztul. Amen.
(forrás: www.einsicht-aktuell.de – 2017. május)
http://katolikus-honlap.hu/1701/katzer.htm

1.
„Mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösön”
Pünkösd utáni harmadik vasárnap evangéliuma e mondattal végződik: „Ita dico vobis: gáudium erit coram Angelis Dei super uno peccatóre poeniténtiam agénte.” (Lk 15,10)
E latin mondat magyar fordítása a Dr. Szunyogh Xavér-misszálé 1933-as kiadásában így hangzik: „Mondom nektek, hasonló öröm leszen az Isten angyalai közt egy megtérő bűnösön.”
Ugyanez a mondat a Szent István Társulat 1992-ben megjelent kiadásában Dr. Kosztolányi István fordításában így szól: „Mondom nektek, az Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”
A Schott-féle német misszálé (1950-es kiadás) így fordítja e mondatot: „Ebenso, sage ich euch, ist Freude bei den Engeln Gottes über einen einzigen Sünder, der Buße tut.” – Magyarul: „Ugyanígy, mondom nektek, lesz öröm Isten angyalai közt egyetlen egy bűnösön, aki bűnbánatot tart.”
Egyértelmű, hogy a magyar fordítás ferdít: Míg a német az eredeti latin szöveget adja vissza, a magyar a pontosság rovására magyarosít, ami egy szépirodalmi műben helyénvaló lehet, de egy ilyen fontos szövegben, Urunk Jézus Krisztus szavainak hű tolmácsolásában félremagyarázható. Az az ismert, Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított mondat, miszerint egyetlen ember lelki üdve fontosabb, mint az egész materiális világ, Jézusnak pont e kijelentésére épül.
A kérdéses mondatnak ugyanis éppen e szavak a legfontosabb jellegzetességei: 1) „egyetlen” megtérőn is nagy az öröm a mennyben, 2) olyan megtérőnek örülnek, aki „bűnbánatot tart”. Ez utóbbi kifejezés éppen napjainkban nyer különös jelentőséget, amikor könnyen rámondják olyanokra is, hogy „megtérők”, akik semmilyen bűnbánatot nem tartanak, mert valójában fogalmuk sincs a bűn mibenlététől, súlyáról, következésképpen a bűnbánat, a vezeklés, az engesztelés értelméről és szükségességéről sem. Amikor megtérés alatt gyakran csak valamilyen szentimentális, pusztán érzelmi alapon álló magatartást értenek. Egy olyan korban, amikor a zsinati egyház ámítása folytán Istennek csak az irgalmasságáról beszélnek, de igazságosságáról nem.


2.
„Et vitam ventúri saeculi”
A Nicea-konstantinápolyi hitvallás (Symbolum nicaeno-constantinopolitanum) – melynek szövegét a Niceai (325) és az I. Konstantinápolyi Zsinaton (381) fogalmazták meg a zsinati atyák, és ami bekerült a mise liturgiájába – utolsó cikkelye így szól: „Et exspécto resurrectiónem mortuórum. Et vitam ventúri saeculi. Amen.”
A latin szöveget (minden általam elérhető magyar nyelvű bibliában, misszáléban és a Denzingerben) így fordítják magyarra: „És várom a holtak feltámadását, és az eljövendő örök életet. Amen.”
A Schott-féle német misszálé (1950-es kiadás) itt is igyekszik hűebben fordítani: „Ich erwarte die Auferstehung der Toten. Und das Leben der zukünftigen Welt. Amen.” – „Várom a halottak feltámadását. És az eljövendő világ életét. Amen.”
Még érdekességként álljon itt a latin „Et vitam ventúri saeculi” angol fordítása: „and the life of the world to come” – ami magyarul így szól: [Hiszem] „az eljövendő világ életét”, tehát nem az örök életet!
