Kustra Ferenc: Csak állok a keresztútnál...

Csak állok a keresztútnál és nézelődöm.
Várom a fényt, nézek föl... érdeklődöm,
De tekintetem a semmibe vész, az éterbe...
Hogyan jutok így előre... előre az életbe?

Nézek körbe és a szememben égő vágyak...
Innen messze vannak a legelésző nyájak,
És messze a szép, békés, délibábos tájak...
Nekem a szépség, béke, délibábos vágyak.

Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt,
Soha, senki nem segített... utam jóra merre vált?
Elmennék oda, hol talán kék az ég és zöld a fű
De melyik út vezet oda... minek vagyok nagyszívű?

Nézek és utakat látok... de igen rémisztő,
Pusztaságban csak utak... igen, igen ijesztő!
Se fa, se fű, se élet jele, homoktenger közepe?
Se úszni nem tudok, se mellényem... le vele?

Látom még az úti táblákat is lebontották,
Nehogy lássak... a lelkem is kifosztották!
Mindebből látszik, hogy semmibe vesznek,
Ebből már tudom, céljuk... elveszejtenek.

Iránytűm nincs, egy tábla sem mutat utat,
Nem tudom, merre menjek... lesz sorsfordulat?
Az életem mindig, szinte csak keresztutakból állt,
Soha, senki nem segített... utam jóra merre vált?

Tudom, messze vannak szép, békés, délibábos tájak...
Ha ott élnék, akkor tán’ bennem is lehetnének vágyak?
Vágyak, melyek nem maradnak azok, de teljesülnek,
És a lelkem szárnyai, attól fölöttébb lelkesülnek...

Pusztaságban csak utak... igen, igen ijesztő!
Pusztában nincs semmi, legyek tán’ madárijesztő?
Csak állok a keresztútnál, állok és nézelődök,
Jön-e még az életben valami, ami... talán előlök.