Szent
János apostol az egyedüli apostol, akinek az ismertető és
megkülönböztető jegye: az, „akit az Úr szeretett”. Már önmagában ez a
jellemzés is különösen kedvessé teheti őt számunkra. Ebben a
jellemzésben és a mögötte lévő Isteni szeretetben ugyanis nem egyszerűen
Krisztus Urunk emberi szimpátiája nyilvánult meg. Ha ez lett volna az
oka, akkor az apostolok között vetélkedést és megoszlást szült volna az
Úr kivételező szeretete, ahogy később megoszlást és megbotránkozást
váltott ki a mennydörgés fiai érdekében közbenjáró anyai elfogultság is.
De János apostol kiváltságos helyzete az apostolok között Isten
igazságosságából fakadt, nem emberi szimpátiából, és minden apostoltárs
tudta, érezte, hogy erről van szó, ezért nem olvashatunk arról, hogy
másként fogadták volna.
Az
isteni igazságosságon alapuló kiválasztottság magyarázza meg aztán azt
is, hogy az összes apostol és minden ember közül egyedül Szent János
apostol kapta meg azt a feladatot Krisztus Urunktól, amit előtte a
földön a szülein kívül csak a tiszta és szűzi Szent József és maga a
megtestesült Isten, Krisztus Urunk láthatott el: befogadhatta házába és
gondját viselhette az egyetlen tiszta és bűntelen emberi személynek, a
Szűzanyának.
A
Krisztus Urunk mellett megélt három és fél sűrű év bárkinek egy életre
elegendő feladatot adott volna az átgondoláshoz, a következtetések
levonásához, ahogy minden korokban elegendő feladatot ad azóta is
mindenkinek, aki keresi az Úr arcát. Szent János alkalmassága a
Szűzanyáról való gondoskodás szent feladatára arra is alkalmassá tette
őt, hogy a neki juttatott hosszabb földi élet alatt elmélyítse és
leszűrje a leglényegesebb tanulságokat Krisztus urunk életéről,
haláláról, feltámadásáról.
Abban
is egyedülálló Szent János helyzete, hogy ebben a tevékenységben –
nevezhetjük teológiai reflexiónak is – a Szűzanya példája vezethette.
Képzeljük el azokat a szentmiséket, amelyeket a szeretett tanítvány
mutatott be a szeretett édesanya imádságos jelenlétében, amikor a
legalázatosabb emberi személy áhítata, viselkedése, példája, szavai
voltak Szent János kézvezetői az Úr felé fordulásban! Képzeljük el a
Szűzanya áhítatát és szeretetét az eucharisztiában jelen lévő Szent
Fia, Ura és Istene felé! Ha ezeket megfontoljuk, biztosan tudni és
érezni fogjuk ama megállapítás igazságát, hogy bizony a liturgia, az
egyház imádságának gyakorlata megelőzi a tételesen kifejtett
hittételeket, alapja és forrása azoknak.
Mert
a Szűzanya imádó szereteténél mi lehetett volna világosabb
kinyilvánítása annak, hogy az eucharisztiában valóságosan jelen van az ő
Szent Fia? El tudjuk képzelni, hogy engedte volna akár egy morzsáját is földre hullani?
Ezzel a
szemmel nézve Szent János apostol sok évtizedes teológiai reflexiót
tükröző írásaira, felfedezhetünk két olyan tényezőt, aminek központi
szerepe nála domborodik ki leginkább: az eucharisztiát és Isten
dicsőségét.
Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érsek ihletett gondolatait
idézhetjük ide az eucharisztia központi szerepéről Krisztus
működésében, mert ez volt a végső vízválasztó Jézus Krisztus
követésében. Ennek meghirdetése lett a botrány köve sok tanítvány és
követő számára, akik „nem követték tovább” Krisztust, és ez lett az a
pont, ahol eldőlt, hogy ki az, aki elárulja Őt. És ez kétezer óta nem
változott.