Michel Mottet 1992. májusában írt „Et regnabunt cum Christo mille annis” című tanulmányának (forrás: einsicht-aktuell.de 2016./2017.) egyik fő témája a Credo befejezésének ezen hamis fordítása. Többek között ezt írja:
„A Nicea-konstantinápolyi hitvallás egyértelmű az utolsó cikkely megfogalmazásában: »Et exspécto resurrectiónem mortuórum. Et vitam ventúri saeculi. Amen. = Várom a halottak feltámadását. És az eljövendő század életét. Amen.« Ha az eljövendő örök életről lenne itt szó, akkor a zsinati atyák ezt írták volna: »et vitam in saecula saeculorum« [vagy: »et vitam aeternam«, ahogy az Apostoli Hitvallásban áll], ami az örökélet szokásos latin kifejezése. Ha a zsinati atyák a »század, hosszú időszak«, vagyis a »saeculum« szót, ráadásul egyes számban [saeculum, Gen: saeculi] használták, akkor azért tették ezt, hogy az első évszázadok összes kereszténye által egyöntetűen vallott hitet egy olyan birodalomban, mely az Egyház birodalma – melynek küldetése abban áll, hogy a Szentlélek segítségével a világ minden táján misszionáljon –, és az utolsó és végleges birodalom között jön majd el, hittételként örök időkre rögzítsék. … Ez a birodalom vitathatatlanul Isten Fiának birodalma lesz, amiben a szentek együtt uralkodnak Krisztussal. [lásd: Jel 20,4: »Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal.«] Minden szent, látva e világ – mely egészen a démonok uralma alatt áll (lásd: 1 Jn 5,19: »mundus totus in maligno positus est« = »az egész világ a gonosz hatalmában van«) – mélységes igazságtalanságát és romlottságát, sóvárogva és szenvedélyesen remélte és várta egy olyan birodalom eljövetelét, melyben Krisztus lesz a király.”
Ehelyütt nem a millenarizmus témáját akarjuk feszegetni [melyet az Egyház kifejezetten soha nem ítélt el, és ami rossz hírét azoktól a keleti tanításoktól nyerte, melyek Krisztus ezeréves földi uralmát – a nemsokára ott felbukkanó iszlámhoz hasonlóan – csakis világias, érzékies módon tudták elképzelni], hanem mindössze arra a tényre akarom felhívni a figyelmet, hogy a fordítások során számtalan csúsztatás, mégpedig nem véletlen, hanem nagyonis irányított csúsztatás került még a szent szövegekbe is [ennek egyik legfelháborítóbb példája a „pro multis” kifejezésnek „mindenkiért” való fordítása a kánonban].
Hogy ezek a ferdítések, csúsztatások nem véletlenek, és mindig negatív következménnyel, azaz hitehagyással járnak, bizonyítja az a – a honlapon már több helyen említett – torzítás is, amivel a homoszexualitást körülbelül az 1960-as évek eleje táján, Róma törölte az égbekiáltó bűnök közül. Lásd az ezzel kapcsolatos számtalan írás közül ezt: De honnan ered karácsony eme helytelen értelmezése?.


3.
A Szent Szív ünnepének bevezetése
Az egyházi csalások egyik legelképesztőbb újkori esete a fatimai látnok, Lucia nővér kicserélése, amiről többször volt már szó, utoljára alig egy hónapja, a „A hit természetfeletti aktusa” című cikkben. Ebben a cikkben, csakúgy, mint a korábbi Fatimáról szóló írásokban, elhangzott az a vád, hogy XIV. Lajos nem hitt Alacoque Szent Margit Mária üzenetének, és nem ajánlotta fel országát Jézus Szeplőtelen Szívének, és ezért 100 évvel később a francia királyok elvesztették királyságukat.
