Új Guineából a dzsungelból egy misszionárius levelet küldött haza barátainak a lelki hadviselés természetéről:
„Nagyszerű a harc tüzében szembeszállni a vén ördög legfélelmetesebb fegyvereivel, amikor az elkeseredéssel, csüggedéssel, csúfolkodással és betegséggel támad. Nem pocsékolja idejét a lágymelegekre. Akkor támad keményen, amikor valaki szembe mer vele szállni. Mindig kiszámíthatod ütésed súlyát abból, hogy milyen visszautast kapsz. Amikor lázas betegen fekszel és elmegy az utolsó erőd is; amikor valamelyik megtért visszaesik; amikor a legígéretesebb érdeklődők csak bolondot csinálnak belőled; amikor leveleidet nem kapod meg, és barátaid sem válaszolnak leveleidre, ez az idő talán a szomorkodás ideje? Ó, nem! Ez az az idő, amikor meg kell állni gyakran és halleluját kell kiáltani! Az ősi ellenséggel szemben ez a legfélelmetesebb ellentámadás, és ezzel lehet őt visszaűzni. A mennyeiek az ég peremén figyelik a küzdőteret: 'Vajon ki tud tartani?' Amint látják, hogy ki van velünk, és amint észreveszik a kiapadhatatlan erőforrásokat és azt. hogy lehetetlen kudarcot vallanunk, dicsőséget adnak Istennek. Nem hátrálunk meg! Kitartunk a végsőkig!"