Mostanában több kérdést kaptam levelekben és kommentben, de mivel nem vagyok próféta, vátesz, augur, sőt haruspex sem, csak azt tudom megismételni, amit itt-ott már írtam, és ami egyezik azzal, amit én teszek, vagy tennék a kérdezők helyében.
Ha nem halálveszélyben van valaki, a keresztségre az egyházban szükséges felkészülni. Meg nem kereszteltként, akiben a Szentlélek még nem vett lakást, nem lehet magánúton felkészülni a keresztségre. A felkészülés ugyanis nem pusztán információk összegyűjtése, ami önmagában is nehéz abban a konfúz helyzetben, ami az egyházban és ennek következtében a világban is van, hanem annál több. És mivel feltételezhetően a kérdező nincs közvetlen halálveszélyben, amikor csak az a fontos, hogy a keresztség egyáltalán megtörténjen, így mindegy lenne, hogy éppen egy pakisztáni muzulmán ételfutár, netán a ki tudja miben hívő zsinati egyházfi részesít a keresztség szentségében, ott készülnék fel az ő helyében a keresztségre, ahol a hagyományos katolikus tanítás szerint készítenek fel, nem pedig ott, ahol vizezett, tejnek látszó valamivel etetnek. Mert ha mégis ez utóbbit választanám, röviddel az amúgy érvényes keresztség után száradnék le a Szőlőtőről a felkészítés során kapott hamisított tanítás miatt.
Az egyház sosem látott helyzetben van, mert bár olyan korábban is előfordult, hogy a püspökök és a hívek többsége eretnekké váljon, de olyan még nem, hogy a pápa az egyházi hierarchiával és a hívek túlnyomó többségével egyetemben (materiális vagy formális) eretnekké váljon. De erre a tragikus helyzetre nem megoldás a szedevakantizmus, ami arra a csak időnként kimondott tévedésre épül, hogy a pápa sosem gondolhat, mondhat vagy taníthat (materiális) eretnekséget. Mintha a pápává választása felfüggeszthetné a rosszra hajló akaratát, a tévedésre hajló értelmét, és kizárná a bűn lehetőségét a hit és a morál területén, pedig ez nem így van. Valójában sok példa van arra, hogy ez már a huszadik század előtt is megtörtént pápákkal, ahogy püspökökkel és igen sok hívővel is. A pápai tévedhetetlenséget ez a legkisebb mértékben sem cáfolja, mert amikor a pápa nem a katolikus hit szerint tanít, pusztán egyéni tévedését terjeszti, amire természetesen nem vonatkozik a tévedhetetlenség pecsétje. Nem minden tanítás tévedhetetlen, amit a pápa mond, és újabban nem kevés olyan tanításuk szokott lenni, ami ellenkezik a katolikus tanítással. Az a társaság, ahol ennek a valóságnak teljességét elismerik, a Szent X. Piusz Papi Testvérület: ők nem tagadják azt, hogy az egyház hivatalos hierarchiája az egyházi hatalom jogszerű képviselője, de nem gondolják emiatt azt sem, hogy a hatalom birtokosai a hatalmuknál fogva igaz képviselői lennének a katolikus tanításnak. A mostani helyzet úgy írható le, hogy az igaz Szőlőtőről leszáradt, élettelen szőlővesszők irányítják az egyház szervezetét. És bár ez égbekiáltó botrány, mégsem akadályozza meg az élő vesszők kapcsolódását a Tőhöz. Mert ez utóbbi lehetetlenné válása azt jelentené, hogy a pokol kapui erőt vettek az Egyházon, ez viszont sosem fog megtörténni.
Ha valaki a Szentlélek kegyelme következtében felnőttként most ismerte fel a katolikus hit egyedüli igazságát, és vágy született benne, hogy részesüljön a keresztségben, keresse meg a Testvérület papjait, hogy vizezetlen szellemi táplálékot kapjon a felkészülés során, és az ősi hagyomány szerint nyerje el magát a szentséget.