[„Lucia nővérnek 1931-ben maga Jézus jelent meg, ezúttal Rianjo-ban, egy Pontevedra melletti kis portugál tengerparti városban, és azt a rémisztő közlést tette, hogy hasonlóan a Bourbonokhoz, akik vonakodtak országukat Jézus Szeplőtelen Szívének felajánlani, és akik ezért 100 évvel e kérés megtagadása után elvesztették királyságukat, a pápaság is elbukik: „Tudasd szolgáimmal: mivel a francia királyok példáját követték, és vonakodnak kérésemet teljesíteni, követni fogják őket szerencsétlenségükben is.” Pontosan úgy, ahogy a francia királyok XIV. Lajos képviseletében 1689-ben vonakodtak országukat Alacoque Szent Margit Mária intésére Jézus Szeplőtelen Szívének felajánlani, és 100 évvel később a francia forradalom idején elvesztették trónjukat, pusztul el a pápaság is, mert vonakodott Oroszországot Mária Szeplőtelen Szívének felajánlani.”]
Nos, alaposabb odafigyelésre kiderül, hogy a Napkirály vonakodása tökéletesen érthető volt, „egyházhű” katolikusként csak azt tette, amit az Egyház tett és – mint kiderül – tesz a mai napig is: Nem teljesítette egy látnok apáca kérését. A misszáléban és Alacoque Szent Margit Mária életrajzában ugyanis az olvasható, hogy azt az üzenetet, amit Szent Margit az 1675-ös év Úrnap nyolcadában kapott Jézustól, és amiben az Úr „arra kéri szolgálóleányát, hogy legyen külön ünnepe Szívének, e szavakkal: »Ezért arra kérlek, hogy az Oltáriszentség ünnepének nyolcada utáni első péntek legyen külön ünnep, amikor Szívemet tisztelik, nyilvános bocsánatkéréssel adva jóvátételt neki és azért végezve a szentáldozást ezen a napon, hogy engeszteljék azokért a méltatlanságokért, amelyek az alatt érik, amíg ki van téve az oltárokon«”, az Egyház CSAK 90 ÉVVEL KÉSŐBB, és akkor is CSAK RÉSZBEN teljesítette!
A fenti szöveg írója, Jean Ladame (Jézus Szíve apostola) című könyvében ezt írja: „Az a látomás, amelyben Paray-le-Monial látnoknője [Alacoque Szent Margit Mária] részesül a XVIII. században Jézus Szíve ünnepére vonatkozóan, lényegében ugyanolyan, amilyet Lüttichi Boldog Juliánna kapott Istentől, mikor az Oltáriszentség ünnepét, az Úrnapját kérte. … Az ünnepre vonatkozóan, amelyet Urunk bizalmasától kér, több észrevételt kell tennünk. A jelenés liturgikus ünnepet kér, tehát azt, hogy Jézus Szíve tisztelete, amely magánjelleggel addig is megvolt, nyilvános egyházi kultusszá alakuljon át. Igaz, Eudes Szent János már 1672-ben, az első Paray-i jelenés előtt több mint egy évvel mondott misét Jézus Szíve tiszteletére, de csak a maga eudista közösségében. A Paray-i üzenet nem csak egy kongregációban vagy egy egyházmegyében kívánja Krisztus Szívének tiszteletét, hanem az egész egyházban. Tudjuk, hogy kilencven esztendőt kell majd várni, amíg 1765-ben XIII. Kelemen engedélyezi a Szent Szív ünnepét saját misével. A lengyel püspökök óhajára adja meg az engedélyt, anélkül, hogy említést tenne bármilyen jelenésről. IX. Pius 1856-ban a francia püspökök kérésére kiterjeszti az egész egyházra, de ő is hallgat a Szent Margit-Máriára bízott üzenetről. … Meg kell fontolnunk azt is, hogy a Margit által kért ünnep jellemző jegye a jóvátétel, a hálátlanságokért adott engesztelés. Éppen ezt fogalmazza meg az üzenetben a »nyilvános megkövetés« kifejezés. Ilyen módon a Margit látomásaiban kért ünnep szelleme lényegesen különbözik az Eudes Szent János által kezdeményezett ünneptől. Ez utóbbi nem óhajtott egyebet istentiszteletnél, amelyben a Megtestesült Ige szeretete előtt hódolnak, és hálát adnak neki.”