Szent János a Jelenések könyvében írja le azt a lélegzetelállító jelenetet, amikor a Bárány átveszi a könyvet. A Bárány, aki „mintegy megölve állt”,
az Eucharisztikus Úr, aki a vének (ószövetségi atyák), a négy élőlény
(evangélisták) és a trón között áll. Ő áll középen, mert „minden
belőle, általa és érte van”, ahogy Szent Pál is többször elmondja
leveleiben.
Ez a
jelenet azért is kiemelkedően fontos, mert leírja Krisztus dicsőségének
beteljesedését az Atya előtt, akit Eucharisztikus Úrként jelenít meg
dicsőségének teljességében. Ebben a jelenetben teljesedik be ugyanakkor
Szent János reflexiója is Krisztus Urunkról. A Szentlélek vezetésével
és a Szűzanya példája nyomán sok évtizedes elmélkedés után jutott Szent
János arra, hogy az evangéliumában a valóságot megértve úgy ábrázolja
Jézus Krisztust, mint aki egész életében és működésében, szenvedésében
és halálában az Atya dicsőségét keresi és szolgálja, és ez az, ami
miatt elnyeri az Atyától a dicsőséget, amiben már a világ teremtése
előtt része volt. Az Atya megdicsőítése az Atya akaratának
teljesítésében áll: Jézus minden földi tette csak és kizárólag az Atya
akaratának követésében állt. A Jelenések könyvének ötödik fejezete pedig
Jézus Krisztusnak, az Eucharisztikus Úrnak, a Báránynak a
megdicsőülése. Ebben a jelenetben együtt szerepel az eucharisztia, az
Atya dicsősége és a Fiúé, aki az egész teremtett világ középpontjában
áll, ahogy a megdicsőültek között is középen álló Bárányként nyeri el az
Atyától a dicsőséget.
Az
Isten dicsőségéről való elmélkedés minden korban, de a mi korunkban
különösen fontos. A nárcizmusban fuldokló embereknek életbevágó
tudatosítaniuk azt, hogy nem az ember a központi szereplője az
üdvtörténetnek, hanem Isten, és az Ő dicsősége. Ez az egyetlen igazán
lényeges szempont, az a rendező elv, amelynek minden viszonyulásunkat,
törekvésünket, vágyunkat és akaratunkat meg kell határoznia. Az egyedül
érvényes lényegi szempont Isten dicsősége, mert minden Általa, Érte és
Benne áll fönn. És ha Isten dicsőségét tesszük a középpontba, hirtelen
minden a helyére kerül, mert attól fogva „csak” a Szentlélek által
vezetett megfontolás és idő kell, hogy mindent a maga súlyának,
fontosságának és helyének megfelelően kezeljünk, hogy amire már
eljutottunk azt megtartsuk, és amire még nem jutottunk el, arra
elvezessen minket a Szentlélek.
És ezen
a ponton összekapcsolódik a Szűzanya, az eucharisztia és Isten
dicsősége. Ez a megközelítés volt ugyanis a Szűzanya sajátja, aki
alázatos szolgálólányként istenfélelemmel, azaz az Istennel szembeni
rajongó, hálás, tiszta szeretettel és teremtmény mivoltának tudatában
lévő legmélyebb tisztelettel viseltetett. És mivel a Szűzanya
istenfélelme és az eucharisztiában való krisztusi valóságos jelenlétbe
vetett hit elválaszthatatlan egymástól, ez a tisztelet valósult meg
benne az Oltáriszentséggel kapcsolatban is. Ennek volt tanúja Szent
János, aki a Szűzanya példáját látva és megfontolva értette meg e két
tényező központi jelentőségét. Ebben a felismerésben a Szentlélek
vezette Szent Jánost, aki ezáltal a papság mintájává is lett, hiszen az ő
életében valósult meg először az a kapcsolat, amelynek minden papi
élet középpontjában kell lennie: az Isten dicsőségének keresése, az
Eucharisztikus Úr imádata és szolgálata, és az ebben példát és
támogatást jelentő Szűzanya iránti tisztelet és szeretet. Ezért hiszem,
hogy Tiszteletreméltó Sheen érsek írásában idézett elhatározása, amit ő
több mint hatvan évnyi papsága alatt maradéktalanul teljesített, a
Szentlélek által sugallt elhatározás volt, amit minden papnak és laikus
hívőnek követnie kell.