És a halálveszélyről korábban mondottakat ismételve: ha a keresztség után súlyos bűnt követ el valaki, és csak a zsinati egyház papja érhető el a közelben, vegye úgy, hogy súlyos életveszélyben van, indítsa fel magában a tökéletes bánatot, de emellett ne halogassa a gyónását arra az időre, amikor majd igaz hitű paptól kérheti a feloldozást, kérje a közeli paptól, mert nem tudja, hogy megéri-e a holnapot. Én nem halogatnám, és nem emlékszem, hogy ennek ellenkezőjére buzdítottam volna valaha. De ha lelki tanácsra, eligazításra és útmutatásra vágyok, sosem mennék zsinati paphoz, mert nem feltételezem, hogy helyes lenne világtalanként vaktól tanácsot kérnem. Amikor a problémáink jelentős része a hivatalos egyház gyalázatos helyzetéből és az általánossá vált úttévesztésből, hitetlenségből fakadnak, miért gondolnám, hogy a hivatalos egyházban lévő, a helyes utat nem felismerő vagy nem követő pap tisztán látná az utat, amelyet nekem kellene követnem?
A bérmálás szentségéről mindig azt tanította az Egyház, hogy az megerősítő szentség, nem üdvösséghez abszolút értelemben nélkülözhetetlen szentség. Ennek vonatkozásában tehát nem alkalmazható az életveszély analógiája, miért venné fel azt bárki is az új pünkösd egyházában? Annál is inkább, mert ez társul felkészítéssel, ami az új egyházban gyakran inkább pszichológiai, mentálos gyorstalpaló, gyakori „hogy érzed?” és „mi a véleményed erről?” kérdésekkel valamiféle felnőttéválási beavatáshoz. Azon kívül, hogy ha rám hallgat, mindenki azt csinál, amit akar, csak azt mondhatom, hogy én biztosan a régi rítusú bérmálási szentséget választanám, és az életben egyszer akár még Bécsig (sőt!) is utaznék a felvételéért, ha az adott évben éppen nem jönne SSPX püspök Magyarországra kiszolgáltatni a szentséget.
A betegek kenetének ismét a súlyos betegség és életveszély az alaphelyzete, így erre is igaznak vélem azt, amit a gyónásnál írtam. Ha beteg vagy, hívjál papot! És ha az új pünkösd egyházában maradtál, annak ellenére, hogy olvastad ezeket a sorokat, imádkozzál azért, hogy legyen mégis olyan plébánosod, vagy bármely kósza novusos pap a közelben, aki hisz még abban, hogy a betegeknek tényleg szükségük van a betegek kenetére, az apostoli áldásra, mert valós az elkárhozás veszélye szentségek nélkül, és veszi a fáradságot elbattyogni halálos ágyadhoz. Ha viszont bizonyosabbnak szeretnéd ezt tudni, időben csatlakozz a Testvérület papjai által vezetett közösségekhez, mert az erős hitű papok inkább vállalják a személyes erőfeszítéseket is a hívek lelki üdvéért. És a szükség gyakran éjjel, hétvégén vagy a sacrosanctum, “énidővel” kitöltött papi szabadnapokon érkezik…
A szentmiséről egy nagymama kérdezett. A kérdésében vázolt saját tapasztalat sűrítve tartalmazta azt a helyzetet, amelynél jobban nem is lehet emberileg – azaz látszólag – nehezebbé tenni egy kérdést. A kérdés pedig ez: melyiket kell választani, a szűk konténerkápolnában mondott igazi szentmisét, ahol még az oltárt sem látjuk, illetve nem értjük a német prédikációt, vagy egy rendes nagy templomban, igen tiszteletteljesen mondott új rítusú misét, jó magyar prédikációval?
De a válasz mégis egyszerű, és abban, hogy csöppnyi tétovázás nélkül az előbbit választanám, több dolog vezérel.