Jean Ladame „észrevételei” a mai napig érvényesek. Bár Jézus Szentséges Szívének lett saját miseszöveggel rendelkező külön ünnepe, és e szövegekben szerepel a vezeklés szó is, maga az ünnep értelmezése és magyarázata nem beszél „jóvátételről, engesztelésről”, pláne nem „nyilvános megkövetésről”.
A Szunyogh Xavér-féle misszáléban Jézus szentséges Szíve ünnepének magyarázatában egyetlen szó sem esik Jézus kéréséről, nevezetesen, hogy ennek az ünnepnek nem az Ő emberek iránti szeretetéről kell szólnia, hanem „nyilvános bocsánatkérésnek, jóvátételnek, a hálátlanságokért adott engesztelésnek” kell lennie. Dr. Szunyogh Xavér Ferenc kizárólag Jézus irántunk tanúsított szeretetéről beszél, mint az „ünnep liturgiájának tárgyáról”. És ha belegondolunk, hogy a szerző nem sokkal e mű összeállítása után a modernizmus egyik legnagyobb híve és terjesztője lett, nem lehet kikerülni, hogy ezt a „fejlődést” e folyamatos csúsztatások logikus és kikerülhetetlen következményének tekintsük.
A Schott-féle német misszálé itt is „katolikusabb”. Ott az ünnep bevezetőjében legalább említés történik az engesztelésről: „In die Liebe, in das Innenleben dieses Herzens sich zu vertiefen, besonders aber diesem Herzen, das trotz all seiner Liebe so viel Undank erfährt, Sühne zu leisten, ist Sinn und Zweck der Herz Jesu Verehrung.” – „Jézus Szíve tiszteletének értelme és célja e szív szeretetébe, belső életébe elmerülni, de különösen ennek a szívnek, amit az ő összes szeretete ellenére oly sok hálátlanság ér, engesztelést nyújtani.”
Hogy a mai „katolikus” világban az engesztelés mennyire ismeretlen fogalommá vált, jól mutatja az az ima is, amit a szentségimádás után szoktak imádkozni („Áldott legyen az Isten” stb.). Ez az ima kifejezetten engesztelő ima az istenkáromlásokért, amit az ima elején el kellene mondani, és amit a híveknek tudniuk kellene. Ma azonban még azokon a helyeken is, még az ú. n. tradicionalista körökben is, ahol egyébként elmondják ezt az imát, a bevezetést elhagyják, így a mai híveknek fogalmuk sincs már, voltaképpen miért is imádkoznak e könyörgésben.
Aki hisz abban, hogy a rossz, súlyos változásokat rendszerint alig észrevehető, de mindig egyirányba mutató, egy kitűzött célt követő apró ferdítések előzik meg és készítik elő, az biztos abban, hogy a Jézus Szíve ünnep hiányos megvalósítása is az ilyen „apróságok” közé tartozott. Ahogy egy családot ki lehet irtani, ha tagjait éveken keresztül kis adag méreggel etetik, úgy lehetett a katolikus híveket az ilyenfajta, ártalmatlannak tűnő, de nagyonis tendenciózus „mérgezésekkel” mára szinte teljesen hitehagyottá tenni.
A mai szentimentális, semmitmondó, csöpögő ömlengések a szeretetről is az ehhez hasonló ferdítésekből vették kezdetüket. Bergoglio beszédei Jézus mindent, még a legnagyobb bűnökben való megátalkodottságot is megbocsátó szeretetéről, melyet a borzalmas és ízléstelen Jézus Szíve képek ábrázolnak, is mutatják, hogy ezek a ferdítések egy megromlott lelkület lenyomatai, melyek aztán önmagukat gerjesztették tovább. Vagyis a klérusnál kezdődtek, és általuk terjedtek el a hívek között.
Mielőtt XIV. Lajos mulasztását ismételgetjük, tűnődjünk el azon, hogy a – látható – katolikus Egyház lelki, erkölcsi és szellemi rothadásában is nagy szerepet játszottak az ilyen mulasztások: például az Ég kérésének pontatlan (Jézus Szíve ünnep), vagy pláne, elmaradott (Oroszország felajánlása) teljesítése.
