Wass Albert – Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterem-be, ahol várja őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a menny-ország népe azon a karácsony. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s a szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiába-való, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönn karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja ezt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönn az égben.
Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a menny-ország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönn.

Ilyesmi még nem történ amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek és helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalenn a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönn, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a
nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kinn várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajtó ágai alá!

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette fel a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utoljára vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a Magyar Karácsonyfán!

Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú sorban. “Pro libertate”, suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze reszketett amikor kinyúl a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.
S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előrelépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt a húrokon a magyar “Mennyből az angyal.” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Új Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a mennyei padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került míg a mennyeknek minden lakója odajárul-hatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta a világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászáll-janak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka aki elejtette az aranycsengőt kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat s kézenfogva elővezette onnan a szeplős kicsike angyalt. “Hát te minek bújtál oda?” kérdezte tőle, mosolyogva. “Restellem magamat” vallotta be a szeplős, “elejtettem volt azt a csengőt, lássa”. “Oh, hát te voltál az!” nevetett az Úr. “Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged nem láttalak eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” “Katinka a nevem s Budapestről jöttem” felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, “November negyedikén, Uram!”

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. “Isten hozott, Katika,” mondta jóságosan s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, “aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” “Küldtem, Uram.” Felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. “Aztán mit küldtél?” kíváncsiskodott az Úr Jézus, “Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. “Nem imádságot küldtem” vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. “Nem-é? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” “Kenyeret,” felelte szepegve Katika, “szép, fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is.” ” tette hozzá bizalmasan, “S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már.”

Mély döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek.
Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kicsi lányt. “Jól tetted, Katika!”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, “sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemben, amikor lenn jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg mamából kitört az elfojtott zokogás. Katinka kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két véznakarjával átölelte. “Ne sírj, mama,” kiáltotta hangos csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, “anyuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: nyáriasan kisütött a nap Magyarország fölött!!!”

http://www.jacquielawson.com/viewcard.asp?code=3138820231522&source=jl999