A sátán
lázadása az Istennel szembeni gőg volt. Az első ember bukása és minden
további ember bukása is ebből a sátáni gőgből forrásozik, mert a sátán
gőgjéből következett az ember minden további bűne, az is, amely
látszólag nem a gőg bűnével kapcsolatos. Ilyen értelemben az ember csak
a sátán Isten elleni lázadásának eszköze és terepe, és az emberi földi
történelem a gőg háborújának záró fejezete, végső összecsapása. Ezért
tette Isten megkerülhetetlen szereplővé az alázatos Szűzt, és ezért lett
botránykővé az eucharisztia a tanítványok számára, köztük az Úr által
kiválasztott és meghívott Júdás számára is. Az eucharisztikus jelenlét
ugyanis elviselhetetlen botrány a gőg számára.
Ezért
két olyan megkerülhetetlen tényező van, amihez való viszonyulás
alapján szükségszerűen felszínre kerül sok szív rejtett gondolata: az
oltáriszentség és a Szűzanya. Bármilyen bonyolult vagy csábítóan
egyszerű, teológiailag megalapozottnak tűnő vagy emberileg érthető
gondolatmenettel próbálja leplezni magát a hitetlenség, azonnal
lelepleződik a Szűzanyához való viszonyulása alapján és az
oltáriszentséggel kapcsolatos tettei alapján.
Az
eucharisztiához való viszonya a világnak és a különböző vallásoknak,
keresztény felekezeteknek evidens és magától értetődő. De az
oltáriszentség a katolikus egyházon belül is botránykő. Ezért fontos
tudatosítanunk, hogy ha a szentmisében és az eucharisztikus Úrral való
bánásmódban nem Isten dicsősége áll a középpontban, hanem egyéb
szempont, nem lehet Istentől való sem ember, aki ezt műveli, sem
irányzat, amely ezt követi, se intézkedés, se tilalom, se kötelezés.
Ezért
nem lehetséges méltóan készülni Eucharisztikus Világkongresszusra úgy,
hogy nem bántja az illetékes püspököket és papokat az a mód, ahogy az
oltáriszentségben jelen lévő Úrral bánnak. Ha nem bántja őket, hogy
lábbal tiporják, és ha nem tölti el őket verejtékező halálfélelem
emiatt. Ha nem fogják fel, hogy felelősségük van ezzel kapcsolatban. Ha
jobban szíven viselik a földi élet remélt védelmét, mint az Úr iránti
tiszteletet. Ha kevésbé félik Istent, mint a földi halált, és ettől
való félelmükben inkább sértenek sunnyogva vagy nyíltan isteni és
egyházi törvényt.
Ha így
készülnek a Világkongresszusra, az nem Isten dicsőségét szolgálja,
hanem a sajátjukat. De ebben az esetben nem az a bűn egy kereszténynek,
ha távol marad róla, hanem az, ha részt vesz rajta.
Ezért aztán mondjátok meg annak a rókának, hogy nyomorult és szánalmas vagy, szegény, vak és meztelen, ravaszságodban is átlátszó. Add meg Istennek a tiszteletet és dicsőséget! Buzdulj tehát föl, és térj meg! Mert aki győz, annak megadom, hogy velem üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal ülök az ő trónján, mondja az Úr.
A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!
https://invocabo.wordpress.com/2021/05/31/isten-dicsosege/