Lüttichi Boldog Julianna látomásának az Egyház már kb. 30 évvel később hitelt adott, amikor IV. Orbán pápa (1264-ben) az egész Egyházra előírta Úrnapja ünnepét. Ha összehasonlítjuk azt, hogyan viselkedett az Egyház Úrnapja és Jézus Szentséges Szíve ünnepének bevezetésénél, vagyis összehasonlítjuk azt, hogy miként adott hitelt a 13. század elején és 400 évvel később, a 17. század végén, majd 700 évvel később, a 20. század elején egy látnok kérésének, akkor előttünk áll az Egyház 13. illetve 17. és 20. századi állapota közötti mélyreható különbség.


4.
Aki hittestvérét istentelennek nevezi, méltó a gyehennára (vö. Mt 5,22)
Pünkösd utáni ötödik vasárnap evangéliumában is találunk félreérthető fordítást. Itt, szemben az előző példákkal, ahol pedig erre lett volna szükség, a magyar szószerint fordít, ami – különösen egy mai ember számára – igen meghökkentővé, sőt érthetetlenné teszi a szöveget. A kérdéses rész (Mt 5,22) így hangzik:
„Qui autem díxerit fratri suo, raca: reus erit concílio. Qui autem díxerit, fátue: reus erit gehénnae ignis.”
A Szunyogh Xavér-misszálé, azaz a Káldi-féle 1928-as kiadású Újszövetség Jézus intését így fordítja: „Aki meg azt mondja atyjafiának: raka! méltó a főtörvényszékre; aki pedig azt mondja: bolond! méltó a gyehenna tüzére.”
A Szent István Társulat 1992-es Biblia-fordítása így szól: „Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére.”
Ezek a fordítások egy mai ember számára gyakorlatilag értelmezhetetlenek, hiszen valakinek azt mondani, hogy ostoba vagy bolond (különösen, ha ez megfelel az igazságnak), egyáltalán nem tartozik a súlyos, pláne örök kárhozatot érdemlő sértések közé.
A Schott-féle német misszálé azonban a kérdéses mondatot így fordítja: „Wer aber zu seinem Bruder sagt »Raka« [Taugenichts], den soll man dem Hohen Rate überliefern; und wer zu ihm sagt, »du Gottloser«, der soll dem höllischen Feuer verfallen sein.” – Magyarul: „Aki azonban fivérének azt mondja: »Raka« [mihaszna, naplopó], azt át kell adni a főtanácsnak; és aki azt mondja neki: »te, istentelen«, az legyen a pokoli tűz martaléka.” (A szögletes zárójeles megjegyzések itt az eredeti szöveg részei.)
Ha a magyarnyelvű bibliák magyarázatát is elolvassuk, akkor kiderül, hogy megint a német fordítás az, amelyik Jézus szavainak nem a betűjét, hanem az értelmét igyekezett visszaadni. A magyarázatokban ugyanis ez áll:
1) Káldi-féle Bibliában: Atyafi, testvér, felebarát, általában embertárs. … Raka arámi szó, annyi, mint hitvány, elterjedt csúfnév. A főtörvényszék a szinédrium. Bolond, zsidó felfogás szerint istentelen, elvetemült ember, ami a legnagyobb szóbeli sértés (Zsolt 13,1 és 52,1: »Az esztelen ezt mondja szívében: Nincs Isten!«).”
2) Az 1992-es Biblia-kiadásban: „Aki szavakkal szidalmazza felebarátját, az a főtanács elé kerüljön; ez a 71 tagból álló testület csak főbenjáró ügyekben (istenkáromlás, hazaárulás) ítélkezett. Aki pedig bolondnak mondja felebarátját – a bolond szóból a zsidó mindig kiérezte az istentagadást – az bírói ítélet nélkül jusson az örök kárhozatra.”