A szentmise akkor dicsőíti meg Istent, ha az egyház papja azt teszi benne, amit az Egyház mindig is tett, mert az Egyház mindig azt teszi, amit Isten parancsolt neki. Ahogy azt az ószövetség számtalan története mutatja, nem lehet saját fejünk szerinti istentiszteleti módokat kiötleni és követni úgy, hogy az tetszésére legyen Istennek, aki egyedül tudja kinyilatkoztatni, hogy milyen istentisztelet dicsőíti őt meg. És Isten kinyilatkoztatta, megtanította a misézésre az apostolait, és a Szentlélek által eszükbe juttatott mindent ezzel kapcsolatban is. Olyan ősi hagyományunk van a római rítusban, amely maguktól a Szentlélek által visszaemlékező és cselekvő fő apostoloktól származó közvetlen hagyomány. A keletiek és a modern liturgikus hitvesztők által lecöccögött római kánonban magának Szent Péternek a szavait ismétli a pap. Mert amikor azt mondja, hogy „kezébe vette EZT a csodálatos kelyhet”, maga Szent Péter szól, aki ugyanazzal a kehellyel misézett Rómában, amelyet a mi Urunk vett szent kezeibe az utolsó vacsorán. Ez a legősibb kánon, korábbi, mint az összes többi, így a keletieké is, hogyan merészel tehát bárki mást tenni a római katolikusok közül, mint amit a hit első tanúi tettek, és ránk hagytak? És hogyan merészel eme legszentebb kánon helyett két liturgikus mélysutyerák által egy római étterem teraszán stílusgyakorlatként összedobott akármit mondani? Hogy nem szakad rá az ég?!
A novus ordo egy teljes egészében fabrikált új rítus, emberi tákolmány, amely legjobb esetben is – amennyiben érvényes – szakadár rítusnak minősül a hagyományos felfogás és értékelés szerint. Ha az Egyház tanítása és fegyelme szerint még a keleti, Isten által adott rítusú szakadár misék sem látogathatók, hogyan lehetne feltételezni a teljes egészében csak ember által alkotott új rítusú misék általi megdicsőülését Istennek? Ha pedig nem dicsőíti meg Istent, hogyan lehet bármi közünk hozzá?
De ugyanez a helyzet, ha a legtiszteletteljesebben, a római kánonnal, az Úr felé fordulva mondja egy pap az új rítusú misét. Amikor az egyház még azt tette, ami kötelessége volt, és a hívek igaz hitben való megőrzése okán kiadta a tiltott könyvek mutatóját, az Indexet, egyetlen téves, eretnek kijelentés elegendő volt, hogy egy egész könyv tiltólistára kerüljön. Mert miért engedné terjeszteni azt, ami komoly teológiai felkészülést és hitet igénylő megkülönböztetést tenne szükségessé olvasásakor, hogy ne essünk tévedésbe miatta? Miért gondoljuk, hogy az igaz elemekkel kevert, de alapjában rossz új rítus ne ugyanazt végezné el, mint bármely, igaz állítások közé kevert eretnekség? Ha pedig ezt teszi, miért lenne jó ezt végezni vagy látogatni? Ha pedig ennek ellenére ezt látogatja valaki, miért gondolja, hogy ezzel megdicsőíti Istent, kegyelmeket nyer és nem mellesleg teljesíti az egyházi parancsot a vasárnap megszentelésére?
A szentmise és maga az Oltáriszentség a legfontosabb szentség, amelyet azért alapított a mi Urunk, hogy részesüljünk a megváltásunk gyümölcseiből. A legfőbb gyümölcs pedig a szeretet természetfölötti erénye, amelyre a kegyelem képesít bennünket. A szeretet fokozat szerinti, és ennek növelésének lényegi eszköze maga a szentmise és a szentáldozás. Úgy is mondhatnánk, hogy a szentmise a szeretet természetfölötti erényének növekedéséhez Krisztus által adott legfőbb eszköz, mert általa annak szeretetébe vonódunk bele, aki maga a szeretet. A szeretetben való növekedésünk pedig visszahat a hitünkre, mert a hit természetfölötti erényét egyedül a szeretet természetfölötti erénye képes növelni bennünk. A szentmise tehát a hitünk növekedésének is oka.
De a szeretetben való növekedésünk a szentmisén nem automatikus történés: nem a puszta jelenlétünk révén valósul meg, hanem annak mértéke szerint, amennyire bekapcsolódunk Urunk áldozatába. A novus ordoban ezt a bekapcsolódást a kötelező módon együtt végzett mozgással, beszéddel és énekkel kívánják elérni. Ennek során ugyan mindent látnunk, hallanunk és mondanunk kell, de ez valójában lehetetlenné teszi az imádságos bekapcsolódást Krisztus áldozatába.