Az is fontos adalék, hogy a Káldi és a még régebbi magyar biblia-fordítások rögtön a lap alján hozzák a magyarázatokat, míg az új fordítások, így az idézett is, csak az egyes könyvek végén, ráadásul apró betűkkel. A magyar misszálé sem ad semmilyen szövegmagyarázatot, szemben a német Schott-tal, ami a nehezen érthető kifejezéseket lábjegyzetekben megmagyarázza.
Az elmondottak mind azt a katolikus tanítást támasztják alá, hogy a kinyilatkoztatás, a Szentírás egyetlen „hiteles tanúja és magyarázója az Egyház” (Szent Irenaeus). Vanyó László, aki Szent Irenaeust idézi, a szent egyháztanító e mondatát így folytatja: „Ezért tekintette Irenaeus a gnósziszt minden tévtannál veszélyesebbnek. .. A gnoszticizmust Irenaeus az ortodox tan torz formájának tekinti, mert minden tévtanító az egyházból vált ki.” – Vagyis az Egyház, azaz a Tanítóhivatal magyarázata nélkül még a világosnak tűnő szentírási részek sem érthetők helyesen a hívők számára, ami nagyban közrejátszik abban, hogy az évszázadok során számtalan eretnekség egyes szentírási kifejezések helytelen értelmezése miatt keletkezett.
Visszatérve Mt 5,22-höz, látható, hogy ennek helyes értelmezéséhez – különösen korunk katolikusai számára – a következő magyarázatokra van szükség:
1) Felebarát alatt ehelyütt hittárs értendő, nem pedig bármilyen „embertárs”. Jézus és az apostolok világosan megmondják, hogy a hittestvéreket kell felebarátnak tekinteni, és azokat, akik nem fogadják el a hitet, kerülni kell, velük nem szabad közösködni (kivétel, ha nagy bajban vannak és rászorulnak egy hívő segítségére, mint például az irgalmas szamaritánus esetében). „Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról!” (Mt 10,14), tanítja Jézus.
2) A latin „fátue” szó valóban bolondot, a latin szótár szerint „balga, együgyű, dőre” embert jelent. A szótár a magyar „oktalan, balga, dőre” szóra más latin szót is megad, mégpedig az „insipiens” kifejezést. Ez utóbbi szerepel a honlap egyik nagyon fontos cikkében a „Hiszek, hogy értsek” című Canterbury Szent Anzelm tanításáról szóló írásban. Ebből való a következő részlet:
„Kicsoda az insipiens? – Az első istenérv kiinduló helyzete szerint Isten létét olyan ember számára is be lehet bizonyítani, aki amúgy azt állítja, hogy Isten nincs. Ezt a valakit nevezi Anzelm az írás-hagyomány nyomán insipiens-nek, ahogy fordítani szokás, esztelennek, oktalannak. De vajon csakugyan az ész hiánya a lényege ennek az embernek? A latin szó eredetileg tulajdonképpen »érzékelésre (pontosan: ízlelésre) képtelent« jelöl. Az »esztelennek«, »oktalannak«, »balgatagnak« fordított insipiens szó a latin sapiensen keresztül a sapere igéből származik, melynek első jelentése »ízlelni«; az »eszesnek lenni« csak a másodlagos jelentés. A héber szövegben látható szó gyökét, a szótárak »bolond«, »ostoba« jelentésűnek tüntetik fel, vagyis olyan emberről van szó, aki használja a szavakat, de nem érzékeli azok valóságos tartalmát. Pontosan ezt mondja Anzelm, amikor arról beszél, hogy kétféleképpen lehet valamit elmondani: vagy a puszta hangsort mondjuk ki, a dolog jelentésének érzékelése nélkül (és éppen ezt teszi az insipiens), vagy pedig úgy mondjuk ki a szót, hogy magát a dolgot értjük rajta, azt, amit a szó valóságosan jelöl, (ez a bene intelligere, a helyes értés).”
A bemutatott szövegferdítések nem ártatlan csekélységek, hanem annak tanúi, hogyan, milyen eszközökkel jutott el a katolikus Egyház mai, szavakkal ki nem fejezhető, szörnyűséges állapotába. Hogyan lehetséges az, hogy mind a „klérus”, mind a „hívek” nem csak hitüket vesztették el mára, de láthatóan józan eszüket is, és kerültek a szellemi zűrzavar teljes mélységeibe? Akárhova néz az ember, akár a zsinati szekta, akár az ú. n. konzervatív, vagy tradicionalista körök megnyilatkozásaira, tetteire, a káosz mindenütt tökéletes. Bergoglio egyre nagyobb tempóban viszi végre céljait: visszafordíthatatlanul tönkretenni mindent, ami csak árnyékában is emlékeztet még a katolikusságra.
De a konzervatívok semmivel nem maradnak le tőle: majd mindegyikük a Jézus istenségét tagadó Ratzingert dicsőíti, hozza fel pozitív példának és sóvárogja vissza. Miközben az egyik Caligulának titulálja Bergogliot, akit ennek ellenére valódi pápának tart, a másik Ratzinger valódi „pápa” mellett ellenpápának (tradition und glaube blog), a harmadik olyan pápának, akinek az a célja, hogy az egyházban teljes káoszt hozzon létre (summorum-pontificum blog). Ha ők mind pápának (akár igazi, akár ellenpápának) tartanak nyilvános eretnekeket, akkor bűnök, veszélyességük valójában súlyosabb, mint Bergoglioé, aki nem bújik báránybőrbe, ezért a vak is látja, hogy valójában farkas, míg a többieket jószándékú, a katolikusságnak legalább még a csíráját magában hordók keresik fel útmutatást várva: és csak még nagyobb szellemi összevisszaságot kapnak – vagyis valójában ők a báránybőrbe bújt farkasok, akik ugyanúgy tévútra, a kárhozatba vezetik őket, mint Bergoglio. Mindazok a magukat tradicionalistának, vagy konzervatívnak nevező blogok, közösségek, akik azt hiszik, hogy Bergoglio csak úgy, a semmiből bukkant elő, és nem amellett érvelnek, hogy Bergoglio csak a végeredmény, melynek eléréséhez hosszú út vezetett, és akik e hosszú utat járták legalább annyira, ha nem jobban, felelősek, mint Bergoglio a mai teljes aposztáziáért, azok maguk is aktív részesei e katasztrófa előidézésének.
Visszatérve a kiindulóponthoz: az említett szentírási szakaszok magyar fordításai pontosan megfelelnek Szent Anzelm értékelésének: „a puszta hangsort mondják ki, a dolog jelentésének érzékelése nélkül”. Lassan, észrevétlenül, de folyamatosan rombolják a hitet, ködösítik, majd ellentmondanak a világos, egyértelmű katolikus igazságoknak. A dolgok nem az égből pottyannak le: senki nem lesz egyik napról a másikra önhibáján kívül eretnek.
Nem lehet az sem véletlen, hogy a magyar misszálé szerzője egyike lett a legrosszabb modernistáknak. És az sem, hogy Mária országa, az egykor katolikus Magyarország az egyetlen európai nép, amelynek nincs egyetlen hithű, kétségen kívül katolikus papja (bármi is a véleményem az FSSPX-ről, de tény, hogy az FSSPX 27 éves magyarországi jelenléte ellenére, Magyarország az egyetlen európai ország, amelynek egyetlen FSSPX-ben nevelkedett papja sincs). És összevetve a német Schott-t a magyar Szunyogh Xavér-féle misszáléval, talán az sem véletlen, hogy a németnyelvű európai területeken 1965-t követően megszámlálhatatlanul sok hithű, teológiailag felkészült, lelkületében jámbor katolikus maradt, akik közösségeket szerveztek és szorgosan munkálkodtak a hitvédelemben – szemben a magyarokkal, akik között senki ilyenről nincs tudomásunk.

http://katolikus-honlap.hu/1701/forditas.htm