Természetesen az imádságos bekapcsolódás, így a szeretetünk növekedése a régi rítusú szentmisén sem automatikus. Mert ha az lenne, akkor nem juthatott volna a mai helyzetébe az egyház, hiszen a zsinati hitvesztők naponta mutattak be szentmisét, de mivel nem kapcsolódtak be saját áldozatukkal, az ő természetfeletti szeretetük, így hitük sem növekedett, hanem elsatnyult és elhalt.
De míg a régi szentmise arra adatott az Úr által, hogy segítse az imádságos bekapcsolódást, az újat arra tervezték, hogy megakadályozza azt. Ezért inkább kell arra törekedni, hogy megtanuljunk a régin imádkozva jelen lenni, akár úgy is, hogy nem hallunk, nem látunk semmit, mintsem új rítusú misén „aktívan” részt venni, amely által legjobb esetben is érzelembőségre juthatunk, nem valódi kegyelmekben gazdagodunk. A német prédikáció miatt pedig ne aggódjon senki: kiválóan lehet az alatt imádkozni, utána pedig semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy az adott napi olvasmányról és evangéliumról elmélkedjen vagy meghallgasson jó prédikációt. Végül is erre adatott idő nekünk az Úr napján.
És mivel a hagyományos katolikus hit szerinti szélsőségesség jellemez, ezt mondom a nagymamának: ha egyáltalán bármilyen kegyelem osztályrészéül jut egy új rítusú misén résztvevőnek, az nem a mise miatt, hanem annak ellenére történik. Ha nem így lenne, nem az lenne a helyzet az egyházban, ami látható és tapasztalható. Megszűnt a természetfölötti szeretet az egyháziakban, ami látható abból, hogy nem hisznek az örök életben, nem azt tartják a legfontosabbnak, tehát a munkájukkal járó Istenről szóló verbalizálás ellenére sem szeretik Őt. Nem értik és nem is gyakorolják a szeretet lelki cselekedeteit. És bár sokat beszélnek a szegényekről, a menekültekről, az üldözöttekről, ez ugyanabból a buzgalomból fakad, mint Júdásé, akinek valahogy éppen akkor jutottak eszébe a szegények, amikor sajnálta az Úrtól a drága kenetet, és ez ugyanarra az anyagiasságra vezethető vissza a mai egyháziakban is, akiket nem érdekel a lélek elsődleges java, mert nem tartják valóságosnak azt, szemben az evilággal. Ennek oka pedig a hit gyengesége vagy teljes hiánya. És mivel a természetfölötti szeretetet gyárilag nem táplálja az új rítusú mise, nincs ami növelje a hit természetfölötti erényét az új pünkösd egyházában. Talán nem kell most példák sorát felhoznom, hogy belátható legyen: a zsinati egyházban pont ez a helyzet, naponta láthatjuk ennek megnyilvánulásait. Mert egy-két püspök kivételével nem várhatunk tiszta tanítást a világon működő több ezer püspöktől, beleértve magát a pápát is, aki tovább nyomja a Klímaváltozás Evangéliumát az “anyagi szegénység üdvözít” és az “emberi méltóság abszolút érték” jóhírével. Hogyan is tudnának a hitről tiszta tanítást adni, ha maguk nem rendelkeznek vele?
Noé idejében egyetlen bárka volt, amelyen az egész világra kiterjedő csapást túl lehetett élni. A mai bárka az Egyház, a maga szenthagyományával, amelynek kvintesszenciája a szentmise. De a mai túlélőknek nem a túlélés után kell majd áldozatot bemutatniuk, ahogy Noé tette, hanem az igaz áldozat erejéből kell túlélniük. Nincs más út. Az igazi engedelmesség elválaszthatatlan az igazságtól, az attól elválasztott engedelmesség pedig szükségszerűen hamis. A hamis engedelmességből követett hamis tanítás pedig nem üdvösségre vezet.
Törekedjünk tehát beszállni a bárkába, ameddig nyitva van az ajtaja, üdvös félelemmel emlékezve arra, hogy nem Noé csukta be a bárkája ajtaját, hanem maga az Úr.
https://invocabo.wordpress.com/2025/10/24/ameddig-nyitva-van/
